Japán 2017Q4 - Takaosan és Ikebukuro

Utolsó teljes napunkon olyan helyre szerettem volna menni, ahol még nem jártam. Az egynapos kirándulások közül Takaosanra esett a választásom. Takaosan egy 599 méter magas hegy Shinjuku állomástól kb. egy órányira vonattal. Népszerű a kirándulók körében, mivel jó kis kiránduló ösvényei vannak és szép kilátás nyílik a tetejéről. Van rajta egy buddhista-shintoista templom komplexum is. 

Mivel arra még eddig nem voltam, gondoltam, itt az ideje megnézni. Ősszel különösen népszerű a színes falevelek miatt, így talán annyira nem volt baj, hogy nem volt túl napos időnk, ez kicsit redukálta a tömeget. Kicsit. Mert azért a fő ösvényen nyüzsgés volt rendesen.

Shinjukuból elvonatoztunk a Takaosanguchi megállóig, ahol úgy döntöttünk, a siklóval megyünk fel félútig, hogy időt nyerjünk vele. Előtte még bedobtunk egy kis parázson sült édesszójás dango-t, mert természetesen a siklóig vezető útról nem hiányozhattak a helyi finomságokat kínáló árusok. A sikló üléses volt, de állóhely is van az elején meg a végén, és javaslom is, hogy ott utazzon az ember, mert jól néz ki, ahogy a táj feltárul a sikló előtt/mögött. Mi sajnos nem fértünk már oda, így ablakhoz ültünk, de azért onnan sem volt vészes a látvány. Állítólag ez a világ legmeredekebben közlekedő siklója, és egy szakaszon Zs kapaszkodott is, nehogy kúcsússzon az ülésről. 

Odafent megtaláltuk a fő túraösvényt a csúcs felé és azon haladtunk egy darabig, aztán a majom parknál (amit tudatosan kihagytunk) rátértünk az egyik kisebb oldalösvényre, hogy megússzuk a tömeget. 

Először a függőhidas 4-es ösvényen mentünk. Volt ezen is forgalom, de lényegesen kevesebb és kezelhető. Ez rendes erdei ösvény volt a hegyoldalban, semmi aszfalt vagy építmények. Valamiért mindenki velünk szembe jött, de elvileg kétirányú volt, mert csak a 6-oshoz írták, hogy felfele egyirányú. Megállapítottam, hogy Japánban is él a túratársakra ráköszönés kultúrája, szinte minden szembejövő köszönt nekünk. Ha 80-szor nem hallottam, hogy konnichiwa, akkor egyszer sem. Persze mi is mindig visszakonnichiwáztunk, illedelmesen. Érdekes volt látni, hogy ezeken az oldalösvényeken csak japánok közlekedtek. Kivétel nélkül mindenki japán volt (vagy legalábbis úgy beszélgetett a túratársával). Pedig kellemes kis túraútvonalak. Kedvencünk Zs-vel a kiránduló ovis csoport volt, sárga egyensapiban. Menetelő ovisdalt énekeltek, amint elhaladtak mellettünk. Nagyon kis cukik voltak. 

A hegytetőről tényleg szép volt a kilátás, de sajnos az idő miatt a Fuji nem volt látható (khm városi legenda khm), és az őszi falevelek is még csak kezdeti színesedési fázisukban voltak. Azért jól néztek ki a fakoronák és a mögöttük húzódó hegység látképe. Mivel még időben jól álltunk, továbbmentünk a Jinbasan ösvényen a következő kilátópontig. Út közben találtunk egy hegyi éttermecskét, ahova beültünk, vagy inkább ki, mivel csak kinti asztalai voltak, egy finom adag soba tésztás levesre. Az enyém a hegyi zöldséges változat volt, és nagyon jól esett. Kaptam mellé egy csésze meleg  zöldteát is. Hangulatos kis hely volt és nyugis. Külön értékeltem, hogy a mellettem lévő asztalnál a lányok Arashiról beszélgettek. 

Ezen az útvonalon amúgy már nem volt olyan tiszta kilátás a tájra, mert belógtak mindig a fák, de azért mint erdei túra jó volt, sok madárkával. Utána visszafordultunk, nehogy ránksötétedjen még odafent, és a főkilátótól az 5-ös és 3-mas ösvényeken jöttünk le.

Visszatérve a főútvonalra, a Yakuoin templom épületei között vezetett az utunk. Nagyon szép színes faragott épületeket láttunk. A főmotívum a tengu volt, ami egy hosszú orrú hegyi kobold, a hegy lakója. 

Volt egy nagy kerek kőgyűrű is, amin át kellett bújni aztán kívánni és egy farúddal megkongatni pár vasgyűrűt. Remélem, valami jó fog történni, mert a kiírás csak japánul volt, és abból nem jöttem rá, hogy mi a tematikája... A környékén szerelemmel (öt yenes érmék piros madzagra fűzve) meg találkozással, házassággal (sok sok csengettyű) kapcsolatos szentélyek voltak, úgyhogy talán hasonló lehetett ez is. Nagymamáim biztosan értékelni fogják.

Lefelé már nem siklóval jöttünk. Erre a szakaszra üzemel még egy libegő is, de inkább gyalogoltunk. Elég meredek és szerpentines út volt, aszfalton, így inkább kihagytam volna így utólag. Az viszont mókás volt, amikor az éles kanyarokat még az icipici japán teherautók meg kisbuszok is csak tolatós fordulással tudták bevenni. Valóban meredek ez a hegy.

Pont sötétedésre értünk le, majd visszatértünk az állomásra, és egy átszállással Shinjukuba. Utolsó nap lévén, még nem volt kedvem visszamenni a szállásra, ezért Ikebukuroban leszálltunk körülnézni. Betértünk a Sunshine city plázába és ettünk Coco curry-t vacsira. Olyat választottam a többoldalas menüről, amin a curry mellett egy húspogácsa volt, közepén egy lágytojással. Finom volt, de átverés, mert kiderült, hogy a húspogácsa középen lyukas, csak pogácsagyűrű, amit takart a tojás. Trükkösek.

Miután elűztük túra utáni éhségünket, benéztünk egy játéktermes helyre, ahol lenyomtunk pár menet taiko no tatsujint. Jó volt ismét dobolni. Megvettük utolsó ajándékainkat a környező boltokban, aztán ideje volt visszatérni a szállásra pakolni. Azonban előtte még muszáj volt kipróbálnom a Starbucks jelenlegi szezonális italát, a málnás fehércsokis frapuccinot. Meglepően finom volt, ízlett. Valamiért édesebbre számítottam, de még kezelhető volt. 

A pakolás ijesztő káosszal indult, de hihetetlen módon sikerült betuszkolni mindent a bőröndbe. Persze hagytunk a hotelnek jópár dobozt meg zacskót meg egy farmernadrágot a procedúra végére, de ha a svéd lány bőröndjén nem akadtak fenn, akkor nem lehet nagy probléma, megoldják. Kíváncsi vagyok, miket szoktak mások hátrahagyni, a takarítók biztos tudnának mesélni. Reggel irány a Haneda.

Japán 2017Q4 - Sétahajó, mozi, sukiyaki

Ez a nap Micchi nap volt, amit Micchi barátnőmmel töltöttem. Délben találkoztunk Nippori állomásnál, és mentünk Asakusába (mivel nem múlhat el nap, hogy ne járjak arra), ahol felszálltunk egy hajóra. Az első program ugyanis sétahajókázás volt a Sumida folyón, Odaibáig. Szerencsére nagyon szép napos időnk volt, így a hajó fedélzetére is ki tudtunk menni. Az út második fele különösen látványos volt, amikor leértünk az öbölrészbe a magas toronyházakkal és a Rainbow híddal. Maga a hajó úgy nézett ki a sok buborékszerű üvegablak miatt, mint egy scifi filmbeli űrhajó. 

Odaibában leszálltunk és elnéztünk a Fuji tv épületébe, ahol óriás Arashi plakátot fotóztunk. Aztán megkerestük az új unikornis szarvú óriás gundam robotot a Diver City pláza előtt. Nemrég lett lecserélve a korábbi erre a felfejlesztett verzióra. Mondjuk én még mindig azt a verziót várom, amibe bele is lehet ülni. Remélem, egyszer lesz olyan is! 

Ebédre a pláza étteremrészén ültünk be kaisendont enni, ami a sashimi rizságyon. Az enyémen volt tonhal szelet, lazac és mégtöbb tonhal, csak pépes formában. Nagyon finom és friss ízű volt. Közben tanakodtunk, hogy mi legyen a következő program, és kitaláltuk, hogy üljünk be moziba. Jelenleg két Arashi tag filmje is ment, így választanom kellett, hogy melyik legyen a kiválasztott. Az egyik most jött ki, a másikban viszont a kedvencem volt és Micchi szerint meglepő, hogy még mindig műsoron van, mivel július óta adják már. Jobban megnézve, már csak Odaibában adták, így ezt jelnek vettem és amellett döntöttem. 

Mivel még volt a moziig egy kis idő, azt a pláza játéktermében töltöttük, végre végre a dobos Taiko no tatsujin játékkal. Jó móka volt, és Micchi is játszott velem. Viszont aki kipróbálja, ne Odaibában tegye, mert itt a kétfős menet 400 yen volt, és máshol fele ennyiért is játszható.

A mozinak szép nagy vászna volt, és mivel régebbi filmet néztünk, alig voltak rajtunk kívül. Tuti a többi néző is Arashi rajongó volt. A film címe Shinobi no kuni, azaz ninják országa (angol címe Mumon, a szereplő neve után) és az Iga prefektúra ninjáinak összecsapását mutatja be Nobunaga hódító seregeivel és a ninjaéletet. Volt benne CGI, sok komikus elem és szomorú rész is. Nekem tetszett, és bár felirat nélkül nem mindent értettem, azért nagyjából tudtam követni.

Vacsorára Tokyo állomásra mentünk, ott pedig a Marunouchi épület 35. emeletén található elegáns Moritaya étterembe. Nem is tudom, ettem-e már ilyen elegáns helyen. A kilátás az esti tokiói fényekkel természetesen pazar volt, és az étel is nagyon finom. Menüsort szolgáltak fel nekünk. Elsőként előételeket kaptunk gyönyörű őszi dekorációval és külön leírással angolul, hogy mi micsoda. Aztán főételként a sukiyaki következett, amit egy kimonós felszolgáló néni sütött meg nekünk az asztalnál. Először felvert egy tojást a tányérunkban, majd arra szedte rá mindig az aktuálisan elkészített adagot. Amint kiűrült a tányérka, szedte is a következőt. A marhahús vékonyra volt szeletelve, hamar megsült. Mint megtudtam, Kagoshimáról származott, ahol híresek a marhák. Maga az étterem kiótói, és a rizs is kiotói rizs volt. Természetesen nem maradhatott el a desszert sem, amit szintén elegánsan tálaltak, virág dekorációval. Az étterem többi vendége mind külföldi business partnerét lenyűgözni kívánó japán üzletember felállás volt. A szomszédos asztalnál valami amerikai fejes osztotta az észt a japán leányvállalati alfejesnek mindenféle szervezeti átalakításról, meg hogy mit szeretne látni a jövőben. A végén meg tanácsot kért, hogy hol vegyen jó minőségű öltönyt Tokióban. Komikusan filmszerű volt az egész, bár az amerikai pökhendi lekezelő stílusa eléggé idegesített.

Micchitől, ha ez eddig mind nem lett volna elég, még szülinapi ajándékot is kaptam! Természetesen Arashi-sat, a legújabb CD-jüket. Alig várom, hogy meghallgassam.

Utána még sétáltunk picit a környék utcáin, csodáltuk a karácsonyi kivilágítást és egy dán ikebana művész virágos karácsonyi kompozícióit, amíg ránk nem kapcsolták a fényeket egyszercsak. Ez egyértelmű jele volt, hogy már későre jár és ideje elbúcsúzni, így együtt visszamentünk Nipporiba, ahol Micchi átszállt a saját vonatára. Az éjszakai vonatok hangulata teljesen más, sok a dülöngélő ember, és árad a kocsikban az alkoholszag, mint ahogy a pesti éjszakai buszokon is jellemző. Viszont továbbra is csendben vonatoznak az emberek, nincs a vonaton hangoskodás, bár lehet, hogy csak ilyen kocsit fogtunk ki, ehhez még nem vonatoztam kint eleget éjszaka, hogy általános következtetést tegyek a témában. Minden esetre Tokióban sem szeretem az éjszakai vonatokat.

Micchivel nagyon jó tartalmas és vidám napot töltöttem, olyan programot próbáltam, amit eddig Tokióban még nem, és mivel végig japánul beszéltünk, a nyelvet is sokat gyakorolhattam. Örülök, hogy rámírt és sikerült találkoznunk. Remélem, hamarosan Budapesten is találkozunk, hogy viszonozni tudjam a sok ajándékot és pátyolgatást!

Jalán 2017Q4 - Dobmúzeum és táncóra

Reggel a többiek kicsekkoltak, mi meg be. Elintéztem, hogy ne kelljen elhagyni a szobát majd visszatérni, így kitakarították úgy, hogy még benne volt a cuccunk. Az én szobámat kértem, mert az a sarkon volt, így csak egy oldalról fenyegetett volna zajos szomszéd (de szerencsére nem volt onnan sem). Zs áthúzta a csomagjait, neki kellett kicsit pakolnia, de neki szerintem gyorsabban ment, mint ha nekem kellett volna. Más hihető érv most nem jut eszembe, ami eltereli a figyelmet arról, hogy szimplán az önérdek vezérelt igazából, úgyhogy inkább ugorjunk.

A többiekkel együtt elvonatoztunk Tokyo állomásig, ők ugyanis innen mennek tovább shinkansennel Osakába. Nekünk Asakusában (igen, már megint) volt program betervezve, Tokyoig csak úgy elkísértük őket, halogattuk a búcsút. Elcsattant az utolsó közös selfie, minden jót kívántunk egymásnak, és japánosan integettünk utánuk, amíg el nem tűntek szem elől. 

Asakusában először a Miyamoto boltot vettük célba, ezúttal pénzköltés céljából. Dobot sajnos nem, viszont beszereztem egy legyezőt, egy lámpást és egy maszkot, mindegyiket a jövő heti koncertünkre, remélem, mindnek lesz sikere. Utána felmentünk a negyediken lévő dobmúzeumba, ami jó kis hely. Szinte az összes kiállított dobot ki lehet próbálni, még ütőt is adnak hozzá. Viszont csak finoman, mert mégiscsak kiállított tárgyak, na meg Tokió közepén vagyunk és eléggé berezonálnak a falak is. Volt kirakva egy magnó is, amin különféle természethangok rekreálását lehetett meghallgatni dobokkal és egyéb hangszerekkel. A békabrekegés kagylókkal egész hihető volt. Az esőt utánzó egyik hangszer ki is volt állítva, egy papírlegyezőre voltak fűzve gyöngyök és azt rázogatva egész zápor keletkezett. A magnóról felkeltette az érdeklődésemet a noh furulya, nagyon sejtelmes hangja van. 

Még elidőztünk volna a múzeumban, de várt a neten talált ingyen kultúr program: nihon buyot, azaz japán táncot tanultunk az Asakusa túrista centerben. Amikor odamentünk az információs pulthoz megérdeklődni a dolgot, az első hölgy mutogatott a szomszéd pulthoz, hogy ott beszélnek angolul. Nem akartam feleslegesen riogatni angolbeszéddel fenyegető kinézetemmel, ezért átsétáltam oda, és valóban ki is volt írva egy táblácskára, hogy English. A néni ehhez képest japánul magyarázott főleg, ami ezek után vicces volt, de nem probléma. A megfelelő pultnál bejelentkeztünk a táncra és felmentünk a 6-ik emeletre. Itt beöltöztettek minket yukatába és kaptunk lábujjas zoknit is mellé. Zs-n kívül volt még egy pasi, meg kezdés után is fogtak még kettőt, így egész jól összegyűlt a csapat. Olyan 10-en lehettünk. Az öltöztetés során volt, amikor egyszerre ketten is igazgatták rajtam a köntöst, amitől egész királylány érzésem támadt. 

Immár táncra készen, először megismerkedtünk az oktatónkkal és magával a darabbal. A tolmácsnéni elmondta, hogy a darab a Sakura Sakura lesz, aminek főszereplője egy 16 éves tinilány. Azt is megtudtuk, hogy a japánok nem zavartatják magukat, amikor ellenkező nemet kell eljátszaniuk, így mi se tegyük, a férfiak is képzeljék magukat egy 16 éves lány szerepébe. 

Ezen persze jót derültünk, főleg a férfi résztvevők, de egész jól szótfogadtak. Miután megkaptuk a legyezőket, kezdődhetett a móka. Az instruktorral háromszor táncoltuk el a táncot, melyből az első kettő alatt mondta is a lépéseket, az utolsónál csak a szemünkkel igyekeztünk leutánozni. Közben marketing célokból jó sok fotó készült, amihez előre hozzájárultunk. Utána a profi táncosok bemutattak még pár japán táncot, majd a végén csoportkép következett. A yukatából kicsomagoltak minket és pillanatok alatt visszaváltoztam hétköznapi turistává. A zoknit megtarthattuk. 

A végén kitöltöttünk egy értékelést, és ezzel végetért a program. A tolmácsnéni büszkén mutatta nekünk az előző alkalmon készült képet, amelyen Miss Korea, Miss Kína és Miss Tajvan is részt vettek. Az én gondolatom az volt, hogy ennyi Miss után a mi marketing képeink nem tudom, mennyire lesznek vonzóak, de tolmácsnéni szerint inkább örüljünk, hogy ugyanazon az eseményen vettünk részt, mint a Miss-ek, majdnem olyan, mintha egy helyiségben lettünk volna velük, ami szerinte jó dolog.

Ebédre csípős rament ettünk, ami meglepő módon tényleg csípett. Még szerencse, hogy csak az egyes fokozatot rendeltük a háromból. Azért finom volt, de tisztította a legutakat rendesen. Mivel a ramenes pont ott volt a dobbolt mellett, nem lehetett nem betérni ismét. Előző alkalommal ugyanis kimaradt a második emelet, ahol a drága mikoshik és dobok voltak. Ezúttal már nem vettünk semmit.

Gyalog mentünk vissza egészen Yanakáig. Közben láttunk jó vonat figyelő felüljárót, meg Ueno parkban a művészeti egyetem kiállított díjnyertes fantázia-mikoshijait: egy tori kapun átbújó teknőst, milói Vénuszt, és egy motort. A park taván egy japán kastély váza is figyelt, ami egész jól mutatott megvilágítva. 

A szálláson gyorsan lecuccoltunk, majd visszatértünk Uenoba, ahol ismerősömmel, az idén Japánba kiköltözött D-vel beszéltem meg találkozót. A Torikizoku nevű csirkés izakayába vitt minket, ahol megbeszéltük a japán élet és utazásaink részleteit, fincsi csirkefalatok és sör kíséretében. Volt egy kis meglepetés is, mivel Zs berendelt kép alapján valami rántott falatkákat, amikről kiderült, hogy a csirke alsócombja végén lévő porc volt önmagában. Ezen még D is meglepődött kicsit. Tényleg minden részét külön külön is felszolgálják a csirkének. 

D javasolta, hogy folytassuk az iszogatást a parkban, így az egyik boltban vettünk Strong nevezetű alkoholos italt, ami főleg energiaitalra emlékeztetett, aztán kiültünk a D által ajánlott helyre. A beszélgetés során D említette, hogy Nippori felett van az egyik kedvenc vonatnéző helye egy szentély kertjében, amit ha van időnk, majd nézzünk meg. Addig addig, hogy végül még akkor este elsétált velünk oda, és figyeltük az elhaladó vonatokat, shinkanseneket. Volt néhány egész csinos is köztük. Jó kis este volt, örülök, hogy sikerült összefutnunk. 

Japán 2017Q4 - Idegenvezetés és izakaya

A Nora tours szombaton ismét beüzemelte járatát, ugyanis ezen a napon Olivernek külön táncórája volt, így saját programot kellett szervezni. Magamra vállaltam a feladatot, és elvittem a csapatot Shinjukuba, a Metropolitan Government Building tetején lévő ingyenes kilátóba. Út közben az utcán leszólított minket egy tévés csapat, akik Fukushimával kapcsolatban akartak kérdezni valamit japánul, de siettünk, így leráztam őket. 

Sikeresen megtaláltuk a kilátó bejáratát és az épület 45. emeletéről megcsodáltuk a kilátást. Sajnos a Fuji rejtőzködött, mint mindig. Szerintem Tokióból eddig még sosem sikerült megpillantanom. Odafent nasinak kiosztottam a csapatnak a korábban direkt erre a napra vett csokis pálcikákat, ugyanis Pocky nap volt, 11.11. A cég egyik zseniális marketing fogása. 

Következő állomásunk a szintén Shinjukuban, Kabukicho részen található Godzilla fej felkutatása volt. A vonatról láttam, hogy kb. merre lehet, azonban alulnézetből nehéz volt észrevenni az épülettengerben. Bolyongtunk kicsit, aztán az utcai ingyen wifi megsúgta nekünk a pontos helyet.

A vonatok felé vettük az irányt, amikor E kiszúrt egy több emeletes kézimunka, hobby boltot és bement színes kontaktlencséket venni. Talált is jó sokat, de kellettem végül tolmácsnak a vásárlási folyamathoz, mert akadékoskodtak valamivel a pénztárnál. Kiderült, hogy kontaktlencse vásárlásakor ott kell, hogy legyen az, aki hordani fogja, mivel csak úgy adják ki, ha aláír egy nyilatkozatot, hogy vállal a szemeiért minden felelősséget. E ajándékba szánta őket, de végül úgy vette, mintha magának venné, és így már működött a dolog.

Hárman mentünk innen tovább, ezúttal B csatlakozott a magyar csapathoz. A többiek múzeumba mentek, szobrokat nézni Uenoba. Mivel B vegetáriánus, így a Nora tours előre kikeresett a környéken egy profilba vágó éttermet és oda tértünk be ebédelni. Paradicsomleves vagy saláta, és főétel volt a menü. Főételből ketten a gombás rizst választottuk, Zs pedig a zöld curryt. Meglepően jó volt, amellett, hogy meglepően zöld is. Főleg curry íze volt. Itt kihasználva a netet egyeztettünk Oliverrel, hogy mikor csatlakozna hozzánk. Pont akkor végzett a tánccal, ezért azt írta, hamarosan megkeres minket. 

A Meijijingu szentélyhez beszéltünk meg találkozót, amit pont akkor zártak, amikor odaértünk. B-vel még gyorsan besurrantunk és sikerült picit körbenéznünk, mielőtt ránk zárták volna a kapukat. A kijáratnál megtaláltuk egymást a többiekkel, és elvittem a csapatot végig Omotesandón, a Tokyu Plazába. 

A Plazába főleg a stabilabb wifi és a WC miatt mentünk be, na meg jól néz ki a tükrös bejárat és fent a Starbucks terasza. 

A WC-t csak én szemléltem meg a csapatból, na meg a plázában tartózkodó szinte valamennyi nő. A sor olyan hosszú volt, hogy egy biztonságiőr bácsi irányította a forgalmat! Azért türelmesen kivártam a sorom, aztán felnéztem én is a tetőteraszra. 

Következő, és egyben túránk utolsó állomásai a Shibuya átkelőhely és a Hachiko kutyaszobor voltak. Szombat este hemzsegett a tömegtől a hely, így aki először látta, az teljes üzemmód idején láthatta. Tavasszal, amikor erre jártunk nem volt olyan lenyűgöző, mert aznap és abban a napszakban alig volt ember, nem úgy mint most.

A szállásra visszatérve begyűjtöttük N-t (E külön utakon járt), majd elbuszoztunk ismét Asakusába, ahol Oliver reggeli új ismerősével találkoztunk, az amerikai A-val, aki szintén annál a tanárnál vett táncórát, mint Oliver. A kaliforniából jött, de jelenleg angolt tanít koreában, kisiskolásoknak. Terve, hogy majd Japánban csinálhassa ugyanezt. Amúgy ő is taikózik, kb. három éve kezdte, de Koreában nem tudja csinálni nagy bánatára. Furcsa, hogy Magyarországon több taiko lehetőség van, mint Koreában. 

A terv az volt, hogy beülünk valahova és valamikor csatlakozik hozzánk Yoshi is, miután lefektette a kislányát. Az első helyet, amivel próbálkoztunk Yoshi ajánlotta, azonban tele volt és várni kellett volna egy ideig, hogy bejussunk. Ránézésre semmi sem tűnt megfelelőnek Oliver számára, ezért vissza akart minket vinni ugyanabba a ramenes kajáldába, amiben pár napja voltunk. Én megmakacsoltam magam és mindenképp új helyre szerettem volna menni, mivel ugyanoda visszamenni unalmas, annyi új és ismeretlen hely vár még a felfedezésre. Az amerikai lány támogatott és próbált konstruktív alternatívákat ajánlani. Végül abban maradtunk, hogy ha a következő utcában sem lesz semmi szimpi, akkor marad a ramenes. Persze találtunk egy izakayát, ahova be is fértünk, így mindenki megnyugodott. Oliver megadta Yoshinak a koordinátákat, és addigis megkezdtük az előfalatozást. 

A rendelést tableten kellett leadni, ami azért veszélyes, mert egyszerűbb túlzásokba esni és összerendelni minden félét. Aztán Yoshi valóban odahuppant hozzánk egyszercsak, így személyesen is meg tudtuk köszönni neki a tegnapi előadást. Javasoltam neki, hogy szervezhetne valami csoportos taikós utat a jövő évi Sado szigetes Earth Celebration-re, mert érdekel, csak macerás lenne egymagam szervezni, márcsak az odajutás miatt is. Megtudtuk, hogy még ő sem volt eddig a rendezvényen, mert mindig akkor volt külföldi eseményeken, de pont jövő évre tervezte, hogy most elmegy Sado szigetre. Abban maradtunk, hogy majd az Európai Taiko Konferencián megbeszéljük a részleteket. Jó lenne, mert tetszenek ezek a taikós utak nagyon! 

Közös kép után elköszöntünk Yoshitól és A-tól és visszametróztunk jókedvűen a szállásra. Ez volt a csapat utolsó közös estéje, mivel vasárnap reggel a többiek tovább mennek Osakába.

Japán 2017Q4 - Séta és Fuerza Bruta

Pénteken kényelmesen felkeltünk, és nekiláttunk az Oliver tours-nak, ma ő volt a soros idegenvezető. Akihabarában kezdtünk, mivel E-nek és B-nek is volt onnan megbízása. E boltja sajnos zárva volt, de B sikeresen beszerzett valami videójátékos figurát. Én pedig két Arashi kitűzőt.  Akihabara után elvonatoztunk Tokyo állomásra, megcsodáltuk kívülről az épületet, aztán lesétáltunk Ginzáig. Ginzában barangoltunk, nézelődtünk. Bementünk egy bevásárló épületbe, aminek a 19-ik emeletéről egész jó volt a kilátás. Aztán elbúcsúztunk azoktól, akik vissza akartak menni a szállásra, és a többiekkel négyesben beültünk rament enni a Tokyo állomás alatti Ramen utcán. Tonkotsu rament választottam, és egész jó volt, bár sajnos a vékonytészta volt hozzá.

Ebéd után mászkáltunk kicsit a föld alatt, néztük az anime és egyéb mesekarakter boltokat, édesség boltot. Aztán tanakodtunk, hogy merre tovább. Oliver egyből Shinagawába akart menni és ott mászkálni vagy beülni, mert onnan már közel lesz az este fél8-kor kezdődő program, a Miyamoto féle Fuerza Bruta. Így itt ismét kettéváltunk és hármasban Zs-vel és E-vel elsétáltunk a Császári palotáig, ahonnan szép toronyház sziluetteket fotóztunk a naplementében és néztük az esti futókat.

A palotától úgy döntöttünk, hogy gyalog megyünk tovább egy darabig, aztán felszálltunk mi is a vonatra, mert egészen Shinagawáig gyalogolni hosszú lett volna azért. 

Shinagawában csúcsidő volt, és óriási embertömeg. Izgultam kicsit, hogy meg fogjuk-e találni egymást a többiekkel, ugyanis pont a központi kijáratban maradtunk, mint találkozó pont. De addig még volt háromnegyed óránk, amit egy emeleti kávézóban ütöttünk el, ahol sütit és forrócsokit rendeltünk. 

A találka sikeresen lezajlott, az európai arcok és termetek, meg színes ruháink kitűntek a tömegből. Ismét hatan indultunk útnak, a Prince Hotelhez, ahol a Fuerza Bruta előadás kezdődött hamarosan.

Valóban rajta voltunk a véndéglistán, így bejutottunk gond nélkül. A táskánkat betettük egy 500yenes megőrzőbe, és betereltek minket a vászonsátorral négy felé osztott nézőtérre. Mindegyik sátorba bejött egy feketemaszkos férfi és egy szemünkbevilágítós kísérője, nagyon titokzatosak voltak, amikor egyszercsak elkezdett villogni a fény, jött a taikó-techno és konfettis eső közepette széttörtek pár hungarocel lapot néhány kiválasztott néző, pl. Oliver fején. Viccesen indult az biztos. Utána volt falonjárás, drótkötélről hintázás, plafonon medencében úszás, persze taiko is, meg szélgép ellen futó szamurájok. Nagyon wtf volt az egész, kiszámíthatatlan és picit izgultunk, hogy vajon mi fog még következni. Ámultunk és bámultunk és nagyon jól szórakoztunk. Picit vizesek is lettünk, de azért aki eleve esőköpennyel készült az azért túlzásba esett szerintem. A show végén a szereplők és a dobosok lejöttek közénk és együtt buliztunk meg fényképezkedtünk. A fődobos az előzőnapon workshopot tartó Yamabe volt, és örült nekünk, amikor felfedezett minket a tömegben. Csináltunk is vele közös képet. Szerintem tízszer jobb volt az előadás mint a túristák körében elterjedt Robot Restaurant. Nagy köszönet Yoshinak, hogy meghívott rá minket!

Japán 2017Q4 - Utolsó workshopos nap

November 9-e csütörtök volt az utolsó dobolós napunk. Busszal érkeztünk reggel Asakusába, a Miyamoto studióba ahol odaiko és shime workshopot tartott nejünk Yamabe Taishi. Itt ismét taliztunk I-vel, aki csatlakozott hozzánk az óra erejéig. Tanárunkról megtudtuk, hogy Kondo sensei zseniként emlegeti, és hogy nagyon fiatalon megnyert valami nemzetközi taiko versenyt, ami ritkaságnak számít. Erőssége különösen a precíz shime technika. Angolul nem beszélt, így ismét hárman (de főleg én) fordítottunk. Óra közben bekukkantott Miyamoto Yoshi is, a Miyamoto dob és fesztiválkellék készítő cég feje, aki szervezte nekünk a workshopot, és akit haveri szinten ismertünk az európai taiko konferenciáról. Öltönyben volt és nagyon hivatalosan és komolyan viselkedett, mint ahogy az egy japán cégvezetőhöz illik. Kicsit fordított is nekünk, elkápráztatva dobtanárunkat az angol tudásával.

A workshop során először a shimén vettünk alap ritmust, majd a matsuri ritmust váltott kézzel. Volt egy különösen érdekes rész, amikor tanárunk azt magyarázta, hogy hogyan találjuk meg a megfelelő szöget a kézfejünk tartására, mi az, ami a legnagyobb súlyt elbírja, de nem teszi tönkre a csuklót. Odaikon is vettünk egy gyakorló ritmust, amit jó nagy kihívás volt memorizálni. A balkéz erősítésére hasznos. A workshop után természetesen közös fotó következett, majd ajándékozás (minipálinka, almacsipsz).

Ezt követően megjelent megint Yoshi és a hugával elküldött minket gyárlátogatni. A dob és mikoshi gyárrész a studió épületének hátsó részén volt. Megnéztük, hol készítik a dobtestet, hol húzzák rá a bőrt, hol lakkozzák a mikoshi állványát. Megtudtuk, hogy 25 fő dolgozik a gyárrészlegen, köztük három nő. Amikor tanoncként bekerül valaki, először végig ugyanabban a szobában csinálja ugyanazt a lépést három évig, majd továbbmehet a következő szobába. Mindennel együtt 15 év múlva végez a teljes ciklussal, akkorra hívhatja magát mesternek. 

A lakkozásról megtudtuk, hogy 27 lépcsőből áll, rétegenként kezelik a fát, amit mindig lecsiszolnak. Az utolsó rétegig 4 hónap múlva jutnak el. A mikoshi (hordozható szentély) 2000 darabját egy évig rakják össze a kész termékké, amennyiben már megvan előre a tervrajz. Természetesen az árak is tükrözik ezeket a folyamatokat, csupán a kölcsönzés egyetlen napra 100 ezer yen. Viszont megfelelő karbantartás mellett 200 évig kitart annak, aki megveszi. 

A gyárlátogatás végén az elmaradhatatlan közös fotó következett, ezúttal Yoshival a bolt előtt. Adtunk neki is ajándékot (Unikum), és mi is kaptunk tőle egy kendőt, továbbá mindannyiunkat meghívott a cége által szponzorált Fuerza Bruta előadásra. Mondta, hogy majd írjuk meg neki, hogy mikor szeretnénk menni és feltesz minket a vendéglistára. Nagyon hálásak voltunk és örültünk, hogy lett még valami érdekes programunk.

Ebédre Asakusában maradtunk futószalagos sushira, ami nagyon fincsi volt. Hét tányérkát sikerült feltornyozni magam előtt a végére, úgyhogy jól laktam. Ezt követően kettészakadt a banda, a többiek visszamentek a hotelbe, míg én I-vel shoppingoltam a környéken, mivel már reggel elhoztam a délutáni programhoz szükséges cuccaim.

I-vel benéztünk a Don Quijotéba és vettünk neki ajikat. Holnap utazik haza, így utolsó bevásárlási körútját végezte. A Donqi melletti fagyizóban benyomtam egy fekete szezámmagos fagyit, majd elbúcsúztunk a Miyamoto dobmúzeum előtt, ahova beküldtem I-t, hogy ne hagyja ki ha már pont előtte sétálunk el. Én majd vasárnap nézek be.

Délutáni programunk 5-től kezdődött, az Oedo Sukeroku Taiko egyik vezető tagjával, Mizuho Zakoval volt workshopunk. Mizuhot már ismertem korábbról, mivel volt nálunk Budapesten, és akkor én voltam a főkalauza. Vittem Gödöllőre és a Rudasba, szóval jóban voltunk. Örült is nekem, kaptam tőle ölelést. Találkoztunk Kobayashi Seidoval is, aki az Oedo Sukeroku alapító tagja, és tőle származik a felemelt döntött dob stílus. Ők készítették el először ehhez a stílushoz az álványokat. Kobayashi mester most 73 éves, de jól tartja magát.

A workshop előtt szusszantunk, teáztunk, majd a lányok létrán felmásztak a tetőtérbe átöltözni. Lefelé kicsit félelmetes volt, eléggé meredek lépcső vezetett le onnan, de valahogy lejutottam. A workshopot Mizuho tartotta, és mivel jól beszél angolul, nem kellett fordítani. Nehéz stílus ez az Oedo Sukeroku, még a 16 éve doboló Oliver is megszenvedett vele. Jó és vidám hangulatú óra volt, és a végén persze megint fotó, aztán szuvenírosztás. A mesternek és a csapatnak hoztunk egy Tokajit és konyakos meggyet, és Mizuho külön kapott konyakosmeggyes és akácmézet. Nagy meglepetésemre kapta szülinapi ajándékot Mizuhotól! Nagyon aranyos volt tőle, és még azt is eltalálta, hogy szeretem a pandákat (bár ki nem), ugyanis egy pandás kendővel lepett meg. Japánban a kendő ajándékozás nagyon divatos, már van eddig három ajándékként, ha jól számolom.

Az esti terv az volt, hogy Mizuhoval elmegyünk a szomszédos izakayába koccintani és vacsizni, úgyhogy megvártuk, hogy végezzen egy utánunk következő workshoppal. Addig előadás videókat néztünk a csapattól.

Az izakaya hangulatos volt és finom volt minden amit próbáltunk. Rendeltem például tonhal pofát finom szószban, meg húsnyársakat és Mizuho ajánlására megkóstoltam a jégkásás szakét is. Azt úgy szolgálták fel, hogy a szakét fagyos pohárba öntötték, és akkor lett jégkása állagú. Aztán ideje volt ágybadőlni, így elbúcsúztunk Mizuhotól és visszavonatoztunk Nipporiba. 

Mindegyik workshopot nagyon élveztem az út során. Mindegyik más volt, így nem tudnék kedvencet választani. Örülök, hogy ennyi tehetséges tanártól vehettem leckét. Köszönet Olivernek és Yoshinak, hogy összehozott velük!

Japán 2017Q4 - Barangolás Yanakában

Szerdán workshop mentes nap volt. A társaság virtuálisan befizetett a Nóra túrára, mely során körbevezettem őket Yanakában. Yanaka megőrizte a régi japán hangulatát, mivel ezt a környéket elkerülték a Második Világháború idején a bombák. A régies hangulat, valamint a környéken található nagy temető és templomok miatt ez a rész sokkal csendesebb és nyugodtabb, mint Tokió többi része. Szerintem teljesen jó, hogy ide választottuk a szállodát, mert csendes éjszakánként is.

Elsőként végigsétáltunk a Yanaka Ginza utcán, ami régies bevásárló utca. Már jártunk itt párszor, de mindig zárva voltak a boltok, mert vagy túl korán volt, vagy túl későn. A boltokban egyértelműen a macskamotívum dominált. Minden macskás volt. Állítólag a környéket szeretik a macskák, ezért sokat látni errefelé. A túra során mi négyet számoltunk. Mindegyik jó duci volt, természetesen el vannak kényeztetve és ez meglátszik rajtuk. A bevásárló utca után a templomok következtek. Különösen a Zenshoan nevűt akartam megmutatni a csapatnak, amelyik kertjében egy nagy álló arany buddha található. 

Utána kígyóztunk kicsit az utcákban, majd sikeresen megtaláltuk az egyik kereszteződésben tornyosuló cédrusfát, ami szintén hangulatos és jellegzetesen yanakai kép. Azt olvastam róla, hogy 2012-ben átépítések miatt ki akarták vágni, de a környék lakói összefogtak és megmentették. Még saját honlapja is van elvileg, de arra nem kerestem még rá.

Mivel egyik csapattagunknak sokszor kell étkeznie, mert gyorsan égeti a kalóriákat, ezért ideje volt ebédelni valamit. Találtunk az egyik sarkon egy kis japán kávézó bisztrót, a Café Satsukit és elfoglaltuk öten majdnem az összes helyet. Volt egy nagy és két kisasztal, és a nagynál olvasgató vendég rendes volt és átült a kicsihez, hogy le tudjunk ülni együtt. Currys sajtos pirítóst ebédéltem melon szódával. Utóbbinak nagyon élénk zöld bájital színe van és rágógumi íze. Igazából a színe miatt kértem. A tulajnéni a végén odajött hozzánk és kínált nekünk pörgettyűre hajtogatott origamikat, és érdeklődött, kifélék mifélék vagyunk. Bevonta a szomszéd asztalnál ülő idős férfit is, akit csak főnökúrnak szólított. Kíváncsi vagyok, minek a főnöke. Kaptam tőle névjegykártyát a Taiko Hungarys névjegyért cserébe, már csak elemezni kell rajta a kanjikat, és kiderül. Csináltunk közös fotókat is mindannyiukkal amit feltettek instagramra, aztán folytattuk tovább a barangolást. 

A Nóra túra utolsó tervezett állomása a yanakai temető volt. Megkerestük a Tokugawa klán sírjait, köztük az utolsó shogunét, kiszúrtunk egy macskát, majd megcsodáltuk a Tennoji templomban ülő bronz buddhát, ami jóval kisebb mint a kamakurai, de azért már van mérete. Volt régen a környéken egy ötemeletes pagoda is, de porig égett az ötvenes években, egy gyujtogatós kettős öngyilkosság miatt, amely során egy varrónő és nős szeretője felgyújtották magukat a pagodában.

Túrám végeztével Oliver vette át az irányítást, és Nippori állomás túloldalán végigsétáltunk a textíl negyeden. Az egyik német lány vett magának használt kimonót, így eredményes séta volt. Bolyongtunk még kicsit a környéken, mely során a sasszemű B kiszúrt nekem egy automatát Coca Cola plusszal, azaz kávés kólával. Gyorsan meg is vettem és ezzel elvittem az utolsó darabot az autómatából, Zs nagy bánatára. Maga a kóla iható volt, leginkább kóla, enyhe kávés beütéssel, amit ha megszoksz, már alig veszel észre. 

Sétánk a hotelben zárult, ahol kicsit lepihentünk, mielőtt ismét útnak eredtünk az esti kiruccanáshoz. 7 órára az Osuwa workshopon megismert szingapúri sráccal beszéltünk meg találkát, aki rendes volt és egészen Yokohamából jött el Nipporiba. Beültünk egy emeleti étkezdébe, ahol csirkés és kimcsis hotpot-ot falatoztunk és beszélgettünk.

A nap végén a hotel előtt felfedeztem egy játszóteret, ahol lefotóztam egy koalás hintát. Ez azért érdekes, mivel utána nemsokkal rájöttem, hogy pontosan ezen a napon egy éve szintén koalát fotóztam, csak élőt, Ausztráliában. Ez lesz ezek szerint a fotózz koalát napom. Igyekszem tartani!

Japán 2017Q4 - Miyamoto bolt és chappa nap

Szép napos időre ébredtünk, immár Tokióban. Szobatársam azt mondta, egyszer horkoltam picit, de amikor odasúgta a nevem, arra abbahagytam, így minden oké volt. Huhh, nem leszek kirúgva a szobából. 

Vonattal elmentünk Nippori állomásról Uenóba, ahol az állomás területén kerítettünk magunknak reggelit, majd elgyalogoltunk Asakusa felé. Ott található a Miyamoto dob bolt, gyár és dob múzeum, ami első uticélunk volt. Most csak a boltot néztük meg, ahol egyesek ütőket, DVD-ket, furulyát vettek, mások, mint én is, csak nézelődtek. Még mindenképpen visszatérünk oda, mivel a múzeum is érdekel, de zárva van hétfőn és kedden. 

A bolt után donuttal ünnepeltünk a szomszédos Mister Donutban, ahol a szezonális édestökös ízesítést választottam. Nem volt rossz. Aztán sétáltunk még egy kicsit a konyhanegyedben, majd elballagtunk a Sensoji templomig és a kapukig. Itt harcitervet alkottunk, mely szerint szétszéledünk a bevásárló utcában, majd a meghatározott helyen találkozunk, a meghatározott időben. Ezt mindenki kihasználta ajándék vásárlásokra. Valahogy sikerült tartani is mindannyiunknak a tervet, így hamarosan ismét összeállt a csapat és együtt elmentünk a padokhoz, ahol ott maradtak a pihenni vágyók a cuccokkal, a többiek meg benéztek a sarki matsuri boltba. Még lehet, hogy oda is visszatérek, mert kinéztem valamit, csak férjen be a bőröndömbe! Határozottan túl sok ruhát hoztam... De hát ki gondolta, hogy hamburgi nyár lesz és elég a rövidujjú is nappalra, novemberben?! 

Matsuri bolt után beugrottunk a Don Quijote mindenes emeletes boltba, de nem időztünk sokáig, mert már kezdtünk eléggé megéhezni. A feladat ismét egy potenciális ramenhely felkutatása volt, amit ezúttal sikeresen abszolváltunk és beültünk rament enni. Szerencsére volt nekik vega gyozájuk, így mindenki tudott mit ebédelni. 

Miután eloltottuk éhségünket, ketté szakadt a társaság. Oliver a bevásárló árkádon keresztül szeretett volna a hídig menni, így a külföldi csapat arra ment, míg a magyar küldöttség megpróbálta megtalálni a cirka 7 évvel ezelőtti kávézót, ahol cuki latteartot kaptam anno, de sajnos nem jártunk sikerrel. 

A hídnál megkonzultáltuk a térképet, és elindultunk a keddi workshopunkra: ezúttal chappát fogunk tanulni, ami a kis tenyércintányér. Ehhez Osakiban (Shinagawa után) átszálltunk egy megálló erejéig egy másik vonatra, majd onnan buszoztunk a stúdióig, ahol a workshop volt. A tokiói busz nem távolság alapon számolja a jegyet, mint a metró meg a vonat, hanem egységár van, ami 210 yen per felnőtt, vagy Suica kártyával 206 yen. Megtaláltuk a helyszínt és az oktatónkat is, Hashiguchi Takayuki senseit. 

A chappa óra nagyon szórakoztató volt. Külön öröm volt számomra, hogy nagyjából mindenki kezdő szinten volt, így együtt bénázhattunk. Persze én vittem a prímet, amikor rácsaptam az ujjamra és a körmömnél elkezdett vérezni kicsit. Az egyik német nő gyorsan adott ragtapaszt rá, és folytattam tovább. Veszélyes dolog ez a cintányér! Azért nem kell aggódni, hamar elállt és kutya bajom sem volt, csak kiemelten bénáztam kicsit. Tanultunk vagy 4 fajta ütést, meg némításokat, majd kaptunk egy kottát, amit párszor lejátszottunk. Egész jól ment, kivéve a gyors dokodoko részt, amit eléggé szétvertünk. Hoznom kellett volna az órára füldugót, mert csattogtunk azért elég rendesen. 

Hashiguchi sensei is megkapta európai ajándék csomagját, köztük egy minipálinkával meg szárított étcsokis almakarikákkal, aztán vettünk től CD-t, majd elbúcsúztunk és felszálltunk a Shinagawa állomás felé tartó buszra. Amiről, hála nekem, aki határozottan felpattant, jóval előbb szálltunk le, mint ahogy kellett volna, így várnunk kellett a következő buszra, amivel mentünk még jópár megállót az állomásig. Szerencsére megbocsájtónak tűnt a társaság, így nagy kárt nem okoztam. 

A sarki közértben vettünk vacsorát (onigirit), amit a szobában ettem meg, aztán zuhanyzás után eltettem magam másnapra, miközben altatót csilingelt fülemben a chappa utórezgése. 

Japán 2017Q4 - Osuwa 3. nap

Utolsó napunkon Okayában összepakoltuk a bőröndöket, majd átadtuk őket Yamamoto senseinek, aki eljött értük kocsival, hogy ne cipekedjünk. Mi gyalog mentük ismét a dobteremig. 

Az órán folytattuk a Hiryu darabot. Megtanultuk a darab mögötti jelentést, és hogy hogyan kell helyesen kiejteni a szakaszok közötti imát. Sensei azt mondta, hogy amikor rossz hanglejtéssel mondjuk, az olyan, mintha valaki hamisan énekelne a karaoke bárban. 

Most csak egy délelőttnyi workshop fért már bele, mivel estére Tokióba kellett érnünk. Így is volt bőven idő lejátszani többször a darabot. A shime szólam már a végén kezdett alakulni, tetszik. Az egyetlen ami nem tetszik, hogy a hosszú intró alatt végig guggoló térdelésben kell lennie a miya dobosoknak és vagy a térdem kékül be tőle, vagy csak simán guggolok, akkor meg elzsibbad a lábam és nem tudok szépen felpattanni. Nehéz dolog ez a pihenő pozíció, nekem annyira nem működik.

Óra után kaptunk senseitől névre szóló oklevelet és mellé egy Osuwa daiko pólót és egy mobil fityegő mini dobbőrt. Utána a sensei anyukája csinált jó sok közös képet, amint az okleveleinket fogjuk, meg egyéb dobolós felállásokban. 

Miután kidoboltuk meg kifotózkodtuk magunkat, sensei és anyukája átalakult söfőrré és idegenvezetővé, és elsőként elmentünk ebédelni. Currys húsos rizst rendeltem, mellé pedig válogathattunk az all-you-can-eat saláta és savanyúság bárból. Sensei anyukája állta az italokat. Desszertként az étterem előtt árult fagyit választottuk, ami sima vanília, vagy almás ízben volt. Az almás nagyon fincsi volt. 

A legfontosabb feladat, vagyis az étkezés, végeztével elvittek minket idegenvezetőink a Suwa szentélybe. Ez a taikósok mekkája, mivel az itt talált régi kotta inspirálta Oguchi Daihachit, hogy megalkossa első csoportra írt dobos szerzeményét. Az Osuwa Daiko csapat azóta is minden évben fellép a szentélyben. Oguchi mester híres Hiryu darabja, amit az elmúlt napokban vettünk szintén a szentély istenéhez, egy repülő sárkányhoz szól. A Suwa szentély után elmentünk egy másik szentélybe, ahol a senseinek volt az esküvője. Itt a sensei anyukája meghívott minket amazakéra, ami édes forralt rizsbor, nincs benne alkohol, olyan mint a forraltbor japán verziója, rizsdarabkákkal. Mivel már kezdett lehűlni a levegő, jó volt, hogy felmelegítsen kicsit minket. Állítólag magas a tápértéke is.

A sofőr és idegenvezető szolgálat végén vendéglátóink kivittek minket a vonatállomásra, Kami-suwába, ahol aztán búcsútvettünk egymástól. Persze még kaptunk a vonatra útravalót is, egy szatyor almát, kakiszilvát, mandarint és egy doboz vörösbabos nápolyit, amin Oguchi mester dobolós képe és a csapat neve volt. Nagyon kedvesek és bőkezűek voltak. El voltunk nagyon kényeztetve. 

Maga a vonatállomás is egy új élmény volt. Nem mintha nem láttunk volna még állomást, ezen viszont bent a peronon lábfürdő volt! Lábáztatós onsen. Úgyhogy cipő, zokni le, és láblógatva vártuk, hogy jöjjön a tokiói vonatunk. 

A vonattal Shinjukuba mentünk, ahol a körjárattal elnavigáltunk Nipporiba. Onnan elgyalogoltunk a Sakura Hotelbe és elfoglaltuk a szobáinkat, három kétágyasat. Ismét új szobatársam lett, a német N, aki nem tud elaludni ha valaki horkol, ezért remélem, nem fogok és elégedett lesz velem. 

Vacsira a környéken próbáltunk vega rament szerezni, de nem találtunk, ezért végül egy yakitori helyre ültünk be. Én egy válogatott pálcikás tálat kértem és véletlenül megettem Zs egyik kirendelt pálcikás falatját is, mert ő nem emlékezett rá, mit rendelt, én meg nem tudtam, hogy mi lesz az enyémben, így azt hittem az még ahhoz jött. Még szerencse, hogy adtam neki belőle kóstolót, ez enyhíti a bűntudatomat. Sajnos volt a válogatásban zuza is, amit itt rágósra csinálnak, de a többi fincsi volt.

Japán 2017Q4 - Osuwa workshop 2. nap

A második napon megettük a hotelben rendelt japán reggelinket, aztán elgyalogoltunk a dobteremig. Ezúttal csak mi heten voltunk az órán, nem voltak külsősök. A Hiryu Sandan Gaeshit folytattuk, és hozzávettük az intró részt, ami odaiko, bambuszütős, gong és shime részekből áll. Az odaiko kezd, majd szóban elmondja a csoport nevét és a darab címét a shimés, aztán jön a gong-odaiko felelgetés. Rögtön követi a shime, fue kísérettel, amit nekünk a sensei felesége biztosított. Utána ismét gong-odaiko-shime jön, majd az odaiko versenyez a bambuszütővel, végül gong és odaiko zárás után jön a shimefelvezetés a darabhoz. Ezt igazából magamnak írtam le, hogy emlékezzek rá, mert elég tömény volt a workshop. 

Ebédre egy közeli ramenezőbe, a Tecchanba mentünk, mivel előző este említettem, hogy az a kedvenc ételem. A ramenező tulajdonosa a sensei feleségének ismerőse, ezért gyakran járnak oda enni. Finom ramenjük volt, a kedvenc fajta tésztámmal. Elégedett voltam vele. Ebédszünet végén előszedtük az ajándékokat és rázúdítottuk a senseire. Nagyon örült mindennek, jó sok mindent kapott. A magyar csomag itt is Tokaji bor volt, mellé csokis almacsipsszel.

Óra után megtanulmányoztuk a dobterem feletti múzeumot, ami tele volt nemzetiségek dobjával, meg Oguchi mester képeivel és túrnéiról gyűjtött dolgaival. Jó tömény volt, sok érdekeset láttunk és a dobokat meg volt szabad érinteni is.

A nézelődés végeztével elsétáltunk egy kínai étterembe, ahol már várt minket a feleség és a kisfiú, három külföldi kíséretében. Volt egy amerikai lány és egy angol pár is velük, akikkel együtt vacsiztunk. A lányok mindketten az Osuwától tanulnak dobolni, a pár fiútagja pedig épp látogatta a lányt. Mint megtudtuk, három hónapja házasodtak össze, utána rögtön jöttek Japánba nyelvtanárnak. A lány megkapta Okayát, a fiút viszont kipakolták Hokkaidóra, valahova Asahikawa és Wakanai közé a semmi közepébe. 

Páran levezetésként visszasétáltunk a hotelbe, míg a csapat kényelmesebb fele taxizást választott. Ismét egy mozgalmas nap végére értünk. A holnapi megint utazós lesz, mivel délután indulunk tovább Tokióba.

Japán 2017Q4 - Okaya, Osuwa workshop 1. nap

A yudanakai hotelből elvittek minket hotelbusszal a vonatállomásig, ahonnan visszatértünk Naganó városba. Itt egy oldalküldetést kellett teljesítenünk Zs-vel, aki tegnap értesült róla, hogy a yakimochiyai hotelbuszban felejtette a dzsekijét, benne a bankkártyáival. Ehhez bonyolult kommunikációba kezdtünk tegnap este, hogy hogyan tudnák visszajuttatni hozzánk. Ők rögtön távozásunk után észlelték a dolgot, felvették a kapcsolatot Kondo-senseijjel, aki facebook-on üzent Olivernek. Azt is írta, hogy másnap reggel 10:10-kor hoznák a dzsekit a naganói állomáshoz. Viszont ezzel az volt a gond, hogy mi az állomást a 10:07-es vonattal terveztük elhagyni Oliver számításai szerint, hogy odaérjünk a következő helyre időben. Ekkor következtem én, hogy hívjam fel telefonon a szállót, hogy nem tudnak-e korábban jönni. Ez volt eddigi leghosszabb japán telefon beszélgetésem, és utána úgy éreztem, szintet léptem. Persze a végén teljesen felesleges volt, mert közben Oliver benyögte, hogy ja akinek van vonatbérlete, mint nekünk Zs-vel, azoknak jó még az eggyel későbbi 11-órás vonat is, mert az gyorsabb és csak 6 perccel az előző után fut be. Oké. Akkor elnézést kértema felesleges kavarásért a legalázatosabb nyelvtannal amire még képes vagyok, és lezártuk azzal, hogy maradhat az eredeti terv. 

Terv szerint meg is hozták a dzsekit a cuccokkal, még nyugodtan volt időnk teggelizni is az állomáson, és szépen kényelmesen helyetfoglaltunk a vonatunkon. A bérletes csapathoz I és a svéd lány is csatlakozott. Okayamában értük be a többieket, ahol várni kellett kicsit taxira. A taxis nem nagyon tudta, hogy merre van a cím, ahova menni akartunk, hevesen konzultált az utána érkező kollégákkal, de végül három kocsival (a sok csomag miatt) eljutottunk a csoportos taikó szülőatyjának, Oguchi Daihachi mesternek a dobtermébe, amit jelenleg unokája, Yamamoto Makoto visz. A csapat neve Osuwa Taiko. Még a taxi állomáson betársult hozzánk egy szingapúri srác is, aki a taxisok taiko kiáltásaiból kikövetkeztette, hogy mi is a dobterembe megyünk, ugyanarra a workshopra. 

A workshopon japánok is résztvettek, akik szomszédos városokból, vagy picit messzebbről, Tokióból érkeztek. Összesen 12-en lehettünk talán. Elkeztük megtanulni Oguchi Daihachi egyik legnépszerűbb és legjobban elterjedt darabját, a Hiryu Sandan Gaeshit. A főszólamot mi már ismertük Zs-vel szerencsére, mivel jó rohamtempóban haladtunk. Viszont koncentrálni azért kellett, mivel mi pontozott ritmusban vettük és az eredeti egyenes ritmus. 

Az óra zárásaként laza 30 percen át ugyanazt az ütemet doboltuk megállás nélkül, de nem simán állva, hanem a csapat fele ülődobon, felülésesen, másik fele odaikón. A végén már majdnem leszakadt a karom, de nem álltam meg. Ugyan nem futok, de olyasmi lehetett mint a maraton. Holtpontokon kellett átbillenni közben, amikor már azt hiszed, nem bírod tovább, de aztán mégis találsz valahol erőt. Mi szerencsére a két és fél napunk alatt csak egyszer csináltuk, de a rendszeres óralátogatók hetente megtapasztalják. 

Óra után Yamamoto-sensei kocsival elvitt minket és csomagjainkat a hotelünkbe. Most egy három futonos szobán osztoztam I-vel és a svéd E-vel. Ez egy business hotel volt, ezúttal onsen nélkül, viszont saját fürdőszobával. Még pokemonozni is tudtam a szobából, úgyhogy nekem megfelelt. 

Lecuccolás után kollektíven elsétáltunk a sarki mosodába, ahol ipari méretű mosógépekben 30 perc alatt kimostuk majd megszárítottuk a legkoszosabbnak ítélt ruháinkat. Most használtam először Japánban mosodát, úgyhogy érdekes volt, de szerencsére érthető volt a folyamat. A mosópor eleve benbe volt a gépben, így nem kellett mást, csak pénzt bedobni és várni a ciklus végét. A szárításhoz átraktuk a ruháinkat a szárítóba, amit aztán kétszer 10 percig futtattunk, hogy viszonylag száraz legyen minden.

Mosás után visszamentünk a hotelbe, aztán Yamamoto-sensei eljött értünk és gyalog elsétáltunk együtt egy étterembe, közös falatozásra. Ott volt a sensei kisfia és felesége is, a szingapúri dobos és két japán dobos a workshopról. Az egyiknek nézegetnie kellett az óráját, nehogy lekésse az utolsó vonatot. 

4ezer yent kellett bedobni a közösbe a végén, ami tartalmazta az alkoholokat is, de tény, hogy nagyon finom volt minden, és mégiscsak a sensei társadágában ettünk, így megérte. Kiemelném a bacon-be tekert spárgát és a desszertként kihozott almás sajtos pizzát. 

Vacsi után az egyik dobos nő és a feleség visszavittek minket kocsival a hotelig, ahol kidőltünk és aludtunk reggelig. 

Japán 2017Q4 - Matsumotói szabadnap és költözés

Reggeli után kifizettük a szállást és búcsút vettünk a Yakimochiyától. Elvittek minket kocsival az állomásra, ami 45 perc volt, így, hogy nem álltunk meg útközben a szupermarketnél. Vagyis jó, hogy nem gyalog kellett eljutnunk odáig a bőröndökkel! Nagano állomáson beraktuk a csomagokat szekrényekbe, hogy ne kelljen cipelni, aztán két felé szakadt a csapat. I-vel és Zs-vel Matsumotó városba mentünk, a többiek pedig Naganó belvárosában néztek körül. Mi azért Matsumotó mellett döntöttünk, mert I kiszúrta, hogy ez egy ünnepnap Japánban, a kultúra napja, és mindenféle programot hirdettek oda, míg Naganóhoz nem találtunk semmi kultúra napi kiemelt programot. 

Érvényesítettük a második napot a bérletünkből, és kb. egy óra vonatozás után megérkeztünk Matsumotóba, ahol a belvárosi részek már teljesen le voltak zárva a kocsik elől, a gyalogosok részére. Első küldetésünk az volt, hogy megtaláljuk a parádét, oldalküldetés pedig, hogy találjunk takoyakit ebédre. A várhoz vezető úton beleütköztünk az első érdekes programba, egy gimis kanji klub performanszába. Egy óriás földre terített papír poszteren állva festettek valami szöveget 4-en a papírra, amíg oldalt a társaik pompomos lányokká alakulva szurkoltak nekik. Persze az egész vidám zenére ment. 

Nagyon mókásnak találtam és igyekeztem részleteket videózni is, amikoris arra lettem figyelmes, hogy valaki vadul legyezi magát mellettem a tömegben. Igaz, hogy elég meleg volt, főleg a napon, de nem adott okot ilyen vad legyezésre, ezért odapillantottam, hogy mi lehet, erre egy minibagoly nézett vissza rám. A mellettem lévő pasi háziállatának tűnt szegényke, aki pont mellettem nézte az előadást. Üdv Japánban. 

Út közben láttunk hiphop csapatokat, énekkart, helyi svájci hegyikürtös csapatot, és persze a parádét. Utóbbihoz igénybe vettük a turista információt, mert meguntuk a vadászatot. A parádén a vár őrzőinek beöltözött résztvevők voltak minden korosztályban. Aranyos gyerekninják pirosban meg feketében, várhölgy mozgó emelvényen, a főgenerális lovon. Amikor megtaláltuk őket, épp gyülekeztek egy mellékutcában, várták a következő szakasz kezdését, mu meg azt, hogy elinduljanak. Közben az egyik szervező izgatottan odajött hozzánk, hogy szívesen készít közös fotót velünk a generálissal, így felváltva fényképezkedtünk vele. A pózoláshoz még az ál szamurálykardját is megkaptuk. 

Miután elvonult a parádé, siettünk Matsumotó várába, hogy feljussunk mielőtt el kell indulnunk visszafelé. Közben láttuk a svájcikürtös csapatot, meg egy embert sapkás macskával a vállán. A várkertben már pont végetért a kendó és naginata mérkőzés, így már csak egy magányos kendós téblábolt a környéken. A taiko csapat viszont épp fellépéshez készülődött. Reméltük, hogy megnézhetjük őket amíg sorakozunk a várhoz, de sajnos pont akkor kezdték, amikor bejutottunk, így már csak az ablakokból lestük őket. 

A várba le kellett venni a cipőnket, amit kapott zacskóba téve vittünk magunkkal a túra alatt. Sajnos idén nyáron zárták le a vár északi tornyát, mert felmérték, hogy nem elég földrengésbiztos. Átalakításig nem szabad látogatni. A vár 5 emeletes és ez az egyetlen fekete falú vár Japánban. Mivel többször leégett, az eredeti épületből nem sok maraft meg, de azért egyes részei túlélték. Persze ez kívülről nem látszik, mert az egész szépen újjá lett építve. Az emeletekre szűk kétirányú többszakaszos lépcsőkön másztunk fel, így néha nehéz volt elférni a szembeforgalom miatt. Az utolsó előtti szakasznál a tetőgerenda olyan közel volt, hogy I hátizsákja majdnem fennakadt. A belső épületszerkezeten és a kilátáson túl vitrinben kiállított harci tárgyak, fegyverek, páncélok teszik még színesebbé a túrát, meg az emeletenként kihelyezett őrbácsik, akik arra figyelnek, nehogy leesünk a lépcsőn. Sikeresen megmásztuk a várat, aztán csináltunk pár képet róla még kívülről is, a külső park felől. Itt kutyakocsiban csücsülő pudlikra bukkantuk, akiket a gazdi esztétikus várhátteres fotóra igazított be épp. Persze nem hagyhattuk ki, hogy ne fotozzuk le őket mi is. A következő fánál meg házinyulakat legeltettek pórázon, akiket lehetett simogatni. Ezen már meg sem lepődtünk. 

Ideje volt visszatérni Naganóba és csatlakozni a többiekhez. Szépen elértük a visszafele induló vonatot, de mivel nem volt előre foglalt helyünk, külön tudtunk csak leülni. Én egy japán bácsi mellé kerültem, aki morcosnak tűnt elsőre, amikor félrerakattam vele a kabátját, de a végén jóba lettünk. Mutatott képet az ikerunokáiról, a kertjéről tavasszal, ősszel meg télen, és a koi pontyairól, ugyanis mint megtudtam, koi bíró és saját halai is vannak. Én cserébe megmutattam a matsumotói generálissal készült képet, Budapestet és az Eiffel tornyot. Vagyis jól elbeszélgettünk, természetesen japánul, így ismét gyakorolhattam. 

Naganóban csatlakoztunk a többiekhez, felszedtük a csomagokat és kettős átszállással elnavigáltunk Yudanakába, ahol Oliver talált nekünk szállást. Kissé későn foglalta le, ezért kellett ennyit utazni hozzá, közelebbit nem talált, de csak egy estét töltöttünk itt. Yudanaka a japán makákók fürdővárosa. Sok az onsen, és ide járnak le fürdőzni télen a hegyekből. Még nem volt olyan hideg, ezért a napokban annyira nem merészkedtek le, ezért sem ezt a programot választottuk Matsumotó helyett. Viszont fürdőváros lévén, a hotelünkben is volt onsen, így mi azért mártóztunk egyet a kinti medencében ezen az estén is. Kezdek hozzászokni a fürdőkhöz. Még a végén rászokom és otthon is járni fogok.

Vacsorára a vonatállomással szemközti étterembe ültünk be hotpot-ot enni. Hárman osztoztunk rajta I-vel és Oliverrel. Halas hotpot volt, jól esett. Jó volt a kikapcsolódás, de készen állok a következő taikós napra. Holnap irány a japán csapatdobolást elterjesztő nagymester, Oguchi Daihachi városa és dobterme, Okaya.

Japán 2017Q4 - Kondo workshop utolsó nap

Az utolsó Kondo workshop napja is eljött. Ismét gyönyörű japán "hamburgi nyárra" ébredtünk, és a reggeli közben megcsodáltuk a hegyek közé ereszkedő felhőtengert. Aztán megkezdtük sétánkat a dobterem felé. Kondo-sensei már várt minket és indulhatott az utolsó tanóra. Állódobon és odaikón is játszottunk ma, a korábbi ritmusokat ismételve. A workshop végére valahogy én léptem elő főtolmáccsá, pedig a német szobatársam jobban tudott, csak nehezebben jutottak eszébe a szavak fordításkor. Úgyhogy japántudások is egész sokat fejlődött ezalatt a pár nap alatt.

Sok hasznosat tanultam most is, pl. ütőtartást és trükköket a ritmustartáshoz. Doboltunk hangsúlyokat kétdobon őrült tempóban, majd ugyanezt nagydobon, szintén őrült tempóban. Amikor egyesével kellett az egyik 16-odos ritmust játszani, akkor kibukott, hogy sokunk még eléggé küzd vele, így kaptunk fél órát, hogy különvonulva gyakoroljuk a ritmust. Jól elfáradt a végén a markom, de remélhetőleg volt haszna is. Azért ilyenkor nem egyfolytában dobolunk, vannak közben szünetek, amikor teázunk meg zöldteás KitKattot eszünk. Az ebédszünet végén mi is kaptunk ajándékot Kondo-senseitől és Sumikótól, Sumikó kézzel készített kendőcskéjét és sobateát, ami naganói különlegesség. Szép origami díszpapírba volt csomagolva.

A nagydobon fejeztük be a napot, és konkrétan Zs és én, mivel mi voltunk az utolsó körben, miénk volt az utolsó ütés. Vagyis igazából csak Zs lett volna egyedül, de mivel csoporttársa vagyok, ezért Kondo-sensei beállított engem is, hogy ne doboljon magában, pedig már kezdett leszakadni a karom. Persze azért élveztem, izgi volt az őrült tempó, jó kihívás na meg dobolásból sosem elég.

A végén elkészültek a csapatképek és kértem aláírást az ütőimre, majd búcsútvettünk a doboktól és szuper oktatónktól, meg feleségétől és elindultunk vissza. Aztán félúton ügyesen rájöttem, hogy otthagytam a teremben a mobilom, így hamar viszontláthattak minket. Kicsit kínos volt, hogy ilyen figyelmetlen voltam, de a lényeg, hogy meglett, és így tudok tovább blogolni. 

Utolsó vacsira a vendéglátóink bepótolták az előző napok elmaradt húsadagját, annyi húst kaptunk. Közben megfigyeltem, hogy az ott töltött napok sorszámához igazodik mindenkinél az étrend, így nem ugyanazt kapja mindenki. Az új vendégnek az asztali grillezés jár. Most teltház volt, foglalt volt az étkezőben minden asztal. 

Végül ismét egy Uno partival zárult az este, hiszen el kellett fogyasztani bepakolás előtt a maradék söröket és rágcsákat, hogy ne cipeljük magunkkal a következő helyre. 

Holnap dobolás mentes pihenőnap lesz, irány Matsumoto városa.

Japán 2017Q4 - Kondo workshop 3. nap

Ez volt a szabad délelőttös napunk. A reggeli bőségtál becsipegetését követően felkerekedtünk és nekivágtunk a kirándulásnak. Nagyon szép napos idő volt és ahogy vedlettük le magunkról a ruharétegeket, a végén rövidujjúban bandukoltunk. A németek meg is jegyezték, hogy tisztára olyan az idő, mint a hamburgi nyár. Első uticélunk egy 1300-2000 év közötti óriás cédrus volt. Egy kis akadályon kellett átjutni, mivel az előző heti tájfun kimosta az egyik útszakaszt, és le volt szakadva az aszfalt völgy felőli része. Autók elől el is volt zárva az út, de rajtunk gyalogosokon nem fogott ki. A fát sikeresen megtaláltuk. Jó magas volt. 

Következőként egy buddhista templomnál álltunk meg, ahol sok hangulatos képet készítettünk. Érdekességként meg kell említeni, hogy még az itt található mosdóban is fullextrás volt a wc, fűtött ülőkével meg beépített bidével. Az épületet külön istenség őrizte. A wc istene..? 

Sok tücsköt bogarat láttunk út közben, meg lódarázsfészkeket. Lakóik szerencsére elkerültek minket. Az emlős kategóriából egy macskával találkoztunk, meg út közben volt egy szerencsétlenül járt elütött tanuki. 

A kirándulókörutunk a dobteremnél végződött, ahol a napsütötte lépcsőkre telepedve elmajszoltuk az ebédünket. A szállóban parázson sütött töltött mochikat hoztuk ebédre. Kettőt ettem, egy valamilyen zöldségeset és egy gombás japánretkes gombócot. A második finomabb volt, bár mindkettő jobb lett volna frissen melegen. Maga a szálló is ezeknek a sült mochiknak a nevét hordozza: yakimochi-ya, azaz sültmochi szálló. 

Délután nekiláttunk a dobolásnak. Ez a nap odaiko, azaz nagydob nap volt. Megtanultunk három féle módot a karlendítésre az ütésekhez és felidéztük az elmúlt két nap ritmusait a nagydobon. A hansúlyos paraddidle továbbra is nagy kihívás volt az elvárt sebességgel! Csakúgy mint dondoko. Szokni kell még ezt a dobot, de nem rossz, nem rossz. :)

Este a rutin események után (ezúttal gyönyörűséges sashimi, szezonálisan dekorált tofutál és marhahúsos shabushabu volt a lakoma) ismét felcuccoltunk és visszasétáltunk a dobterembe, hogy együtt doboljunk az este fél 8-tól gyakorló helyiekkel. A hold szépen világította az utunk, nem is hiányzott az utcai lámpa. 

Három nő és két kislány jött el ezen az estén, a többiek nem értek rá. Általában 8-15 fő körül szoktak lenni máskor. Mivel a hamburgiak Kondo-repertoárban bővelkednek, így volt sok közös darab amit ők együtt tudtak játszani. Mi többiek addig vagy alapütést játszottunk nekik, vagy a most tanult részeit az egyik darabnak. Jól el örömdobolgattunk, aztán adtunk nekik európai édességet. Magyarországról Sport szeletet, Balatont és Tibit kaptak. 

Visszafele hangosabban trappolva mentünk már, mivel a helyiek megosztották velünk a medve találkozásos történeteket. Szerencsére minket nem látogatott meg egy medve sem, így sikeresen visszaértünk a szállásra. 

Ott még egy kis Uno kártyaparti következett helyi, azaz naganoi sörök kíséretében, végül mindenki visszavonult saját szobájába aludni. A következő nap lesz az utolsó Kondo-senseijel. Gyorsan elment az idő.

Japán 2017Q4 - Kondo workshop 2. Nap

Második napunkon szép napsütésre ébredtünk és így a kilátás is sokkal szebb volt szobánk ablakából. A 30 év körüli I-vel osztozom egy japán stílusú szobán. Aranyos német lány, aki szintén hetedszerre jár Japánban, így van miről beszélnünk. Volt félévig cserediák is itt, úgyhogy ő a fő kanji olvasónk. Meg mivel már járt ezen a workshopon három éve, tudja, hogy mire számíthatunk, így tudom faggatni. Szóval jól jártam szerintem.

A reggeli ismét bőséges és szépséges volt, alig bírtam megenni mindent. Végén a két szelet felvágottat hagytam meg, ami elütött a japános összképtől. 

A dobteremig tartó séta ismét más hangulatú volt, mint ezelőtt, mivel reggeli napsütésben sétáltunk. Ma is, mint előző nap bemelegítéssel, nyújtással kezdtünk. Ehhez leterítettünk egy pokrócot a teremben mint jógamatracot, és azon ülve nyújtottunk. 

A fő téma ezúttal a mitsu-uchi azaz a dondoko ütés volt. Hangsúlyokkal, meg váltottkézzel. Kondo-sensei megint megnézte egyenként is mindenki formáját és adott hasznos tanácsokat. Amikor én kerültem sorra, Oliver mondta neki, hogy én is értek japánul, aminek nagyon megörült és onnantól úgy magyarázott. Szerencsére végig értettem. Kondo-sensei mindig megdícséri a ritmusérzékem, csak a technika az amin javítani kéne. Azt mondta, ha szorgalmasan gyakorolok, kb. két év múlva nagyon jó lehetek... Kérdés, hogy vele kell-e ehhez gyakorolnom, mert akkor elég esélytelen az a két év. 

A dobolás után ismét a "szokásos" rutin következett. Séta vissza, vacsi, fürdő, kidőlés és alvás reggelig. A vacsora természetesen ismét fenséges volt, középpontban ezúttal udon leves volt, meg oden és valami okonomiyaki szerűség. Vagyis továbbra is elég japános. 

Holnap Olivernek reggel privát órája lesz, ezért szabadnaposak leszünk délelőtt. A terv a túrázás a környéken. Remélhetőleg jó lesz hozzá az idő is!