A yudanakai hotelből elvittek minket hotelbusszal a vonatállomásig, ahonnan visszatértünk Naganó városba. Itt egy oldalküldetést kellett teljesítenünk Zs-vel, aki tegnap értesült róla, hogy a yakimochiyai hotelbuszban felejtette a dzsekijét, benne a bankkártyáival. Ehhez bonyolult kommunikációba kezdtünk tegnap este, hogy hogyan tudnák visszajuttatni hozzánk. Ők rögtön távozásunk után észlelték a dolgot, felvették a kapcsolatot Kondo-senseijjel, aki facebook-on üzent Olivernek. Azt is írta, hogy másnap reggel 10:10-kor hoznák a dzsekit a naganói állomáshoz. Viszont ezzel az volt a gond, hogy mi az állomást a 10:07-es vonattal terveztük elhagyni Oliver számításai szerint, hogy odaérjünk a következő helyre időben. Ekkor következtem én, hogy hívjam fel telefonon a szállót, hogy nem tudnak-e korábban jönni. Ez volt eddigi leghosszabb japán telefon beszélgetésem, és utána úgy éreztem, szintet léptem. Persze a végén teljesen felesleges volt, mert közben Oliver benyögte, hogy ja akinek van vonatbérlete, mint nekünk Zs-vel, azoknak jó még az eggyel későbbi 11-órás vonat is, mert az gyorsabb és csak 6 perccel az előző után fut be. Oké. Akkor elnézést kértema felesleges kavarásért a legalázatosabb nyelvtannal amire még képes vagyok, és lezártuk azzal, hogy maradhat az eredeti terv.
Terv szerint meg is hozták a dzsekit a cuccokkal, még nyugodtan volt időnk teggelizni is az állomáson, és szépen kényelmesen helyetfoglaltunk a vonatunkon. A bérletes csapathoz I és a svéd lány is csatlakozott. Okayamában értük be a többieket, ahol várni kellett kicsit taxira. A taxis nem nagyon tudta, hogy merre van a cím, ahova menni akartunk, hevesen konzultált az utána érkező kollégákkal, de végül három kocsival (a sok csomag miatt) eljutottunk a csoportos taikó szülőatyjának, Oguchi Daihachi mesternek a dobtermébe, amit jelenleg unokája, Yamamoto Makoto visz. A csapat neve Osuwa Taiko. Még a taxi állomáson betársult hozzánk egy szingapúri srác is, aki a taxisok taiko kiáltásaiból kikövetkeztette, hogy mi is a dobterembe megyünk, ugyanarra a workshopra.
A workshopon japánok is résztvettek, akik szomszédos városokból, vagy picit messzebbről, Tokióból érkeztek. Összesen 12-en lehettünk talán. Elkeztük megtanulni Oguchi Daihachi egyik legnépszerűbb és legjobban elterjedt darabját, a Hiryu Sandan Gaeshit. A főszólamot mi már ismertük Zs-vel szerencsére, mivel jó rohamtempóban haladtunk. Viszont koncentrálni azért kellett, mivel mi pontozott ritmusban vettük és az eredeti egyenes ritmus.
Az óra zárásaként laza 30 percen át ugyanazt az ütemet doboltuk megállás nélkül, de nem simán állva, hanem a csapat fele ülődobon, felülésesen, másik fele odaikón. A végén már majdnem leszakadt a karom, de nem álltam meg. Ugyan nem futok, de olyasmi lehetett mint a maraton. Holtpontokon kellett átbillenni közben, amikor már azt hiszed, nem bírod tovább, de aztán mégis találsz valahol erőt. Mi szerencsére a két és fél napunk alatt csak egyszer csináltuk, de a rendszeres óralátogatók hetente megtapasztalják.
Óra után Yamamoto-sensei kocsival elvitt minket és csomagjainkat a hotelünkbe. Most egy három futonos szobán osztoztam I-vel és a svéd E-vel. Ez egy business hotel volt, ezúttal onsen nélkül, viszont saját fürdőszobával. Még pokemonozni is tudtam a szobából, úgyhogy nekem megfelelt.
Lecuccolás után kollektíven elsétáltunk a sarki mosodába, ahol ipari méretű mosógépekben 30 perc alatt kimostuk majd megszárítottuk a legkoszosabbnak ítélt ruháinkat. Most használtam először Japánban mosodát, úgyhogy érdekes volt, de szerencsére érthető volt a folyamat. A mosópor eleve benbe volt a gépben, így nem kellett mást, csak pénzt bedobni és várni a ciklus végét. A szárításhoz átraktuk a ruháinkat a szárítóba, amit aztán kétszer 10 percig futtattunk, hogy viszonylag száraz legyen minden.
Mosás után visszamentünk a hotelbe, aztán Yamamoto-sensei eljött értünk és gyalog elsétáltunk együtt egy étterembe, közös falatozásra. Ott volt a sensei kisfia és felesége is, a szingapúri dobos és két japán dobos a workshopról. Az egyiknek nézegetnie kellett az óráját, nehogy lekésse az utolsó vonatot.
4ezer yent kellett bedobni a közösbe a végén, ami tartalmazta az alkoholokat is, de tény, hogy nagyon finom volt minden, és mégiscsak a sensei társadágában ettünk, így megérte. Kiemelném a bacon-be tekert spárgát és a desszertként kihozott almás sajtos pizzát.
Vacsi után az egyik dobos nő és a feleség visszavittek minket kocsival a hotelig, ahol kidőltünk és aludtunk reggelig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése