Japán 2017: Pandák, park, purikura

Elérkezett az utolsó nap, ami egyben hazautazásunk napja is. Japános reggelink után lezártuk bőröndjeinket és kijelentkeztünk a hotelből. Szerencsére megőrizték csomagjainkat estig, így nem kellett magunkkal cipelni őket egész nap, amíg bepótoltuk az idáig kimaradt dolgokat. 

Már rég el akartam menni az uenoi állatkertbe pandát nézni, de halogattam, mert gondoltam, télen, amikor általában arra jártam, kevésbé aktívak az állatok. Így áprilisra már beterveztem ezt is a programunkba és utolsó napunkon ott kezdtünk. Szállásunk séta távolságra volt Ueno parktól, úgyhogy gyalog közelítettük meg a helyszínt. Az állatkert bejáratát elsőre nem találtuk, de szerencsére találtunk útbaigazító térképet. Ekkor hallottunk utunk során másodszor magyarokat, egy babakocsis fiatal párt, akik szintén a bejáratot keresték. 

A jegyet automatából kellett venni, aztán már bent is voltunk az okapiknál. Annyira nem tetszett az állatkert, kicsik voltak a ketrecek és sajnáltuk az állatokat. Viszont láttunk pár olyan állatot, amit az itthoniban nem. Ilyen volt a panda is, de sajnos így dél környékén mélyen szundiztak és a feneküket fordították csak a közönség felé, úgyhogy nem sokat láttunk belőlük. A-nak leginkább a függő monorail tetszett, ami átvitt az állatkert nyugati feléről a keletibe. A sín felül volt, és arról lógott a jármű amíg áthaladt a ketrecek felett. 

Állatkert után megmutattam a lányoknak a nagy bálnaszobrot a természettudományi múzeumnál, aztán az uenoi vonatállomásra mentünk, ahol beültünk ebédelni egy étterembe. Az én ebédem virágos elrendezésben érkezett: rizságyon körben feküdtek a sertésszeletek, mint szirmok és középen tojás volt, zöldhagyma karikákkal megszórva. Érdekesen nézett ki, de az íze lehetett volna intenzívebb.

Desszertként vettünk cuki csokiba mártott állatpiskótákat, és a naritai gimis lányok által ajánlott tokyo bananát, ami banán formájú piskóta volt, banános krémmel töltve. 

Uenóból elvonatoztunk Harajukuba, ahol a Yoyogi parkban egy padon majszoltuk el a desszertjeinket. Szép idő volt és sokan jöttek a parkba kikapcsolódni. Láttunk kutyababakocsikat és piknikező társaságokat, meg sok mobillal sétálót, akik általában Pokemon Go-ztak. 

A Yoyogi park mellett van a bejárata a Meiji templomnak, ahova szintén betértünk. Odabent örültem, hogy már sok szép templomot láttunk utunk során, mert a Meijit épp renoválják és nagy része fel van álványozva és el van takarva önmaga rajza mögé, úgyhogy elég nagy csalódás lett volna, ha ez lett volna a fő vagy egyetlen templomos élményünk. Más esetben jó templomos élmény, de állványokkal nem az igazi. 

Újra Harajuku Takeshita utcáján találtuk magunkat, ezúttal eső nélkül. Így azért más érzés volt, mindenképp szárazabb. A lányok megkóstolták a harajukui tölcséres palacsintát, ami ott a fő divat, de én most kihagytam, mert emlékeim szerint annyira nem volt lenyűgözően finom. Beszereztük a még hiányzó ajándékokat, aztán betértünk egy purikura helyre fényképezkedni, hiszen nem mehettünk el cuki megnagyobbított szemű matrica-fényképek nélkül! Pinceszinten volt a helyiség, ahol számos fényképező fülke sorakozott, nagyszemű rózsaszín arcú kawaii lányképekkel az oldalán. Volt öltöző is, ahol át lehetett alakulni karakterekké, ha valaki olyan fotót szeretett volna. Mi a "naturally kirei" azaz természetesen szép címkéjű fülkét választottuk 400 yenért, és elbohóckodtunk egy kicsit. Vicces képek készültek, amiket megkaptunk mini matricaként. 

Harajuku után visszatértünk a hotelbe a bőröndjeinkért, amiket a lobbiban kissé még átrendeztünk, majd búcsút vettünk a japán utcáktól és a Haneda reptér felé vettük az irányt. 

A két átszállás már rutinosan ment és szerencsére még nem volt csúcsidő sem és felfértünk minden metróra meg vonatra. A reptéri monorailre való átszállásnál még fényképeztem egy Arashi plakátot, és még az is összejött, hogy láthattuk pár pillantásra a Szivárvány hidat, ami amúgy kimaradt volna a mostani útból, idő híján. 

A reptérre jó korán kiértünk, mert azt reméltem, hogy még ott is el tudunk nézelődni, de sajnos rosszul terveztem, mert maga a becsekkolás a gépre csak 3 órával az indulás előtt kezdődött. Úgyhogy volt egy üres óránk, amíg malmoztunk a reptéren, amit én mondjuk ki tudtam használni, hogy elkapjam az ázsiai exkluzív pokemont. E. bánatára neki valamiért működött a reptéri wifi, így neki most nem jött össze a vadászat. Nincs mit tenni, vissza kell jönnie! 

A csekin pultnál szembesültünk azzal, hogy erre a járatra most csak egy darab csomagot lehet felvinni, azaz a válltáskát is be kellett varázsolni a hátizsákunkba. Nem tetszett ez a fapados szigor, el vette a kedvem az Emirates járataitól, főleg, hogy idefele nem volt ilyen megkötés. Szerencsére ketten voltunk és valahogy megoldottuk a feladatot, A-nak prdig nem volt ilyen problémája, mert a Qatarairways jobb fej volt. 

A műgoffrijaink simán átjutottak az átvilágításon, aztán megrohamoztuk az étterem részt, hogy elfogyasszuk búcsú ramenünket, ami természetesen finom is volt. Ha visszagondolok, hogy a mostani út során mi volt a legfinomabb étel, akkor az édesbabos halformájú goffri jut eszembe, amit E. vett a kiotói hanami partin, amibe véletlenül botlottunk. Később én is vettem egyet Naritában, de az nem sikerült olyan jól. Említést érdemel még a narai frissen készült mochi, meg a naritai édes szójaszószos dango, csupa utcai étel, amiket nem szabad lebecsülni. 

Végül eljött a beszállások és a búcsú ideje, A-t feltettük a gépére, aztán felsorakoztunk mi is a dubaji járatunkra, ami jól tele volt. Haza hosszabb volt az út, 11 majd 5 és fél óra körül. Első szakaszban egy pici japán néni ült mellettem, aki sosem állt fel ha ki akartam menni, csak felhúzta a lábát és összegömböjödött és még kisebb lett, hogy kiférjek. A második menetben meg egy indonéz nőt kaptam szomszédnak, aki leszálláskor érdeklődött, hogy cseh-e a hivatalos nyelv, és annyira meglepődött azon hogy magyar, hogy fel is merült bennem, hogy nem szállt-e véletlenül rossz gépre. 

Jó volt ez a Japán út is. Más volt, mert végig volt társaságom, akik nem panaszkodtak, ha kicsit sokat kellett menni vagy ha túl sűrű volt a program néha, vagy ha sok volt a taiko. Lelkesedtek és rácsodálkoztak, furcsa ételeket is bevállaltak és a sorbanállások sem voltak zavaróak, mert addig is együtt voltunk. :) Köszönet A és E, hogy ilyen jó utitársaim voltatok! És, bár ők nem olvassák, de köszönet Japán ismerőseimnek is lelkes vendéglátásukért!

Japán 2017: Műkaja-workshop, Asakusa, animék

Utolsó előtti napunkra maradt egy érdekes program, amit véletlenül találtam a neten. A japán éttermekben jellemző, hogy a kirakatba kirakják azokat az ételeket, amiket árulnak, hogy lássák a vendégek, mire számíthatnak. De nem pusztán egy színes fotóról van szó, hanem elkészítik a 3D ételt igazán élethű viaszból, legyen az tészta, hús, saláta, desszert, vagy akár egy korsó sör is. Persze ezt csak azok az éttermek tudják megtenni, amelyeknek állandó fogásaik vannak. Fontos, hogy minél élethűbb legyen a minta, hogy már annak látványa meghozza a járókelők étvágyát és becsalja őket az étterembe. A műétel-készítés külön műfaj és biznisz Japánban, és az egyik ilyen cég által rendezett workshipra fizettem be a társaságot. Mivel a honlapjuk alapján külföldiek csak megfelelő japán tudással vagy tolmács kíséretében vehettek részt, ezért beszerveztem otthoni észt barátnőm japán egyetemista ismerősét, aki egyetemista lévén jobban ráért hétköznap, hogy legyen a tolmácsunk, mert saját képességeimben még nem bíztam annyira. Ez így jobbvolt, mert intézte nekünk a telefonos foglalást is. A workshopra Asakusában került sor, a cég Kappabashi utcán található munkatermében. A menü ezúttal goffri volt fagyigombóccal, tejszínhabbal és öntettel. Olyan 12-en lehettünk a workshopon, nem volt nagyon zsúfolt, és kb. másfél óráig tartott. Megtudtuk, hogy régebben csak viaszból készült az összes minta, de a tűző nyári nap könnyen megolvasztotta az így készült példányokat, ezért nem voltak olyan tartósak. Mára viasz és vinil keverékéből meg szilikonból készítik főleg, hogy minél kevesebb legyen a hőre érzékeny összetevő. 

Először a goffrit öntöttük formákba, és amíg vártuk, hogy megszáradjon, elkészítettük a fagyigombócot. Ehhez szilikont és vinilgranulátumot kevertünk masszává egy papírpohárban, majd harmadonként belenyomkodtuk a masszát egy fagyigombóc formájú cumifejbe. Amikor megtelt a cumifej, óvatosan megnyomkodtuk körben, hogy beengedjük a massza és a forma közé a levegőt, hogy ki tudjuk önteni a kész műgombócot és ezzel kész volt a fagyink. Ekkor már készen álltak a goffrik is, hogy kiemeljük a formából őket, és jöhetett a festés. Felforrósított barnás viasszal festettünk, ami nagyon gyorsan száradt. Ha egyszer végighúztad az ecsetet, már meg is kötött, így a sötétebb árnyalatért több ráteget kellett festeni. Arra figyelni kellett, hogy a forma szerint félbevágott goffrink színe egységes legyen, hiszen ugyanannak az egy goffrinak a két darabjáról van szó, így az egyik nem lehet égettebb kinézetű mint a másik. Festést követően a porcukor jött, amit fogkefét viaszba mártva és egy kés élén áthúzva spricceltünk a goffri tetejére. Aztán ha kitaláltuk az elrendezést, jöhetett a tányérra való leragasztás. Elsőként a goffrikat ragasztottuk le szilikonnal, majd a fagyit, utána rózsaszínű vinil szósszal rögzítettük az eper, málna és áfonya darabokat. Aki akart, szilikonból nyomhatott még tejszínhabot, és a legvégén beleszúrtuk a művirág mentalevelet. Azt mondták, egy óra mire megköt a vinilszirup és egy hét kell a szilikonnak, ezért nagyon még ne dobáljuk a művet és kerüljük a közvetlen meleget. A mi esetünkben az egy hét nyugodt pihentetés sajnos nem opció, így csak remélni tudtuk, hogy kibírja majd épségben a goffrink a repülőutat hazáig.

A workshop után elköszöntünk tolmácsunktól, aki sietett vissza a suliba, aztán végigsétáltunk a konyhautcán. Megtaláltuk a hivatalos műkaja boltokat is, és friss szakértői szemmel nézegettük a mintáikat. A konyhautcát követően megnéztük a szomszédban található Sensoji templomot. Itt épp osztálykirándulások csúcsideje volt, mert legalább három osztályt láttunk. Sensoji népszerű a külföldiek és a japánok körében is, úgyhogy jó sokan voltak. Mivel ekkorra mi már sok templomot és szentélyt láttunk utunk során, itt sokat nem időztünk most. Egy mellékutcában beültünk egy étkezdébe ebédelni, ahol hangulatos Sapporo sörrekeszeken egyensúlyoztak az asztallapok. Finom rántotthús darabkákat ettünk menüben, aztán bementünk a diszkont mindenes Don Qujote bolt asakusai ágába nézelődni. A bolt bejáratánál mini akvárium volt egészen egzotikus halakkal, úgyhogy már a küszöbön akadt látnivaló, majd végigmásztunk az 5+ emeleten és megszemléltünk mindent. 

Mikorra kikeveredtünk, már egész fel voltunk pakolva szatyrokkal, de azért még elvonatoztunk Akihabarába, az animék, mangák és elektronikai kütyük negyedébe. Itt is végigjártunk egy sokemeletes boltot telis tele animés portékával. Az egyik emelet a makettezésnek volt dedikálva, a többin főleg animefigurák voltak, amik közül már alig ismertem valamit. E. talán még jobban képben volt, bár neki is volt sok ismeretlen. 

Rájöttünk, hogy a hotelünk viszonylag közel van Akihabarához, úgyhogy gyalog mentünk haza, aztán nekiláttunk a bőröndpakolásnak, ugyanis reggel ki kellett jelentkeznünk a szállásról. Pakolás után A. még felnézett a hotel fürdőjébe, aztán este megnéztük az airbnb-ben megkezdett sorozatunk második részét majd bebújtunk a futonjainkba.

Japán 2017: Kamakura és karaoke

A. és E. jól vette a futonos élményt, tudtak aludni rendesen és nem panaszkodtak annyira, hogy kemény a föld. Reggeli is járt a foglaláshoz, volt japános és kontinentális, csak időben le kellett érni, hogy el ne fogyjon. Adtak nattót is, de annak csak én örültem.

Kihasználtuk a JR vonat bérlet utolsó napját és reggel levonatoztunk Kamakurába, mivel mindenképp meg szerettem volna mutatni a lányoknak ott pár helyet. Szerencsére a tegnapi esőnek nem volt nyoma, csak a szél volt kissé erősebb. Egy óra körüli vonatozás után már Kamakura kis utcáin sétáltunk, élvezve a kisvárosi hangulatot. Első uticélunk a Zeniarai benzaiten szentély volt, amihez egy sziklába vájt bejáraton át vezetett az út, egy tisztásra. Innen egy újabb vájatban víz csordogált, és sziták voltak kitéve a látogatóknak. A szitába papír- és aprópénzt lehet behelyezni, és ha meglocsoljuk a szentély vizével és hagyjuk megszáradni a levegőn, gazdagság vár ránk. Naná, hogy mi is mostunk pár ezer yent és reméltük a legjobbakat, de elsősorban azt, hogy hamar megszárad és nem szakad szét a pénztárcánkban. A pénzmosás hadművelet után megnéztük a Daibutsut, a 13. században készült kamakurai nagy bronz buddha szobrot, amelyikbe be is lehetett menni, majd ezt követően a Hosonji templomba fizettük be magunkat, ahonnan szép kilátás nyílt a tengerre. Itt is maradt még virágzó sakura, de már kezdtek zöldülni a levelei. A templom területén árultak vegetáriánus gőzgombócot, amire le is csaptunk, és fedezékben elfogyasztottuk, mielőtt kikapnák a kezünkből a felettünk köröző sólymok. Az egyik pavilonban óriás hengerben szutrák voltak, és a felirat szerint, minden hónap 18-án meg lehet forgatni a hengert, és ezzel a művelettel megszerzed a szutrában lévő összes tudást, anélkül, hogy elolvasnád őket. Mivel pont 18-a volt, meg is forgattuk, de nem éreztünk instant különbséget. Biztos még ülepednie kell. 

Utolsó látványosságként lesétáltunk a tengerpartra, bár eléggé fújt már ott a szél, így strandolni nem lehetett. E. azért megpaskolta kicsit a vizeta kezévek és megejtettük a tengerparti szelfit is. A vonatállomás mellett betértünk a Freshness Burger láncba, amely japán hamburgeres, hogy ez az élmény is meglegyen. 

Kamakurából Ikebukuroba mentünk, ahol Yuka barátnőm várt ránk, aki először karaokezni vitt minket. Jó termet kaptunk, mert az ötödik emeleten volt és ablaka Ikebukuro központi részére nyílt, így dalolás közben csodálhattuk a japános kilátást is. Másfél órát voltunk és kb. 2600 yent fizettünk összesen, amiben benne volt egy kötelező fogyasztás is. Ezen volt valamennyi kedvezmény is, mert Yukának volt törzskártyája, bár elmondása szerint nem jár olyan gyakran. Próbálkoztam japán számokkal is, de még van mit gyakorolni rajtuk azért. 

Karaoke után már éhesek voltunk, így jöhetett egy újabb helyi élmény, a népszerű ramenesnél való sorbanállás. 18:30-kor nyitott a hely és mi 19:00 körül értünk oda, mikorra már vagy 10 ember várakozott odakint, hogy sorrakerüljön, és utánunk is egész sokan érkeztek. Nem volt csak egy fajta ramen, az aktuális napi specialitás, csak azt lehetett rendelni, meg mellé főtt tojást. A napi ramen ezúttal tsukemen volt, aminél külön van a tészta és a lé, és úgy kell mártogatni külön a tésztát. A tojás nagyon finom volt és szép színű. A tészta is jó volt, csak hideg, és a lé, ami felmelegítette volna, hamar kihűlt, így annyira nem nyűgözött le minket. Viszont nagyon japános volt fél órát sorakozni a vacsiért, úgy, hogy fél 8 után már leállították az újonnan érkezőket, mert limitált volt a mennyiség. Ha maradt még lé a táladban és hely a pocakodban, akkor 50 yenért lehetett kérni a lére rizst és szárított nori algalap csíkokat kérni mustáros misoval. Belém már nem fért, de Yuka és A. kipróbálták. 

Vacsi után elsétáltunk megnézni Yuka nagy hibrid kocsiját, aztán elvitt minket az egyik vonatállomásra. A szállásunkra azért nem mert a másik irányban volt a lakásától és még nem nagyon mer hosszabb ismeretlen utakon vezetni, mert még gyakorolja a vezetést. Mit ne mondjak, elég merészen végódott be a kanyarokban és a buszsávban sem zavartatta nagyon magát. Annyira nem bántuk, hogy nem vitt tovább minket, ennyi is már jó volt arra, hogy E. megfigyelhesse, milyen az út másik oldalán közlekedni autóval. 

A szállásra érve gyorsan lezuhantunk a futonjainkra és hamar elaludtunk. Már csak két napunk maradt Japánban, amiket jól ki kell  majd használni, kell hozzá az alvás!

Japán 2017: barátok, Skytree és Shibuya

A kapszula hotelben kaptunk reggelit is, két darab péksüteményt és kávét. Aztán bőröndöstül elközlekedtünk a Marunouchiben található túrista irodába, ahol ingyen lehetett kimonót próbálni. Nem kellett várni, egyből mi következtünk és egy profi kimonós szakértő nő adta fel ránk az általunk kiválasztott kimonókat. Jó volt, hogy ennyi választék volt nekik, mert így hárman egyszerre tudtunk pózolni a ruhákban. Kaptunk egy papírernyőt is kiegészítőnek. Cserébe kitöltöttünk egy kérdőívet, amiben értékeltük az élményt, és kiszúrtuk a kimonós polaroid képünket a térképre, ahol már beelőzött minket egy másik magyar csapat. 

A kimonó-élmény után elhúztuk bőröndjeinket a császári palota bejáratához, de nem engedtek minket beköltözni, így meg kellett elégednünk azzal, hogy kintről fényképezzük le. 

Következő állomásunk Yushima volt, ahol becsekkoltunk utolsó szálláshelyünkre, a Hotel Edoyába, aztán siettünk is tovább, hogy odaérjünk időben a Skytree előtti találkahelyre, ahol barátnőm Micchi várakozott. Micchit Arashi koncertről ismerem és főleg japánul beszél, de A és E kedvéért egész sok angollal próbálkozott. Micchi az igazán elszánt vendéglátó japán kategóriába tartozik. Ez azt jelentette, hogy ő akart fizetni mindent és majdnem mindig sikerült is neki, legjobb igyekezetünk ellenére. Először kifizette mindannyiunk belépőjét a Skytree toronyba, aztán ő fizette az ebédet is. Utóbbinál épp telefonált, és ezt kihasználva A. elindult kifizetni az ebédet a pénztárnál, de Micchi kiszúrta, gyorsan lerakta a telefont menet közben és szinte bevetődött A. elé a hitelkártyájával. Én sajnos nem láttam mert háttal ültem, de E. elmondása szerint 10 pontos manőver volt. 

A Skytree bevásárló részén találtunk Pokemon boltot és benéztünk a Ghibli boltba is. Utóbbiban áfa-mentesen vettem bögréket és az eljárásnál beletűzte a pénztáros lány a bizonylatot az útlevelembe és pecsétet is nyomott rá. Ez elég ijesztő folyamatnak tűnt, így később inkább nem is kértem levonni az áfát, mert a végén még teletűzik az útlevelem papírral. 

A toronytól elvonatoztunk Shibuyába, ahol megnéztük Hachikó kutya szobrát és a híres gyalogos átkelő helyet. Hachikó olyasmi mint a brüsszeli pisilő kúsfiú, élőben nem nagy szám, mégis szinte ökölharcot vívnak a túristák a fényképezésért. 

Betértünk a Don Qiuijote boltba, ami több emeletes diszkont, tele mindennel, ami eszedbejut, ittunk zöldteás frappuccinot a Starbucksban, és cd-ket néztünk a Tsutaya zeneboltban. Ezzel letudtuk a főbh érdekességeket a ketédzteződés körül. Nemsokára csatlakozott hozzánk még két ismerősöm, a couchsurfinges Rin, és a magyarul egész jól beszélő Ryo, aki most kedvére gyakorolhatta a lányokkal a magyart. Sushiztunk egyet, aztán a nap zárásaként elmentünk játszani egyet a dobos ritmus-játékkal egy játékterembe. E-t annyira nem izgatta a játék, de A. egyszer játszott velem, csakúgy mint Rin és Ryo. Micchi most szintén kihagyta, és cserébe gyorstalpalót tartott a mellettünk próbálkozó külföldieknek. Meg kellett állapítanom, hogy a nehéz fokozat teljesítéséhez még gyakorolnom kell, de azért jól szórakoztam. 

Végül a shibuyai kereszteződésnél köszöntünk el egymástól, és egy közös kép után mindenki hazaszállingózott. Ismét egy tartalmas napot tudhattunk magunk mögött. 

Japán 2017: Narita taiko fesztivál és ismét Tokió

A naritai taiko fesztivál mindkét napján szikrázó napsütés fogadott minket, így naptejjel védve vágtunk neki a mulatságnak. A tegnap esti város egészen átalakult így nappalra. A főutcán végig régi házikókból árulták portékáikat és frissen készült csemegéiket az árusok. Hét ponton volt fellépő színpad a főút mentén, a vonatállomás és a főtemplom között. Ezen sétáltunk fel és le egész nap, hallgatva az épp aktuális dobcsapatot. Voltak egész picik, iskolás csapatok és idősebbek is. A Sai csapatot már ismertem youtube-ról, úgyhogy örültem, hogy sikerült elcsípnem őket is. A csapatok általában jók voltak, és csak egyre mondtam volna, hogy náluk mindénképp ügyesebbek vagyunk. Mi is felléphetnénk itt egyszer a Taiko Hungary-val! Voltak külföldi fellépők is, afrikai dobosok és egy tajvani taikós csapat. Igazából mindkét nap így telt. Az egyik kedvencem a Nosaka nevű csapat volt, akik tele voltak energiával és még lapáttal is zenéltek. Találtunk egy dobos boltot is, ahol megajándékoztam magam pár aprósággal, főleg mikor megtudtam, hogy elfogadják a bankkártyát is.

Az első napon kipróbáltuk Narita híres angolnáját, amelyért Japán távolabbi részeiről is eljönnek az ínyencek. Pár étteremnek nyitott konyhája volt és meg lehetett lesni, hogyan tisztítják és húzzák nyársra a halat. Jó gyorsan dolgoztak. A hely ahova beültünk hangulatos volt, előre kellett fizetni rendeléskor, aztán cipőt lehúzva, tatamis asztaloknál ettük meg az angolnáinkat. Kaptunk mellé levest és savanyúságot is. 

A vásári ételek közül a dangó ízlett nagyon. Ez kicsit keményebb mocsi, pálcikára szúrva, ami volt sakurás, tojásos és sima változatban. A simát mizóval vagy édes szójaszósszal kenték meg. Az utóbbit ettük, amin a máz úgy festett mint a méz, de szójaszósz lévén enyhén sós volt. 

Naritáról mesélve nem szabad említés nélkül hagyni a templomrészt. Egész nagy és van egy szép nagy fás és tavas parkja is. A főépületbe cipő nélkül be lehet menni, és van egy óriási és jó öregnek tűnő odaikójuk, nagy dobjuk, amit természetesen közelről is megcsodáltam. A pagodaépületbe szintén be lehet menni cipő nélkül, ahol félelmetes többszemű kék isten figyel társaival. Az is érdekes volt, és nagyon színes. 

A parknak szökőkútja és a tóban halai is vannak, és a kis ösvényeken kellemesen lehet sétálgatni. Mindenképp ajánlom, főleg, hogy a reptértől sincs messze.

A fesztivál utolsó napja parádéval zárult. A tömegben összefutottam egy skót dobos ismerőssel is, és elvileg volt ott valahol még pár európai dobos, de ők nem voltak olyan feltűnőek mint egy vörös magas skót. A parádé az állomástól haladt végig a menet a templomig. Mi kb. félúton álltunk meg és néztük végig őket, dé már ott eléggé el voltak fáradva egyesek. Nem tudom, hogy bírták ki a templomig a tűző napon! 20 csapat vonult fel, és tetszett, hogy a nyitó csapat rezesbanda volt, legelől harsonákkal. A vonulók között voltak bon odori táncos maszkos nénik és bácsik, akik különösen jól szórakoztak a maszk mögött. Az egyik udvarolt is kicsit A.-nak és úgy kellett a többiek után sietnie. Volt három okinawai csapat is, akik csak úgy pörögtek a dobokkal! Egy japán néni és bácsi lelkesen kommentálta nekünk a dolgokat mellettünk, és a menet végén a bácsi közös fotót is készített velünk. 

Utána mennünk kellett a vonathoz, mert várt minket Tokió. Átszállás nélkül értünk Shin-Nihombashi állomásra, ahonnan 5 perc séta után megérkeztünk a kapszula hotelünkhöz a Bay Hotelbe. Elzártuk a cipőnket egy szekrénybe, aminek kulcsát le kellett adni a recepción. Vajon azért, hogy el ne fussunk a tudtuk nélkül? Automatánál fizettünk, de igazából a recepciós végigasszisztálta az egészet, így akár nála is fizethettünk volna. A kapszuláink az ötödiken voltak, mind emeleti kapszulát kaptunk. Ezek jobb állapotú és modernebb kapszulák voltak annál, amiben legelőször Tokióban megszálltam, és mindannyian elfértünk benne rendesen. Kaptunk törülközőt, fogkefét, fésűt, fürdő szivacsot és pizsamát is. 

De még nem ért véget a napunk, mert az estébe belefért egy látogatás a Tokió toronyba. A és E felmentek gyönyörködni az esti városban, amíg én visszavonatoztam az első szállásunkra begyűjteni az ott hagyott nagybőröndöt. A torony lábánál találkoztunk megint, aztán visszatértünk szállásunkra kipihenni az izgalmakat.

Japán 2017: Kiyomizudera és Gion

10-ig sikerült elhagyni a lakást, így nem járt büntetés csúszás miatt. A kiotói állomáson betettük csomagjainkat 700 yenért egy kulcsos szekrénybe, amit a tömegközlekedős kártyával is lehetett fizetni. Utána ismét buszra szálltunk és elmentünk a Kiyomizudera templomhoz, ahol még szintén nem jártam. 

Nagyon tetszett az egész templomnegyed. Kicsit olyan volt mint egy élménypark, mert tele volt érdekességekkel. Például volt két kő, amelyek között csukott szemmel kell eljutni az egyiktől a másikig, és ha sikerül, szerencséd lesz a szerelemben. Egy helyen pedig, ha teleengedsz egy fémkanalat csorgó vízzel és megmosakodsz és iszol belőle, akkor szép leszel. Egy ponton meg papírfigurákra kell írni a problémáidat és betenni egy vízzel teli dézsába, és mire szétázik a papír, elmúlnak a problémák is. A templom fő épületébe is be lehet menni, de egyes részeire csak cipő nélkül. És persze itt is virágzott a sakura úgyhogy tudtunk szép giccses képeket lőni pagodával tóval és sakurával. Sok túrista kimonót kölcsönzött és abban jött el a templomig, de sok japán is érkezett kimonóban. Próbáltunk figyelni, hogy igazi japán kimonósokat fényképezzünk. A templomnegyedet elhagyva szuvenírboltok utcáján haladtunk végig, és az egyik étel árusnál vettünk két zöld gőzölt húsgombócot. Nem volt zöldtea íze, úgyhogy valami mástól volt zöld, és igen, direkt volt olyan színe és nem lettünk betegek. Finom volt. 

Még bolyongtunk kicsit a Gion negyedben, ami gésákról híres. Sok régies épületet láttunk meg pici utcákat, sőt, egy kisebb matsurit is (legalábbis az ételkocsikat), de gésák most nem mászkáltak arra sajnos. Lehet, hogy féltek, hogy leolvad róluk a smink a napon, mivel szép meleg időnk lett.

Ezzel véget ért kiotói kalandozásunk, ideje volt visszatérni az állomásra, hogy elérjük a shinkanzent. Most sem vettünk helyjegyet, de ezúttal sikerült egymás mellé ülni. Felszállás előtt választottunk nasit az abc-ben, hogy feljészüljünk a hosszú útra, ami Tokióig két és fél óráig tartott. Pont akkorra lett sötét, mire elértük a Fujit, így abból most nem sokat láttunk. Tokió állomáson átszálltunk egy másik vonatra, amivel kb. fél órát mentünk Chibába, majd ismét fél órás vonatozás után elérkeztünk Narita városba este 9-re. Vagyis 20:50-re, mivel a vonatok percre pontosan járnak errefelé. 

Naritában hamar megtaláltuk a hostelt és becsekkoltunk. Kutyaugatás üdvözölt minket, mivel a szállásadó négytagú család két tagja négylábú jószág. Az egyik egy kis uszkár volt, aki kíváncsian ugrált a magasba a pult mögül. 

Szerencsénk volt, mert a 6 ágyas szobában végig csak mi voltunk, így kényelmesen elfértünk. A közös helyiségben egy falitérkép tele volt mementókkal szerte a világból, felette pedig papírpénzek díszelegtek kiszúrva a falon. Találtunk egy régi papír 200 forintost is. Én a táblán hagytam egy Taiko Hungary névjegykártyát, elvégre taiko fesztiválra jöttünk Naritába. 

Miután megszabadultunk a cókmókoktól, elindultunk vacsit keresni. Egy bárba ültünk be végül, ahol volt angol menü is, a biztonság kedvéért. Jól jött, mert így biztosan nem rendeltük a fermentált tintahalbelet például. Helyette csirke és sertés nyársakat ettünk meg edamamét, és minden nagyon finom volt. A háttérben pedig a tévében anime ment. Hangulatos hely volt, jól választottunk, elégedetten és jóllakottan távoztunk. 

Holnap jön a dobos fesztivál, a taiko matsuri! Juhé!

Japán 2017: Inari és Nara

Végre napos időnk lett és csak néha fújdogált a szél. Összeszedtük magunkat és elbuszoztunk Kiotó állomásra, ahol bevetettük ismét bérletünket és elmentünk vonattal Inariba, sok más túristával együtt. Ahogy törtünk át a tömegen, meghallottuk első magyar társainkat, akik épp morogtak, hogy egyesek hogy beelőzik őket, mire A. odaszólt, hogy bocs. Kissé meglepődtek és gondolom, utána kevésbé hangosan merték csak kritizálni a tömeget. 

A Fushimi inari taisha piros kapui voltak az Egy gésa emlékiratai című filmben, ezért mindenképp meg akartam mutatni a többieknek is. Nekem is nyújtott új élményeket, mert most olyan utakon is mentünk, amerre korábban nem jártam. A baloldali ösvény bambuszerdő felé vezetett és láttunk kis vízesést meg faszobrász műhelyt is. Felmentünk a hegytetőre és végig a kapus úton, úgyhogy jól bejártuk a környéket. A szentélyből kivezető úton kajás standok sorakoztak. Én csirkenyársat ettem, a lányok meg takoyakit és yakisobát, igazi japános fesztiválételeket. 

Ebéd után Narába mentünk őzikéket nézni. Mivel Inari állomáson csak a leglassabb helyi vonat áll meg, ezért a következő közös állomáson rutinosan átszálltunk egy gyorsabb vonatra. Leszálláskor egy japán bácsi megkérdezte, honnan jöttünk, és arra a válaszra, hogy Magyarország, rávágta, hogy jónapot kívánok. Eléggé meglepődtünk és örültünk neki nagyon.

Nara park tele van őzekkel. Szabadon mozoghatnak azon a részen, így az autósoknak nagyon kell vigyázni, nehogy elüssék őket. A park több részén lehet kapni őznasit, amit nagyon szeretnek és ha kiszagoljáknálad, követnek mindenhova. Mi nem vettünk, csak néztünk másokat, ahogy etettek, menekültek vagy épp szelfiztek az őzekkel. 

Felsétáltunk a Toudaiji templomig, aztán vissza az állomásra. Kiotóban aztán beültünk egy okonomiyakira specializálódott éttetembe vacsizni. Főleg káposztás sült palacsintához hasonlít, amit vaslapon sütnek ki. Előttünk is volt vaslap, de végül a szakács csinálta meg helyettünk és csak kihozták, így elmaradt a sütögetés élménye sajnos, bár legalább biztosan olyan állagú és ízű volt, amilyennek lennie kellett. A táskáinkat betettük az ülés alatti tárolóba, hogy ne legyen ételszaga. 

Aztán hazabuszoztunk eltölteni utolsó éjszakánkat az airbnb-ben. Ezen a napon is jól elfáradtunk, de ismét sokat láttunk!

Japán 2017: irány Kiotó

Reggel összepakoltunk és kijelentkeztünk a szállásról. Otthagytuk a legnagyobb bőröndöt megőrzésre, napi 300 yenért, mert nem akartuk elcipelni Kiotóba és vissza. Takuya mondta, hogy reggel megtapasztalhatjuk a csúcsidőt a tömegközlekedésnél, és tényleg csak úgy hömpölyögtek az öltönyösök a metró felé. Színes kabátaink csak úgy virítottak az öltönytengerben. Egész meleg napként indult ez a mai, végre szépen sütött a nap. Szerencsére mi nem metróval utaztunk, mert az esélytelen lett volna a bőröndökkel ilyen tömegben, hanem bevetettük a JR vonatbérletünk és a shinkanzen felé törtük az utat. Kissé bizonytalankodtunk a tábla előtt, mire egy japán bácsi megkérdezte, hogy segíthet-e, aztán elnavigált minket a shinkanzenek bejáratához. A Kiotó felé tartó vonaton már voltak páran, de még találtunk ülőhelyeket, csak nem egymás mellett. A szép időben nagyon jól lehetett látni az ablakból a Fujit. A vonaton vettem magunknak két ekibent, ami a fedélzeten árult csomagolt bento ételösszeállítás. Az egyik halas volt, a másik marhanyelves és pár japán utitársunk kíváncsian leste, hogy ízlik nekünk, majd megdícsérték a pálcikahasználatom. 

Kiotóba érve már visszahűlt kissé az idő kabátosra, de esőnek nem volt nyoma szerencsére. Itt egy airbnb-ben szálltunk meg, amit 4-től lehetett elfoglalni, de 10 után ott lehetett hagyni a csomagokat. Apróbb orientációs akadályok leküzdése után megtaláltuk a buszt ami nekünk kellett, és elmentünk a leírt megállóig. Szerencsére az itteni buszok is elfogadják a Tokióban váltott tömegközlekedési kártyákat, így nem kellett apróval bíbelődni. Amúgy egy buszjegy 230 yen felnőtteknek, és leszálláskor kell fizetni a sofőrnél. Hátul kell felszállni, és elől leszállni, és van a buszon egy aprópénzváltó is, mivel a sofőr nem tud visszaadni. Viszont az aprópénzváltó csak ezerből vált, nagyobb címleteket nem fogad el. Mi tehát kártyával csippantottunk, aztán megkerestük a lakásunkat. Az épületbe előre megkaptuk a kapukódot és a kódot a postaládához, ahol várt minket a lakáskulcs. Kicsit izgalmas volt, mert elsőre nem sikerült kinyitni a postaládát, csak negyedszerre, úgyhogy aggódtunk, hogy be tudunk-e jutni egyáltalán, de aztán sikerült. A nyolcadikra kellett felliftezni, és már bent is voltunk a lakásunkban. Szép modern volt belülről. Otthagytuk a bőröndöket egy üzenet kíséretében, aztán mentünk várostnézni. 

Az utcánk egy sétáló csatornaként kiépített folyómeder mellett volt, azon sétáltunk el a Nijo várig. Hangulatos séta volt, mert végig virágoztak a csatornamenti sakurák és a vízben is egész sok szirom úszott már. 

A várba 600 yen volt a belépő, amiért cserébe megnézhettük belülről a külső várépületet, kívülről a belső várépületet és a várkertet, és természetesen sok sok sakurafát. Itt sok csüngő ágú sakura volt, és este 9-ig kivilágítást is szoktak kapni április közepéig. Sajnos nem sikerült elcsípnünk a kivilágítást kiotói tartózkodásunk alatt, de nappal is szépek voltak a fák azért, így annyira nem bántuk. A külső épületbe cipő nélkül lehetett csak belépni. Kaptunk zacskót a cipőnknek, amiben vihettük végig magunkkal azokat. Az épület csupa fából készült és jó illata volt. Láthattunk pár tigrist, fenyőt, madarat ábrázoló ajtófestményt, és hallgathattuk a padlónyikorgást, ami madárcsicsergésre emlékeztetett. 

A várlátogatás után elbuszoztunk a Kinkokuji szentélyhez, ahol aranyozott pagodát fényképeztünk egy tó közepén. Mármint a pagoda volt a tó közepén, mi meg a túristák tengerében. Ahhoz képest sikerült jó helyet találni néhány fénykép erejéig, jól helyezkedtünk.

A szentélytől gyalog indultunk el a lakás irányába. Út közben egy hanami matsurinak végébe botlottunk a Hirano szentély kertjében, ami telistele volt sakurával és kajás sátorokkal. Nagyon finom volt a taiyakijuk (édesbabbal töltött hal formájú gofri).

Út közben betértünk még egy abc-be vacsiért, aztán felmentünk a lakásunkba. Rendes japán lakáshoz híven, a bejárat után emelt küszöb következett, amelyet már csak cipő nélkül volt szabad átlépni. Az ajtó melletti szekrényben ott várakoztak szépen a benti papucsok. A bejáratról vezető folyosón volt balra a tűzhely, csak és hűtő, a jobb oldalon pedig a fürdő nyílt. A wc fűtött üléses és bidés volt, épp csak a madárcsicsergés funkció hiányzott belőle. A zuhanykabinban volt egy mély kád. A melegvíz kapcsolója a folyosón volt, úgyhogy figyelni kellett, nehogy elfelejtsük benyomni zuhanyzás előtt.

A szobában két széles ágy volt és egy kanapé. Az ágyon hárman elfértünk, így a kanapét nem kellett bevetni. Volt egy erkélyünk és tv-nk is, úgyhogy meg is néztük egy sorozat első részét, amit egész jól meg is értett mindannyiunk. Én gyozát melegítettem vacsira, ami egész jó volt, bár frissen persze jobb. A lányok rántotthúsos curry-t ettek. A szállásadónk ajándékokat is hagyott nekünk: japános tükröt, fésűt és zsebkendőtokot. Meg kaptunk fogkefét és arcmaszkot is. Kényelmes ez az airbnb-zés. Itt két éjszakánk lesz.

Japán 2017: cseresznyevirágok az esőben

Első teljes napunk reggelén elég hűvös és esős időre ébtedtünk. De ez nem tántoríthatott el minket a fő napi programtól, a cseresznyefavirág nézéstől, vagyis a hanamitól. Felkerekedtünk ís első lépésként vettünk húsos meg édesbabos gőzgombócokat egy sarki abc-ben, amiket a bolt előtti kispadon majszoltunk el, az eresz alatt, miközben erősen szugeráltuk az eget, hátha kisüt a nap. 

Reggeli után elsétáltunk Shinagawa állomásra és elvonatoztunk Shinjukuig. Ott az egyik bevásárlóközpont alsó szintjén megtaláltuk azt a fánkos helyet, amit pár napja láttam egy youtube-os videóban. Crème brulées, áfonyás és sakurás fánkokat vettünk. Utóbbin voltak cseresznyevirág szirmok is, de elég édes volt, így nekem legjobban a crème brulées ízlett. 

Újult erővel vágtunk ismét neki esős Tokiónak, a Shinjuku gyoen nemzeti park felé. Út közben betértünk egy 6 emeletes játékterembe, amelyben titkon reméltem, hogy lesz taikós játék, de sajnos nem volt. Helyette az első emeleten UFO catcher gépek voltak, amelyekből gombokkal irányított gépkarral lehetett kihalászni főleg óriás plüss figurákat. A második emeleten a ritmusjátékok voltak, a 3. emeleten a purikura fényképezős fülkék, a 4. emeleten casino és kártya játékok, meg egy lóversenyes, ami előtt bőszen horkolt valaki. Itt cigiszag is terjengett, ezért gyorsan mentünk is tovább. Az ötödiken stratégiai játékokat láttunk, a legfelsőn pedig lövöldözőseket. Egyik sem vonzott most minket annyira, így visszaballagtunk az esőbe. 

Meglepő módonnem mi voltunk az egyetlenek, akik esőben mentek parkba. A park bejáratánál rendületlen szigorral ellenőrizték, hogy van-e nálunk alkohol, ugyanis a hanami másutt ivászattal egybekötött piknikezéssel jár napos időben, de nem hinném, hogy ennyire elvetemült legyen valaki, hogy esőben akarjon piknikezni. A fák szépen virágoztak és egész szép kis csapat gyűlt össze az esernyővel és sakurával pózolókból. Ahogy A. egyik facebook ismerőse is megjegyezte, a hanami esőben is hanami. 

Virágnézést követően elvonatoztunk Harajukuba és végigmentünk a Takeshita utcán, ahol boltról boltra haladtunk, hogy ne ázzunk-fázzunk annyira. Aztán a Tokyu pláza következett, az 5. emeleti ingyen wifijével, de sajnálatosan tapasztaltuk, hogy a bőrfotel helyére próbababák kerültek. Omotesandón visszaküzdöttük magunkat a szélben Harajuku állomásig, és elvonatoztunk Ebisure, ahol egy régi couchsurfinges ismerősömmel, Takuyával volt találkozónk. 

Takuya egy földön ülős elegáns izakaya étterembe vitt minket. A bejáratnál kellett hagyni a cipőket, és bekuporodni a sűlyesztett lábhelyes asztalokhoz. Takuya rendelt minden ételt, ami tenger gyümölcseiből állt sashimi formában. Jött még mellé egy óriási sült halfej, ami elfoglalta az asztal harmadát, meg saláta, amin nem sajt volt, mint A. első ránézésre hitte, hanem füstölt minihalacskák. Mindkét utastársam nagyon bátor volt, és feszegették határaikat. Szerencsére finom és jó minőségű volt minden, így nem kellett aggódni, és mindenki jóllakottan és egy igen japán élménnyel távozott. 

Takuyától elköszönve visszaközlekedtünk Shinagawára a szállásunkhoz, és bedőltünk az ágyba, remélve, hogy ez volt utolsó esős napunk Japánban. 

Japán 2017: érkezés, vonat, sushi

Igen, ismét japános blogok következnek. Remélem, másnak is hiányoztak! Ezúttal hármasban vágunk neki az országnak, A, E és én. :) Nagyon izgatott vagyok, mert teljesen más lesz társasággal utazni, akikkel közösen osztozunk az élményeken.

E. és én Budapestről indultunk, Dubaion át Narita reptérre. A. külön utakon járt, Dohán át Hanedára érkezett, jóval utánunk.

Az Emirates légitársasággal most repültem először, és vegyes érzéseim voltak. A második gép volt egyértelműen a jobb és a nagyobb is. Kétemeletes gép volt és a légiutaskísérők kollektíven 14 nyelven beszéltek. Volt mindnek zászlós kitűzője, hogy milyen nemzetiségű. A pilótánk kolumbiai volt, a másodpilóta jamaikai. És Dohából repültünk Tokióba, szóval multikulti a javából! Az időt filmekkel és alvással töltöttük el, aztán 5 + 9 óra múlva már Japánban is voltunk.

Kitöltöttük a bevándorlási papírt és a vámos papírt, sorbanálltunk mindkét helyen, átmentünk minden rostán és a bőröndöket is gyorsan begyűjtöttük, majd irány a szállás. Kb. Másfél órás út volt eljutni Kitashinagawába. Vettünk E-nek Pasmo kártyát, tettünk pénzt az enyémre, aztán kezdődhetett az első kaland, a vonatozás. 4 vonattal mentünk, de csak kétszer kellett átszállni, mert a második vonat simán csak kétszer nevet váltott útközben. Az első átszállás nagyon profin ment, aztán a másodiknál sajnos nem találtuk el, hogy hol lesz a vonat eleje, így mivel a vágány hátsófelén állt meg a rövidke 4 kocsijával, nem értük már el. De szerencsére már csak egy megállót kellett menni, így a célegyenestől legalább nem túl messze bénáztunk. Meg nem is sokáig, mert kb. 8 perc alatt beazonosítottuk a következő jó vonatot és már gyalogolhattunk is vígan az első szálláshelyünk felé. A Guest House Shinagawa-shukuban szálltunk meg, ami nagyon aranyos japános. A bejáratnál, amely függöny mögül bújik elő, le kell venni és benti papucsra cserélni a cipőnket, és a szobánkban tatami van. A wc-hez van külön wc papucs, és onnan tudod, hogy foglalt, hogy kint van az ajtó előtt az illető benti papucsa. Ellenben a zuhanyzót meg tudod nézni appon, hogy szabad-e vagy sem, ami hasznos lehet, mert a felső emeleten vagyunk, míg a zuhanyzó az alagsorban. Minden nagyon japán, sajnos a fűtetlen szoba is, de legalább tavasz van és nem tél.

Második kalandunk E-vel a sushizás volt. A közeli Kura sushiba mentünk, ami nem csak sima futószallagos sushizó, hanem a rendelésed külön futószallag-szinten érkezik az asztalodhoz, és ha ettél 5 tányérnyi sushit, a tányérokat be kell dobálni egy gyűjtőbe és elindul egy nyereményjáték, amellyel műanyaglabdába rejtett kis kindertojásszerű játékot lehet nyerni. Nekünk a második körre, azaz a tizedik tányér után összejött, és nyertünk egy rament evő animefigurás kulcstartót.

Vacsi után sétálgattunk még kicsit a környéken, aztán összeszedtük A-t a pályaudvaron. Szerencsére tudott sms-t küldeni, így csak rövid ideig aggódtunk, hogy hogy fogunk értesülni róla, ha lekéste az utolsó vonatot és taxizik. Meglepően gyorsan kiért Hanedáról, mert még az utolsó előttit megelőző vonatot is elérte.

Együtt a csapat! Kalandra fel!