Elérkezett az utolsó nap, ami egyben hazautazásunk napja is. Japános reggelink után lezártuk bőröndjeinket és kijelentkeztünk a hotelből. Szerencsére megőrizték csomagjainkat estig, így nem kellett magunkkal cipelni őket egész nap, amíg bepótoltuk az idáig kimaradt dolgokat.
Már rég el akartam menni az uenoi állatkertbe pandát nézni, de halogattam, mert gondoltam, télen, amikor általában arra jártam, kevésbé aktívak az állatok. Így áprilisra már beterveztem ezt is a programunkba és utolsó napunkon ott kezdtünk. Szállásunk séta távolságra volt Ueno parktól, úgyhogy gyalog közelítettük meg a helyszínt. Az állatkert bejáratát elsőre nem találtuk, de szerencsére találtunk útbaigazító térképet. Ekkor hallottunk utunk során másodszor magyarokat, egy babakocsis fiatal párt, akik szintén a bejáratot keresték.
A jegyet automatából kellett venni, aztán már bent is voltunk az okapiknál. Annyira nem tetszett az állatkert, kicsik voltak a ketrecek és sajnáltuk az állatokat. Viszont láttunk pár olyan állatot, amit az itthoniban nem. Ilyen volt a panda is, de sajnos így dél környékén mélyen szundiztak és a feneküket fordították csak a közönség felé, úgyhogy nem sokat láttunk belőlük. A-nak leginkább a függő monorail tetszett, ami átvitt az állatkert nyugati feléről a keletibe. A sín felül volt, és arról lógott a jármű amíg áthaladt a ketrecek felett.
Állatkert után megmutattam a lányoknak a nagy bálnaszobrot a természettudományi múzeumnál, aztán az uenoi vonatállomásra mentünk, ahol beültünk ebédelni egy étterembe. Az én ebédem virágos elrendezésben érkezett: rizságyon körben feküdtek a sertésszeletek, mint szirmok és középen tojás volt, zöldhagyma karikákkal megszórva. Érdekesen nézett ki, de az íze lehetett volna intenzívebb.
Desszertként vettünk cuki csokiba mártott állatpiskótákat, és a naritai gimis lányok által ajánlott tokyo bananát, ami banán formájú piskóta volt, banános krémmel töltve.
Uenóból elvonatoztunk Harajukuba, ahol a Yoyogi parkban egy padon majszoltuk el a desszertjeinket. Szép idő volt és sokan jöttek a parkba kikapcsolódni. Láttunk kutyababakocsikat és piknikező társaságokat, meg sok mobillal sétálót, akik általában Pokemon Go-ztak.
A Yoyogi park mellett van a bejárata a Meiji templomnak, ahova szintén betértünk. Odabent örültem, hogy már sok szép templomot láttunk utunk során, mert a Meijit épp renoválják és nagy része fel van álványozva és el van takarva önmaga rajza mögé, úgyhogy elég nagy csalódás lett volna, ha ez lett volna a fő vagy egyetlen templomos élményünk. Más esetben jó templomos élmény, de állványokkal nem az igazi.
Újra Harajuku Takeshita utcáján találtuk magunkat, ezúttal eső nélkül. Így azért más érzés volt, mindenképp szárazabb. A lányok megkóstolták a harajukui tölcséres palacsintát, ami ott a fő divat, de én most kihagytam, mert emlékeim szerint annyira nem volt lenyűgözően finom. Beszereztük a még hiányzó ajándékokat, aztán betértünk egy purikura helyre fényképezkedni, hiszen nem mehettünk el cuki megnagyobbított szemű matrica-fényképek nélkül! Pinceszinten volt a helyiség, ahol számos fényképező fülke sorakozott, nagyszemű rózsaszín arcú kawaii lányképekkel az oldalán. Volt öltöző is, ahol át lehetett alakulni karakterekké, ha valaki olyan fotót szeretett volna. Mi a "naturally kirei" azaz természetesen szép címkéjű fülkét választottuk 400 yenért, és elbohóckodtunk egy kicsit. Vicces képek készültek, amiket megkaptunk mini matricaként.
Harajuku után visszatértünk a hotelbe a bőröndjeinkért, amiket a lobbiban kissé még átrendeztünk, majd búcsút vettünk a japán utcáktól és a Haneda reptér felé vettük az irányt.
A két átszállás már rutinosan ment és szerencsére még nem volt csúcsidő sem és felfértünk minden metróra meg vonatra. A reptéri monorailre való átszállásnál még fényképeztem egy Arashi plakátot, és még az is összejött, hogy láthattuk pár pillantásra a Szivárvány hidat, ami amúgy kimaradt volna a mostani útból, idő híján.
A reptérre jó korán kiértünk, mert azt reméltem, hogy még ott is el tudunk nézelődni, de sajnos rosszul terveztem, mert maga a becsekkolás a gépre csak 3 órával az indulás előtt kezdődött. Úgyhogy volt egy üres óránk, amíg malmoztunk a reptéren, amit én mondjuk ki tudtam használni, hogy elkapjam az ázsiai exkluzív pokemont. E. bánatára neki valamiért működött a reptéri wifi, így neki most nem jött össze a vadászat. Nincs mit tenni, vissza kell jönnie!
A csekin pultnál szembesültünk azzal, hogy erre a járatra most csak egy darab csomagot lehet felvinni, azaz a válltáskát is be kellett varázsolni a hátizsákunkba. Nem tetszett ez a fapados szigor, el vette a kedvem az Emirates járataitól, főleg, hogy idefele nem volt ilyen megkötés. Szerencsére ketten voltunk és valahogy megoldottuk a feladatot, A-nak prdig nem volt ilyen problémája, mert a Qatarairways jobb fej volt.
A műgoffrijaink simán átjutottak az átvilágításon, aztán megrohamoztuk az étterem részt, hogy elfogyasszuk búcsú ramenünket, ami természetesen finom is volt. Ha visszagondolok, hogy a mostani út során mi volt a legfinomabb étel, akkor az édesbabos halformájú goffri jut eszembe, amit E. vett a kiotói hanami partin, amibe véletlenül botlottunk. Később én is vettem egyet Naritában, de az nem sikerült olyan jól. Említést érdemel még a narai frissen készült mochi, meg a naritai édes szójaszószos dango, csupa utcai étel, amiket nem szabad lebecsülni.
Végül eljött a beszállások és a búcsú ideje, A-t feltettük a gépére, aztán felsorakoztunk mi is a dubaji járatunkra, ami jól tele volt. Haza hosszabb volt az út, 11 majd 5 és fél óra körül. Első szakaszban egy pici japán néni ült mellettem, aki sosem állt fel ha ki akartam menni, csak felhúzta a lábát és összegömböjödött és még kisebb lett, hogy kiférjek. A második menetben meg egy indonéz nőt kaptam szomszédnak, aki leszálláskor érdeklődött, hogy cseh-e a hivatalos nyelv, és annyira meglepődött azon hogy magyar, hogy fel is merült bennem, hogy nem szállt-e véletlenül rossz gépre.
Jó volt ez a Japán út is. Más volt, mert végig volt társaságom, akik nem panaszkodtak, ha kicsit sokat kellett menni vagy ha túl sűrű volt a program néha, vagy ha sok volt a taiko. Lelkesedtek és rácsodálkoztak, furcsa ételeket is bevállaltak és a sorbanállások sem voltak zavaróak, mert addig is együtt voltunk. :) Köszönet A és E, hogy ilyen jó utitársaim voltatok! És, bár ők nem olvassák, de köszönet Japán ismerőseimnek is lelkes vendéglátásukért!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése