Melbourne: az utolsó nap

Elérkezett ausztrál kalandozásom utolsó napja, az utazás napja. Összepakoltam és kicsekkoltam a hostelből és beadtam megőrzésre a bőröndöt. Vanessának 2-ig munkája volt, így addig egyedül barangoltam a városban. Ettem tojásos toast-os reggelit, nézelődtem a shopping centerekben, majd kivillamosoztam arra a helyre, ami nekem mint magyarnak a legizgalmasabb, a tengerpartra. Most sajnos szeles idő volt, nem olyan homokban mezítláb sétálgatós, úgyhogy cipőben sétálgattam. Az egyik Tigerair úton olvastam a magazinjukban egy kávézóról St. Kildában, ahol furcsa trendi lattékat és leveket kevernek, és ez volt az uticélom. Megtaláltam a Matcha Mylkbar nevű helyet és a Green Spice nevezetű italjukat rendeltem, amiben olyanok voltak, mint uborka, gyömbér, aloe vera, valami fűszer. Hát...érdekes volt. Remélem, legalább egészségbomba is!

Búcsút vettem St. Kildától és a tengertől és a Federation téren találkoztam Vanessával. A kivetítőn épp az amerikai választás ment élőben. Aggódva néztük az eseményeket, amelyek erősen Brexit emlékeket idéztek. Még hátra volt pár óra a végeredményig és nem akartunk ott ácsorogni addig, így elszakadtunk a képernyőtől és elmentünk ebédelni. Mintha összebeszéltünk volna, mindketten kínai batyura vágytunk, így egy a neten kinézett listán szereplő batyus helyre, a Shandong Mama étterembe néztünk be. Rendeltünk főttet és sültet is. Az utóbbiban kapor volt, ami elsőre elég furcsának hatott, de utána egész megszoktam.

Ebéd után desszert következett, és egy széles kínálatú cukiba vitt el Vanessa. Itt Jonathan is befutott és finom sütiket falatozva próbáltuk megemészteni a friss hírt, hogy Trump lett az elnök. Tippeltünk, hogy biztos Putyin fog gratulálni neki először.

Valóban jól látja az olvasó, utolsó napom nagy részét evéssel töltöttem. Sajnos már így sem fért bele kedvenc angolnás sushim. Aztán 7 óra lett, elmentem a bőröndért, érzékeny búcsútt vettem Vanessától, és felszálltam a Skybus-ra, ami 25 perc alatt kiért velem a reptérre. Ott a biztonsági átvilágítás sem volt hosszú, hamar átjutottam. Kilépéskor ki kellett tölteni még egy kérdőívet, amit be kellett dobni egy ládába, aztán már csak a beszállás volt hátra. Mázlim volt, mert a Melbourne-Doha járaton nem ült mellettem senki! Így szinte business osztályos kényelemben utazhattam. Hátrébb is egész szellősen ültek, többen is jól jártak.

Dohába pont úgy érkeztem, hogy mire megtaláltam a kaput, épp kezdődött a beszállás, így nem kellett várni. A vízum és útlevél ellenőrzést érdekesen a beszállással egybekötve oldották meg. Előttem kérdezgettek valakit, hogy ha csak 1 napra utazik Budapestre, miért 11 kilós a csomagja. Kíváncsi vagyok, felengedték-e végül az illetőt. A második gépen a középső ülés volt üres, úgyhogy ez is jól jött ki. Viszont pont nem adták azt a japán filmet, amit a másik gépen leszállás előtt kezdtem el nézni, ezért nem tudtam folytatni. Otthon majd kénytelen leszek levadászni, mert kezdett izgi lenni. Dohából az út fentről változatos volt, tenger, sivatag, kopár hegyvidék, havas hegylánc, és nem repültünk olyan magasan, hogy a felhők kitakarnák a kilátást. Örültem, hogy ablaknál ülök. Nem mondom, hogy szuper kellemes ilyen távokat repülni, de nem volt olyan vészes azért, bár túl gyakran ha gazdag lennék sem vállalnám. 

Hogy visszatérek-e még Ausztráliába, nem tudom. Mindig Új Zéland izgatott jobban, de kellemesen csalódtam, sok szépet láttam, és tudnék még mit nézni ott is, és nincs rendes jenguru képek sem, szóval nem kizárt. Ha máskor nem, talán Vanessa esküvőjére egyszer, majd meglátjuk. Minden esetre, jó kikapcsolódás volt!

Melbourne: állatvilág

Fél 11-re az utazási irodában voltam, és vártam a kirándulásunk kezdetét. Kicsi a melbourni turistavilág, ugyanis rögtön összefutottam egy ismerőssel, a holland lánnyal, akivel az ingyenes városi sétán beszélgettem. Ő is összefutott még egy utastárssal, akit a hosteljéből ismert. Összesen 16-an voltunk, ismét egy vegyes csapat. Volt belga, brit, holland, német, thai, tajvani, kínai. Vezetőnk Darren volt, a nagy környezetvédő, aki indulattal fűtött beszédet tartott a környezetszennyezésről és mindig a brit feleségét emlegette. Természetesen eco-busszal mentünk, amiről azt kell tudni, hogy valami filterrel működik, és ha kigyullad egy lámpa, akkor meg kell állni, és várni 15-40 percig, hogy öntisztuljon. Vagy valami ilyesmi. Előre elnézésünket kérte, ha ez történne, de szerencsére megúsztuk odafelé.

Első állomásunk a Moonlit Sanctuary vadaspark volt. Itt kaptunk nem túl jó virslis ebédet, aztán szabadon mászkáltunk a parkban. Vettem eledelt, és kézből etettem a bátrabb wallaby-ket, amik nevét nem tudom magyarul, de kinézetre kis kenguruk, csak sötétebbek és hegyesebb az orruk. Egész nagy körmük van. Láttam kengurukat is, de nagyon lusták voltak, ők nem kértek a kajából. És voltak egész kicsik is, akik mostanában bújtak ki az erszényből , vagy bentről kukucskáltak. Befizettem a koala találkozásra is természetesen. A vadőr egy hímkoalát hozott, és tett elé egy köteg eukaliptuszt, hogy lefoglalja valamivel, amíg pesztráljuk. Megsimizhettük és körbe is karolhattuk, de ölbefogni nem volt szabad, mert azt több államban megtiltották. Queensland államban még lehet ölbefogni koalát, és a kanadai haverom ki is próbálta. Nekem ez kimaradt, de ölelni is elég volt. Cuki volt és puha szőrű. Szerintem, jól kijöttünk egymással.

A park után egy skanzen-farmra mentünk, ahol láttunk kutyás birkaterelést és birkanyírást is. A bemutató során a kihozott birkát három perc alatt szabadította meg gyapjától a birkanyíró szakember, aki elmondta, hogy évente egyszer kell nyíri egy birkát, így végigutaznak az országon és úgy nyírnak, mint szerződéses idénymunkások. Egy birka megnyírása után, mérettől függetlenül 3 dollárt kapnak és naponta 150-200 birkát nyír egy fő (ha jól emlékszem, és ha jól értettem az erős akcentusát). A skanzen részben 19. századi farmházba lehetett betekinteni és voltak egyéb farmállatok is. Itt elegyedtem szóba szintén egyedül utazó tajvani busztársammal, Sandrával, akivel innentől együtt mászkáltunk és fotóztuk egymást, ha kellett. Jelenleg Szingapurban él férjével, aki üzleti útra ment, ő meg talált a neten szuper kedvezményes (68 ezer forintos) repjegyet Melbournbe és átugrott 5 napra addig, hogy ne otthon unatkozzon.

A farm után, ami egyébként már Phillip szigeten volt, elnéztünk egy kisvárosba enni valamit (fish and chips), aztán elvitt minket Darren a Nobbies-hoz, ami lenyűgöző sziklaszirtes kilátás a tengerre. A part mentén kis fapadlós sétány vezetett, és a sziklán színes szirti növények nőttek. Nagyon szép és vad hely volt.

Utolsó és fő programunk a kis pingvinek partraszállása volt. Ehhez egész arénás kilátókat is építettek és a centerben kijelző számolta vissza az időt a kispingvinek érkezéséig. Fél órával a partraszállás előtt ajánlott kimenni, nehogy lekésse az ember és jó ülőhelye legyen. Itt nem volt szabad fényképezni, nehogy véletlenül vakuzzuk a pingvineket és ezzel zavarjuk őket. Kb. az 5. sorban találtunk helyet Sandrával és izgatottan vártuk az első partraszállót. Nagyon sok kínai volt, és többekre rá kellett szólni, hogy tegye el a gépet. Aztán elkezdődött. A kispingvinek megvárják a szürkületet, amikor már biztonságban érzik magukat a ragadozó madarak elől. Előreküldenek egy-két bátor felderítőt, aztán 6-10-es csoportokban kijönnek a partra, át a homokon és fel a domboldalon, haza a bokrokba. Nagyon cuki volt, ahogy spuriztak a parton. Egész sokan voltak. Miután megfigyeltük egy darabig az érkezésüket, felmentünk az emelt fasétányokra, és követtük a pingvineket a bokrok között. A partraszállásnál messzebb voltak tőlünk, de a a sétányról kb. 30 centi közelségben is láttuk őket. Egyébként maguk a pingvinek sem voltak nagyobbak 30 centinél. A parkolóban táblák figyelmeztettek minket arra, hogy nézzünk a kocsi alá indulás előtt, mert lehet alatta pingvin. Buszunk alatt nem volt egy sem, csak kihajtáskor kellett várni kicsit, mert kettő épp előttünk kelt át az úton.

A visszaút eseménytelen lett volna, csak kigyulladt az a bizonyos eco lámpa, ezért várakoznunk kellett egy benzinkútnál negyed órát. Annyira nem örültünk neki, mert már negyed 12 volt és jó lett volna visszaérni mert kezdtünk elfáradni. Végül éjfél után érkeztünk meg, így jó hosszúra sikeredett a nap, de sok aranyos állatkát láttam, öleltem, etettem, és új ismerősre is szert tettem, így mindenképp megérte!

Melbourne: vásárlás és mozi

A következő nap erős szél volt és borús idő, így városi programot terveztem. Elmentem a japán Daiso boltba, amit már korábban kinéztem magamnak és vettem mosogató hálót meg vákum zacskót. Elégedetten távoztam és mentem szuvenírt nézni, utána kerestem egy itteni Sushi Hub-ot. Nagy örömömre itt is volt angolnás sushi, így azzal jól is laktam. A Federation téri ingyen wifivel kerestem olyan latte helyet, ahol érdekes latte artot rajzolnak és nincs nagyon messze. Egész véletlenül (de tényleg!) egy japán kávézót dobott ki a kereső, a Kuu Cafét. Elvillamosoztam a címre és kérdeztem, hogy csinálnak-e latte artot. A pénztároslány még gyorsan elcsípte a latte art művész tulajnőt, aki cuki oroszlánt rajzolt a kávémra, mely mellé zöldteás tortaszeletet majszoltam, és terveztem a továbbiakat.

Mivel már csak a kedd és a szerda fele maradt a kirándulásomból, és még nem láttam koalát meg nem etettem erszényeseket, mindenképp el akartam menni egy vadasparkba. A környéken három lehetőséget találtam, és a Moonlit Sanctuary tűnt a legszimpatikusabbnak. Viszont a honlapjuk szerint az odajutás tömegközlekedéssel elég problémás, de jelezték, hogy két szervezett túra is útbaejti őket, ezért eldöntöttem, hogy befizetek az egyikre, a Bunyip cég Phillip szigeti túrájára. Ez egy napos túra, reggel 11-től este 11-ig. Így kizárásos alapon csak a kedd volt erre alkalmas, ha nem akartam lekésni a hazagépet. Elmentem az irodájukba és befizettem magam a túrára, ami elvileg elvisz pingvin nézőbe is.  140 dollárba fájt, de ha látok erszényeseket, akkor megérte!

Miután lerendeztem a holnapomat, elsétáltam a botanikus kertbe relaxálni kicsit, mielőtt lemegy a nap, aztán levadáztam egy ingyenwifit a centrumban és megkaptam Vanessa üzenetét, hogy 9-kor találkozunk a mozi előtt. Estére ugyanis terveztük, hogy megnézzük a Doktor Strange mozifilmet. Sikeresen megtaláltam a mozit és megvettem a jegyem. Szabad helyválasztás van, így nem kellett egybe venni őket. Aztán befutottak a többiek: Vanessa, Jonathan és Elven is, azonban kissé későn, mert addigra már csak két szabad hely maradt a filmre. Így végül a John Reacher 2-re vettek jegyet, az enyémet meg szerencsére gond nélkül beváltották, úgyhogy négyen tudtunk mozizni. Egész jó kis akciófilm volt, kellemesen csalódtam. Film közben megtámadott minket egy nagy molylepke, úgyhogy veccelődtünk, hogy ilyen ez az ausztrál mozi élmény.

Melbourne: körséta és kaja

Reggel nem túl frissen vagy üdén, de kimásztam az ágyból és megismerkedtem egyik szobatársammal, Sugarrel Thaiföldről. Végre ő is csak túrista volt és nem munkavakációs. A sminkelésnél felpakolt magára vagy egy kiló sminket, pedig fiatalabb volt nálam és nem volt rejtegetni való ránca sem. Érdekes volt nézni az átváltozást, bár a végét nem vártam meg, mert siettem, hogy elérjem az itteni borravalós városi sétát. Most egy srác tartotta, Courtney néven, ami fura név egy férfinak szerintem, bár lehet, hogy nem így írja. Sokan voltunk és a csapat másik felét Lenny vezette, akinek a magyartudása annyi volt, hogy "Boldog Születésnapot kívánok drága Nagypapa". Erre nem számítottam a tudok pár szót magyarul megjegyzés keretében! Vártam a szokásos káromkodást vagy egészségedrét. Idáig ő a legközelebbi magyar találkozásom ausztráliai utam során.

A séta már ismerős helyeket mutatott nekem, de adott mögé történelmet és ismertetőt, ami jó volt. Megtudtam, hogy Melbourne területét először egy tazmániai birtokos kaparintotta meg az őslakosoktól egy álszerződéssel, takarókért, evőeszközért, egyéb apróságokért cserébe. A birtokos John Batman volt, így a település eredeti neve Batmania lett, és ezért is van sok helyen kiírva a Batman név még mindig. (~Nananana nananana~). Sokat hallottunk Ned Kellyről, akit csak úgy emlegetett vezetőnk, mint Melbourne első hipstere, láttunk szép és kevésbé szép grafitiket, és kiszúrtunk az egyik parkban egy fán szunnyadó oposszumot. A Federation téren pedig épp vasárnapi bolhapiac volt és rezesbanda koncertsorozat. Ide tértem vissza a séta után, hogy megvárjam Vanessát, aki munka után csatlakozott hozzám.

Vanessa elvitt Prestonba, ami olyan 15 perc vonatnyira van a központtól. Itt egy food truck rendezvényre jöttünk, amelynek vega témája volt. Csatlakozott hozzánk Jem és Elven, Vanessa ismerősei, és együtt kóstolgattuk a vega kínálatot. A rizses curry nem volt rossz, de a vega palacsinta annyira nem jött be.

Kaja után beszélgettünk még egy darabig, aztán visszatértünk a városba, és átcuccoltam a bőröndömet Vanessától a hostelbe. Tényleg jó, hogy majdhogynem az utca túloldalán van, nem kellett messzire vinni. Csak a lift sajnos elromlott a hostelben, ezért lépcsőzni kellett kicsit vele, aztán a lépcsőházból alig tudtam kijutni, mert nem olvasta a kártyámat a kártyaolvasó. Szerencsére jöttek hostel-lakók, akik kinyitották nekem.

Kis pihenő után ismét taliztam Vanessával és elmentünk megint rament enni (igen, felettébb változatosan étkezem). Jött Jonathan is, aki aznap cosplayeseket fotózott egy videojátékos rendezvényen, és arról mesélt nekünk.

Vacsi után le kellett sétálni a sok kaját, így elmentünk az oposszumos parkba oposszumnézni. Megint ott voltak, és most többet is láttunk, de nem jöttek annyira közel mint először.

Éjfélre értem vissza a hostelbe, de pont akkor jöttek meg a szobatársaim is, úgyhogy nem volt gond. Most nem horkolt senki (hacsak én nem!).

Cairns: reptér

Ez a nap sajnos reptérnap lett, bár nem így terveztem. A gépem papír szerint 4:50-kor indult delután, de nem volt csak korábbi vagy neccesen későbbi transzferbusz, ezért kb. 2-re kiértem. A kivetítő szerint a tigerair melbourne-i gépe egy órás késésben volt és mivel még korán volt becsekkolni, várakoztam kicsit. Fél 4 körül beálltam becsekkolni, és a pultnál jelezték, hogy hát a gépem bizony késik. Mondom, igen, láttam, egy órát. Mondják, nem, hármat... Első gondolatom az volt, hogy még szerencse, hogy 24 órás a portaszolgálat a hostelembe! Kaptam vouchert is, úgyhogy megnézem, mire tudom beváltani, bár csak kétszer 5 dollár, amiért szerintem nem sok mindent adnak, főleg egy reptéren. De még nincs kedvem bemenni, mert az épületben nyomatják a légkondit, kint meg tombol a 31 fokos nyár, így még élvezem, ameddig tudom. Kár, hogy a kilátás transzferbuszokra és taxikra nyílik, nem a tengerre!

Láttam itt is pár madarat, segítettem egy kétségbeesett ausztrál néninek megtalálni a minibuszát és megfigyeltem, hogy minden ki van írva japánul, sőt, egyszer be is mondták japánul, hogy valaki elvesztett egy kamerát. Vagyis népszerű kirándulóhelye ez a japánoknak, ezek szerint.

A vouchert végül a Burger King ausztrál változatánál, a Hungry Jack's-nél váltottam be egy peri-peri csirkés szendvics menüre. Csak egy dollárt kellett ráfizetni, nem is volt vészes.

Viszont a cairnsi reptér elég elmaradott az előző kettőhöz képest, mert alig volt pár eldugott konnektor mobiltöltésre. Úgy kellett levadászni sarkokban meg asztal alatt, míg pl. Sydney-ben külön usb-s pultrészek voltak mobiltöltés céljára.

Aztán végre beszálltunk és elfoglaltuk helyünket. Mellettem egy idős olasz néni ült, aki végigimádkozta az utat, legalábbis morzsolgatta a gyöngyfüzért. Amikor a kapitány közölte, hogy a melbourne-i időjárás 11 fok az összes utas szinkronban felhördült. Vicces volt. Nehezen válunk meg a jóidőtől.

Melbourne-ben gyorsan felszálltam az első Skybus-ra és fél 2 körül meg is érkeztem a hostelbe. Becsekkoltam és ninja módjára elfoglaltam a helyem a négyágyas szoba egyik felső ágyán. Sajnos valaki nagyon durván horkolt végig éjszaka, amitől sajnos nem sokat aludtam. Remélem, a többi éjszaka nyugisabb lesz!

Port Douglas: esőerdő túra

Amint a cím is mutatja, erre a napra terveztem az esőerdő megtekintését. 8:45-kor vett fel Diane a minibusszal, és ő volt tucatnyi csapatunk vezetője a napra. Szerencsére nagyon szépen érthetően beszélt, nem kellett akcentussal küzdenem. Amúgy örömmel tudtam meg, hogy a csapatunk amerikai tagjának is néha nehézséget okoz az ausztrál akcentus, nem csak én nem értem, hogy mit mondanak. És ő is úgy van vele, hogy kell néha pár másodperc mire leesik, hogy mit mondott az illettő. Amúgy eddig az emberek többségét megértettem, csak párszor találkoztam nagyon erős akcentussal. Na de a mai nap fő témája nem ez, hanem a Daintree esőerdő, amely egyike azon világörökségeinknek, amely egyszerre mind a 4 kritériumnak megfelel ahhoz, hogy természeti örökségnek minősüljön: szépség, veszélyeztetett fajok élőhelye, kulturális érték, tudomány számára értékes (de lehet, rosszul emlékszem a négyre, a lényeg, hogy mindnek megfelel, aminek lehet). Első megállóhelyünk a Mossman Kulturális Center volt. Itt kaptunk reggelire muffint kávét és teát, utána felvittek minket egy másik kisbusszal a sétáló túra kiinduló pontjához. A Mossman Kulturális Center egyik célja, hogy a helyi őslakosoknak képzést biztosítson vendéglátóipari munkákhoz, amellyel el tudnak helyezkedni bárhol Ausztráliában. Ezen a környéken az őslakos törzs a Kuku Yalanji, és a törzsbeliek vezetik az esőerdő sétákat is. A mi vezetőnk Roy volt (volt törzsi neve is, de arra nem emlékszem), akinek köszönhető az egész esőerdő séta ötlete. Nagyon jó kis sétát tartott nekünk. Kezdetnek körbesétáltunk egy tűz körül, amelyen Roy pálma levelet égetett, és magunkra legyeztük a füstöt, miközben Roy helyi nyelven az erdőt kérte, hogy vigyázza utunkat. Ez remek rituálé, mert rögtön a füst rovarriasztóként is szolgál. Roy mesélt cseresznyéről ami megvakít és csak anyatejjel orvosolható, fáról, amelyhez ha sokáig támaszkodsz kiütéseket kapsz, növényről, ami vízzel dörzsölve habzik és remek a szúnyogcsípésre, meg csalánszerű levélről, aminek csípését a pisi enyhíti. Utóbbi találóskérdés volt, amit sikeresen kitaláltam, szóval azt hiszem, készen állok az esőerdei vadkempingre! (ha nincsenek pókok...) Azt is megtudtuk, hogy Roy törzse eredetileg nem használt didgeridoot, és a bumeráng nekik hangszer, amit összeütögetnek. A pajzskészítés azonban náluk is divat. Jó volt hallgatni a bölcsességeket, sajnáltam, amikor vége lett. Elköszöntünk Roy-tól és Diane elvitte a csapatot ebédelni egy az esőerdő szélén elhelyezkedő rezort éttermébe. Nagyon szépen kialakított elegáns teraszos hely volt, kilátással természetesen az esőerdőre. A menü pedig korallzátonyon fogott barramundi, könnyed panírban, vagy csirke. Nyilván a halat választottam, és nem is bántam meg.

Ebéd utáni programunk motorcsónakos kirándulás volt a Daintree folyón, krokodillessel összekötve. Láttunk halakat, madarakat, sok mangrove fát, de bármennyire szugeráltuk a partot, a krokik rejtve maradtak. Kormányosunk az elején beszédes volt, aztán ahogy közeledett az út vége és érezte, hogy krokodiltalanul fog eltellni, elnémult és kínosan érezte magát, mert tudta, hogy csalódottan távozunk. De hát ez van, nem állatkertbe jöttünk, hanem a vadonba. Engem örökké vigasztalni fog, hogy Dél-Afrikában egy nap alatt megvolt a nagy 5. Ezzel szerintem minden szerencsémet eljátszottam állat észlelés terén.

A vizitúra után kaptunk frissítő italt és kekszet, aztán Diane még elvezetett minket a cukornád feldolgozó üzemig, ahol mesélt nekünk az itteni cukornádról, amely Queensland állam második legnagyobb export terméke. Tényleg jó sok ültetvényt lehetett látni út közben.

Végül visszatértünk Port Douglasba, ahol még végigmentünk busszal a főbb látványosságokon, és ezzel végetért a kirándulás. Az esőerdős séta és az ebéd volt a csúcspontja nekem.

Fél 5-re értem vissza a hostelbe és gyorsan strandszerkót öltöttem, hogy még meg tudjak mártózni a tengerben mielőtt lemegy a nap. Úgy rémlett, fél 7 körül van a naplemente, így még volt két órám. Sajnos novembertől kezdődik itt a csípős medúza szezon, ami egész májusig tart. Ez azt jelenti, hogy nagyon nem ajánlott a hálóval elkerített részen kívül fürdeni. Állítólag az itteni medúzacsípés akár halálos is lehet! A figyelmeztető tábla mellett a strandokon egy üveg ecetet is kitesznek, hogy azzal enyhítse a csípést az áldozat. Mindezt megfontolva maradtam a hálón belül, ahol érkezésemkor épp nem fürdött senki. Ez nem vette el a kedvem, és pár perc múlva már mentem is be a vízbe, ami meglepően kellemes meleg volt, pedig a korallzátonyos merülés miatt azt hittem, hideg lesz. Az viszont nem volt kellemes, hogy a hullámok felverték a homokot, így az egész elkerített rész olyan volt mint a kakaó, a homoszemcséktől. Nem volt túl hívogató és deréknél tovább nem is mentem be. Azért elmondhatom, hogy megmártóztam a strandon. Másnap amikor erre jártam reggel 10 előtt, még nem volt zavaros a víz, úgyhogy azért megerősítem, hogy nem mindig kakaó.

Mártózás után csatlakozott hozzám tegnapi kanadai ismerősöm, Simon, és együtt mászkáltunk kicsit a parton, aztán vettünk elvitelre egy pizzát és megettük az öbölnél. Amíg vártuk a pizzát, beszélgettünk egy svéd sráccal, aki most tervezi egy évvel hosszabbítani a munkavakációs vízumját, mert szeret itt lenni. Nem Port Douglasban van alapból, ide csak anyukájával jött, aki eljött meglátogatni Ausztráliában. Ez a hely túl pici ahhoz, hogy sokáig ellegyen az ember. Kivéve persze, ha merülésmániás.

Nekem pont elég volt ez a pár nap, amit itt töltöttem. Holnap irány vissza Melbourne-be.

Port Douglas: merülés

Amikor elterveztem, hogy Ausztráliába látogatok, tudtam, hogy nem mehetek el innen anélkül, hogy ne lássam a híres Nagy-korallzátonyt. Ezért repültem fel Cairns-be, illetve jöttem a kevésbé zsúfolt Port Douglas-be. A korallzátony túra fél 9-kor indult és kb. egy óra volt hajóval az út az első merülőpontig. A Quicksilver társasággal mentem a Silversonic túrára és ők az Agincourt korallzátony 3 ponttján álltak meg velünk merülni, és mindháromnál lehetett látni valami újat. Kaptunk kezeslábas napvédő ruhát, pipát, szemüveget és tappancsot. Elvileg dioptriás szemüvegjeik is vannak, de én elvoltam lencsében. A víz kissé hideg volt, de a látvány miatt megérte és alig akartam kijönni a végén. Nagyon szép időnk volt, így szuper látási viszonyok voltak, a víz olyan tiszta volt mint egy akvárium, és valójában az egész olyan volt, mintha egy óriási akváriumban úszkáltam volna. 40 fajta halat biztosan láttam, de lehet hogy többet is, hiszen vagy 1500 fajta él a korallzátonynál! Voltak igazán aprók, és egész nagyok is, bár talán 70 centis volt a legnagyobb, amit láttam. A fehéruszonyú szirtcápát nem számolom, mert belőle csak egy pici pillantást láttam, mert merülni kellett hozzá és fájt a fülem mélyebbre menni. Egy korall alatt rejtőzött az idegesítő túristák elől és a túravezető mutatta meg nekünk, mert általában ott szokott lenni. A többü cápa még mélyebb részeken volt, így csak a búvárok találkoztak velük. De nem csak a halak voltak változatosak, hanem a korallok is. Hal nélkül is lett volna néznivaló. Volt óriás agy formájú, gömbszikla kinézetű, karfiol, kék, zöld, lengedező, érintésre behúzódó. Láttam óriás kagylót, uborkát, tengericsillagot. Nem unatkoztam! Néhol erősebb volt az áramlat és jobban kellett úszni, de egyébként kellemes kaland volt (leszámítva, hogy kissé megviselt a himbálódzó hajó, túlérzékeny vagyok na). Kaptunk reggelit, ebédet és délutáni falatokat is, mely utóbbit nem merte bevállalni a gyomrom. Az ebéd svédasztalos volt és egész fincsi.

A három merülés után visszatértünk a kikötőbe, ahonnan aztán egy szintén egyedül utazó kanadai utitársammal mentem tovább városnézni.  Felmásztunk egy jó kilátópontba, aztán egy helyiek által használt hátsó úton, ami részben magánkerteken vitt keresztül, lementünk a partra. Itt hozzánk csapódott egy huszonévés izraeli pár és végül 4-en beültünk vacsizni az izraeli srác hostelje melletti bárba. Azért azt választottuk, mert olyan akciójuk volt, hogy az ottani hosteleseknek 10 dollárért adták a T-bone steak-et. A srác megvette mindannyiunknak az ő kedvezményét kihasználva, így jól jártunk és jól laktunk és persze jót társalogtunk mellé. Holnap az esőerdő vár rám!

Port Douglas: nyaralááás

Jelentem, sikeresen felkeltem reggel, bár kissé később az eredetileg tervezettnél, így már nem fért bele a titkos tervem, hogy kijelentkezés után még játszak egy gyorsat a taikós játékon. Kár, hogy otthon nincs! Vagy lehet, hogy jobb így, mert azon verném el az összes pénzem és nem jutna utazásra (hogy inkább ott verjem el az összes pénzem, mint ahogy épp most teszem...)!

Lezavartam a reggeli dzsemmezést, aztán 20 centért kinyomtatták nekem a repjegyet, így nem volt más hátra, mint elbúcsúzni Sydney-től és kivonatozni a belföldi terminálra. A terminál 3 megállóra és kb. 17 percre van a központi pályaudvartól és 10-12 percenként jár, úgyhogy nagyon egyszerűen és gyorsan ki lehet jutni. Megint csak a kapunál kérték el a jegyem beszálláskor, és az átvilágításnál nem kell kivenni a folyadékot, csak a spréket, ami a sok európai út után fura volt.

Sajnos ismét folyosó mellé kerültem, ezért nem tudtam olyan alaposan szemügyre venni fenntről a tájat, de az elején azért jól lehetett látni a homokos partszakaszt. Az út három órás volt Cairns-ig, így kicsit aggódtam, hogy elkapok valamit a mellettem ülő nőtől és kisfiától, mert úgy köhögtek, mint akik mindjárt kiköpik a tüdejüket. Persze azért extra jeget kértek a kólába, illetve az anyuka esetében a whiskeybe. Azért nem lehet rossz szavam, mert a kisfiú nagyon kis rendes volt és rászólt az anyjára, hogy dőljön hátrébb az ablakból mert takarja előlem a kilátást. Amúgy az út eseménytelen volt, aztán a pilótanő bemondta, hogy hamarosan leszállunk, 30 fok van a célállomáson, és egy órával korábbi az időzóna. Ismét egy más világ következik, érzem!

Pontosan érkeztünk, és bejelentkeztem az előre foglalt minibuszra, ami bevitt Port Douglas településre. A táj lenyűgöző volt! Egyik oldalt esőerdővel borított hegyek, másik oldalt csillámló tenger, homokos part. A sofőr figyelmeztette a gyengébb gyomrúakat, hogy bukkanós kanyargós út következik, így üljön előre, aki nem bírja, illetve készüljünk arra, hogy elég bátran vezet. Egy helyi nő is ült velünk a buszban, aki végigbeszélgette a sofőrrel az utat, és nagy rémületünkre az egyik témájuk az volt, hogy a sofőr egyik ismerősének le kellett vágnia az egyik lábát, mert elfertőződött valami pókcsípése... Remélem, csak minket szivattak és nem olyan gyakori azért az ilyen eset!

A minibusz kitett a szállásomnál, a Coral Beach Lodge hostelnél, ahol kedvesen fogadott a recepciós, elmagyarázta a tudnivalókat és odaadta a kulcsot. Lecuccoltam és siettem be a központba befizetni a holnap utáni esőerdő túrámat, mielőtt bezár az iroda. A páratartalom nem olyan vészes, és a nap sem tűzött túl durván. Minden zöld és pálmás és egzotikus, az égen papagáj rajok repkednek mint otthon a seregélyek. Azért a szemem sarkából láttam óriás hangyákat is, és a fa törzsén valami csúnyaság volt bebábozódva, úgyhogy nem jelentem ki, hogy tiszta paradicsom. A folyóparton vigyázat! krokodil! tábla volt kirakva, és hogy óvatosan mászkáljunk a vízparton, ugyanakkor a tábla mellett volt egy játszótér is, így vagy nem olyan nagy a veszély, vagy csak szeretnek veszélyesen élni. Tanuljon a gyerek. Minden esetre a folyóparti úton a hostel felé árgus szemekkel néztem a partot, nehogy moccanjon felém egy kroki. Izgi hely, az biztos!

A szobatársam két német lány Frankfurtból, akik hónapokra jöttek éves munkavakáció vízummal. Port Douglasban egy hónapot terveznek maradni, most keresnek munkát. Előtte vagy három hónapot Cairnsben töltöttek, és voltak Sydney-ben is. Amikor letelik a vízum, mennek haza egyetemre. Határozottan német túristából van a legtöbb idáig. Magyart még nem hallottam, bár a gépen voltak, így biztos ott vannak valahol!

Sydney: tengeres nap

Ismét egy órával később keltem, és nehéz volt kibújni az ágyból. Szerintem átálltam teljesen. Most kihagytam az ingyen dzsemes pirítóst és helyette ettem egy tükörtojásos babos toast-os kiadós reggelit, amely mellé macis latte artos kávét kaptam. Remek indítása volt a napnak, feltöltődtem. Elsétáltam a Darling kikötőbe, mert ott volt a napi első kiszemelt programom, a Sea Life akvárium. A waterfront-on nagy volt a nyüzsgés, ugyanis ma volt a lóverseny szezon legrangosabb napja: a Melbourne kupa. Úgy tűnt, ez a kupa olyan az ittenieknek, mint otthon az ötös lottó, amikor sokáig nem volt nyertes, vagyis szinte mindenki fogad rá. TAB feliratú kocsik rögzítették a fogadást, és kis képernyőn ment a verseny. Továbbá nem csak a fogadásról szól ez az esemény, hanem minden magára valamit adó ausztrálnak részt kell vennie egy partyn, ahová csakis kiöltözve, hölgyeknek pedig a már említett kalapban vagy fejdíszben kell megjelenni. A kikötői part tele volt ilyen partyval, és csak úgy vonultak a cifra fejfedők! Alig győztem kapkodni a fényképezőm, és az igazán cifrákról sajnos le is maradtam. Elvégre nem túl illendő arconfotózni idegeneket.

Az akváriumba volt 5 dollár kedvezményem, amit valamelyik jófej szobatársam hagyott az ágyamon. Bementem és megcsodáltam a halakat. Egy külön rész volt az ausztrál korallzátonyról, amit úgy néztem, hogy majd ezeket a halakat kell felismernem két nap múlva. Az akvárium fő látványossága a tengeri tehén. Kettő is van nekik, egy 11 éves lány és egy 17 éves fiú. Ezek az állatok akár hetven évig is élnek, úgyhogy az itteniek még fiatalok. Most sajnos csak az egyiket láthattuk, mert a hím akváriuma átalakítás alatt áll, így őt nem engedik ki. Megvártam a beszélős részt, de tényleg csak beszéltek, show nem volt, mert ők nem idomítják az itteni állatokat, inkább természetvédelem a profiljuk.

Az akváriumban a halak jópofák voltak, de annyira nem nyűgözött le a hely, így gyorsan áttértem a következő programra: a tengerparti sétára Bondi beach és Coogee beach között. Kb. fél óra volt a Circular Quay-től (ahol az operaház van) busszal a Bondi beach, semmiség a táv, viszont hirtelen más világba érkeztem. Gyönyörű kék tenger, homokos part, hullámokon szörfösök. Határozottan tetszett Bondi beach! És persze mára lett a legmelegebb az idő, úgyhogy kalap, napszemüveg, 50 faktor fel és még így is aggódtam, hogy meg ne égjek. Kiépített túra útvonal van a két beach között, ami kb. 5 km. Út közben a táj mellett megcsodálhattam a kb. 2 hétig zajló partmenti szoborkiállítást is, érdekes és furcsa kreálmányokkal. De kiállítás hiányában is teljesen élvezetes ez az útvonal. Szépek a mosott sziklák, a kék és helyenként vad tenger, és néhány madarat is láttam. Rájöttem, hogy ezen a szakaszon jártam a legközelebb Új Zélandhoz, bár látni nem láttam csak a végtelen vizet.

Azért elfáradtam ezen a sétán Coogee-ig. Már vártam, hogy megérkezzek. Kb. két öböllel előttig (talán Bronte öböl) volt még kellemes, utána már inkább fárasztó. Meg Coogee-ban épp valami kutat ástak az öböl egyik oldalán, ami bezavart a látképbe, de azért elücsörögtem kicsit mezítláb a homokban. Lábat is áztattam, és nem volt annyira borzasztóan hideg a víz, de azért meleg sem. Persze itt is partyztak cifra kalapokban, bár már inkább a végefelé jártak és mezítláb dülöngéltek egyes hölgyek az utcákon.

A fél órás visszaúton a buszon erőt gyűjtöttem a harmadik programhoz, a botanikus kerthez. Mint Melbourne-ben, itt is ingyenes és tele van pálmákkal, fikuszokkal és egyéb szépségekkel. Napnyugtáig van nyitva így még épp belefért, ugyanis novembertől 8- kor zár. Megállapítottam, hogy innen szuper kilátás nyílik az operaházra, a másik oldalán lévő öbölnél pedig hadihajók állomásoztak. Láttam kakadut, színes papagájt és egyéb madarat, valami rágcsálót és sok nagy dénevért. Utána siettem, nehogy bezárjanak.

A nap nem telhetett el taikós játék nélkül, így a hostel előtt útba ejtettem a játéktermet és elvertem 4 dollárt. A Linda Linda számot megpróbáltam nehéz fokozaton, és majdnem összejött, csak egy kicsivel csúsztam le a szintlépésről.

Mozgalmas volt ismét a napom, jót fogok aludni. Csak fel tudja kelni! Holnap ugyanis ismét repülök.

Sydney: day trip

Kezdek átállni, mert ma már ébresztőre keltem fel fél 8-kor, és hirtelen nem is tudtam elhallgattatni. Bocs szobatársak!

A reggeli ebben a hostelben kicsit kaotikusabb, mert magunk után kell elmosogatni, így csúcsidőben sokan nyüzsögnek egyszerre a konyhában. A dzsemek is közösek, üvegből kenegetjük a kenyereinket, míg a melbourne-iben kis tasakos dzsemek voltak.

Úgy döntöttem, a mai program a Kék hegyek lesznek, mert kíváncsi vagyok Ausztrália természetére. Egy prospektusban láttam, hogy ott is van hop on hop off busz, így azt céloztam meg, mert azt lehet saját tempóhoz igazítani. Döntést követően spuriztam a vonatpályaudvarra, mert két órás vonat út várt rám, ugyanis Katoomba a kiinduló pont, északnyugati irányba, a kontinens közepe felé. A Kék hegyek területe egy nemzeti park.

Sikeresen elértem a vonatot, és találtam egy ablak melletti helyet az emeleten, viszonylag tiszta ablakokkal. Vagy 20 megálló múlva kellett leszálni, így szemügyre vehettem több települést is út közben. Az alábbi észrevételeket tettem: szórtan fel-fel bukkantak itt is a jacarandák, csak amikor átléptünk a nemzeti park határán, akkor tűntek el; egész sok ház tetején volt napelem; szép rendezett kertek és házak voltak végig; az iskolában az egyenruha kötelező eleme a sapka.

Katoombába érkezve egyből a kijáratnál volt az Explorer busz jegyirodája. Maga az információs füzet volt a jegy és minden buszraszálláskor fel kellett mutatni a sofőrnek. 12:45-kor kezdtem meg a túrát az 1-es megállónál, és mivel szóltak, hogy ez után a busz után pár órás kimaradás után megy majd csak a 9-10 pontok felé a következő busz, így fennmaradtam a 11. pontig, hogy végigmenjek a kilátós kanyaron. A sofőr rendes volt és megállt 5 percre nekünk a 10-esnél, hogy lőhessünk pár képet, aztán legtöbbünk leszállt 11-nél, ahogy én is. A 11-es megállóval átellenben volt az út másik oldalán a 8-as megálló, ahonnan túrista út indult a Katoomba vízeséshez. Arra vettem az irányt és nem csalódtam. Már rögtön az első pár lépés bevitt az itteni esőerdőbe és egy kanyon páfrányos fás oldalán lépcsőztem kilátókhoz, amelyek vagy a vízesésre néztek, vagy az alattunk hosszasan elterülő erdőkkel borított völgyre. Nagyon szép látvány volt. Egész a vízesésig is el lehetett menni, amit nem szabad kihagyni, meg tetszett a Júlia erkélye kilátó is. Innen lehetett látni a sárga libegőt is, és alulról azt, hogy egy szakaszon üveg az alja (mármint a libegőnek).

Visszaértem a buszmegállóhoz. Itt akartam volna ebédelni, de zárva volt az étkezdéjük, így felpattantam a következő buszra, ami elvitt a 14-es pontra, más néven Echo Pointra, ahol szuper kilátás van a Három nővér sziklára. De ami még jobb volt most nekem, étterem, bár és kávézó is üzemel itt. A Milkbar nevű étkezdében vettem 12 dollárért egy lookout sajtburgert, amit kanyonos kilátás mellett befaltam és újult erővel elindultam kilátni. Egy lépcsősor levitt a Három nővérig, ahonnan szintén szuper volt a táj. Szóval ajánlom a 14-es pontot, elsétálva akár 15-ig, vagy fordítva.

A 17-es pont következett, a Leura csobogó. Itt is a kilátó rész volt a legjobb, ahol a völgy felett sárga tarajos fehér kakadúk röpködtek. Ezt is csak ajánlani tudom, ha valaki erre járna. Pont elértem a 16:23-as buszt, ami csak engem kitett a 20-as megállónál. A sofőr útbaigazított a Lyrebird Dell felé, és mondta, hogy az utolsó buszt még el fogom érni. Én viszont az utolsó előttire pályáztam, mert azzal elérhettem a korábbi vonatot is, így a vízgyűjtő tavacskáig gyorslépésben tettem meg az utat, és az ajánlott 50 percet lenyomtam kb. 20 perc alatt. Ez nem volt olyan lenyűgöző hely, bár azért szép volt persze. De kihagyható. Igazából azért néztem meg, mert a füzetke azt írta, hogy esetleg láthatunk itt lyrebird-öt (magyarul nem tudom mi a neve), de sajnos nem láttam. Kép alapján cifra farkú galamb kinézete van.

A 16:58-as busz (ami az utolsó előtti) elvitt a vonatmegállóba Leura településre, aztán a 17:23-as vonat repített vissza Sydney felé, ismét két órán keresztül, mialatt picit kipihentem a gyalogtúrákat. Nagyon praktikusak a vonatülések, mert át lehet billenteni a támlát a másik oldalra, így mindegy, hogy melyik menetirányba megy a vonat, mindig lehet hozzá igazodni. Ez még Japánnál is praktikusabb, ahol forgatták az üléseket.

A vonat a központi pályaudvarra futott be, ahonnan elmetróztam a kikötőig, ahol felszálltam az esti kompra. Elhaladtunk az operaház mellett és láthattam elölről is. Ezt Katja javasolta, és amikor tegnap a sétán mondták, hogy az Opal kártya a kompra is jó, tudtam, hogy ki kell próbálnom. Az éjszakai városkép a vízről szintén megérte.

A Darling öbölben szálltam le, és elundultam venni leárazott sushit vacsira. Nagyon profin megtaláltam a tegnapi helyet, de már sajnos zárva volt, így, mivel már annyira ismerem ezt a várost, átballagtam a lánc másik boltjához, mert az tegnap nem volt leárazva, ebből gyanítottam, hogy később zárnak. És így is volt. Most ropogós csirkés-avokádós és tempurás rák félsushi tekercseket vettem. Nyamm.

Aztán bandukoltam vissza a hotelbe, és egyszercsak amikor felnézek mit látok? A taikós játékgép logóját az emeleten! És valóban, az épület emelete egy játéktermet rejtegetett, ahol pedig két dobos játékgépet is találtam és mindkettő szabad volt! Két dollárral működik, és volt Arashi szám is rajta! Azt könnyű üzemmódban játszottam, így nyertem még egy menetet, de a Linda Linda szám középfokozata kifogott rajtam, de majd holnap visszavágok. Főleg, mivel nagyon közel van a hostelemhez. (Hogy ezt tegnap miért nem tudtam?!)

Sydney: városnézés

Reggel kijelentkeztem a hostelból, aztán elmetróztam a Southern Cross pályaudvarra, majd elbuszoztam a reptérre. Könnyen megtaláltam a belföldi járatot és gond nélkül bejutottam a várócsarnokba. Kissé izgultam, hogy 7 kiló alatt van-e a csomag és hogy nézik-e, de egyáltalán nem ellenőrizte senki. Fura volt, hogy csak a beszállókapunál kérték el először a jegyem. Simán bejutottam volna jegy nélkül odáig. Igazolványt pedig sehol nem is kértek. Az úton a mellettem ülő nő a kalapos lóverseny napról jöhetett, mivel a lábánál gondosan elhelyezte a fekete tollas fejdíszét, nehogy összetörjön.

Sydneyben a reptéren már karácsony volt. Bevonatoztam a központba és az okostelefon gps-ének áldásos segítségével pikk-pakk meg is találtam a hostelemet. A pultnál kaptam ágynemű huzatot és kulcsot, aztán felnéztem a 6 ágyas szobába és befoglaltam egy szabad emeletet az egyik ágyon. Ideje volt bevenni Sydney-t!

Hű gps-em elirányított a városháza elé, ahonnan ingyenes városnéző túra indult fél 3-kor. Még volt fél órám, így addig benéztem a szomszédos templomba, amelyről megtudtam utóbb, hogy Ausztrália legrégibb temploma, és megcsodáltam a szép lila jacaranda fát. Meglepett, hogy Sydney-ben is vannak jacarandák. Nem olyan sok, mint Pretoriában, de így is szép hatást keltenek, amikor virágoznak. Éljen a tavasz!

A sétára kb. 15-en gyűltünk össze, nemzetközileg vegyes társaság. Bár a németek túl voltak reprezentálva. Sok némettel találkoztam eddig az út során. A mostani szobatársaim között is van német. A túravezető lány 3 órás sétára vitt minket a városban. Mesélt történelmet (már amennyi van nekik), sztorizott és adott utazási tippeket. Megtudtuk, hogy a tömegközlekedésre használt Opal kártya mindenre, még a kompra is jó, és maximum 15 dollárt számol fel utazásra egy nap. Ez azt jelenti, hogy az afeletti utak már ingyen vannak. Vasárnap pedig további kedvezmény, hogy a maximum az 2,5 dollár. Kár, hogy ezt vasárnap délután tudtuk meg.

Láttunk érdekes szobrokat, épületeket, majd az operaháznál ért véget az ingyen séta, amikoris a lány jól megszedte magát a borravalókkal, főleg mivel úgy vezette fel az elején a túrát, hogy ezért ő nem kap semmit, úgyhogy szívesen veszi, ha fizetünk, amennyit szerintünk ért a séta.

A legjobban a kikötőrész tetszett nekem, meg a galambok közé vegyülő íbiszek. Utána pont eleredt az eső, úgyhogy lehúzódtam a föld alatti bevásárló negyedekbe nézelődni, meg angolnás sushit vacsizni, aztán visszatértem a hostelbe. Jól elfáradtam, mivel szinte egész nap mászkáltam. Holnapra valami nyugisabb program kéne. Majd kitalálom reggelre, hogy mit tudok bevállalni.

Melbourne: szülinap

Megint egy évvel öregebb lettem. Ez van. Reggel, amikor felébrídtem, a hamburgi szobatársam épp pakolt az induláshoz, és egyszercsak felém nyújtotta az usb-s ausztrál töltőjét, hogy nem kérem-e, mivel eddig ő egyszer sem használta, mert van neki másik. Nekem nagyon jól jött, így természetesen örömmel csaptam le rá, és elújságoltam neki, hogy ez az első szülinapi ajándékom. Miután elkészültem és befaltam a napi lekváros kenyerem, levadásztam a 246-os buszt és elmentem a Wadaiko Rindo japándob csapat próbatermébe, ami egy templom melléképületében van. Szombaton reggeltől fél 2-ig folyamatosan vannak órák, szint szerint növekvő sorrendben. Én a középhaladót és az utána következő erősközepet néztem ki magamnak.

Amikor megérkeztem, még tartott az előző óra, így hang alapján könnyen odataláltam, és kukkoltam befelé az ajtóüvegen. Különösen ügyesek voltak az állítólagos kezdők, de aztán szerencsére kiderült, hogy vegyültek közéjük haladók is egyes szólamokra. Mint megtudtam, ez az időszak a felkészülés ideje, amikor az összes óra arról szól, hogy gyakorolnak a decemberi nagyfellépésre. Egyébként általában rendes strukturált órák szoktak lenni az év többi részében. Az egész előnye az volt, hogy így hallhattam a darabjaikat, a hátránya pedig, hogy jól bedobtak a mélyvízbe!!

Az óra előtt odamentem a tanárhoz, Toshihoz, és bemutatkoztam, mint magyar taiko játékos. Toshi adott ütőket, majd bemutatott a többieknek, aztán beállított az egyik dobhoz. Én voltam az egyik miya szólam és nagyjából lekövettem a mellett levőt. Jó móka volt, bár eléggé kellett koncentrálni. Olyan volt, mintha betettek volna a Kard és Pajzs próbájára kb. :) Aztán jött egy másik darab, ahol csak egy miya szólam volt, így talán kevésbé vertem szét a többieket, mert jobban elnyomtak. Utána egy olyan darab jött, ahol hármas csapatokban kánonban belépve játszottak. Mivel rajtam kívül is többen voltak mint amennyi a darabhoz kell, a többiekkel szemben beállított Toshi bennünket, mint tükörképek. Ugyanazt kellett játszanom mint átlósan szemben a második dobos. Mi léptünk be másodiknak a kánonnál. Izgi volt! Aztán Toshi fogta és megcserélte a dobosokat, hogy mindenki játszhassa a darabot a rendes felállásban, nem csak extraként. Ez azt jelentette, hogy a tükörből bekerültem az éles második csoportba, és volt 8 ütem szóló részem is... Ez igazán vicces volt. Toshi nyilván jelezte, hogy mikor jövök én, és biztos ami biztos, maradtam végig a hangos dokodoko mellett, a végén egy don kon don zárással. Egész jól illeszkedett, elégedett voltam magammal, mert nem esett szét miattam a próbájuk. Utána volt egy jó pörgős darab, amit inkább kihagytam, aztán következtek az erős középhaladók. Az ő első darabjuk a Yatai volt, de persze más, mint a miénk. Gondoltam, jobb, ha kihagyom, de Toshi odahívott az egyik állódobhoz engem is, így úgy ahogy lekövettek a darabot. Olyan volt a struktúrája, hogy először a haladók játszották fekve, aztán jött egy rövid shime rész, utána a haladók helyet cseréltek  a középhaladókkal, akik lejátszottak egy kissé más változatot, utána volt egy közös zárórész. Az utolsó darabot már tényleg kihagytam, és csak néző voltam. Négyen voltak 3 dobon, volt egy szólista ötödik, szintén három dobon, és két oldalt a maradék dobos két csapatban miyán vagy okedón. A 4 hármas volt hogy csúsztatottan játszott, volt hogy együtt. Nagyon jó kis darab volt! A tagok szerezték, és Toshi kissé összehangolta a szólamokat.

Kedves volt mindenki, kínáltak japán édességgel, amit két japán kirándulásról frissen visszatérő dobos hozott, és érdeklődtek a csapatom felől. Ők 21 éve működnek, és kb. 130 diákjuk van. A fellépésekre általában hozzánk hasonlóan 5-en, 6-an mennek, kivéve persze az év végi nagykoncertet. Toshi kezdte a csapatot, amikor eljött népszerűsíteni a japán kultúrát, aztán Ausztráliában maradt.

Megköszöntem, hogy kicsit befogadtak, aztán elbúcsúztam tőlük és visszabuszoztam a hostelbe. Út közben sok cifra kalapos nőt láttam, mivel ma volt az egyik nyitónapja a Melbourne-ben igen népszerű lóverseny szezonnak. Ilyenkor kiöltöznek és érdekes kalapokat meg fejdíszeket vesznek fel a nők. Az egyik szembejövő járókelő fejdísze pl. olyan volt, mint valami óriás toboz. Az esemény állítólag erős ivászattal zárul.

A hostelben átrendeztem a bőröndöm és a hátizsákom tartalmát, mert Sydney-be csak a hátizsák jön velem, a bőröndöm addig befogadja Vanessa. Át is vittem hozzá, aztán megkezdtük a szülinapozást. Vanessa készített nekem ebédet és vett egy szelet tortát is, amire gyertyákat tett, így volt mit elfújni és kívánni hozzá. Az ünnepi ebéd után volt ajándékbontás, beszélgettünk és képeket nézegettünk otthon, meg felnéztünk az épület tetejére. Fent épp használták a tetőteraszon a grillezőt, így a jó illatoktól kezdtünk ismét megéhezni. A teraszon a grillező mellet egy golf ütés gyakorló háló és sarok is van, meg persze 27. emelet lévén kilátás is. Egész hangulatos, bár sajnos idáig is felrepülnek a szúnyogok.

Az esti program a szakézás volt egy japán étteremben. Meleg szakét rendeltünk és mellé rántott csirkefalatokat meg füstöltlazacos omlettet. Minden nagyon fincsi volt, jól éreztük magunkat és jó zárása volt a napnak. Holnap jöhet Sydney.

Melbourne: beach day

A fő terv mai napra a tengerpart volt. Az időeltolódás hatására ismét korán keltem, és most lementem kipróbálni a hostel reggelijét. Dzsem vol pirítóssal, meg müzlik, és volt mini vegamite is. Hááát...a vegamite nem lesz a kedvencem az biztos. Miután elkészültem, fél 10 körül útnak indultam. Elgyalogoltam a közeli parkba, aztán megkerültem az Albert Park tavat. Most készültem és nálam volt a fényképezőm is, így gyűjtöttem apának pár madarat. Nagyon bátrak az itteni madarak, csakúgy mint az oposszum volt! Egész közel lehet sétálni hozzájuk, nem repülnek el. Láttam fehér papagály szerűt, rigó félét, bóbitás galambot, kacsát és fekete hattyúcsaládokat. Mivel tavasz van, volt sok kishattyú is.

Miután körbeértem a tavon, a tengerpart felé vettem az irányt. Érdekesek erre a házak, cirádás vastornácuk van mini előkerttel, amely némelyike tömve van virággal. Ezeket jól szemügyre vettem, majd letelepedtem egy tengerpart menti padra és vártam Vanessát. Közben bénázó strandröplabdásokat néztem.

Nem sokkal később befutott Vanessa és ismerőse, Jonathan és megkezdtük a mezítlábas strandsétát a kellemesen meleg homokban. Az ég szép kék volt, csakúgy mint a tenger, a part homokos és pálmafás, úgyhogy nagyon hangulatos volt az egész. Mondjuk lehetett volna kevésbé szeles az idő, és akkor nem dzsekiben meg pulcsiban sétálgatunk mezítláb, ami így kissé kontrasztosan nézett ki, de ne legyünk telhetetlenek. A nap azért erősen sütött, úgyhogy rajtam volt az 50 faktor, a napszemüveg és a túrakalap, biztos ami biztos. Jonathan mindeközben végig ujjatlan pólóban vonult mellettünk, jobban hangsúlyozva eszkimóságunk. A séta egyik szakaszán csak ücsörögtünk a meleg homokban, ami kellemesen relaxáló volt, aztán beültünk ebédelni az egyik partmenti étterembe, a Republicába. Grillcsirkét ettem banán shakkel, és az ingyenwifinek hála fogtam pár pokemont. Az étteremben csatlakozott hozzánk Katja is, egy kis csevegésre.

Ebéd utáni tervünk alapján felvillamosoztunk a Világháborús emlékműhőz, amiben egy kiállítás is működik, de úgy látszik rosszul időzítünk ezekhez mindig, mert alig jutottunk be, már zártak is. At emlékmű a királyi botanikus kert mellett van, így következő állomásunk az volt. Az egész kert ingyenes és mivel napgyugtáig nyitva van, ide még kényelmesen bejutottunk. Láttunk sok érdekes fát, pár madarat és esküvői fotózást is. Kellemes hely.

Relaxáló és pihentető helyeken jártunk ugyan, de rengeteget gyalogoltunk (főleg én a reggeli előgyaloglással), úgyhogy kezdtünk jól elfáradni. Vanessa hazaugrott készülődni az esti beülésre, én meg még átsétáltam a kínai negyeden. A hivatalos negyed egy utcából áll, de egyébként tele van a város kínai hélyekkel ezen túl is. De nemcsak kínai hely van sok, hanem japán, koreai, malájziai is. Vacsira pl. egy egy félsushit ettem.

Vanessánál ellenőriztük, hogy pontosan hol a bár, ahol találkozunk újabb ismerőseivel, aztán odanavigáltunk és beültünk egy ital erejéig. A hely nem volt semmi extra, akár otthon is lehetett volna. Vanessa espresso martinit ivott, amit azonban nem rémlik, hogy láttam otthon. Én főleg régi ismerőseimmel,  Katjával és Jonathannal beszélgettem, mivel ők is csatlakoztak. Katja adott hasznos tippeket Sydney-hez.

Kb. egy órát voltunk, aztán leléptünk ágybazuhanni. Kidöntött a sok mászkálás. Öregszem!

Melbourne: ismerkedés

Reggel 5 körül ébredtem magamtól először. Előtte éjfél környékén azért, mert akkor érkezett a hostelbe harmadik szobatársunk és kissé hangosan pakolt. Úgy döntöttem, hogy kicsit korán van még kezdeni a napot, így visszaaludtam óránként, egészen 9-ig, aztán összeszedtem magam és elkészültem. Pont akkor indult felfedezni a várost a hamburgi szobatársam, akitől gyorsan kölcsönkértem a töltőjét, mert nem hoztam ausztrál átalakítót. Amíg vártam, hogy töltődjön a telefon valamint, hogy válaszoljon Vanessa az üzenetemre, visszajött reggeliről japán szobatársam és beszélgettünk kicsit. Egy évet már élt korábban itt, és ő is barátokat jött látogatni most.

Vanessa felébredt, és lebeszéltük, hogy a városban találkozunk. Úgy döntöttem, gyalogolok, hogy addigis lássak valamit a városból. South Yarra körzetében van a hostel, ami a központ peremétől kb. fél óra gyalog. Barátságos hipszter környéknek tűnik, és van a közelben pár szép park. Utam a botanikus kert mellett vitt, és láttam aranyos madarakat. Sajnos nem tudtam jó képet csinálni róluk, mert csak a mobil fényképezője volt nálam, amivel nem lehet jól zoomolni. Átkeltem a Yarra folyón, ahol a pálmafás kilátás a felhőkarcolós városra különösen tetszett. A város központi körzetén belül ingyenes a tömegközlekedés. Amint beértem, az utolsó két megállót a találkahelyig már villamossal tettem meg, mert késésben voltam kicsit. Szerencsére Vanessa csak utánam érkezett pár perccel, így nem várattam meg. Vettünk finom kávét, sétáltunk egy parkban és élveztük a napsütést.

Ebédre vettünk kínai gőzölt gombócokat, amiket egy téren kirakott napágyban fogyasztottunk el, miközben az egyik ház falán valamilyen animációs kisfilm ment. Nagyon idilli volt az egész. Ebéd után elsétáltunk a folyópartra és ott is élveztük kicsit a kilátást, majd betértünk egy parti sétányon lévő centerbe, ahol Vanessa kókusztejet ivott kókuszból, én meg gyümölcsturmixot. A környéken megnéztünk még pár érdekes szobrot és egy régi árbocos hajót. Utóbbira sajnos nem lehetett most felmenni (hétvégén állítólag fellehet).

A következő program a túrista villamos volt. A 35-ös circle line körbemegy az ingyenes zóna peremén, és hangosbemondón lejátszanak egy ismertetőt minden megálló közelében található látványosságról. Bár főleg arról beszélt, hogy milyen egyéb járműre tudunk felszállni, hogy eljussunk egyéb látványosságokhoz, meg megtudtuk, hogy mindenhol sok a bár és étkezde. Annyira nem volt informatív a túra, de a villamos az aranyos régi fatípusú volt és addigis pihentünk, amíg fent ültünk.

A városi könyvtárnál szálltunk le, mert meg akartuk nézni benne az ingyenes képkiállítást. Azthittük, 6-ig van nyitva, de tévedtüni mert 5-kor zárt, úgyhogy csak egy részét tudtuk most megnézni. Tájképek voltak a városról és portrék  történelmi lakóiról. A könyvtár maga is érdekes volt. Jó nagy és napos a főterme, és tele volt tanuló diákokkal. Nem kell regisztrálni a belépéshez.

Könyvtár után ismét éhesek voltunk, így most Vanessa kedvenc malájziai étterme került sorra. Vacsi végén csatlakozott hozzánk Vanessa kanadai-orosz barátnője, Katja és elmentünk együtt egy tetőbárba. Az itteni tetőbárnál jobban érvényesül a tetőjelleg, mert a kilátás a szomszéd felhőkarcolókra van, így tényleg magasabban érzed magad. Otthon csak az eget látni, ha nem megyünk a kerítésig. Ittam egy White Rabbit nevezetű barnasört, ami egész jó volt. Beszélgettünk, amíg nem kezdtünk el nagyon fázni, utána elbúcsúztunk Katjától és elindultunk Vanessa lakására.

Mivel már besötétedett, pont jó volt a napszak oposszum nézésre, így betértünk a szomszédos parkba, ahol Vanessa mindig szokta látni őket. Tényleg jött is egyből egy oposszum! Nagyon bátor volt, egész odajött a lábunkhoz. Azt hittem, fel is fog mászni rám, de csak ágaskodva leste, mi lehet a bevásárló táskában. Láttunk óriás denevéreket is, akik nem voltak ilyen cukik, de szerencsére nem is jöttek ilyen közel.

Megnéztem Vanessa lakását, aztán hazavonatoztam a hostelbe, kipihenni a napot, és rákészülni a holnapira. Holnap lenézünk a tengerpartra.

Melbourne: az odajutás

Üdvözlet a Világ másik feléről! Ez eddig a legmesszebb hely, ahol jártam, így jó sokáig tartott az utazás, de szerencsére nem volt vészes. Dél körül startoltam Budapestről a Qatar járatán Doha felé. Mellettem 50-es házaspár ült, egy túlbuzgó feleség, szótlan férj páros. Borozgattak, Jakartára mentek. Nem sokat beszélgettünk. Dohába 5 óra 15 perc múlva érkeztem meg, meg nem mondom milyen napszakban. 29 fok volt és magas páratartalom. A reptéren már jártam korábban, de vagy teljesen másik terminálon, vagy nagyon átalakult azóta. Szerencsére alig voltak sorok, pedig korábban tömegek rémlettek. Volt egy előátvilágítás, ahol nem tudom, néztek-e bármit is, mert nem kellett folyadékot kivenni és a sor folyamatosan haladt. Utána jött a tágas csarnok pálmafákkal. Láttam egy óriás plafonig érő plüssmacit, aminek gomb szemei voltak és a fejéből valami olvasólámpa nőtt ki, de nem fényképeztem le végül, mert inkább ijesztő volt mint aranyos... Lefényképeztem viszont a gyereksarkot, mert a mászóka-szobor nagyon tetszett. Ha nem tévedek, ugyanaz alkotta, aki New Yorkban azokat a mini manószobrokat, akik pénzt pakolgatnak. Majd rákeresek és ideszerkesztem utólag, hogy igazam volt-e.

A reptéren mindenhol volt wifi, ami szintén fejlődés a korábbiakhoz képest, amikor külön kellett vadászni. Gyorsan rá is kerestem a neten, hogy mennyi a helyi idő, nehogy lekéssem az átszállást! Volt másfél órám, így nyugisan várakoztam, majd beálltam a beszállás előtti átvilágító sorba. Ausztrália szigorúbb sőabályokat alkalmaz a beutazásnál, amire még a budapesti becsekkoláskor felhívták a figyelmem. Eszerint nem lehet 100 milis adagon felüli vizet bevinni, csak ha a közvetlen járat repterén vette a duty freeben az illettő. Azt is valahogy úgy csinálják, hogy csak a beszállókapunál kapja meg a vásárló a szigorúan lezárt csomagot. Mindenesetre engem nem érintett a dolog, átjutottam a szokásos pakkommal. Jöhetett a hosszabb út.

A kényelmesebb utazás érdekében még beszállás előtt átöltöztem melegítő nadrágba, ami sokkal jobb döntés volt, mint farmerban végigülni az utat. Most is egy hasonló házaspár mellé kerültem, csak ők indiai származású melbourne-iek voltak. Nagyon kedvesek voltak, a nő hozott nekem is mindig vizet meg csipszet, amikor felállt. 8 hetes körúton voltak európában és most igyekeztek haza, hogy otthon legyenek, amikor megszületnek az ikerunokáik. Igen, velük többet beszélgettem.

Az út valóban jó hosszú volt. Kiolvastam az előző járaton megkezdett könyvem, aludtam kicsit aztán megnéztem egy filmet. Közben időnként megetettek minket. 13 és fél óra múlva landoltunk Melbourneben.

Itt ismét izgalmak követketkeztek, ugyanis még a repülőn ki kellett tölteni a beutazási nyilatkozatot, arról, hogy nem viszünk be semmilyen tiltott dolgot az országba. Vanessa barátnőm figyelmeztetett, hogy azt is megkérdezik, hogy van-e földdarabka a cipőnkön, úgyhogy figyeljek oda, hogy ne legyen. Ennek érdekében kiutazás előtti nap jól kimostuk a túrabakancsomat és külön átmentem rajta még fülpiszkálóval is, biztos ami biztos, mert legutóbb a skót felföldön mászkáltam benne sáros patakmedrekben. Nem akarnám kiírtani Ausztrália állatvilágát. Mindenesetre így teljesen őszintén ikszelhettem be a nemet erre a kérdésre is. Az útlevél ellenőrzésnél ugyan félreintett a bevándorlásos kolleganő, de pár rutin keresztkérdés után beengedtek az országba.

A Skybus express busszal bementem a központba, közben láttam kengurukat, majd találkoztam Vanessával, aki elvitt vacsizni. Természetesen a kedvenc japán ramenes helyére. Finom volt a ramen, jól zárta a napot. Holnap indul a felfedezés.