Elérkezett ausztrál kalandozásom utolsó napja, az utazás napja. Összepakoltam és kicsekkoltam a hostelből és beadtam megőrzésre a bőröndöt. Vanessának 2-ig munkája volt, így addig egyedül barangoltam a városban. Ettem tojásos toast-os reggelit, nézelődtem a shopping centerekben, majd kivillamosoztam arra a helyre, ami nekem mint magyarnak a legizgalmasabb, a tengerpartra. Most sajnos szeles idő volt, nem olyan homokban mezítláb sétálgatós, úgyhogy cipőben sétálgattam. Az egyik Tigerair úton olvastam a magazinjukban egy kávézóról St. Kildában, ahol furcsa trendi lattékat és leveket kevernek, és ez volt az uticélom. Megtaláltam a Matcha Mylkbar nevű helyet és a Green Spice nevezetű italjukat rendeltem, amiben olyanok voltak, mint uborka, gyömbér, aloe vera, valami fűszer. Hát...érdekes volt. Remélem, legalább egészségbomba is!
Búcsút vettem St. Kildától és a tengertől és a Federation téren találkoztam Vanessával. A kivetítőn épp az amerikai választás ment élőben. Aggódva néztük az eseményeket, amelyek erősen Brexit emlékeket idéztek. Még hátra volt pár óra a végeredményig és nem akartunk ott ácsorogni addig, így elszakadtunk a képernyőtől és elmentünk ebédelni. Mintha összebeszéltünk volna, mindketten kínai batyura vágytunk, így egy a neten kinézett listán szereplő batyus helyre, a Shandong Mama étterembe néztünk be. Rendeltünk főttet és sültet is. Az utóbbiban kapor volt, ami elsőre elég furcsának hatott, de utána egész megszoktam.
Ebéd után desszert következett, és egy széles kínálatú cukiba vitt el Vanessa. Itt Jonathan is befutott és finom sütiket falatozva próbáltuk megemészteni a friss hírt, hogy Trump lett az elnök. Tippeltünk, hogy biztos Putyin fog gratulálni neki először.
Valóban jól látja az olvasó, utolsó napom nagy részét evéssel töltöttem. Sajnos már így sem fért bele kedvenc angolnás sushim. Aztán 7 óra lett, elmentem a bőröndért, érzékeny búcsútt vettem Vanessától, és felszálltam a Skybus-ra, ami 25 perc alatt kiért velem a reptérre. Ott a biztonsági átvilágítás sem volt hosszú, hamar átjutottam. Kilépéskor ki kellett tölteni még egy kérdőívet, amit be kellett dobni egy ládába, aztán már csak a beszállás volt hátra. Mázlim volt, mert a Melbourne-Doha járaton nem ült mellettem senki! Így szinte business osztályos kényelemben utazhattam. Hátrébb is egész szellősen ültek, többen is jól jártak.
Dohába pont úgy érkeztem, hogy mire megtaláltam a kaput, épp kezdődött a beszállás, így nem kellett várni. A vízum és útlevél ellenőrzést érdekesen a beszállással egybekötve oldották meg. Előttem kérdezgettek valakit, hogy ha csak 1 napra utazik Budapestre, miért 11 kilós a csomagja. Kíváncsi vagyok, felengedték-e végül az illetőt. A második gépen a középső ülés volt üres, úgyhogy ez is jól jött ki. Viszont pont nem adták azt a japán filmet, amit a másik gépen leszállás előtt kezdtem el nézni, ezért nem tudtam folytatni. Otthon majd kénytelen leszek levadászni, mert kezdett izgi lenni. Dohából az út fentről változatos volt, tenger, sivatag, kopár hegyvidék, havas hegylánc, és nem repültünk olyan magasan, hogy a felhők kitakarnák a kilátást. Örültem, hogy ablaknál ülök. Nem mondom, hogy szuper kellemes ilyen távokat repülni, de nem volt olyan vészes azért, bár túl gyakran ha gazdag lennék sem vállalnám.
Hogy visszatérek-e még Ausztráliába, nem tudom. Mindig Új Zéland izgatott jobban, de kellemesen csalódtam, sok szépet láttam, és tudnék még mit nézni ott is, és nincs rendes jenguru képek sem, szóval nem kizárt. Ha máskor nem, talán Vanessa esküvőjére egyszer, majd meglátjuk. Minden esetre, jó kikapcsolódás volt!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése