Amint a cím is mutatja, erre a napra terveztem az esőerdő megtekintését. 8:45-kor vett fel Diane a minibusszal, és ő volt tucatnyi csapatunk vezetője a napra. Szerencsére nagyon szépen érthetően beszélt, nem kellett akcentussal küzdenem. Amúgy örömmel tudtam meg, hogy a csapatunk amerikai tagjának is néha nehézséget okoz az ausztrál akcentus, nem csak én nem értem, hogy mit mondanak. És ő is úgy van vele, hogy kell néha pár másodperc mire leesik, hogy mit mondott az illettő. Amúgy eddig az emberek többségét megértettem, csak párszor találkoztam nagyon erős akcentussal. Na de a mai nap fő témája nem ez, hanem a Daintree esőerdő, amely egyike azon világörökségeinknek, amely egyszerre mind a 4 kritériumnak megfelel ahhoz, hogy természeti örökségnek minősüljön: szépség, veszélyeztetett fajok élőhelye, kulturális érték, tudomány számára értékes (de lehet, rosszul emlékszem a négyre, a lényeg, hogy mindnek megfelel, aminek lehet). Első megállóhelyünk a Mossman Kulturális Center volt. Itt kaptunk reggelire muffint kávét és teát, utána felvittek minket egy másik kisbusszal a sétáló túra kiinduló pontjához. A Mossman Kulturális Center egyik célja, hogy a helyi őslakosoknak képzést biztosítson vendéglátóipari munkákhoz, amellyel el tudnak helyezkedni bárhol Ausztráliában. Ezen a környéken az őslakos törzs a Kuku Yalanji, és a törzsbeliek vezetik az esőerdő sétákat is. A mi vezetőnk Roy volt (volt törzsi neve is, de arra nem emlékszem), akinek köszönhető az egész esőerdő séta ötlete. Nagyon jó kis sétát tartott nekünk. Kezdetnek körbesétáltunk egy tűz körül, amelyen Roy pálma levelet égetett, és magunkra legyeztük a füstöt, miközben Roy helyi nyelven az erdőt kérte, hogy vigyázza utunkat. Ez remek rituálé, mert rögtön a füst rovarriasztóként is szolgál. Roy mesélt cseresznyéről ami megvakít és csak anyatejjel orvosolható, fáról, amelyhez ha sokáig támaszkodsz kiütéseket kapsz, növényről, ami vízzel dörzsölve habzik és remek a szúnyogcsípésre, meg csalánszerű levélről, aminek csípését a pisi enyhíti. Utóbbi találóskérdés volt, amit sikeresen kitaláltam, szóval azt hiszem, készen állok az esőerdei vadkempingre! (ha nincsenek pókok...) Azt is megtudtuk, hogy Roy törzse eredetileg nem használt didgeridoot, és a bumeráng nekik hangszer, amit összeütögetnek. A pajzskészítés azonban náluk is divat. Jó volt hallgatni a bölcsességeket, sajnáltam, amikor vége lett. Elköszöntünk Roy-tól és Diane elvitte a csapatot ebédelni egy az esőerdő szélén elhelyezkedő rezort éttermébe. Nagyon szépen kialakított elegáns teraszos hely volt, kilátással természetesen az esőerdőre. A menü pedig korallzátonyon fogott barramundi, könnyed panírban, vagy csirke. Nyilván a halat választottam, és nem is bántam meg.
Ebéd utáni programunk motorcsónakos kirándulás volt a Daintree folyón, krokodillessel összekötve. Láttunk halakat, madarakat, sok mangrove fát, de bármennyire szugeráltuk a partot, a krokik rejtve maradtak. Kormányosunk az elején beszédes volt, aztán ahogy közeledett az út vége és érezte, hogy krokodiltalanul fog eltellni, elnémult és kínosan érezte magát, mert tudta, hogy csalódottan távozunk. De hát ez van, nem állatkertbe jöttünk, hanem a vadonba. Engem örökké vigasztalni fog, hogy Dél-Afrikában egy nap alatt megvolt a nagy 5. Ezzel szerintem minden szerencsémet eljátszottam állat észlelés terén.
A vizitúra után kaptunk frissítő italt és kekszet, aztán Diane még elvezetett minket a cukornád feldolgozó üzemig, ahol mesélt nekünk az itteni cukornádról, amely Queensland állam második legnagyobb export terméke. Tényleg jó sok ültetvényt lehetett látni út közben.
Végül visszatértünk Port Douglasba, ahol még végigmentünk busszal a főbb látványosságokon, és ezzel végetért a kirándulás. Az esőerdős séta és az ebéd volt a csúcspontja nekem.
Fél 5-re értem vissza a hostelbe és gyorsan strandszerkót öltöttem, hogy még meg tudjak mártózni a tengerben mielőtt lemegy a nap. Úgy rémlett, fél 7 körül van a naplemente, így még volt két órám. Sajnos novembertől kezdődik itt a csípős medúza szezon, ami egész májusig tart. Ez azt jelenti, hogy nagyon nem ajánlott a hálóval elkerített részen kívül fürdeni. Állítólag az itteni medúzacsípés akár halálos is lehet! A figyelmeztető tábla mellett a strandokon egy üveg ecetet is kitesznek, hogy azzal enyhítse a csípést az áldozat. Mindezt megfontolva maradtam a hálón belül, ahol érkezésemkor épp nem fürdött senki. Ez nem vette el a kedvem, és pár perc múlva már mentem is be a vízbe, ami meglepően kellemes meleg volt, pedig a korallzátonyos merülés miatt azt hittem, hideg lesz. Az viszont nem volt kellemes, hogy a hullámok felverték a homokot, így az egész elkerített rész olyan volt mint a kakaó, a homoszemcséktől. Nem volt túl hívogató és deréknél tovább nem is mentem be. Azért elmondhatom, hogy megmártóztam a strandon. Másnap amikor erre jártam reggel 10 előtt, még nem volt zavaros a víz, úgyhogy azért megerősítem, hogy nem mindig kakaó.
Mártózás után csatlakozott hozzám tegnapi kanadai ismerősöm, Simon, és együtt mászkáltunk kicsit a parton, aztán vettünk elvitelre egy pizzát és megettük az öbölnél. Amíg vártuk a pizzát, beszélgettünk egy svéd sráccal, aki most tervezi egy évvel hosszabbítani a munkavakációs vízumját, mert szeret itt lenni. Nem Port Douglasban van alapból, ide csak anyukájával jött, aki eljött meglátogatni Ausztráliában. Ez a hely túl pici ahhoz, hogy sokáig ellegyen az ember. Kivéve persze, ha merülésmániás.
Nekem pont elég volt ez a pár nap, amit itt töltöttem. Holnap irány vissza Melbourne-be.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése