Utolsó teljes napunkon olyan helyre szerettem volna menni, ahol még nem jártam. Az egynapos kirándulások közül Takaosanra esett a választásom. Takaosan egy 599 méter magas hegy Shinjuku állomástól kb. egy órányira vonattal. Népszerű a kirándulók körében, mivel jó kis kiránduló ösvényei vannak és szép kilátás nyílik a tetejéről. Van rajta egy buddhista-shintoista templom komplexum is.
Mivel arra még eddig nem voltam, gondoltam, itt az ideje megnézni. Ősszel különösen népszerű a színes falevelek miatt, így talán annyira nem volt baj, hogy nem volt túl napos időnk, ez kicsit redukálta a tömeget. Kicsit. Mert azért a fő ösvényen nyüzsgés volt rendesen.
Shinjukuból elvonatoztunk a Takaosanguchi megállóig, ahol úgy döntöttünk, a siklóval megyünk fel félútig, hogy időt nyerjünk vele. Előtte még bedobtunk egy kis parázson sült édesszójás dango-t, mert természetesen a siklóig vezető útról nem hiányozhattak a helyi finomságokat kínáló árusok. A sikló üléses volt, de állóhely is van az elején meg a végén, és javaslom is, hogy ott utazzon az ember, mert jól néz ki, ahogy a táj feltárul a sikló előtt/mögött. Mi sajnos nem fértünk már oda, így ablakhoz ültünk, de azért onnan sem volt vészes a látvány. Állítólag ez a világ legmeredekebben közlekedő siklója, és egy szakaszon Zs kapaszkodott is, nehogy kúcsússzon az ülésről.
Odafent megtaláltuk a fő túraösvényt a csúcs felé és azon haladtunk egy darabig, aztán a majom parknál (amit tudatosan kihagytunk) rátértünk az egyik kisebb oldalösvényre, hogy megússzuk a tömeget.
Először a függőhidas 4-es ösvényen mentünk. Volt ezen is forgalom, de lényegesen kevesebb és kezelhető. Ez rendes erdei ösvény volt a hegyoldalban, semmi aszfalt vagy építmények. Valamiért mindenki velünk szembe jött, de elvileg kétirányú volt, mert csak a 6-oshoz írták, hogy felfele egyirányú. Megállapítottam, hogy Japánban is él a túratársakra ráköszönés kultúrája, szinte minden szembejövő köszönt nekünk. Ha 80-szor nem hallottam, hogy konnichiwa, akkor egyszer sem. Persze mi is mindig visszakonnichiwáztunk, illedelmesen. Érdekes volt látni, hogy ezeken az oldalösvényeken csak japánok közlekedtek. Kivétel nélkül mindenki japán volt (vagy legalábbis úgy beszélgetett a túratársával). Pedig kellemes kis túraútvonalak. Kedvencünk Zs-vel a kiránduló ovis csoport volt, sárga egyensapiban. Menetelő ovisdalt énekeltek, amint elhaladtak mellettünk. Nagyon kis cukik voltak.
A hegytetőről tényleg szép volt a kilátás, de sajnos az idő miatt a Fuji nem volt látható (khm városi legenda khm), és az őszi falevelek is még csak kezdeti színesedési fázisukban voltak. Azért jól néztek ki a fakoronák és a mögöttük húzódó hegység látképe. Mivel még időben jól álltunk, továbbmentünk a Jinbasan ösvényen a következő kilátópontig. Út közben találtunk egy hegyi éttermecskét, ahova beültünk, vagy inkább ki, mivel csak kinti asztalai voltak, egy finom adag soba tésztás levesre. Az enyém a hegyi zöldséges változat volt, és nagyon jól esett. Kaptam mellé egy csésze meleg zöldteát is. Hangulatos kis hely volt és nyugis. Külön értékeltem, hogy a mellettem lévő asztalnál a lányok Arashiról beszélgettek.
Ezen az útvonalon amúgy már nem volt olyan tiszta kilátás a tájra, mert belógtak mindig a fák, de azért mint erdei túra jó volt, sok madárkával. Utána visszafordultunk, nehogy ránksötétedjen még odafent, és a főkilátótól az 5-ös és 3-mas ösvényeken jöttünk le.
Visszatérve a főútvonalra, a Yakuoin templom épületei között vezetett az utunk. Nagyon szép színes faragott épületeket láttunk. A főmotívum a tengu volt, ami egy hosszú orrú hegyi kobold, a hegy lakója.
Volt egy nagy kerek kőgyűrű is, amin át kellett bújni aztán kívánni és egy farúddal megkongatni pár vasgyűrűt. Remélem, valami jó fog történni, mert a kiírás csak japánul volt, és abból nem jöttem rá, hogy mi a tematikája... A környékén szerelemmel (öt yenes érmék piros madzagra fűzve) meg találkozással, házassággal (sok sok csengettyű) kapcsolatos szentélyek voltak, úgyhogy talán hasonló lehetett ez is. Nagymamáim biztosan értékelni fogják.
Lefelé már nem siklóval jöttünk. Erre a szakaszra üzemel még egy libegő is, de inkább gyalogoltunk. Elég meredek és szerpentines út volt, aszfalton, így inkább kihagytam volna így utólag. Az viszont mókás volt, amikor az éles kanyarokat még az icipici japán teherautók meg kisbuszok is csak tolatós fordulással tudták bevenni. Valóban meredek ez a hegy.
Pont sötétedésre értünk le, majd visszatértünk az állomásra, és egy átszállással Shinjukuba. Utolsó nap lévén, még nem volt kedvem visszamenni a szállásra, ezért Ikebukuroban leszálltunk körülnézni. Betértünk a Sunshine city plázába és ettünk Coco curry-t vacsira. Olyat választottam a többoldalas menüről, amin a curry mellett egy húspogácsa volt, közepén egy lágytojással. Finom volt, de átverés, mert kiderült, hogy a húspogácsa középen lyukas, csak pogácsagyűrű, amit takart a tojás. Trükkösek.
Miután elűztük túra utáni éhségünket, benéztünk egy játéktermes helyre, ahol lenyomtunk pár menet taiko no tatsujint. Jó volt ismét dobolni. Megvettük utolsó ajándékainkat a környező boltokban, aztán ideje volt visszatérni a szállásra pakolni. Azonban előtte még muszáj volt kipróbálnom a Starbucks jelenlegi szezonális italát, a málnás fehércsokis frapuccinot. Meglepően finom volt, ízlett. Valamiért édesebbre számítottam, de még kezelhető volt.
A pakolás ijesztő káosszal indult, de hihetetlen módon sikerült betuszkolni mindent a bőröndbe. Persze hagytunk a hotelnek jópár dobozt meg zacskót meg egy farmernadrágot a procedúra végére, de ha a svéd lány bőröndjén nem akadtak fenn, akkor nem lehet nagy probléma, megoldják. Kíváncsi vagyok, miket szoktak mások hátrahagyni, a takarítók biztos tudnának mesélni. Reggel irány a Haneda.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése