Utolsó napunkon Okayában összepakoltuk a bőröndöket, majd átadtuk őket Yamamoto senseinek, aki eljött értük kocsival, hogy ne cipekedjünk. Mi gyalog mentük ismét a dobteremig.
Az órán folytattuk a Hiryu darabot. Megtanultuk a darab mögötti jelentést, és hogy hogyan kell helyesen kiejteni a szakaszok közötti imát. Sensei azt mondta, hogy amikor rossz hanglejtéssel mondjuk, az olyan, mintha valaki hamisan énekelne a karaoke bárban.
Most csak egy délelőttnyi workshop fért már bele, mivel estére Tokióba kellett érnünk. Így is volt bőven idő lejátszani többször a darabot. A shime szólam már a végén kezdett alakulni, tetszik. Az egyetlen ami nem tetszik, hogy a hosszú intró alatt végig guggoló térdelésben kell lennie a miya dobosoknak és vagy a térdem kékül be tőle, vagy csak simán guggolok, akkor meg elzsibbad a lábam és nem tudok szépen felpattanni. Nehéz dolog ez a pihenő pozíció, nekem annyira nem működik.
Óra után kaptunk senseitől névre szóló oklevelet és mellé egy Osuwa daiko pólót és egy mobil fityegő mini dobbőrt. Utána a sensei anyukája csinált jó sok közös képet, amint az okleveleinket fogjuk, meg egyéb dobolós felállásokban.
Miután kidoboltuk meg kifotózkodtuk magunkat, sensei és anyukája átalakult söfőrré és idegenvezetővé, és elsőként elmentünk ebédelni. Currys húsos rizst rendeltem, mellé pedig válogathattunk az all-you-can-eat saláta és savanyúság bárból. Sensei anyukája állta az italokat. Desszertként az étterem előtt árult fagyit választottuk, ami sima vanília, vagy almás ízben volt. Az almás nagyon fincsi volt.
A legfontosabb feladat, vagyis az étkezés, végeztével elvittek minket idegenvezetőink a Suwa szentélybe. Ez a taikósok mekkája, mivel az itt talált régi kotta inspirálta Oguchi Daihachit, hogy megalkossa első csoportra írt dobos szerzeményét. Az Osuwa Daiko csapat azóta is minden évben fellép a szentélyben. Oguchi mester híres Hiryu darabja, amit az elmúlt napokban vettünk szintén a szentély istenéhez, egy repülő sárkányhoz szól. A Suwa szentély után elmentünk egy másik szentélybe, ahol a senseinek volt az esküvője. Itt a sensei anyukája meghívott minket amazakéra, ami édes forralt rizsbor, nincs benne alkohol, olyan mint a forraltbor japán verziója, rizsdarabkákkal. Mivel már kezdett lehűlni a levegő, jó volt, hogy felmelegítsen kicsit minket. Állítólag magas a tápértéke is.
A sofőr és idegenvezető szolgálat végén vendéglátóink kivittek minket a vonatállomásra, Kami-suwába, ahol aztán búcsútvettünk egymástól. Persze még kaptunk a vonatra útravalót is, egy szatyor almát, kakiszilvát, mandarint és egy doboz vörösbabos nápolyit, amin Oguchi mester dobolós képe és a csapat neve volt. Nagyon kedvesek és bőkezűek voltak. El voltunk nagyon kényeztetve.
Maga a vonatállomás is egy új élmény volt. Nem mintha nem láttunk volna még állomást, ezen viszont bent a peronon lábfürdő volt! Lábáztatós onsen. Úgyhogy cipő, zokni le, és láblógatva vártuk, hogy jöjjön a tokiói vonatunk.
A vonattal Shinjukuba mentünk, ahol a körjárattal elnavigáltunk Nipporiba. Onnan elgyalogoltunk a Sakura Hotelbe és elfoglaltuk a szobáinkat, három kétágyasat. Ismét új szobatársam lett, a német N, aki nem tud elaludni ha valaki horkol, ezért remélem, nem fogok és elégedett lesz velem.
Vacsira a környéken próbáltunk vega rament szerezni, de nem találtunk, ezért végül egy yakitori helyre ültünk be. Én egy válogatott pálcikás tálat kértem és véletlenül megettem Zs egyik kirendelt pálcikás falatját is, mert ő nem emlékezett rá, mit rendelt, én meg nem tudtam, hogy mi lesz az enyémben, így azt hittem az még ahhoz jött. Még szerencse, hogy adtam neki belőle kóstolót, ez enyhíti a bűntudatomat. Sajnos volt a válogatásban zuza is, amit itt rágósra csinálnak, de a többi fincsi volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése