2018.08.22-23 - utolsó napok és hazaút

Eljött az utolsó teljes napunk Japánban. Reggelire nagyjából ugyanazt kaptuk mint előző nap, utána volt olyan két óránk összepakolni és hűsölni a légkondis szobában. 10 órakor kijelentkeztünk és nekivágtunk Oginak. Kiderült, hogy jó volt előrelátóan gondolkozni, mivel a bankkártyámat nem fogadta el a hotel rendszere, így tényleg kellett az a félretett készpénz. 

Először a kikötőbe mentünk megvenni a kompjegyeket, ami gyorsan ment. Utána nézelődtünk kicsit az ajándékboltban, gondolkoztunk, vegyünk-e még tokis ajándékokat vagy sem, vagy esetleg egészben szárított tintahalat. Na jó, az utóbbin nem gondolkoztunk. Amíg nézelődtünk, kiszúrt minket egy idősebb japán házaspár, akikkel egy hotelben voltunk és összeköszöntünk a reggelinél. Mosolyogva odajöttek és megkérdezték, honnan jöttünk, aztán a néni előhúzott egy kis origami csomagocskát és Zs kezébe nyomta. A tasakban mini origami Totoró mesefigurák voltak. Örömmel fel is kiáltottunk, hogy "Totoro!", a néni meg még jobban örült, hogy ismerjük. Utána elköszöntünk és shoppingoltunk tovább. 

Mivel még volt időnk és pénzünk is, elballagtunk Ogi másik szuvenírboltjába is és ott is nézelődtünk kicsit, majd Zs vett egy fagyit, én pedig egy sasa dango nevezetű édességet, ami bambuszlevélbe csomagolt gőzölt mochi volt, babpasztával töltve. 

Utána siettünk vissza, hogy le ne késsük a kompot, és egyszer csak szembejött ismerősünk "Miyagi". Már tényleg vicces volt, hogy minden nap összefutunk, ezért muszáj volt csinálnunk vele közös képet ezek után. Kiderült, hogy mással is haverkodott, mert vagy három japán integetett neki a kompról. Ő volt a búcsúztató bizottságunk és még kiabálta is, hogy "Mata koi yo! -Gyertek megint". Jól esett valakinek integetni, örültünk, hogy kijött a kikötőbe a kis reggeli szakéjával. 

Ez a komp rövidebb útvonalon ment és 1 óra 40 perc alatt ért a főszigetre. Nem heverészős komp volt, hanem ülőhelyes, ezért aggódtam kicsit, hogy bírni fogja-e a gyomrom, de végül megúsztam. Naoetsu kikötőjében kötöttünk ki, ami egy kicsi és elég kihalt kikötőváros. Nem tetszett. Nem tudnék ott lakni. Olyan rideg kisugárzása volt valamiért.

Gyalogoltunk a vonatállomásra, ahonnan a helyi vonattal elmentünk egy nagyobb állomásra, ahol megállt a shinkansen. Onnantól ismét felgyorsult az utunk és hasítottunk át a rizsföldeken Tokió felé. A shinkansenen vettem ekibent, ami annyit tesz, megállói ételcsomag. Szerintem, már írtam ezekről korábban.

A vonatról Uenoban szálltunk le, ahonnan Zs gyorsan beugrott a Miyamoto dobos boltba, én meg elszaladtam Asakusára ajándékot venni. A dobbolt előtt találkoztunk, utána siettünk Shinokuboba bejelentkezni utolsó szállásunkra. Utolsó szállásunk a Yoko house nevű vendégház volt. A szoba icipici volt, egy galáriával. A galárián volt a másik matrac, és ennyi. Más nem is fért el ott. Még én is alig, mivel egy betongerenda alá kellett bekúszni, hogy le tudjak feküdni az ágyon. Egy éjszakára elment, de hosszabb távon nem ajánlanám. Nem értem, hogyan kapott ilyen magas értékelést a booking oldalon. 

Miután lecuccoltam, siettem találkozni nyelviskolás svájci ismerősömmel, Juliannel. A közelbe beszéltük meg a találkozót, így sikerült időben érkeznem. Shabushabu all-you-can-eat étterembe mentünk és benyomtunk egy rakás húst, miközben beszélgettünk, hogy kivel mi újság. Julian már Svájcban lakik, de most két hónapra visszalátogatott Japánba túristaként. Ő sem tud elszakadni. Tervezi, hogy visszajön Phd-zni esetleg, fogászatból. 

Elbúcsúztunk, utána siettem az utolsó találkozóra, amit Yoshival beszéltünk meg, a Miyamoto doboscégtől. Yoshi a lakása közelében található sarki törzshelyére hívott meg minket, ahol mindenkit ismert. Nagyon kis családias hangulat volt odabent és mindenki barátságos volt. Yoshi kirendelt egy rakás kaját, főleg Zs-nek mert én nem bírtam már enni semmit a shabushabu után. Beszélgettünk egy jót vele, aztán rendelt nekünk taxit az állomásig, amit előre ki is fizetett. 

Reggel gyorsan összepakoltunk és örömmel konstatáltam, hogy még egész sok hely maradt a bőröndömben. Utána elmentünk Hanedára és megettük búcsúrámenünket, majd shoppingoltam kicsit, hogy feltöltsem a bőröndömben a lyukakat. 

A repülés viszonylag eseménymentes volt, én nem aludtam, végignéztem az összes japán filmet a Lufthansa gépen. Frankfurtban már egész nyűgös voltam a 11 órás út után. Ez a második rövidebb szakasz már sokkal fárasztóbb szokott lenni. Azt leszámítva, hogy a frankfurti vámosok nem tudták, hogy mi az a forint, más említésre méltó nem történt. A gép időben indult és hamarosan visszatértünk Budapestre és ezzel lezárult a mostani kiruccanás is. 

Köszi Japán! Köszi Kodo!

2018.08.21 - 600 éves dobok és tokipark

A reggelit 7:30-kor tálalták, így fel kellett kelnünk. Izgultunk, hogy lesz-e sazae kagyló vagy sem, de aztán egész barátságos ételek vártak minket. A reggeliben volt hal, rizs, tojás, tofu, miso leves, joghurtitalka. Szóval semmi hajmeresztő. 

Reggelit követően próbáltuk megtervezni a napot. Számolgattuk, hogy hogyan tudnánk belezsúfolni két programot egy napba a ritkán járó buszokkal. Na meg az sem segített, hogy minden csak 5-ig volt nyitva. Végül úgy döntöttünk, először dobolunk a Kodo dobközpontjában, aztán elmegyünk tokit, vagyis nipponíbiszt nézni. 

A buszmenetrendhez segítséget kértünk az Ogi információs pultnál, ahol megtudtuk, hogy melyik járatokat kell néznünk és hol kell átszállnunk majd. Mihelyst eldöntöttük a sorrendet, felhívtam a taiko központot egy utcai fülkéből, hogy tudnak-e fogadni minket egyáltalán. A workshopos ismerősünk, Yone-chan vette fel és mondta, hogy vár bennünket délre. Addig még volt jó sok idő, úgyhogy elindultunk gyalog, mert nem akartunk egy helyben várakozni. Egészen Shukunegiig mentünk, ahol ismét beültünk a már szokásos kávézónkba egy jegeskávéra. Aztán jött a busz és azzal mentünk a taiko központba, ami bölcs döntésnek bizonyult, mivel a taiko központ fent volt a hegyen az erdő mélyén. Eltartott volna még az út gyalog. Nem is volt arra nagyon más, a busz is csak emiatt tett kitérőt, utána visszafordult és ment tovább a főúton. Itt biztos nyugodtan dobolnak, nem aggódnak a szomszédok miatt. 

Yone-chan üdvözölt minket és kérdezte, hogy szeretnénk-e dobolni is kicsit vagy csak körülnézni jöttünk. A dobolós foglalkozás 2000 yenbe került, amit be is fizettünk, hamár ott voltunk. Olyan háromnegyed óránk volt a kiszemelt buszig. Azalatt játszottunk felelgetős játékot és kipróbáltuk a két nagydobot, melyeket egy darab 600 éves japán gyertyánszilből faragtak ki. Az odaiko beceneve Krumpli úr volt, mivel a dobtörzs a fa természetes törzse volt, nem volt lekerekítve és kiegyenlítve. A nagy hiradob a Miss Röfi becenevet kapta, mert a törzsről levágott ágak helyén volt a dobon oldalt pár malacorr szerű lyuk. Amikor doboltak rajta, csak úgy fújta ki a levegőt. A Krumpli úrhoz használt ütőknek olyan átmérője volt, mint a bokámnak! Fura volt markolni, alig bírtam ütni velük. A hiradob jobban ment. Persze nem maradhattak el a fotók sem, aztán elbúcsúztunk Yone-chantól és siettünk a buszhoz. Yone-chan kijött integetni utánunk.

Visszatérve Ogiba még volt fél óránk a következő buszig, így gyorsan ebédeltünk egy kis tsukimi sobát (tésztás levest, nyers tojással). Amikor beléptünk az étkezdébe, épp ott ücsörgött fesztivál-ismerősünk Miyagi. Tényleg minden nap összefutunk vele, már meg sem lepődtünk, csak vigyorogtunk egymásra.

A következő busz Manoshinmachi megállóig vitt. Amikor felszálltunk, a buszsofőr odahívott minket magához és kérdezte, meddig megyünk, meg honnan jöttünk és üdvözölt minket Sado szigetén. Már annyiszor emlegettük a szigeten Magyarországot, hogy kíváncsi lennék a heti Google analitikára, mennyire ugrott meg a Magyarország keresőszó Sado szigetéről! Sajnos már nem volt érvényes a buszbérletünk, ezért a rendes úton kellett fizetnünk, vagyis felszálláskor húztunk egy cetlit, amire rá volt írva a megálló sorszáma, ahol felszálltunk. A busz elején található kijelző mutatta, hogy a sorszámunk szerinti díj éppen mennyi. Mivel távolsági alapon ment, a szám egyre növekedett. Az első szakasz így 820 yenbe került, aztán átszálltunk a madárpark felé közlekedő buszra, ami további 500 volt. A pénzt apróban kellett pontosan bedobni leszálláskor a perselybe. Ha nem volt pontos apród, akkor a sofőr melletti gépben lehetett váltani papírpénzt és nagyobb aprópénzt is. 

A madárpark neve Toki no mori volt, ami tokierdőt jelent. A nipponíbisz, vagy latin nevén nipponia nippon Japán szimbólikus madara volt, amíg ki nem halt. Aztán rábukkantak egy kisebb kolóniára Kínában, ahonnan újra visszahozták a madarat Japánba, Sado szigetére, ahol jelenleg mesterségesen próbálják növelni a létszámukat. Jelenleg kb. 2500 toki élhet a Földön. Mondani sem kell, Sado szigetén nagy a toki őrület, különösen a szuvenírboltokban. Mondhatni, toki kultusz van. Már a Niigatába tartó shinkansen neve is toki volt, utána a kompé. A tokimenhelyen is mindenen toki kép volt, aztán megnézhettük az élő madarakat is, de csak kerítés meg üveg mögül. Ki volt írva, hogy ne mászkáljunk esernyővel, mert az megijeszti a madarakat. Elég szívbajosok ezek a tokik. A menhely egyik részén kiállítás volt és videók a visszahonosításról. Utána távolabbról megnézhettük a madárketreceket, ahol különféle csoportosításban tenyésztették és nevelték a tokikat. Végül jött az üveg mögötti közeli rapport, amikor jó közelről figyelhettünk meg egy háromfős tokicsaládot. A jegyszedő néniktől a végén kaptunk ajándékba origami tokit. Szerintem csak mi, mert nagyon sutyorogva titokban adták oda. 

A tokiparkból már nem járt ekkor több busz, négy után már levágta ezt a kitérőt, ezért gyalogosan indultunk el a következő megállóig. Közben pásztáztam az eget, hátha megpillantok pár szabadon engedett tokit, de sajnos nem repültek arra. Több eszük volt mint nekünk, akik dög melegben baktattak az árnyékmentes rizsföldek között olyan 35 percet. Igencsak oda kellett lépnünk, hogy elérjük a buszt, mert elnézelődtük az időt. Végül két perccel a menetrend szerinti idő előtt értünk a megállóba, jól ki lett centizve! Viszont a busz késett három percet, így még várakoztunk is. 

A busz visszavitt minket Manoshinmachiba, ahol olyan 10 perc múlva lett volna a gondosan kinézett csatlakozásunk, amiről kiderült, hogy mégsincs, mert elnéztem a menetrendet és nem vettem észre az apróbetűs megjegyzést, miszerint ebben az időpontban a busz csak bizonyos hónapokban közlekedik, ami nem augusztus... Ez azt jelentette, hogy volt vagy egy óránk a következő buszig. Hogy ne töltsük tétlenül, gondoltam, megpróbálkozok stoppolással, hátha sikerrel járunk. Az első negyed óra elég lelombozó volt. Volt, aki gyorsított mikor meglátott, volt olyan is, aki visszamutatta a stoppolós jelet, mert azt hitte, csak üdvözlésként integetek a hüvelykujjammal. 

Mikor már kezdtem feladni, egyszercsak megállt egy anyuka és lánya és mondták, hogy szívesen elvisznek egészen Ogiba, ami olyan 45 perces út volt. Nagyon rendesek voltak! Manoban laknak. A lány angol és nemzetközi tanulmányok szakra jelentkezett az egyetemen, Niigatában. Próbálkozott nagyon, hogy gyakorolja kicsit, bár még eléggé küzdött, de nagyon lelkes volt. Kölün engedélyt kértek, hogy egészen a szállásig vihessenek minket, amit persze, hogy megadtunk. Cserébe Budapestről mutogattam fényképeket, hátha megjön a kedve egyszer meglátogatni. Így végződött életem harmadik stoppos élménye. 

A szállásra vacsorára értünk vissza, amely ezúttal kevesebb halból állt. Rákláb ismét volt közte, amivel már rutinosan megküzdöttem. Kaptunk egy tál sashimit is, ami a ház ajándéka volt. Jó csúnya hal volt, dizájnosan elrendezve a tálon, a fejével és farkával együtt. Kaptunk hozzá egy papírcetlit a nevével: okoze. Utólag rákeresve ez egy skorpióhal féle, ami a wikipédia szerint mérget is tartalmaz. Érdekes ház ajándéka, az biztos! Főleg fizetés előtt. Minden esetre túléltük és még finom is volt. 

Így és egy utolsó onsen-mártózással végződött utolsó mozgalmas túristanapunk a szigeten. Másnap várt ránk a pakolás és a komp vissza a főszigetre. 

2018.08.20 - Sado sziget felfedezése

Kényelmes volt a futon, jót aludtam. Reggelit itt nem fizettük be, úgyhogy a boltban vásárolt babos matchás mochim volt a reggelim. Utána összeszedtük cókmókjainkat és kijelentkeztünk az Amazawa ryokanból, majd elbuszoztunk a következő ryokanig, a Kamomeso-ig. Itt is az általános 3 órás bejelentkezési idő volt, de szerencsére a csomagokat beadhattuk. 

Elsétáltunk Ogi kikötőbe, ahol még mindig pakolászták a színpad és sátor maradványokat a Kodo-staff tagjai, na meg készülődtek és rendezkedtek a nem annyira titkos titkos búcsúztató koncertre. A komp indulásáig még volt egy csomó időnk, úgyhogy beültünk egy árnyékosabb helyre várakozni. Ott ücsörgött kalapos japán bácsi ismerősünk, akivel egy buszon jöttünk a legelső nap Ogiba. Beszélt kicsit angolul és ő is emlékezett ránk, így beszélgettünk vele kicsit. Magunk között "Miyagiként" emlegettük, a Karate kölyök után. Már előző nap is összefutottunk vele, úgyhogy utána már vártuk, hol bukkan fel újra. Ő is várta a búcsúkoncertet és örömmel mutatta, hogy szakéval kezdte a napot. 

Aztán befutott a komp és megkezdődött a kb egy órás búcsúbuli a kikötőben, a tűző délkörüli napsütésben. Olyasmi hangulata volt, mint amikor maratonon dobolunk a melegben, de integetve, kiabálva, mindent beleadva. Volt zászlólengetés, szamba síp, miyake, ének és mégtöbb dobolás, meg méhecskének öltözött Kodós. A kompközönség vadul integetett a korlátoknál és egészen addig tartott a búcsúztatás, amíg a hajó el nem tűnt a láthatáron. És még egy kicsit utána. Aztán egy közös kiáltással zárult, hogy "gyertek máskor is!"

Ez volt a legutolsó Kodós koncert, a bónusznap. Miután vége lett, megkezdtük túrista-ottlétünket. Elsőként bringát béreltünk, hogy ne kelljen a ritkán közlekedő buszra várakozni. A legideálisabb az autóbérlés lenne, de Japánban sajnos nem fogadják el a magyar jogosítványt. Így maradt a bringa, de nem ám akármilyen, hanem elektromos rásegítős! Ezzel még én is feljutottam az emelkedőkön! Vicces volt, mert induláskor mindig adott egy kis löketet. Volt rajta rendes váltó is, meg két rásegítő fokozat, a sima meg az emelkedőre való erősebb. Két órára volt 500 yen, utána óránként 200. 

Első uticélunk a Sado szigeten jellemző dézsás csónakázás volt. Yajima/Kojima kikötőbe tekertünk el, ahonnan az egyik ilyen indulóhely volt. Idősebb szalmafejfedős nénik voltak az evezősök, szegényeket úgy ugrasztottuk ki az árnyékból. Egy dézsába három felnőtt ülhetett egyszerre, az evezőssel együtt. Eredetileg ezt a járművet kagylógyűjtésre használták régebben, de mostanra már csak túrista látványosság. Kicsit én is kipróbáltam az evezést, de sokkal nehezebb volt, mint gondoltam. Gyorsan vissza is adtam a néninek, mielőtt zátonyra futunk a sziklás partokon. 

A dézsás evezés után vissza kellett térnünk Ogiba, mert számolgattunk, és arra jutottunk, hogy ha az utolsó szállásunkon nem lehet kártyával fizetni, akkor ha tovább költekezünk, nem lesz elég készpénzünk. Emiatt gyorsan vadásznunk kellett egy automatát, ami elfogadta a kártyánkat. Az első próbálkozásunk sikertelen volt, így kezdtünk aggódni. A bankautomata mellett volt egy posta, ahol kértünk segítséget, és kaptunk iránymutatást egy másik postai automatához. Elbringáztunk oda is, és hirtelen megint gazdagnak éreztük magunkat. Viszonylag. A negatív egyenleghez képest mindenképp. 

A sikeres ATM küldetés után elbringáztunk a Kotoura barlanghoz, ahol sajnos lekéstük a kajakos barlangtúrát, de feliratkozhattunk az esti változatra, amely csillagos ég alatt vezetett túrát jelentett és nagyon izgalmasan hangzott. Még olyan lehetőség is volt, hogy felvesznek a szállásunknál és vissza is visznek. Azért most elgyalogoltunk megnézni a barlangot, ami nem tűnt olyan mélynek, inkább egy vájat volt a sziklában, de legalább árnyékos és hűvös volt, alig akartam utána kilépni onnan. 

Mivel még bőven maradt bringaidőnk, eltekertünk a már párszor meglátogatott Shukunegibe. Most, hogy nem a fesztivál keretében jöttünk, elkapott minket a parkolóőr bácsi és beszedett fejenként 100 yen hozzájárulást, amivel a települést támogattuk. Most túristaként volt időnk benézni mindkét látogatható épületbe. Az első a település híres fotogén háromszögháza volt, ami egy sima lakóház volt, csak háromszög formára tervezve. Olyan 150 éves lehetett, a 19. század második felében épült az eredeti. Nem ez volt az eredeti, mert az leégett, de máshonnan áthoztak a helyére egy azonos korú házat, amit aztán átépítettek háromszögre. Legutolsó lakója egy idős néni volt, akinek halálát követően a családja odaajándékozta a házat a településnek. 2012 óta látogatható és a helyi lakosok váltják egymást felügyelőjeként. A második ház egy gazdag kereskedőé volt. Kívülről annyira nem volt feltűnő, de belülről már annál inkább. Nagy belmagasságú épület volt, belül egy tűzhellyel, és nagy ablaksorral. Az ablakokat madzaggal lehetett nyitni és zárni, mivel felérni nem lehetett azokat. A háznak volt egy kis kertje is halastóval és egy utcaszintű pincéje, ami hűtőházként funkcionált, nagy kőajtóval. Az idegenvezető néni nagyon megkönnyebbült, amikor megtudta, hogy tudok japánul, mert, mint elmondta, iskolában nem szerette az angolt és nem tanult rendesen, ezért nem is nagyon tud, amit azóta bán.

A háztúrák után beültünk egy kávézóba jegeskávézni, majd visszagurultunk Ogiba, leadni a bicajokat. Összesen négy órát használtuk őket. Bicaj nélkül immár gyalogosan folytattuk utunkat, és mentünk bejelentkezni a Kamomeso szállásra, ahol a Fuji szobát kaptuk. A recepciós bácsi átadta az esti kajakos hely telefonüzenetét, miszerint sajnos a várható rossz idő miatt elmarad a túra. Így ez az élmény most kimaradt, de legalább lesz még mit kipróbálni, ha ismét arra járok. 

Egy élmény még hátravolt a napból, ami az első ryokan vacsink volt. 7-re volt jelenésünk a tatamis paravános étkezőben, ahol már meg volt terítve asztalunk, rajta minden féle tengeri herkentyűvel. Volt rákláb, halsashimi, főtt, sült és bundázott halak, turbánkagyló (sazae) főve valamint turbánkagyló sashimi változatban. Előbbi egész ehető volt, bár kissé tengerízű. Viszont a sashimi nem igazán lett a kedvencem. Olyan rágós és ropogós volt, mint a porc. A legutolsó falat meg valami sötétszínű hólyag volt, aminél meg is kérdeztem a tálaló nénitől, hogy ehető-e, mire azt válaszolta, hogy igen, de ő nem eszi. Szóval nem volt túl bíztató, de azért benyomtunk vakmerően mindent, egész csatateret hagyva magunk után az asztalon.

Lefekvés előtt áztattam magam kicsit az onsenben, ami éjfélig volt nyitva és 11-kor már csak én voltam az egyetlen látogatója. Volt egy kinti medence is, ahol terjedelmes pókhálók védték a fürdőzőket az arra merészkedő szúnyogoktól. Egyébként egész út alatt csak egy csípést sikerült beszereznem, így egész jól megúsztam.

2018.08.19 - a fesztivál vége

Elérkezett a fesztivál utolsó napja, amelyen sok új élménnyel gazdagodtam, ezért hosszabb bejegyzés következik. Most készültünk reggelivel, a település Coop-jában, (pontosabban A-Coop) vettünk harapnivalókat, és azt fogyasztottuk reggel. Én tavaszi tekercsett vettem, amit a szálloda folyosóján lévő mikróban tudtam felmelegíteni. Utána sajnos ki kellett jelentkeznünk az Ogi hotelből, úgyhogy összepakoltunk és elhagytuk jó kis fesztiválos szállásunkat. Szerencsére a csomagjainkat ott hagyhattuk megőrzésre, nem kellett hurcolászni magunkkal. 

A mai workshopunk helyszínét hamar megtaláltuk, mivel ugyanott volt, mint a korábbi. Beléptünk és láttuk, hogy a külföldiek aránya ezen jóval nagyobb. Az egyik koordinátor ugyanaz volt, aki az előző nap is, Yone-chan, aki lelkesen üdvözölt ismét minket. Most nemcsak tolmácsbácsink volt, hanem kaptunk egy amerikai Kodo-staff tolmácsot is, aki mindig elmondta angolul, ami elhangzott japánul. Szóval el voltunk kényeztetve, a tolmácsbácsinak meg csak annyi dolga maradt, hogy valamiért hozzánk csapódjon és végig lelkesen mondogassa, hogy hű mennyire ügyesek vagyunk. Azért először ment egy tiszteletkört az összes külföldinél és előadta az előre kigondolt kérdéssorát. (Hallgatóztam és a franciáknak is teljesen azt a szöveget mondta el, mint előtte nekünk.) 

Magának a workshopnak a témája a Sado szigeti démontánc volt. Azon belül is a Fukura falubeli változat, a Fukura Onidaiko. Megtudtuk, hogy kb. 19 éve működik ez a fukurai táncos csapat, és kisiskolástól 60 felettiekig terjed a tagok kora, próbálják életben tartani ezt a hagyományt. A démontáncnak van női és férfi démon változata. A férfi démon maszkja csukott szájú, míg a női démoné nyitott. Igazán nem tudom, ezzel mire akartak utalni... A démont a tánc közben két lámpást tartó terelő ember veszi közre, akik igyekeznek kordában tartani a démont. (Na meg segítenek újrakötni a maszkját, ha éppen le akarna esni.) Végül egy negyedik ember ferde dobon dobolja hátul az alapritmust a démonnak, aki néha szintén dobol kicsit.

Először a férfi démon táncát néztük meg a profik előadásában, aztán annak egy egyszerűsített verzióját, amit a workshop során próbáltunk elsajátítani a következő két órában. A, B, C, D csoportokra bomlottunk és mindegyik csapat kapott két oktatót. A miénk volt a B csapat és nálunk volt az egyetlen női tag a mostani oktatógárdából. Jól tanított, gyorsan haladtunk. Kis csapatunk rajtunk kívül egy idősebb japán bácsiból, egy Joe nevű 8 éve Japánban élő amerikai srácból és egy másodéves Kodo-gyakornokból állt. A japán bácsi eléggé küzdött, de mi többiek szerintem (és a lelkes tolmácsbácsi szerint) egész jók voltunk. Mind a démon szerepében voltunk és táncikáltunk, lopakodtunk össze-vissza. Élveztem és jól meg is izzasztott, pedig nem is maszkban csináltuk. Miután nagyjából begyakoroltuk, pihenésképp megnézhettük a női démon táncát is, ami nehezebbnek tűnt a férfiénél, mivel ebben sörényrázások is voltak. Megtudtuk, hogy míg a férfitánchoz elég olyan 3-4 hónap, a nőit évekig kell tanulni, hogy jól menjen. 

Szünet után még gyakoroltunk kicsit, aztán mindegyik csapat előadta a táncot. Csapatonként volt egy vezér démon, aki a dobot ütötte, míg a többiek csak légdoboltak. Nálunk Zs. lett a csapatvezér fődémon. Miután mindenki előadta a táncot, volt egy kis idő arra, hogy egy valaki előadja maszkban is. Kérdezték, hogy ki szeretné bevállalni, mire a lelkes tolmácsbácsi kijelölte Zs-t, aki nem ellenkezett, így megnyerte a maszkos szólót. A maszkot amúgy én is felpróbáltam és egész nehéz volt, mert fából készül és a haja jó vastag lósörény. 

A workshop végén fényképezkedtünk egy darabig, mindenféle beállításban. Odajött hozzám az egyik japán bácsika, és kérte a címemet, amire el tudja küldeni a fényképeket, amiket csinált rólunk. Mutatta a digitális gépén, hogy jól sikerültek. Leírtam neki az email címem, erre ránézett zavartan és mondja, hogy neki a postacímem kellene, mert postán küldené. A digitális képeket. Hát, legalább nem faxon! 

A workshop után beültünk a fringe előadóit nézni a nagyszínpadon. Éppen komikus kimonós és erősen sminkelt muzsikusok műsoroztak. A nyakukban kétemeletes dobsor lógott, chanchikivel és hozzáeszkábált napernyővel. Énekeltek és ütemet játszottak hozzá. Aztán előjött az egyik idősebb Kodo-s néni, Chieko Kojima, akit most láttunk először élőben, de már több videóját ismertük. Sokat jön turnézni Európába, főleg a britekhez. Nagyon lenyűgöző nő, mert amikor szerepben van olyan, mint egy fiatal kecses japán szépség. Táncol selyem kendővel és dobol is és több energiával pörög a színpadon, mint a többiek együtt. Utána amikor megszólal, teljesen néni hangja van, olyan 60-as évei végén járhat. Kiderült, hogy a muzsikus komédiások között van a lánya, úgy került a csapat meghívásra ide. Jó volt látni végre élőben, viszont a muzsikusokat nem nézném meg megint. Közben felbukkant pár további Kodós, akik néha szólóztak, néha a muzsikusokkal játszottak. Volt egy jó darab, amikor három Kodós lány játszott körben három nagy hira dobon, és közben forogtak. Köztük volt ismerősünk Eri is. 

Ebédre összeszedtem bátorságom és kamenote rament kértem. Előző nap néztük, hogy mi ez, mert ránézésre és a japán neve alapján is úgy tűnt, hogy teknőslábról van szó. Utána rákerestem neten és kiderült, hogy valamilyen kagylóféle. Néztem előző este videót, hogy hogyan kéne enni, úgyhogy rákészültem, erre a ramenben nem volt egy sem. Vagy az alaplébe főzték bele, vagy csak átverés volt. Kirakva volt néhány mutatóba, de a levesnek csak a neve tartalmazta. Kissé csalódtam és a ramen sem volt olyan finom. Poharas ramenre emlékeztetett. 

Kaja után elmentünk Earth Celebration pólót venni. Az információs pultos néni sajnálkozva mondta, hogy elfogyott, már csak XL-es van. Ezt nem nagyon akartuk elhinni neki, úgyhogy a piactéri másik info pontnál is megkérdeztük, aki mondta, hogy az előző információs épület második emeletén van egy egész bolt. A földszinti pultos néni valamiért csak a náluk levő másfajta dizájnos EC pólót mondta, nem jutott eszébe, hogy van még másik EC póló is és lehet, hogy az is jó a külföldieknek. Vigyázni kell, mert nem valami rugalmasak az információs pultosok. Csak arra válaszolnak, amire rákérdezel. 

Az emeleti boltban vettünk pólót és kulcstartókat, jól kiköltekeztük magunkat és támogattuk a Kodot. A póló jól jött, mert gyorsan át is tudtunk így öltözni, lecserélve a workshopos átizzadt trikót. 

Utána fagyiztunk egyet és pihegtünk az árnyékban, mert nagyon meleg volt, majd elballagtunk a csomagokért, hogy átköltözzünk a másik szállásra. Ez volt az a szállás, amit Yui ismerősöm foglalt nekünk telefonon. Busszal mentünk, ami pont az Amazawa ryokan mellett tett le minket Ohashiban, így nem kellett sokáig keresni. Odalent igen öreg japán nénik üldögéltek a lobbiban, aztán előjött egy kevésbé öreg néni is, aki nem kérdezte kik vagyunk, egyből mondta, hogy az emeleten vár a szobánk. Vagyis mi voltunk A külföldi vendégek, elég volt az arcunk, hogy beazonosítson minket. A ryokan elég réginek tűnt, mint a nénik a lobbiban, viszont unoka jelek is voltak bőven benne, mivel az alsószint tele volt a japán gyerek mesefigura, Anpanman játékokkal. Pihegtünk a légkondis tatamis szobában, és szürcsölgettük a welcome teát egy ideig, utána visszabuszoztunk a fesztiválra, az esti záróprogramra. 

Már nagyon rutinosan befoglaltuk a helyünket a nézőtéren, ahova leterítettük a pokrócot, rajta a széldzsekimmel (mivel Japánban simán ott lehet hagyni), aztán elmentünk vacsiért. Yakitoriért álltunk sorba, amit seperc alatt benyomtam még a műsor előtt. Zs vett villogó villanykörteformájú üvegben árult italt, amit kicsit megbánt, mert nem jött rá, hogyan kell kikapcsolni, így rejtegetnie kellett az elsötétült nézőtéren, hogy ne zavarjon vele minden körülöttünk ülőt. 

Az utolsó fesztiváli éjszaka volt a Kodo all-star koncert, amikor az összes generáció fellépett és egy színpadon dobolt. Ilyen csak egyszer fordul elő egy évben, ezen a fesztiváli estén Sado szigeten. Nagyon élveztük a koncertet, néha visszaköszöntek a következő generáció show elemei, de voltak azért meglepetések. És jóóóó sok dobolás. Volt egy közönség animálós rész, amikor törülköző kendőt (ami természetesen minden japánnál van) kellett lengetni meg forgatni. Jól nézett ki a sok pörgő kendő a tömegben. A végén nem maradhatott el a konfetti sem és Chieko Kojima is hozta a szokásos formáját. Ez volt a 31-ik Earth Celebration, vagyis pont lemaradtunk a kerekről, de itt is volt elég csinnadratta szerintem. Én legalábbis le voltam nyűgözve. 

A műsor végén összefutottunk az onidaikó workshopbeli csapatársunkkal, Joe-val, akinek a felesége beavatott minket, hogy másnap reggel lesz kompbúcsúztató koncert a kikötőben, feltétlenül jöjjünk el megnézni. Megköszöntük az értékes információt, aztán vettünk egy pohár áfonya ízű jégkását ami akkora volt, mint a fejem, benyomtuk, majd visszasétáltunk a szállásunkra. Ez olyan fél óra sétát jelentett Ohashiig a sötét tengerpartmenti úton. A mobiljaink és a világító villanykörte innivaló mutatták az utat, meg a csillagok. 

A ryokanba visszaérve már megágyazott futonok fogadtak minket, így a fürdő után dőlhettünk is le aludni. Mozgalmas nap volt, köszönöm, annak, aki kitartott és végigolvasta! Még két napunk van Sado szigeten és másfél Japánban, na de a visszautat még ne emlegessük!

2018.08.18 - második fesztiválnap

Reggel lágy dobszóra ébredtem és napsütésre. Azt eddig nem írtam, hogy egész hűvös volt estére az idő. Fel kellett vennem minden meleg holmimat, ami bokalengő nadrágból, leggingsből és széldzsekiből állt. Nem számítottam a hűvös tengeri szellőre. Napközben mondjuk nem volt sok belőle, akkor meleg volt, bár még mindig nem annyira mint Tokióban, mivel itt nincs hozzá párás levegő. 10-kor kezdődött a dobos workshopunk, és előtte elindultunk reggelit vadászni. A piactér még csak akkor éledezett, ételt még nem árultak, csak italt. Beszereztük a reggeli kávénkat egy nagyon nomád-hippi kávés standnál, ahol egy idősebb pár kínálta a kávét. Ott frissen darálták és kézi csöpögtetéssel főzték le. Nem is volt rossz. 

Mostmár tele energia lökettel, kerestünk tovább valami harapnivalót, de az egész falu alvó üzemmódban volt még ilyenkor, így nem jártunk szerencsével. Feladtuk és siettünk a workshopra. A workshopot Fujimoto Yoshikazu, a Kodo jelenlegi rangidős tagja tartotta nekünk. Rajtunk kívül ott volt még új-zélandi szobatársam is, mi voltunk a külföldi különítmény. Kaptunk egy tolmács bácsit is, aki nagyon lelkesen fordított nekünk minden egyes szót. Amikor beléptünk, Fujimoto tanár úr éppen spárgaszerű lazítást hajtott végre a sarokban és egy cseppet sem látszott rajta, hogy majdnem 70 éves. 

A workshopot is nagyon dinamikusan és lelkesen vezette le. Elsőként bemutatta, hogy mit fogunk tanulni, utána mi is bemelegítettünk, lazítottunk. Álló dobokon tanultuk a darabot, aminek Taiko no Warabe volt a címe, ami azt jelenti, a dob gyermekei. Dondoko alap van hozzá, és a főszólam nagyon mókás hadonászós mozdulatokkal jár. Nem volt bonyolult a ritmus, de a mozgással együtt már kihívás volt! Rövid darab volt, amit cserékkel és ismétlésekkel nyújtottunk meg kicsit. Utána jöhetett a rendes felállás, ami azt jelentette, hogy egy vízszintes emelt dobon játszotta a darabot két ember. Igenám, csak egy dobbőrön közösen, így vigyázni kellett, hogy le ne üssük egymást. A baloldali játékos játszotta az alapritmust és a jobboldali a dallamot, aztán hely- és szólamcsere következett. Jó mulatság volt, én jól szórakoztam a workshop alatt. Vidám és mozgalmas darabot tanultunk. Utána vásároltunk Earth Celebration kendőt és elcsíptük Fujimoto tanár urat, egy autogramm erejéig. Na meg hívtuk, hogy jöjjön Budapestre. Mondta, hogy még sosem járt Magyarországon és szívesen eljönne privátban a feleségével egyszer, mivel a Kodóval ő már nem szokott turnézni. Taiko nagyköveti küldetésünket ezzel teljesítettük. 

A workshop után visszatértük a kikötőhöz, és út közben vettünk ebédre yakitorit, azaz csirkenyársat. Miközben eszegettük a padon, egyszercsak odajött hozzánk az egyik nyársas árus és adott ingyen desszertet. Agemanju volt, ami édesbabos sült mocsi. Olyasmi volt az íze, mint a ropogós prézlis szilvás gombócnak, fincsi volt. Utána követtük a dobszót és elnéztünk a nagyszínpadhoz, ahol éppen valami mulatós taiko szólt gyerekeknek. Épp a végénél járt az előadás, amikor felhívják a gyerekeket mulatni és táncikálni a színpadra. Volt egy kúsfiú, aki nagyon elemében volt, csak úgy rázta magát. Ez a peremelőadókból álló Fringe minden nap kettőig tartott, de eddig nem sikerült elcsípnünk egy előadást sem, mert tegnap ütötte a másik programunk, na meg későn is érkeztünk. Most nézhettük kicsit, aztán buszoztunk ismét Shukunegibe, a Kodo következő generációjának az előadására.

Ez az a csapat volt, akik utánam egy héttel léptek fel Párizsban és ott pont elkerültem őket. Így legalább nem maradtam le róluk mégsem. És szerencse, mert szórakoztató volt nagyon a műsoruk. Az egyik kedvenc részem az volt, amikor a bemondó köszöntött minket, szólt pár szót, aztán leült a yatai dobhoz és ütötte vadul egy darabig, majd felállt és mintha mi sem történt volna, folytatta a bemondást lihegés nélkül. A Kodonak ez a következő generációja két évig volt tanonc, aztán vizsgázniuk kellett, hogy rendes tagként tanulhassanak tovább. Amikor ebből is eltelt két év, akkor jöhetett az első fellépésük. Nekik ez a párizsi volt, majd tegnap este a belga dobossal a táncos bulizós, majd ez a mostani. Ígéretes generáció! De csak egy lány volt köztük.

A műsor után még volt olyan másfél óra a buszig, így Zs-vel elkirándultunk egy viszonylag közeli buddhista szentélyhez, ami egy hullámok által vájt barlang volt. A leírás szerint 88 kő buddha őrzi a bejáratot, ahol néha szerzetesek ülő virrasztást tartanak napokig, mantrákat mormolva. A szentély neve Iwayasan. Egy dombon helyezkedett el, ahova lépcsőzni kellett kicsit, aztán megláttuk félkörben a Buddha szobrokat is. A barlang belül inkább valami hajléktalan tanyára emlékeztetett, mert tele volt hordva a virrasztáshoz esetleg szükséges cuccal. Virrasztó szerzetes szerencsére nem volt benn, bár óvatosan közelítettem. 

Aggódtunk, hogy messze lesz a barlang és lekéssük az utolsó buszt, aztán gyalogolhatunk vissza, de végül kényelmesen visszaértünk. A fesztiválon saslikot vettem vacsira, amit bevittem a nagyszínpadhoz, és az előadás közben falatoztam belőle. Ezen az estén a vendégművészek Amami szigetéről érkeztek és helyi dalokat adtak elő. Énekesek voltak, bár az egyikőjük esetében én ezt azért megkérdőjelezném, mert elég hamisan énekelt néha. A másik kettő népdal szerű dalokat adott elő amelyek legtöbbször tengerről, égről, holdról szóltak. Ezeket fűszerezte itt-ott taiko vagy fuvola.

Koncert közben kiszúrt minket az egyik Kodo doboslány, akit az Európai Taiko Konferenciáról ismertünk. Odajött és mondta, hogy a koncert után feltétlenül nézzünk el a szomszéd utcába, ahol bon odori tánc lesz. Így is tettünk és amikor meglátott minket, be is rántott minket a táncos körbe és onnantól vagy másfél- két órán keresztül lejtettük ugyanazt az obon táncot, miközben középen valaki ritmust dobolt, ketten énekeltek ketten pedig hangszert pengettek. Az első félóra után már szinte meg is volt a mozdulatsor, utána már kicsit transz szerű volt az egész, ahogy haladtunk körbe-körbe. Voltunk vagy 50-en szerintem. Jó nagy kör volt. A kör egyik oldalán az egyik ritmust adó bácsi már eléggé be volt csiccsentve, csak úgy tántorgott, féltem, hogy ránkdől, de aztán megúsztuk. Egyszer elkísérték haza, de aztán visszajött. Hiába, a bon odori kihagyhatatlan. Csodálkoztunk is, hogy, amikor vége lett, már 11 óra volt. 

Sajnos ez az utolsó esténk a közeli hotelben, utána át kell költöznünk egy kicsit távolabbiba az utolsó estére. De talán az sem lesz vészesen messze. Holnap jön a fesztivál zárónapja. 

2018.08.17 - Earth Celebration

Zs 8:13-kor érkezett be a vonatállomásra, így felkeltem és igyekeztem odaérni elé. Kissé hátráltatott, hogy a hostelbácsi nem volt sehol és nem tudtam, hol hagyjam a kulcsot (végül csak letettem a polcra), továbbá az apró cipős kilépőnél is sorakoznom kellett, mert egy magasított szandálas japán lányka előttem küzdött a szandál felhúzásával. Arról már nem is beszélve, hogy természetesen minden piroslámpa megfogott. Na jó, több kifogást már nem keresek, hogy miért késtem el kicsit. Tudhattam, volna, hogy a shinkansen nem fog. Minden esetre megtalált Zs-t és siettünk, hogy elcsípjük a helyi buszt a komphoz, ami az órám szerint egy perc múlva indult. Mire odaértünk, a busz éppen akkor gurult ki a megállóból. Nem is értettem, miért ment előbb, ha volt még egy perc, aztán egyeztettük óráinkat, és rájöttem, hogy az enyém egy percet késik. Sok múlhat ezen itt Japánban, úgyhogy gyorsan át is állítottam! 

A következő busz 10 perc múlva jött, és azzal 8:50-re értünk a kompállomásra. Ott az információs pultnál megérdeklődtem, mi a helyzet a mi járatunkkal, de kiderült, hogy a nagy hullámok miatt valóban törölték. Azonban megnyugtattak, hogy be tudjuk cserélni a jegyeinket a 20 perccel korábban induló autós kompra. Így beálltunk a jegyes sorba, aztán az új jegyekkel a beszálló sorba, majd fent voltunk a kompon. 

Ami nagyon érdekes komp volt. Rögtön a bejárat után egy körlépcsős terem fogadott minket, egész titanic szerűen. A másodosztásra belépve egy csomó szőnyeges pódiumokon cipők nélkül ücsörgő japánt találtunk. A cipők szépen sorakoztak az emelvények peremén végig, és néhol egy egy kis beszögellésben. Volt, aki takaróval feküdt. Érdekes kép volt. Olyan volt kicsit, mint a hokkaidó felé tartó éjszakai vonat, ahol szintén ilyen kis szőnyeges dobogókon aludtak az alvókocsis emberek, nem ágyakon. Mi is kerestünk egy lyukat, ahova lekuporodtunk és felhúztuk a csomagjainkat. Miután elindult a komp, elmentünk kicsit körülnézni. Az első osztályhoz vezető ajtón keresztül láttuk, hogy ott szeparáltabb dobogók vannak, és jár nekik futon meg párna is. Volt ülős rész is egy kevés, és egy kinti rész. A hajó oldalánál sirály csapat kísérte utunkat. Veszélyesen imbolyogtak a levegőben, és próbálták elkapni a feléjük dobott kajafalatokat. Egész sokáig követtek minket. Hátul nagy sikongatás volt, mert ekkorra értünk ki a védett öbölrészből a hullámos vízre és egész erősen dobálta a hajónkat, ami pedig elég nagy volt. Egy tinicsapat tisztára mintha hullámvasúton lett volna, úgy sikítozott és dülöngélt. Mivel a gyomrom kezdte megérezni a hullámokat, visszatértünk az ülő/fekvőhelyünkre a pódiumon ahol már minden utas vízszintes pozícióba helyezte megát. Megróbáltam én is, és fekve alig éreztem a dobálást, inkább masszás szerű volt úgy, mint gyomorforgató. Van valami ebben az elfekvős megoldásban! Ilyet minden kompra! Az út két órás volt, és közben szerintem bóbiskoltam is kicsit, mert egyszercsak megérkeztünk Sado szigetére. 

Leszállás után az információs pult felé vettük az irányt, hogy megkérdezzük, honnan indul a buszunk Ogira. A komp ugyanis Ryotsu városba hozott minket, az Earth Celebration fesztivál pedig a sziget másik végén volt. Mielőtt odanyomakodtunk volna a tömegben, szembejött új-zélandi szobatársam, aki már megkapta a tájékoztatás, úgyhogy mutatta az utat. 

A buszt bőven elértük, és előtte még volt időnk venni rá háromnapos bérletet is. Sokat kell buszozni majd, hogy megérje, mert 4 ezer JPY volt. A bérletet áruló néni annyira erőlködött, hogy angolul kommunikáljon velünk, hogy fel sem tűnt neki, hogy japánul válaszolgatunk neki. Kissé vicces volt. Akár zokon is vettem volna, ha nem tudom, hogy azért általában érteni szokták a japánok, amikor próbálok japánul beszélni. Bár lehet, hogy a néni valami Sado szigeti tájszóláshoz van szokva. 

A buszút olyan 2 órás volt. Közben egyszer félrehúzódott a buszsofőr, mert az egyik japán pár kikönyörögte, hogy álljunk meg pisilni. Sok rizsföldet láttam útközben, csillogó tetejű takaros házakat és béha a tengerpartot. Ogiba negyed három körül értünk be, és a busz pont a hotelünknél állt meg, a Hotel Oginál. Becsekkolni csak háromtól lehetett, de szerencsére a csomagjainkat befogadták. 

A fesztivál területe a hotellel szembe volt, úgyhogy gyorsan fel is szedtük az előre vásárolt jegyeinket. Közben szembejött az első ismerős, Yui, akivel az európai taiko konferencián találkoztam és aki sokat segített az út szervezésében, ő foglalta le nekünk telefonon a harmadik éjszakára a szállást. Sokat nem tudtunk beszélni, mert sietnünk kellett a buszhoz, ami elvitt minket az első kiválasztott előadás helyszínére, Shukunegibe. Shukunegi egy nagyon hangulatos pici falu, ahol az összes épület hajódeszkából épült, a huszas-ötvenes években. Jó közel voltak egymáshoz, és labirintus szerű volt az egész. Az egyik hátsó kanyar után megtaláltuk a koncerttermet, ahol belépés után kaptunk egy zacskót a cipőnknek. 

A koncerten fiatalabb Kodo tagok adtak elő általuk szerzett műsort, nem Kodo stílusban. Nagyon felszabadultan és vidáman doboltak, nagyon élveztem. A szokásos stílusuk sokkal szigorúbb. Volt egy rész, amikor bemutatták a fesztiválon kapható árut, és ezt divatbemutató formájában adták nekünk elő. Utána felköszöntöttük az egyik idősebb tagot, aki nem számított rá, úgyhogy meg volt hatódva. A végén ki kellett tölteni egy kérdőívet a benyomásainkról és megkaptuk a fellépők fényképes névsorát. Jó kis első program volt. A végén igyekeztünk a buszhoz, ami vissza vitt minket Ogiba. 

Ogiban végre bejelentkeztünk a szálláson és elfoglaltuk a szobánkat. Szép tágas volt, légkondis és tévés. Mindenhez adtak részletes használati utasítást, mint például a hajszárító, vízforraló, állítható erősségű éjjeli lámpa. Vicces volt kicsit. 

Mivel már nahyon éhesek voltunk, gyorsam megrohantuk a fwsztivál piacterét, ahol sok kajás sátor sorakozott. Takoyaki mellett döntöttem, de utána még befért egy yakisoba is. Aztán pont kezdődött az esti előadás, ami szabadtéri volt és a füvön ülve néztük. Szerencsére fel voltam készülve fényképek alapján és hoztam pokrócot, így arra telepedtünk le. A Kodo tagjai kezdték dobokkal a műsort és csatlakoztak hozzájuk az első vendégszereplők, egy utcaitáncos csapat, akik óriási szaltókat ugrottak a színpadon. A másik vendég egy belga dobszerkós dobos volt, aki egyben dj-kedett is. Jó nagy bulihangulatot generált. Még én is mennék ilyen diszkókba, ahol a dj egyben dobos is. Az előadás második fele álló táncos előadás volt, kérték, hogy álljunk fel és bulizzunk. Ekkor volt a főszerep a dobszerkós dj-é és jól megtáncoltatta a nézőket. 

Az előadás után már nem buliztunk sokáig, siettünk aludni, mert hosszú volt az út és még holnap is lesz nap.

2018.08.16 - reggeli ramen és Niigata

16-án rament reggeliztem. Nana ugyanis pont egy népszerű ramen étterem felett lakik, és amikor meghallotta, hogy lelkesedem az ilyenek iránt, ellenőrizte nekem, hogy mikor lesz nyitva. Előző nap nem tudtunk menni, mert obon miatt zárva volt a bolt, de ezen a napon 11 órától már újra működött, úgyhogy kihagytuk a reggelit és korai ebéddel kezdtük a napot. Háromnegyedkor leballagtunk a bolt elé, ahol még nem volt senki, de aztán elkezdtek utánunk érkezni az emberek és kialakult egy sor, aminek mi voltunk az elején. Szerintem olyan 10-en biztos álltak már mögöttünk mire 11 óra lett, úgyhogy tényleg népszerűnek tűnt. Aztán kilépett a tulaj és felhúzta a redőnyt és beléphetett az első csapat. Először az automatánál kiválasztottuk, hogy mit szeretnénk enni, majd a jegyekkel leültünk a pulthoz, ahol a tulaj beszedte tőlünk azokat és nekilátott sürögni forogni. A ramen tészta keménységét tudományosan és alaposan tesztelgette főzés közben, hogy pont jó legyen. Egyedül dolgozott, mivel az étterem picike volt, olyan 10 férőhelyes. Finom volt nagyon a ramen, csak mivel mártogatósat kértem, aminél a tészta és a lé külön volt, ezért a lé sűrű volt és kicsit tömény. Emiatt evés után alig bírtam megmozdulni. Még jó, hogy csak az emeletre kellett felmenni. Amikor kijöttünk, láttuk, hogy még tart a sor. Állítólag az üzlet eredetileg kelet-tokióban volt, valahol Asakusa környékén, de olyan hosszú sorok álltak, hogy panaszkodtak rá a szomszédok, ezért átköltözött erre a csendesebb környékre. De úgy látszik, itt is megtalálják azért. 

Nanánál még szusszantam kicsit, aztán elköszöntünk és a bőröndömmel elgurultam a vonathoz. A vonathálózaton tévelyegtem egy kicsit, használtam a JR bérletemet, aztán Tokió állomás felé vettem az irányt, találkozni Zs-vel, aki előző nap érkezett Japánba. Együtt fogunk majd fesztiválozni Sado szigeten hamarosan. 

Zs-vel beszélgettem egy rövidet, aztán felültem a shinkansenre Niigata felé. Ugyanis ahhoz, hogy az első fesztivál programra odaérjünk, a reggel 6 órás shinkansennel kellett volna indulni Tokióból, hogy elérjük a 9:40-es kompot, amire én inkább nem vállalkoztam, ezért az előző estére Niigatába foglaltam szállást. Zs már addigra foglalt magának szállást Tokióban, amit nem tudott lemondani, ezért ő még nem jött velem, csak másnap reggel csatlakozott. 

A shinkansen út olyan kétórás volt és nesztelenül hasított Niigata felé, így el is bóbiskoltam rajta kicsit. Szerencsére volt bőven ülőhely, foglalás nélkül is, úgyhogy csak a bérletemmel utaztam. Niigatában kissé hűvös volt és esegetett az eső. A bőröndöm egész vizes volt mire megérkeztem a hostelbe, úgy törölgette a hosteles bácsi, hogy ne vizezzem össze a szobában a tatamit. Kétfős szobát kaptam egy emeletes ággyal. Szobatársam egy új zélandi lány volt, aki szintén a fesztiválra igyekezett. Mivel taikós ő is, hamarosan dobos videókat mutogattunk egymásnak. Ő Hokkaidó egyik eldugott városában volt angol tanár három évig, és ott lépett be kb. egy éve a helyi taiko csapatba. Egész ügyes volt már így egy év után, a video alapján. 

Mivel még nem volt olyan késő, elsétáltam a kompkikötőbe, hogy kiváltsam a holnapi jegyeket. Sikerült is, de ott azt mondták, hogy a nagy és erős hullámok miatt nem biztos, hogy fog indulni a Jetfoil nevezetű kisebb de gyorsabb hajó, amit kinéztünk. Közben egy Sado szigeten levő benfentes dobos ismerős is hasonlóra figyelmeztetett, és javasolta, hogy inkább az autós komppal menjünk, ami ugyan egy órával tovább megy, de nagyobb ezért biztosan indítják. Gondoltam, majd meglátjuk másnap. Lesz, ami lesz!

2018.08.15 - koreai barátnős nap

Azért kinyújtózva kényelmesebb volt aludni, még úgy is, hogy vékony volt a futon. Reggel Nana készített nekem tükörtojást és sült zöltségeket, amit pálcikával fogyasztottam el. Kávét is kaptam tőle, sőt még mosott is nekem, hogy megszáradjon mire elmegyek. Szóval nagyon aranyos vendéglátó volt, jól választottam!

Erre a napra Sunjivel beszéltem meg találkozót. Szerencsére pont úgy alakult, hogy az ismerőseim mind más más napon értek rá, így mindenkivel tudtam végül találkozni. Sunjiék a férje szüleinél voltak Gunmában, az obon ünnep alatt, onnan jött vissza előző este. Kandában találkoztunk, de elnéztem a vonatot és át kellett szállnom, ezért késtem vagy 20 percet. Sajnos nem volt útközben ingyen wifi, ezért roaminggal üzentem neki, hogy kések, úgyhogy majd kíváncsi vagyok, mennyit számol fel érte a Telekom. 

Sunjivel is már találkozhattak a hű olvasóim, mivel már írtam róla korábban. Osztálytársam volt a tokiói nyelvsuliban. Már 6 éve él Japánban és a nyelvsulit is végigjárta, így nagyon profin ment neki a japán. Kicsit szégyelltem is magam, hogy én meg szinte  nem fejlődtem semmit. Mivel ebédidő volt, elmentünk a férje által ajánlott egyik környékbeli étteremhez, ahol kiderült, hogy obon miatt zárva. Ezért elmentünk egy másikba, ami szibtén zárva volt. Ezen a ponton már óvatosabbak voltunk, és odatelefonáltunk a harmadiknak, ahol meg nem vették fel. Végül a negyedik hely felvette, így elindultunk oda. Soba étterem volt, ahol soba tésztát ettünk. Sajnos dohányzós hely volt. Kanda környéke üzletemberekkel van tele, akik általában dohányoznak, ezért a legtöbb étterem dohányzós. Állítólag a 2020-as olimpiáig tervben van a beltéri dohányzás megszüntetése. Mondjuk sok minden egyebet is terveznek, például szóba került a nyári időszámítás bevezetése, hogy egy órával eltolják a csúcshőséget. De ez utóbbi terv eléggé kérdéses még, mert nagy informatikai kihívást jelentene átállítani a másodpercre pontos vonathálózatot. 

Sunji mesélt kisfiáról, aki most másfél éves. Aznap apukájával volt az állatkertben, így Sunji ráért velem lógni. Mondta, hogy koreában az ő vezetéknevével anyakönyveztette, mert japán a keresztneve és a férje vezetéknevével túl japán lett volna a neve. Viszont Japánban meg a japán vezetéknevével van regisztrálva, pont azért, hogy ne lógjon ki már rögtön a többiek közül, így kettős személyisége van! Jelenleg a koreai megy jobban neki, mert ő úgy beszél hozzá, és nem rég voltak Koreában nagyszülőzni, de az ovival majd úgyis előtérbe fog kerülni a japán. A japán nagymama az angolt is erőltetné, mert a vegyes házasságú gyerekeket gyakran csúfolják a társaik, viszont ha tud angolul, az olyan menő, hogy állítólag nem mernék csúfolni. Szóval szegény gyerekkel szemben már most nagyok a nagyszülői elvárások. 

Ebéd után elmentünk egy közeli galériába, ahol kinézett valami programot nekem Sunji, viszont ott akkora tömeg fogadott minket, hogy megfutamodtunk a röpke egy órás sor elől. Inkább bemenekültünk egy újonnan nyílt puccos bevásárlóközpontba, hogy keressünk valami desszertes beülős helyet. Az információs pultnál kértünk tanácsot, ahol egy lelkes segítőkész kimonós néni magyarázta a lehetőségeket, aztán amikor látta a tanácstalanságunkat, megint odajött hozzánk és személyesen elkalauzolt minket a kiválasztott sütis helyre. Vicces volt átszelni a bevásárlóközpontot kimonós felvezetéssel! 

Desszertet követően elindultunk az állomásra, ahova hamarosan befutott Sunji férje is a gyerekkel. Sunji előre felkészített, hogy nagyon szégyenlős és minden idegennel való első találkozáskor sírva fakad, ne vegyem magamra. Így is történt, pityergett egy ideig, aztán igyekezett bem tudomást venni rólam. Egy ideig együtt vonatoztunk, aztán én letértem balra, Shibuya irányába. 

Shibuyában igyekeztem megtalálni azt a buszmegállót, ahonnan Nana háza előttig ment a busz, de elég érthetetlen volt számomra a rendszer, így kóvájogtam egy darabig. Végül megkérdeztem a buszos információs pultnál, és már meg is volt az irány. Valamiért sorakoztak a bent álló busznál az utasok, pedig a tábla szerint csak egy busz ment onnan, így ezt annyira nem értettem, de nem zavartattam magam és felszálltam, nehogy ott hagyjon. Még ülőhelyem is akadt. Mellettem egy külföldi nő ült valami nagy képkerettel, aztán pár megállóval később közénk ült egy nagyon idős japán néni. A külföldi nő elkezdett a nénivel beszélgetni, elsorolva neki a fél életét japánul. Látszott, hogy örül, hogy beszélhet. Miután a néni leszállt, velem folytatta, ha már így belejött, de szerencsére angolul. Megtudtam, hogy ausztrál és hogy 40 éve él Japánban, ahol művészettel meg a feminista mozgalom beindításával foglalkozik. Ajánlotta utóbbi témában az instagramját, amit még azóta sem néztem meg. 

Nana lakásába visszatérve nekiláttunk főzőcskézni. Készítettem neki is paprikás csirkét, de most kihagytam a nokedlit, mert pici volt a konyha. Rizzsel ettük a csirkét, ami inkább lecsóra sikeredett, mert kissé túlzásba vittem a paradicsomot és a paprikát, a japán tejföl meg kissé savanyított rajta. Azért finom volt és elfogyott. Végülis a magyaros ízvilág megvolt.

A következő nap irány Niigata!

2018.08.14 - ramen mentes nap és új ismerős

Szerencsére nem tört össze a függőágy, de azért jól esett kinyúztózni reggel. Rin megmelegítette a tegnapi miso levest és azt reggeliztük rizzsel meg nattoval. A natto autentikus igazi szójabab volt, ami nem dobozba volt csomagolva, hanem szalma csomóba volt betekerve, ahogy elteszik erjeszteni. Rin hozta ajándékként valahonnan vidékről. Fincsi volt. Vettem tőle egy reggeli kávét is, aztán átpakoltam a bőröndömet, hátha csoda történik és felszabadulnak benne helyek. Sajnos nem történt ilyesmi. 

Kedden ugyan zárva volt a kávézó, de Rin elfelejtette kitenni a táblát erről így be is tévedt pár vendég, akit nem akart elküldeni. Kettőig maradhattak, mert akkor kellett mennie a nemzetközi iskolába dolgozni, úgyhogy én is maradtam még vele addig. 

Miután elmentek a vendégek, bezártunk és felkerekedtünk mi is. Elballagtam az állomásra, és bevonatoztam Shinjukura, kiváltani a JR vonatbérletemet. Ezt az öt naposat használtuk tavaly ősszel is, és már csak a Niigatába szóló retúrjeggyel visszajön az ára, így megéri. Hamar kiváltottam, annak ellenére, hogy a visszaigazoláson Mr. szerepelt és a teljes útleveles nevem sem volt rajta, ami miatt kicsit aggódtam, de végül nem okozott problémát. 

Nem volt sok tervem erre a napra. A következő szállásadómmal 7-re beszéltem meg a találkozót, így még volt időm addig. Azt találtam ki, hogy elmegyek ebédelni a listámon szereplő egyik ramen helyre, viszont a google szerint csak egy volt nyitva. A legtöbb ugyanis általában bezár délután 3 körül és csak vacsorára nyitnak újra. Maradt tehát az az egy, ahova sajnos bőröndöstül gurultam, mivel a bőröndöm nem fért be egyik kisebb állomás szekrényébe sem, a shinjukuin pedig foglaltak voltak a nagyszekrények. Nem volt olyan kellemes a bőrönddel sétálgatni, így különösen nem örültem, amikor az étterem ajtaján egy zárva felirat fogadott. Kiderült, hogy az obon ünnep miatt öt napra bezártak és csak két nap múlva lesznek ismét, így ugrott a ramen. Út közben láttam egyéb éttermeket, de nem volt kedvem ismeretlen helyekkel kísérletezni, így inkább elindultam Shimo-Kitazawa állomésra, ahol korábban találkát beszéltem meg Rinnel. Azt terveztük, hogy majd elmegyünk desszertet enni, de így késői ebéd lett belőle. Curry levest ettünk csirkével és zöldséggel, ami elvileg Hokkaidón népszerű étel. Nem volt rossz, de azért hiányzott a ramen. 

Utána még nézelődtünk a környéken lévő boltokban és könyvesboltban, majd igyekeznem kellett a következő találkámra. A következő szállásadóm az egyetlen olyan új couchsurfös volt, aki tudott most fogadni. Nana a Setagaya kerületben lakott, ami fél óra a központtól. A közeli állomáson találkoztunk és elvitt a lakásába, ami nagyon picike tipikus japán lakás. A bejárat a szobakonyhára nyílik, amiből nyílik még egy háló és egy icipici fürdőszoba. Én a szobakonyhában kaptam helyet az étkező asztal mellett leterített futonon. Nanával még ismerkedtünk kicsit, aztán mentünk aludni. Kicsit meleg a lakás, de barátságos.

2018.08.13 - a függőágyas kávézó

Na elkiabáltam, mert a shinagawai vendégházból 10-ig kellett kijelentkezni. De nem is volt baj, mert Rinnel 11-re beszéltem meg a találkozót, így időben tudtam érkezni. A vendégházban járt ingyen kávé, így csak azután merészkedtem ki a melegbe, miután felhajtottam egy pohárral. Japános pontossággal érkeztem a találkozó helyre, Mitaka állomásra, majd hamarosan befutott Rin is és elnavigált a függőágyas kávézóba ahol dolgozik. Nagyon hangulatos kis emeleti helység, ahol kellemes volt a légkondi. Ott volt a két tulaj is, Yuu és Kazuma, akik voltak olyan rendesek, és megengedték, hogy ingyen megszálljak a kávézóban egy éjszakára. Rin ugyanis már elköltözött egy igen pici lakásba, ahol nem tud fogadni ottalvó vendégeket, így ilyet tudott felajánlani nekem, én meg éltem a lehetőséggel, mivel még sosem aludtam függőágyban, főleg nem egy japán kávézóban. 

A kávézó este 11-ig volt nyitva, így volt is pár fizető vendég odabent, és én is rendesen kifizettem a Rin által elkészített jegeskávémat. Aztán elmentünk ebéd után nézni. Most egész kivételesen nem rament ettem, hanem natto udont. Volt a tetején egy nyers tojás is, ami még ilyen melegben sem zavart, mert mivel a japánok sok nyers tojást esznek, nagyon odafigyelnek a tojás frissességére. 

Még visszatértem a kávézóba pihegni egyet, utána amíg Rin 4-ig dolgozott, elindultam sétálni egyet a környéken. A közeli Inokashira parkot néztem ki, mert nagy és tava is van és a fák miatt hűvösnek ígérkezett. A parkban található a Ghibli múzeum is, ahol korábban már jártam. Ahogy sétálgattam a park árnyas fái között, kezdett egyre jobban elsötétülni az ég és a távolban morajlások hallattszottak, közeledett egy nagynak ígérkező zuhé. Gyorsan jött, ezért amikor megéreztem az első cseppeket, gyorsan behúzódtam egy fal nélküli pihenőhely teteje alá, hogy ott várjam ki az esőt. Na ilyet legközelebb nem teszek! Amint közeledik, vagy visszafordulok, vagy bemegyek valami zárt helyre. A zuhé ugyanis szeles és erős villámlásokkal teli vihar lett valójában, ami egy órán keresztül tartott. Szerencsére volt két másik menedéktársam is, egy bácsi meg egy fiatal srác, így nem egyedül kellett kivárnom a vihart, ami elég félelmetes volt néha, mert nagyon közel csapódtak a villámok! Kettő különösen közel volt, úgyhogy ijedtemben el is dobtam az esernyőmet, nehogy odavonzzam valahogy. Még csak az hiányozna, hogy belémcsapjon a villám! Olyan egy óra múlva kezdett végre enyhülni és megjelent a srác barátnője egy esernyővel, így ketten maradtunk a bácsival. Megállapítottuk, hogy a távolban már süt a nap, úgyhogy hamarosan eláll, de elég nehezen akart elállni, ezért elköszöntem végül és elindultam az ernyőmmel vissza a kávézóba. 

Sikerült visszatalálnom és örültek, hogy nem áztam szét. Inkább nem merészkedtem ki ezután, csaknbent relaxáltam inkább, aztán Rinnel elszaladtunk a közeli boltba hozzávalókat venni a paprikás csirkéhez. A külföldi élelmiszer részlegen találtunk Pick szalámit is, amit Rin szintén megvett érdekességként. 

A vacsi fúziós volt, mert a nokedlis paprikás csirke mellett készült miso leves és goyás rántotta. Most ettem először goyát, aminek a magyar nevét nem tudom. Úgy néz ki mint egy rücskös uborka, Okinawán népszerű és kesernyés íze van. Ez a goya Yuu kertjében termett, és szerencsére annyira nem volt keserű. A nokedli majdnem elmaradt, mert Rin véletlenül felhasználta a maradék tojást a miso leveshez, de Kazuma volt a megmentőnk, mert gyorsan elszaladt tojást venni. Megérte, mert a nokedli be szokott jönni a japánoknak. Most is nagy sikere volt. 

Vacsi után megérkezett még egy srác, aki finom matchás fagyit készített nekünk desszertre és cserébe megkapta a maradék vacsorát. Aztán Rinnel elmentünk egy közeli sentoba, ami nem termálvizes fürdőház, és általában azok járnak oda, akiknél nincs fürdőszoba. A kávézóban nem volt zuhany vagy kád így a fürfőház maradt. Ez egy egyszerű és régies változat volt, nem volt benne dekoratív mozaik. Rin elmondta, hogy van külön sento művész, aki készíti a sentoban található csempemozaik képeket, amelyek között általában megtalálható a Fuji hegy. Egyebekben a sento is úgy működött, mint az onsen, egy szobában levetkőztünk, majd a vizes helyiségban megtisztálkodtunk, végül beültünk a medencékbe ázni. Jól esett, bár sokáig nem bírtam, mert volt vagy 42 fokos. 

Fürdés után visszatértünk a kávézóba, ahol Már csak a később érkezett srác maradt még dolgozni kicsit valamin. Mint megtudtam, régebben sok Arashi számot hallgatott, így Rin felrakta a youtubon és együtt dúdolgattuk a darabokat. Még Rin is dolgozott kicsit a gépén, aztán ketten maradtunk és elhelyezkedtünk az alváshoz. Rin is velem maradt a kávézóban, hogy ne legyek egyedül este. Először a füldön lévő matracra heveredtem, de miután lekapcsoltuk a villanyt, egér hangokat hallottam a fejemnél a falban, ezért inkább felköltöztem az egyik függőágyba. Nem mondom, hogy a legkényelmesebb éjszakám volt, de nem is volt vészes. A repülőnél sokkal jobb. 

2018.08.12 - couchsurfös találka nap

A kapszula nem volt vészes. A légkondi kevésbé volt zajos mint a tavalyi Bay hotelben. Csak az volt zavaró, hogy az emeleten egy légtérben volt vagy 14-16 kapszula, azaz sokan voltunk, így kb. hajnali 2-ig volt ki-be járkálás. Belépéshez pedig egy pittyegő kódot kellett mindig beütni az ajtón, ami egy idő után idegesítő volt kissé, főleg, ha valaki elsőre nem találta el. A taktikám ezért az volt, hogy 2-ig fülhallgatóval tévéztem, kivárva, hogy lecsendesedjenek a dolgok, majd onnantól már tudtam aludni. 

11-kor elhagytam a szállást és elindultam bőröndömmel Shinagawa felé. Nem tudom, mi történik, de mintha egyre nehezebb lenne ez a bőrönd, pedig nem is vettem semmit. Mivel utolsó percben foglaltam ezeket a szállásokat, mert reméltem, hogy visszajelez egy couchsurfös, nem tudtam egy helyre foglalni mindhárom napot. De így legalább mindig van valami fix programom. A shinagawai ugyanaz a vendégház volt, ahol tavaly tavasszal is megszálltunk, így könnyen odataláltam. Mivel a bejelentkezés csak 4-től kezdődött, így persze nem volt ott senki. Viszont az ajtó nyitva volt, ezért fogtam és becsempésztem a bőröndömet a folyosón sorakozó bőröndsorba, mint valami gyanús besurranó. Már visszavettem a szandálomat, mikor rájöttem, hogy valamit elfelejtettem kivenni a bőröndből, így visszalopóztam rámolni kicsit, majd ismét ki. Mondjuk ennyit arról, hogy mennyire "megőrző" a csomagmegőrzőjük. De a lényeg, hogy nem kellett cipelgetnem egész nap. A telefonom emlékezett a vendégház wifijére, úgyhogy gyorsan írtam Yuuki nevű ismerősömnek, hogy hol és mikor találkozzunk. Őt onnan ismerem, hogy tavasszal nálam szállt meg budapesti útja során. Mivel még most végez egyetemen, nem dolgozik, úgyhogy ráért napközben összefutni. Shibuyába beszéltük meg a talit, a Tower Records zenebolt előttre. Jó ötlet volt, mert a zeneboltban jó hűvös volt, így kellemesebb volt ott várakozni mint odakint a fülledt meleg időben, ami most különösen fülledt volt. 

Sikeresen megtaláltuk egymást Yuukival és elmentünk ebédet keresni. Az ebéd nem más volt, mint ramen. Yuuki elvitt Shibujában egy eldugott emeleti pici ramen kajáldába, ahol állítólag finom shio rament adnak. A ramen családnak ezt az ágát még nem kóstoltam, így ideje volt megpróbálni. A hely arról volt még híres a helyiek körében, hogy egy japán humoristának az étterme, ami magyarázta, hogy miért van tele a fal autogrammos táblácskákkal. Szárított minirákos shio rament rendeltem, de megállapítottam, hogy nem vagyok shio ramen rajongó. Túl ízetlen volt a leves nekem. Állítólag aki jó shio rament tud készíteni, annak megy a többi is, mivel abból a legnehezebb elővarázsolni az ízeket az egyszerű alaplé miatt. 

Ebéd után kerestünk valami desszertes helyet, ahol gyugodtan tudunk ücsörögni, anélkül, hogy a várakozó vendégek kiutálnának minket. A hikarie bevásárlóközpont 8. emeletén tértünk be egy tradicionális japán édességeket kínáló kávézóba. Kissé drága de finom hideg zöld teát rendeltem, karamellás mandula rágcsával. Szép esztétikus képet csináltam róla, de csak emiatt azért nem érte meg talán. De legalább ráláttunk a híres kereszteződésre is. Beszélgettünk kicsit, aztán rávettem Yuukit, hogy játszon velem taiko no tatsujint, mert érkezésem óta még nem kerítettem rá sort. Játszottunk két kört, utána elbúcsúztunk, mert sietnem kellett a következő találkámra. 

Takuyával találkoztam következőként, akit szintén couchsurfingről ismerek. Ő már szerepelt a blogomban, mint aki egy egész sülthalfejet rendelt nekünk tavaly tavasszal, ami akkora volt majdnem mint a fél asztal. Most golfozni volt a főnökével és onnan visszafele futottunk össze. Beültünk egy cipőlevevős bárba iszogatni, csipegetni és beszélgetni. Szeretek vele találkozni, jó beszélgetőtárs, és most az ajándékát sem felejtettem el elhozni, mint a múltkor. A kisfiának is hoztam agyagsípot, aminek remélem, örül majd. Elég nehéz gyerekeknek magyaros ajándékot találni. Tippeket szívesen fogadok!

Takuyától elköszönve igyekeztem, hogy 10 előtt visszaérjek a vendégházba, mert csak addig volt bejelentkezés. Na meg kíváncsi voltam, meg van-e még a becsempészett bőröndöm. Persze megvolt. Véletlenül pont azt a szobát kaptam, ahol legutóbb is voltunk, és pont ugyanazt az ágyat is. Csak most a családom helyett két kínai nő volt a szobatársam. Az egyik beszélt japánul, így japánul kommunikáltunk. Elmondta, hogy a másik, akit csak itt ismert meg, nem beszél csak kínaiul, úgy utazgat egyedül. Először nagyon bátornak gondoltam, de aztán belegondoltam, hogy az írásjelekkel papíron biztosan meg tudja értetni magát Japánban, így annyira nincs elveszve. Vagyis más, mintha csak magyar tudással utazgatnék.

Nem voltak hangos szobatársak, csak nagyon nyomatták a légkondit sajnos. Egyszer lekapcsoltam éjjel, de reggelre megint ment. Nem szeretem a túlnyomatott légkondit, mert megfájdul tőle a fejem, ha a kinti és a benti különbség vagy 15 fok. Ha nem ilyen drasztikus a különbség, akkor jöhet! Holnapi állomásom Mitaka lesz, ahol szintén volt couchsurfössel, Rinnel fogok találkozni. Elég korán lebeszéltük, így remélem, nem felejtette el. Majd reggel kiderül!

2018.08.11 - tüzes nap

Tetszik, hogy a japán hotelekben általában 11-ig kell kijelentkezni, mert így kényelmesen össze tudom szedni magam reggelente. A Sakura hotelben reggeli is járt a szobához, ami lekváros pirítóst és teát takart. Amíg falatoztam, kitaláltam a programomat aznapra és ellenőriztem az útvonalakat hozzá. Úgy döntöttem, hogy gyalog megyek át a következő szállásra, ami csak fél óra sétát jelentett a déli napsütésben. Vagyis ezek után ne panaszkodjak, hogy melegem van, mi? Az árnyékban nem is volt olyan elviselhetetlen, csak a napon. 

Útközben elhaladtam a tavaly áprilisi utolsó hotelünk, az Edoya mellett is, és nosztalgiáztam kicsit. Aztán megtaláltam a Centurion Ladies Hostel Ueno nevezetű mostanit, ahol beraktam megőrzésre a bőröndömet, hogy folytathassam a napot. 

Ikebukuro volt a következő uticélom, ahol bemenekültem a meleg elől a föld alá, és bóklásztam a bevásárlóközpont-labirintusban, amíg meg nem éheztem. Ekkor kinéztem a 7-ik emeleten egy halas éttermet, ahol finom sashimit és udont ettem, és kaptam a végén pontgyűjtő kártyát is. Kíváncsi vagyok, évekig jó-e, mert nem hiszem, hogy egyhamar megtelik!

Miután jóllaktam, elsétáltam a tűzoltóság ikebukuroi oktató központjába, ahol interaktív tanfolyamokat tartanak bárkinek a különféle biztonsági alapintézkedésekről, mint tűzoltás, menekülés a füstölgő házból, tennivaló földrengés esetén. R-ék ajánlották a programot, ami egyébként ráadásul még ingyenes is. Háromszor indítják egy nap, és sikerült beférnem az utolsóra. Elsőként végignéztünk egy animációs filmet az eddigi három legnagyobb Japán földrengésről és arról, hogy mennyire fontos a gyakorlás, hogy gyorsan tudjon az ember reagálni éles helyzetben. Sok élet emiatt menekült meg. 

A film után kisebb csoportokra bontottak minket. Az én csapatom volt a külföldi csapat, plusz becsatlakozott egy később érkező két kisgyerekes japán család is. Volt két német srác, két spanyol ajkú lány és az egyiknek a japán kinézetű barátja. A következő program előtt a szandálban érkezőknek adtak zárt orrú cserecipőt biztonsági előírások miatt. Egész jól fel voltak készülve nagylábú külföldiek terén is. Utána beültünk a tűzvédelmi oktatásra. Itt is megnéztünk egy filmet, aztán virtuális tüzet olthattunk igazi tűzoltó készülékkel. És megtanultuk, hogy az első lépés ha valaki tüzet lát, hogy odakiállt a többieknek, hogy tűz van! Kadzsi da! Aztán a többi lépés a pin-hose-lever (vagyis kivenni a biztosító gyűrűt, kipattintani a csövet, megnyomni a kart). Valamiért én voltam a leglelkesebb a csoportban, mert amikor kért minket a néni, hogy ismételjük hangosan utána a lépésekhez a kulcsszavakat, elsőre csak én kiálltottam vissza neki, lehet, hogy a taiko miatt. Utána azért szerencsére becsatlakoztak a többiek is. A tűzoltásos gyakorlaton megtudtuk, hogy Japánban az első oka a tűznek a szándékos gyújtogatás. Ezért van az, hogy reggel kell kirakni a papírszemetet, nem este. 

A következő gyakorlat az volt, hogy ki kell jutnunk egy füsttel telefújt szobalabirintusból. Nem volt szabad 120 centi fölé emelkednünk, mert akkor megszólalt egy jelzőcsengő és kintről a néni beszólt hangszórón, hogy túl magasan vagyunk. Trükkös volt, mert nem nyílt mindegyik ajtó, így tényleg labirintus hatást keltett. Közben meg kellett számolnunk, hány elefánt rajzot látunk út közben, és jelenteni a végén. Kiderült, hogy azért volt ez a feladat, mert így akarták megmutatni, hogy meneküléskor is fontos körbenézni és figyelni a környezetünkre és társainkra. Bevallom, én a négyből csak egyet vettem észre. 

Az utolsó gyakorlat a földrengés szimulátor volt. Itt is megnéztünk egy rövid filmet arról, hogy mitől és hogyan keletkeznek a földrengések, majd kipróbálhattuk, milyen volt a 2011-es 9-es erősségű, 7-es fokozatú eddigi legerősebb japán földrengés. Az volt a feladat, hogy amikor elkezdődik, bújjunk az adztal alá, védjük a fejünket és kapaszkodjunk az asztal lábába. Jó rendesen dobált minket a szimulátor! Elég ijesztő volt ígyis, hát még élőben milyen lehetett! Főleg, mivel az itteni asztalunk lába súlyokkal volt megerősítve, utána próbáltam megemelni kicsit, és jó nehéz volt. Az igazi asztalok valószínűleg összevissza ugráltak volna a szobában velünk együtt.

Az oktatás végén kaptunk egy emlékkártyát és egy legyezőt, és beszélgettem még kicsit az oktatókkal. Meséltem nekik, hogy nemrég itt járt az unokatesóm is, ezért van ilyen magyar dömping, aztán amikor az oktató néni magyar tánccal próbálkozott, mutattam nekik egy kis csárdást. Gondoltam, legalább ők is szórakoznak kicsit. 

Az épületből kilépve láttam, hogy sikeresen megúsztam egy nagyobb zuhét, ami kicsit le is hűtötte a levegőt, bár csak átmenetileg, amíg el nem kezdett párásodni és fülledni. Még borús volt, így aggódtam, hogy elmaradnak-e a mára ígért tüzijátékok az idő miatt, úgyhogy gyorsan kerítettem Starbucks wifit ellenőrizni. Ha már betértem, kipróbáltam a zöldteás smores-os frapuccinojukat is, ami olyan volt mint a sima zöldteás frapuccino, keksz, csoki és pillecukor darabkákkal.

A tüzijáték nem maradt el, így már csak döntenem kellett, melyikre menjek. Végül a kisebbik de közelebbiket választottam, mert féltem, hogy a tömeg miatt nehezen fogok tudni visszajutni utána a szállásra. 

A jingu hanabit a meiji szentély melletti stadionból lőtték, és a stadionba árultak rá fizetős jegyeket. A potyázók mint én is a környéken próbáltunk helyezkedni. Sajnos a stadion nagy részét fák vették körül, takarva a rálátást, és a jó rálátással rendelkező helyre a gonosz szervezők a tömeg szemébe nyomattak vagy hat mobil reflektort, nehogy lássunk valamit ingyen... Szerencsére a korábban kapott legyezőmmel szuperül ki tudtam takarni a reflektorok zömét, így viszonylag jól láttam a műsort. Tetszett, hogy az összes tüzijáték kis csillagocskákra pattant szét. Volt szivecske és mosolygós arc is. 

A végén (amikor lekapcsolták a reflektorokat is persze), a meginduló tömeget rendőrök terelgették. Jó sokan voltunk itt is, így egy megálót sétáltam Shinjukuig, ahol még nyitva volt egy listámon lévő ramenes, így elfogyasztottam napi ramenemet is. Egész finom volt. 

A hotelbe visszatérve elfoglaltam tévével felszerelt kapszulámat és kipihentem a nap izgalmait.

2018.08.10 - második napi rokon találka

Reggel sikerült időben felkelnem, csak Yuka aludt el egy picit. Összekaptuk magunkat, kaptam reggelire virslis zsemlét meg mochit, megdögönyöztem kicsit Lisa babát, aztán Yuka elvitt kocsival a vonatállomásra. 

Első uticélom a következő szállásom volt, a Sakura Hotel Jimbocho, ahol leadtam a bőröndömet, majd robogtam tovább Tokió állomásra. Pontosan sikerült érkeznem a 10 órás találkozóra, amit R. unokatesómmal megbeszéltünk, és meg is pillantottam őt és barátját az út túloldalán, így megvalósult a rokontalálka a Világ másik felén! 

Elkísértem őket reggelizni, aztán elvonatoztunk a fél órányira található Yokohamába nézelődni. A fő program az általam véletlenül felfedezett, ott megrendezett Pikachu parádé volt, amelyen sok ember nagyságú Pikachu totyogását csodálhattuk meg a tűző nyári napsütésben. Szerintünk megérte, mert vicces volt és nagyon japán. Osztogattak Pikachus papír sapkákat és pokemonos legyezőket is az érdeklődőknek, és minden féle kapcsolódó játékhoz lehetett sorakozni, mely utóbbiakat mi csak néztük inkább. Az egyik ilyen játék az volt, hogy hány plüss Pikachut bír rátornyozni a soron következő gyerek egy másik óriás plüs pokemon hasára, mielőtt az a megadott időkeretet eléri, amikoris előrebillen és ledől a torony. A darabszámtól függően nyereményeket kaptak a versenyzők. Az egyik kisfiú nagyon ügyesen taktikázott és ráhalmozott vagy tíz plüsst a nagyplüssre. 

A parádé után elmetróztunk a kínai negyedbe, ahol végigkóstoltuk a gőzölt és egyéb gombócokat. Kifogtam egy túl édes édes-savanyú sertésest, amit nem ennék megint, így vettem egy szaftos leveses főtt gombócot is, ami már fincsi volt. Mászkáltunk még egy kicsit a környéken, aztán visszatértünk Tokió állomásra. 

Még Yokohamában az egyik abc-ben vettem egy hűsítő sprét, ami -5 fokos érzetet kelt elvileg. Hát, nekem vagy nem működött, vagy tényleg csak mínusz 5 fokot vitt le, amit nem érezhettem meg eleve, mert 38 fokról indúltam. Minden esetre nagyobb hatást reméltem. 

Tokióba visszatérve beültünk sörözni egy kézműves sörházba, a Nihombashi Brewery lánc egyik helyiségébe, és helyi söröket kortyolgattunk, miközben R-ék beszámoltak a Japán útjukról és kalandjaikról. Kaptam sok jó tippet is az én utamhoz, amit majd szerintem ki is próbálok. 6 körül kezdtünk megéhezni, így felkerekedtünk és átvonultunk a közelben lévő föld alatti ramen utcára, ahol elfogyaszthattam mostani utam első ramenjét. Az utca legnépszerűbb boltját választottuk, mert ramen-sznobok vagyunk, így végigvártuk a 45 perces sort, ami nem is volt olyan hosszú mint szokott. Kissé zokon vettük, amikor a sor elejére érve még várattak minket és elénk hoztak mögülünk egy egyedül érkezőt és egy párt, mivel nem volt felszabadult hármas ülés. Épp fontolgattam, hogy ketté kéne válnunk, ha megint elénk akarnak hozni valakit, de aztán végre mi kerültünk sorra és bejutottunk. A bolt neve Rokurinsha volt, és tonkotsu ráment ettem, nagyon jó állagú tojással. Egyedül a hússal nem voltam annyira elégedett, mert túl zsíros tarja volt és nem olyan omlós, de amúgy tudnék megint náluk enni. 

Utána valami édesre vágytunk, így felmerészkedtünk a szabadba, keresni valamit. Ekkorra már nem volt olyan rekkenő hőség, elviselhető lenne, ha ilyen lenne egész nap. A szomszéd épületbe tértünk be az állomás mellett, ahol egy puccos francia cukrászda meg egy péksüteményes közül az utóbbi mellett döntöttünk. Itt még elbeszélgettünk kicsit, aztán búcsút vettünk egymástól és visszatértünk szálláshelyeinkre. Izgultam, mert a telefonom már csak 6%-on futott, de szerencsére sikeresen vissza tudtam navigálni Jimbochoba. A Sakura hostellánc ezen épülete kisebb, mint amiben tavaly jártam, így az emeletemen például csak két zuhanyfülke és csap van az ottani 6 helyett, de legalább nem vagyunk olyan sokan. Azért itt is vannak zajos szomszédok, de a három lány szobatársam rendesnek tűnik szerencsére és nem zajonganak, nem horkolnak, így ha sikerül elaludnom az időeltolódás ellenére, akkor nyugodt éjszakám lesz.