2018. augusztus 21., kedd

2018.08.19 - a fesztivál vége

Elérkezett a fesztivál utolsó napja, amelyen sok új élménnyel gazdagodtam, ezért hosszabb bejegyzés következik. Most készültünk reggelivel, a település Coop-jában, (pontosabban A-Coop) vettünk harapnivalókat, és azt fogyasztottuk reggel. Én tavaszi tekercsett vettem, amit a szálloda folyosóján lévő mikróban tudtam felmelegíteni. Utána sajnos ki kellett jelentkeznünk az Ogi hotelből, úgyhogy összepakoltunk és elhagytuk jó kis fesztiválos szállásunkat. Szerencsére a csomagjainkat ott hagyhattuk megőrzésre, nem kellett hurcolászni magunkkal. 

A mai workshopunk helyszínét hamar megtaláltuk, mivel ugyanott volt, mint a korábbi. Beléptünk és láttuk, hogy a külföldiek aránya ezen jóval nagyobb. Az egyik koordinátor ugyanaz volt, aki az előző nap is, Yone-chan, aki lelkesen üdvözölt ismét minket. Most nemcsak tolmácsbácsink volt, hanem kaptunk egy amerikai Kodo-staff tolmácsot is, aki mindig elmondta angolul, ami elhangzott japánul. Szóval el voltunk kényeztetve, a tolmácsbácsinak meg csak annyi dolga maradt, hogy valamiért hozzánk csapódjon és végig lelkesen mondogassa, hogy hű mennyire ügyesek vagyunk. Azért először ment egy tiszteletkört az összes külföldinél és előadta az előre kigondolt kérdéssorát. (Hallgatóztam és a franciáknak is teljesen azt a szöveget mondta el, mint előtte nekünk.) 

Magának a workshopnak a témája a Sado szigeti démontánc volt. Azon belül is a Fukura falubeli változat, a Fukura Onidaiko. Megtudtuk, hogy kb. 19 éve működik ez a fukurai táncos csapat, és kisiskolástól 60 felettiekig terjed a tagok kora, próbálják életben tartani ezt a hagyományt. A démontáncnak van női és férfi démon változata. A férfi démon maszkja csukott szájú, míg a női démoné nyitott. Igazán nem tudom, ezzel mire akartak utalni... A démont a tánc közben két lámpást tartó terelő ember veszi közre, akik igyekeznek kordában tartani a démont. (Na meg segítenek újrakötni a maszkját, ha éppen le akarna esni.) Végül egy negyedik ember ferde dobon dobolja hátul az alapritmust a démonnak, aki néha szintén dobol kicsit.

Először a férfi démon táncát néztük meg a profik előadásában, aztán annak egy egyszerűsített verzióját, amit a workshop során próbáltunk elsajátítani a következő két órában. A, B, C, D csoportokra bomlottunk és mindegyik csapat kapott két oktatót. A miénk volt a B csapat és nálunk volt az egyetlen női tag a mostani oktatógárdából. Jól tanított, gyorsan haladtunk. Kis csapatunk rajtunk kívül egy idősebb japán bácsiból, egy Joe nevű 8 éve Japánban élő amerikai srácból és egy másodéves Kodo-gyakornokból állt. A japán bácsi eléggé küzdött, de mi többiek szerintem (és a lelkes tolmácsbácsi szerint) egész jók voltunk. Mind a démon szerepében voltunk és táncikáltunk, lopakodtunk össze-vissza. Élveztem és jól meg is izzasztott, pedig nem is maszkban csináltuk. Miután nagyjából begyakoroltuk, pihenésképp megnézhettük a női démon táncát is, ami nehezebbnek tűnt a férfiénél, mivel ebben sörényrázások is voltak. Megtudtuk, hogy míg a férfitánchoz elég olyan 3-4 hónap, a nőit évekig kell tanulni, hogy jól menjen. 

Szünet után még gyakoroltunk kicsit, aztán mindegyik csapat előadta a táncot. Csapatonként volt egy vezér démon, aki a dobot ütötte, míg a többiek csak légdoboltak. Nálunk Zs. lett a csapatvezér fődémon. Miután mindenki előadta a táncot, volt egy kis idő arra, hogy egy valaki előadja maszkban is. Kérdezték, hogy ki szeretné bevállalni, mire a lelkes tolmácsbácsi kijelölte Zs-t, aki nem ellenkezett, így megnyerte a maszkos szólót. A maszkot amúgy én is felpróbáltam és egész nehéz volt, mert fából készül és a haja jó vastag lósörény. 

A workshop végén fényképezkedtünk egy darabig, mindenféle beállításban. Odajött hozzám az egyik japán bácsika, és kérte a címemet, amire el tudja küldeni a fényképeket, amiket csinált rólunk. Mutatta a digitális gépén, hogy jól sikerültek. Leírtam neki az email címem, erre ránézett zavartan és mondja, hogy neki a postacímem kellene, mert postán küldené. A digitális képeket. Hát, legalább nem faxon! 

A workshop után beültünk a fringe előadóit nézni a nagyszínpadon. Éppen komikus kimonós és erősen sminkelt muzsikusok műsoroztak. A nyakukban kétemeletes dobsor lógott, chanchikivel és hozzáeszkábált napernyővel. Énekeltek és ütemet játszottak hozzá. Aztán előjött az egyik idősebb Kodo-s néni, Chieko Kojima, akit most láttunk először élőben, de már több videóját ismertük. Sokat jön turnézni Európába, főleg a britekhez. Nagyon lenyűgöző nő, mert amikor szerepben van olyan, mint egy fiatal kecses japán szépség. Táncol selyem kendővel és dobol is és több energiával pörög a színpadon, mint a többiek együtt. Utána amikor megszólal, teljesen néni hangja van, olyan 60-as évei végén járhat. Kiderült, hogy a muzsikus komédiások között van a lánya, úgy került a csapat meghívásra ide. Jó volt látni végre élőben, viszont a muzsikusokat nem nézném meg megint. Közben felbukkant pár további Kodós, akik néha szólóztak, néha a muzsikusokkal játszottak. Volt egy jó darab, amikor három Kodós lány játszott körben három nagy hira dobon, és közben forogtak. Köztük volt ismerősünk Eri is. 

Ebédre összeszedtem bátorságom és kamenote rament kértem. Előző nap néztük, hogy mi ez, mert ránézésre és a japán neve alapján is úgy tűnt, hogy teknőslábról van szó. Utána rákerestem neten és kiderült, hogy valamilyen kagylóféle. Néztem előző este videót, hogy hogyan kéne enni, úgyhogy rákészültem, erre a ramenben nem volt egy sem. Vagy az alaplébe főzték bele, vagy csak átverés volt. Kirakva volt néhány mutatóba, de a levesnek csak a neve tartalmazta. Kissé csalódtam és a ramen sem volt olyan finom. Poharas ramenre emlékeztetett. 

Kaja után elmentünk Earth Celebration pólót venni. Az információs pultos néni sajnálkozva mondta, hogy elfogyott, már csak XL-es van. Ezt nem nagyon akartuk elhinni neki, úgyhogy a piactéri másik info pontnál is megkérdeztük, aki mondta, hogy az előző információs épület második emeletén van egy egész bolt. A földszinti pultos néni valamiért csak a náluk levő másfajta dizájnos EC pólót mondta, nem jutott eszébe, hogy van még másik EC póló is és lehet, hogy az is jó a külföldieknek. Vigyázni kell, mert nem valami rugalmasak az információs pultosok. Csak arra válaszolnak, amire rákérdezel. 

Az emeleti boltban vettünk pólót és kulcstartókat, jól kiköltekeztük magunkat és támogattuk a Kodot. A póló jól jött, mert gyorsan át is tudtunk így öltözni, lecserélve a workshopos átizzadt trikót. 

Utána fagyiztunk egyet és pihegtünk az árnyékban, mert nagyon meleg volt, majd elballagtunk a csomagokért, hogy átköltözzünk a másik szállásra. Ez volt az a szállás, amit Yui ismerősöm foglalt nekünk telefonon. Busszal mentünk, ami pont az Amazawa ryokan mellett tett le minket Ohashiban, így nem kellett sokáig keresni. Odalent igen öreg japán nénik üldögéltek a lobbiban, aztán előjött egy kevésbé öreg néni is, aki nem kérdezte kik vagyunk, egyből mondta, hogy az emeleten vár a szobánk. Vagyis mi voltunk A külföldi vendégek, elég volt az arcunk, hogy beazonosítson minket. A ryokan elég réginek tűnt, mint a nénik a lobbiban, viszont unoka jelek is voltak bőven benne, mivel az alsószint tele volt a japán gyerek mesefigura, Anpanman játékokkal. Pihegtünk a légkondis tatamis szobában, és szürcsölgettük a welcome teát egy ideig, utána visszabuszoztunk a fesztiválra, az esti záróprogramra. 

Már nagyon rutinosan befoglaltuk a helyünket a nézőtéren, ahova leterítettük a pokrócot, rajta a széldzsekimmel (mivel Japánban simán ott lehet hagyni), aztán elmentünk vacsiért. Yakitoriért álltunk sorba, amit seperc alatt benyomtam még a műsor előtt. Zs vett villogó villanykörteformájú üvegben árult italt, amit kicsit megbánt, mert nem jött rá, hogyan kell kikapcsolni, így rejtegetnie kellett az elsötétült nézőtéren, hogy ne zavarjon vele minden körülöttünk ülőt. 

Az utolsó fesztiváli éjszaka volt a Kodo all-star koncert, amikor az összes generáció fellépett és egy színpadon dobolt. Ilyen csak egyszer fordul elő egy évben, ezen a fesztiváli estén Sado szigeten. Nagyon élveztük a koncertet, néha visszaköszöntek a következő generáció show elemei, de voltak azért meglepetések. És jóóóó sok dobolás. Volt egy közönség animálós rész, amikor törülköző kendőt (ami természetesen minden japánnál van) kellett lengetni meg forgatni. Jól nézett ki a sok pörgő kendő a tömegben. A végén nem maradhatott el a konfetti sem és Chieko Kojima is hozta a szokásos formáját. Ez volt a 31-ik Earth Celebration, vagyis pont lemaradtunk a kerekről, de itt is volt elég csinnadratta szerintem. Én legalábbis le voltam nyűgözve. 

A műsor végén összefutottunk az onidaikó workshopbeli csapatársunkkal, Joe-val, akinek a felesége beavatott minket, hogy másnap reggel lesz kompbúcsúztató koncert a kikötőben, feltétlenül jöjjünk el megnézni. Megköszöntük az értékes információt, aztán vettünk egy pohár áfonya ízű jégkását ami akkora volt, mint a fejem, benyomtuk, majd visszasétáltunk a szállásunkra. Ez olyan fél óra sétát jelentett Ohashiig a sötét tengerpartmenti úton. A mobiljaink és a világító villanykörte innivaló mutatták az utat, meg a csillagok. 

A ryokanba visszaérve már megágyazott futonok fogadtak minket, így a fürdő után dőlhettünk is le aludni. Mozgalmas nap volt, köszönöm, annak, aki kitartott és végigolvasta! Még két napunk van Sado szigeten és másfél Japánban, na de a visszautat még ne emlegessük!

Nincsenek megjegyzések: