Kényelmes volt a futon, jót aludtam. Reggelit itt nem fizettük be, úgyhogy a boltban vásárolt babos matchás mochim volt a reggelim. Utána összeszedtük cókmókjainkat és kijelentkeztünk az Amazawa ryokanból, majd elbuszoztunk a következő ryokanig, a Kamomeso-ig. Itt is az általános 3 órás bejelentkezési idő volt, de szerencsére a csomagokat beadhattuk.
Elsétáltunk Ogi kikötőbe, ahol még mindig pakolászták a színpad és sátor maradványokat a Kodo-staff tagjai, na meg készülődtek és rendezkedtek a nem annyira titkos titkos búcsúztató koncertre. A komp indulásáig még volt egy csomó időnk, úgyhogy beültünk egy árnyékosabb helyre várakozni. Ott ücsörgött kalapos japán bácsi ismerősünk, akivel egy buszon jöttünk a legelső nap Ogiba. Beszélt kicsit angolul és ő is emlékezett ránk, így beszélgettünk vele kicsit. Magunk között "Miyagiként" emlegettük, a Karate kölyök után. Már előző nap is összefutottunk vele, úgyhogy utána már vártuk, hol bukkan fel újra. Ő is várta a búcsúkoncertet és örömmel mutatta, hogy szakéval kezdte a napot.
Aztán befutott a komp és megkezdődött a kb egy órás búcsúbuli a kikötőben, a tűző délkörüli napsütésben. Olyasmi hangulata volt, mint amikor maratonon dobolunk a melegben, de integetve, kiabálva, mindent beleadva. Volt zászlólengetés, szamba síp, miyake, ének és mégtöbb dobolás, meg méhecskének öltözött Kodós. A kompközönség vadul integetett a korlátoknál és egészen addig tartott a búcsúztatás, amíg a hajó el nem tűnt a láthatáron. És még egy kicsit utána. Aztán egy közös kiáltással zárult, hogy "gyertek máskor is!"
Ez volt a legutolsó Kodós koncert, a bónusznap. Miután vége lett, megkezdtük túrista-ottlétünket. Elsőként bringát béreltünk, hogy ne kelljen a ritkán közlekedő buszra várakozni. A legideálisabb az autóbérlés lenne, de Japánban sajnos nem fogadják el a magyar jogosítványt. Így maradt a bringa, de nem ám akármilyen, hanem elektromos rásegítős! Ezzel még én is feljutottam az emelkedőkön! Vicces volt, mert induláskor mindig adott egy kis löketet. Volt rajta rendes váltó is, meg két rásegítő fokozat, a sima meg az emelkedőre való erősebb. Két órára volt 500 yen, utána óránként 200.
Első uticélunk a Sado szigeten jellemző dézsás csónakázás volt. Yajima/Kojima kikötőbe tekertünk el, ahonnan az egyik ilyen indulóhely volt. Idősebb szalmafejfedős nénik voltak az evezősök, szegényeket úgy ugrasztottuk ki az árnyékból. Egy dézsába három felnőtt ülhetett egyszerre, az evezőssel együtt. Eredetileg ezt a járművet kagylógyűjtésre használták régebben, de mostanra már csak túrista látványosság. Kicsit én is kipróbáltam az evezést, de sokkal nehezebb volt, mint gondoltam. Gyorsan vissza is adtam a néninek, mielőtt zátonyra futunk a sziklás partokon.
A dézsás evezés után vissza kellett térnünk Ogiba, mert számolgattunk, és arra jutottunk, hogy ha az utolsó szállásunkon nem lehet kártyával fizetni, akkor ha tovább költekezünk, nem lesz elég készpénzünk. Emiatt gyorsan vadásznunk kellett egy automatát, ami elfogadta a kártyánkat. Az első próbálkozásunk sikertelen volt, így kezdtünk aggódni. A bankautomata mellett volt egy posta, ahol kértünk segítséget, és kaptunk iránymutatást egy másik postai automatához. Elbringáztunk oda is, és hirtelen megint gazdagnak éreztük magunkat. Viszonylag. A negatív egyenleghez képest mindenképp.
A sikeres ATM küldetés után elbringáztunk a Kotoura barlanghoz, ahol sajnos lekéstük a kajakos barlangtúrát, de feliratkozhattunk az esti változatra, amely csillagos ég alatt vezetett túrát jelentett és nagyon izgalmasan hangzott. Még olyan lehetőség is volt, hogy felvesznek a szállásunknál és vissza is visznek. Azért most elgyalogoltunk megnézni a barlangot, ami nem tűnt olyan mélynek, inkább egy vájat volt a sziklában, de legalább árnyékos és hűvös volt, alig akartam utána kilépni onnan.
Mivel még bőven maradt bringaidőnk, eltekertünk a már párszor meglátogatott Shukunegibe. Most, hogy nem a fesztivál keretében jöttünk, elkapott minket a parkolóőr bácsi és beszedett fejenként 100 yen hozzájárulást, amivel a települést támogattuk. Most túristaként volt időnk benézni mindkét látogatható épületbe. Az első a település híres fotogén háromszögháza volt, ami egy sima lakóház volt, csak háromszög formára tervezve. Olyan 150 éves lehetett, a 19. század második felében épült az eredeti. Nem ez volt az eredeti, mert az leégett, de máshonnan áthoztak a helyére egy azonos korú házat, amit aztán átépítettek háromszögre. Legutolsó lakója egy idős néni volt, akinek halálát követően a családja odaajándékozta a házat a településnek. 2012 óta látogatható és a helyi lakosok váltják egymást felügyelőjeként. A második ház egy gazdag kereskedőé volt. Kívülről annyira nem volt feltűnő, de belülről már annál inkább. Nagy belmagasságú épület volt, belül egy tűzhellyel, és nagy ablaksorral. Az ablakokat madzaggal lehetett nyitni és zárni, mivel felérni nem lehetett azokat. A háznak volt egy kis kertje is halastóval és egy utcaszintű pincéje, ami hűtőházként funkcionált, nagy kőajtóval. Az idegenvezető néni nagyon megkönnyebbült, amikor megtudta, hogy tudok japánul, mert, mint elmondta, iskolában nem szerette az angolt és nem tanult rendesen, ezért nem is nagyon tud, amit azóta bán.
A háztúrák után beültünk egy kávézóba jegeskávézni, majd visszagurultunk Ogiba, leadni a bicajokat. Összesen négy órát használtuk őket. Bicaj nélkül immár gyalogosan folytattuk utunkat, és mentünk bejelentkezni a Kamomeso szállásra, ahol a Fuji szobát kaptuk. A recepciós bácsi átadta az esti kajakos hely telefonüzenetét, miszerint sajnos a várható rossz idő miatt elmarad a túra. Így ez az élmény most kimaradt, de legalább lesz még mit kipróbálni, ha ismét arra járok.
Egy élmény még hátravolt a napból, ami az első ryokan vacsink volt. 7-re volt jelenésünk a tatamis paravános étkezőben, ahol már meg volt terítve asztalunk, rajta minden féle tengeri herkentyűvel. Volt rákláb, halsashimi, főtt, sült és bundázott halak, turbánkagyló (sazae) főve valamint turbánkagyló sashimi változatban. Előbbi egész ehető volt, bár kissé tengerízű. Viszont a sashimi nem igazán lett a kedvencem. Olyan rágós és ropogós volt, mint a porc. A legutolsó falat meg valami sötétszínű hólyag volt, aminél meg is kérdeztem a tálaló nénitől, hogy ehető-e, mire azt válaszolta, hogy igen, de ő nem eszi. Szóval nem volt túl bíztató, de azért benyomtunk vakmerően mindent, egész csatateret hagyva magunk után az asztalon.
Lefekvés előtt áztattam magam kicsit az onsenben, ami éjfélig volt nyitva és 11-kor már csak én voltam az egyetlen látogatója. Volt egy kinti medence is, ahol terjedelmes pókhálók védték a fürdőzőket az arra merészkedő szúnyogoktól. Egyébként egész út alatt csak egy csípést sikerült beszereznem, így egész jól megúsztam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése