A reggelit 7:30-kor tálalták, így fel kellett kelnünk. Izgultunk, hogy lesz-e sazae kagyló vagy sem, de aztán egész barátságos ételek vártak minket. A reggeliben volt hal, rizs, tojás, tofu, miso leves, joghurtitalka. Szóval semmi hajmeresztő.
Reggelit követően próbáltuk megtervezni a napot. Számolgattuk, hogy hogyan tudnánk belezsúfolni két programot egy napba a ritkán járó buszokkal. Na meg az sem segített, hogy minden csak 5-ig volt nyitva. Végül úgy döntöttünk, először dobolunk a Kodo dobközpontjában, aztán elmegyünk tokit, vagyis nipponíbiszt nézni.
A buszmenetrendhez segítséget kértünk az Ogi információs pultnál, ahol megtudtuk, hogy melyik járatokat kell néznünk és hol kell átszállnunk majd. Mihelyst eldöntöttük a sorrendet, felhívtam a taiko központot egy utcai fülkéből, hogy tudnak-e fogadni minket egyáltalán. A workshopos ismerősünk, Yone-chan vette fel és mondta, hogy vár bennünket délre. Addig még volt jó sok idő, úgyhogy elindultunk gyalog, mert nem akartunk egy helyben várakozni. Egészen Shukunegiig mentünk, ahol ismét beültünk a már szokásos kávézónkba egy jegeskávéra. Aztán jött a busz és azzal mentünk a taiko központba, ami bölcs döntésnek bizonyult, mivel a taiko központ fent volt a hegyen az erdő mélyén. Eltartott volna még az út gyalog. Nem is volt arra nagyon más, a busz is csak emiatt tett kitérőt, utána visszafordult és ment tovább a főúton. Itt biztos nyugodtan dobolnak, nem aggódnak a szomszédok miatt.
Yone-chan üdvözölt minket és kérdezte, hogy szeretnénk-e dobolni is kicsit vagy csak körülnézni jöttünk. A dobolós foglalkozás 2000 yenbe került, amit be is fizettünk, hamár ott voltunk. Olyan háromnegyed óránk volt a kiszemelt buszig. Azalatt játszottunk felelgetős játékot és kipróbáltuk a két nagydobot, melyeket egy darab 600 éves japán gyertyánszilből faragtak ki. Az odaiko beceneve Krumpli úr volt, mivel a dobtörzs a fa természetes törzse volt, nem volt lekerekítve és kiegyenlítve. A nagy hiradob a Miss Röfi becenevet kapta, mert a törzsről levágott ágak helyén volt a dobon oldalt pár malacorr szerű lyuk. Amikor doboltak rajta, csak úgy fújta ki a levegőt. A Krumpli úrhoz használt ütőknek olyan átmérője volt, mint a bokámnak! Fura volt markolni, alig bírtam ütni velük. A hiradob jobban ment. Persze nem maradhattak el a fotók sem, aztán elbúcsúztunk Yone-chantól és siettünk a buszhoz. Yone-chan kijött integetni utánunk.
Visszatérve Ogiba még volt fél óránk a következő buszig, így gyorsan ebédeltünk egy kis tsukimi sobát (tésztás levest, nyers tojással). Amikor beléptünk az étkezdébe, épp ott ücsörgött fesztivál-ismerősünk Miyagi. Tényleg minden nap összefutunk vele, már meg sem lepődtünk, csak vigyorogtunk egymásra.
A következő busz Manoshinmachi megállóig vitt. Amikor felszálltunk, a buszsofőr odahívott minket magához és kérdezte, meddig megyünk, meg honnan jöttünk és üdvözölt minket Sado szigetén. Már annyiszor emlegettük a szigeten Magyarországot, hogy kíváncsi lennék a heti Google analitikára, mennyire ugrott meg a Magyarország keresőszó Sado szigetéről! Sajnos már nem volt érvényes a buszbérletünk, ezért a rendes úton kellett fizetnünk, vagyis felszálláskor húztunk egy cetlit, amire rá volt írva a megálló sorszáma, ahol felszálltunk. A busz elején található kijelző mutatta, hogy a sorszámunk szerinti díj éppen mennyi. Mivel távolsági alapon ment, a szám egyre növekedett. Az első szakasz így 820 yenbe került, aztán átszálltunk a madárpark felé közlekedő buszra, ami további 500 volt. A pénzt apróban kellett pontosan bedobni leszálláskor a perselybe. Ha nem volt pontos apród, akkor a sofőr melletti gépben lehetett váltani papírpénzt és nagyobb aprópénzt is.
A madárpark neve Toki no mori volt, ami tokierdőt jelent. A nipponíbisz, vagy latin nevén nipponia nippon Japán szimbólikus madara volt, amíg ki nem halt. Aztán rábukkantak egy kisebb kolóniára Kínában, ahonnan újra visszahozták a madarat Japánba, Sado szigetére, ahol jelenleg mesterségesen próbálják növelni a létszámukat. Jelenleg kb. 2500 toki élhet a Földön. Mondani sem kell, Sado szigetén nagy a toki őrület, különösen a szuvenírboltokban. Mondhatni, toki kultusz van. Már a Niigatába tartó shinkansen neve is toki volt, utána a kompé. A tokimenhelyen is mindenen toki kép volt, aztán megnézhettük az élő madarakat is, de csak kerítés meg üveg mögül. Ki volt írva, hogy ne mászkáljunk esernyővel, mert az megijeszti a madarakat. Elég szívbajosok ezek a tokik. A menhely egyik részén kiállítás volt és videók a visszahonosításról. Utána távolabbról megnézhettük a madárketreceket, ahol különféle csoportosításban tenyésztették és nevelték a tokikat. Végül jött az üveg mögötti közeli rapport, amikor jó közelről figyelhettünk meg egy háromfős tokicsaládot. A jegyszedő néniktől a végén kaptunk ajándékba origami tokit. Szerintem csak mi, mert nagyon sutyorogva titokban adták oda.
A tokiparkból már nem járt ekkor több busz, négy után már levágta ezt a kitérőt, ezért gyalogosan indultunk el a következő megállóig. Közben pásztáztam az eget, hátha megpillantok pár szabadon engedett tokit, de sajnos nem repültek arra. Több eszük volt mint nekünk, akik dög melegben baktattak az árnyékmentes rizsföldek között olyan 35 percet. Igencsak oda kellett lépnünk, hogy elérjük a buszt, mert elnézelődtük az időt. Végül két perccel a menetrend szerinti idő előtt értünk a megállóba, jól ki lett centizve! Viszont a busz késett három percet, így még várakoztunk is.
A busz visszavitt minket Manoshinmachiba, ahol olyan 10 perc múlva lett volna a gondosan kinézett csatlakozásunk, amiről kiderült, hogy mégsincs, mert elnéztem a menetrendet és nem vettem észre az apróbetűs megjegyzést, miszerint ebben az időpontban a busz csak bizonyos hónapokban közlekedik, ami nem augusztus... Ez azt jelentette, hogy volt vagy egy óránk a következő buszig. Hogy ne töltsük tétlenül, gondoltam, megpróbálkozok stoppolással, hátha sikerrel járunk. Az első negyed óra elég lelombozó volt. Volt, aki gyorsított mikor meglátott, volt olyan is, aki visszamutatta a stoppolós jelet, mert azt hitte, csak üdvözlésként integetek a hüvelykujjammal.
Mikor már kezdtem feladni, egyszercsak megállt egy anyuka és lánya és mondták, hogy szívesen elvisznek egészen Ogiba, ami olyan 45 perces út volt. Nagyon rendesek voltak! Manoban laknak. A lány angol és nemzetközi tanulmányok szakra jelentkezett az egyetemen, Niigatában. Próbálkozott nagyon, hogy gyakorolja kicsit, bár még eléggé küzdött, de nagyon lelkes volt. Kölün engedélyt kértek, hogy egészen a szállásig vihessenek minket, amit persze, hogy megadtunk. Cserébe Budapestről mutogattam fényképeket, hátha megjön a kedve egyszer meglátogatni. Így végződött életem harmadik stoppos élménye.
A szállásra vacsorára értünk vissza, amely ezúttal kevesebb halból állt. Rákláb ismét volt közte, amivel már rutinosan megküzdöttem. Kaptunk egy tál sashimit is, ami a ház ajándéka volt. Jó csúnya hal volt, dizájnosan elrendezve a tálon, a fejével és farkával együtt. Kaptunk hozzá egy papírcetlit a nevével: okoze. Utólag rákeresve ez egy skorpióhal féle, ami a wikipédia szerint mérget is tartalmaz. Érdekes ház ajándéka, az biztos! Főleg fizetés előtt. Minden esetre túléltük és még finom is volt.
Így és egy utolsó onsen-mártózással végződött utolsó mozgalmas túristanapunk a szigeten. Másnap várt ránk a pakolás és a komp vissza a főszigetre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése