Eljött az utolsó teljes napunk Japánban. Reggelire nagyjából ugyanazt kaptuk mint előző nap, utána volt olyan két óránk összepakolni és hűsölni a légkondis szobában. 10 órakor kijelentkeztünk és nekivágtunk Oginak. Kiderült, hogy jó volt előrelátóan gondolkozni, mivel a bankkártyámat nem fogadta el a hotel rendszere, így tényleg kellett az a félretett készpénz.
Először a kikötőbe mentünk megvenni a kompjegyeket, ami gyorsan ment. Utána nézelődtünk kicsit az ajándékboltban, gondolkoztunk, vegyünk-e még tokis ajándékokat vagy sem, vagy esetleg egészben szárított tintahalat. Na jó, az utóbbin nem gondolkoztunk. Amíg nézelődtünk, kiszúrt minket egy idősebb japán házaspár, akikkel egy hotelben voltunk és összeköszöntünk a reggelinél. Mosolyogva odajöttek és megkérdezték, honnan jöttünk, aztán a néni előhúzott egy kis origami csomagocskát és Zs kezébe nyomta. A tasakban mini origami Totoró mesefigurák voltak. Örömmel fel is kiáltottunk, hogy "Totoro!", a néni meg még jobban örült, hogy ismerjük. Utána elköszöntünk és shoppingoltunk tovább.
Mivel még volt időnk és pénzünk is, elballagtunk Ogi másik szuvenírboltjába is és ott is nézelődtünk kicsit, majd Zs vett egy fagyit, én pedig egy sasa dango nevezetű édességet, ami bambuszlevélbe csomagolt gőzölt mochi volt, babpasztával töltve.
Utána siettünk vissza, hogy le ne késsük a kompot, és egyszer csak szembejött ismerősünk "Miyagi". Már tényleg vicces volt, hogy minden nap összefutunk, ezért muszáj volt csinálnunk vele közös képet ezek után. Kiderült, hogy mással is haverkodott, mert vagy három japán integetett neki a kompról. Ő volt a búcsúztató bizottságunk és még kiabálta is, hogy "Mata koi yo! -Gyertek megint". Jól esett valakinek integetni, örültünk, hogy kijött a kikötőbe a kis reggeli szakéjával.
Ez a komp rövidebb útvonalon ment és 1 óra 40 perc alatt ért a főszigetre. Nem heverészős komp volt, hanem ülőhelyes, ezért aggódtam kicsit, hogy bírni fogja-e a gyomrom, de végül megúsztam. Naoetsu kikötőjében kötöttünk ki, ami egy kicsi és elég kihalt kikötőváros. Nem tetszett. Nem tudnék ott lakni. Olyan rideg kisugárzása volt valamiért.
Gyalogoltunk a vonatállomásra, ahonnan a helyi vonattal elmentünk egy nagyobb állomásra, ahol megállt a shinkansen. Onnantól ismét felgyorsult az utunk és hasítottunk át a rizsföldeken Tokió felé. A shinkansenen vettem ekibent, ami annyit tesz, megállói ételcsomag. Szerintem, már írtam ezekről korábban.
A vonatról Uenoban szálltunk le, ahonnan Zs gyorsan beugrott a Miyamoto dobos boltba, én meg elszaladtam Asakusára ajándékot venni. A dobbolt előtt találkoztunk, utána siettünk Shinokuboba bejelentkezni utolsó szállásunkra. Utolsó szállásunk a Yoko house nevű vendégház volt. A szoba icipici volt, egy galáriával. A galárián volt a másik matrac, és ennyi. Más nem is fért el ott. Még én is alig, mivel egy betongerenda alá kellett bekúszni, hogy le tudjak feküdni az ágyon. Egy éjszakára elment, de hosszabb távon nem ajánlanám. Nem értem, hogyan kapott ilyen magas értékelést a booking oldalon.
Miután lecuccoltam, siettem találkozni nyelviskolás svájci ismerősömmel, Juliannel. A közelbe beszéltük meg a találkozót, így sikerült időben érkeznem. Shabushabu all-you-can-eat étterembe mentünk és benyomtunk egy rakás húst, miközben beszélgettünk, hogy kivel mi újság. Julian már Svájcban lakik, de most két hónapra visszalátogatott Japánba túristaként. Ő sem tud elszakadni. Tervezi, hogy visszajön Phd-zni esetleg, fogászatból.
Elbúcsúztunk, utána siettem az utolsó találkozóra, amit Yoshival beszéltünk meg, a Miyamoto doboscégtől. Yoshi a lakása közelében található sarki törzshelyére hívott meg minket, ahol mindenkit ismert. Nagyon kis családias hangulat volt odabent és mindenki barátságos volt. Yoshi kirendelt egy rakás kaját, főleg Zs-nek mert én nem bírtam már enni semmit a shabushabu után. Beszélgettünk egy jót vele, aztán rendelt nekünk taxit az állomásig, amit előre ki is fizetett.
Reggel gyorsan összepakoltunk és örömmel konstatáltam, hogy még egész sok hely maradt a bőröndömben. Utána elmentünk Hanedára és megettük búcsúrámenünket, majd shoppingoltam kicsit, hogy feltöltsem a bőröndömben a lyukakat.
A repülés viszonylag eseménymentes volt, én nem aludtam, végignéztem az összes japán filmet a Lufthansa gépen. Frankfurtban már egész nyűgös voltam a 11 órás út után. Ez a második rövidebb szakasz már sokkal fárasztóbb szokott lenni. Azt leszámítva, hogy a frankfurti vámosok nem tudták, hogy mi az a forint, más említésre méltó nem történt. A gép időben indult és hamarosan visszatértünk Budapestre és ezzel lezárult a mostani kiruccanás is.
Köszi Japán! Köszi Kodo!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése