dec. 16, utolsó nap és repülés

Elérkezett az utolsó napom Japánban. Sikerült ezt is mozgalmassá szerveznem, mert üzent Yuka, hogy ráér találkozni fél 2 körül. Omotesandóba a Tokyu Plazához beszéltem meg vele a találkozót, mivel ott van ingyen wifi, és rá tudtam nézni, ha írna közben valamilyen változtatást. Most nem volt annyira ijesztő nagy tömeg, mint amit korábban vasárnap délután láttam. Yuka már nem volt betegmaszkban, már nem volt olyan beteg szerencsére. Gyozát ebédeltünk, ami főtt vagy pirított húsos derelye, eredetileg Kínából. Finom volt, bár nekem kicsit gyenge volt az íze és a szósztól sem lett sokkal erősebb. A sört úgy csapolták, hogy rátették a korsót egy automata sörcsapra, ami gombnyomásra megdöntötte a poharat, feltöltötte a korsót és ha megtelt, visszadöntötte álló helyzetbe. Ebéd után Yukával búcsút vettünk egymástól, mert vissza kellett mennie az oviba ritmikát tanítani a gyerkőcöknek. Én pedig neki vágtam az ajándékvásárlásnak. A sok költözés miatt direkt utolsó napra hagytam ezt, mivel nem akartam addig cipekedni és ekkorra már átláttam, mennyi hely maradt a bőröndben. Voltam Harajukuban, visszamentem Asakusába is, aztán még a Skytree Ghibli boltjába is (itt magamat ajándékoztam meg egy bögrével). Asakusában a metró A4-es kijáratához közeli kávézóban ittam egy dizájn cappuccinot, amely cuki cicát ábrázoló latte artot jelentett. Alig volt szívem meginni, de kénytelen voltam, mivel mennem kellett tovább és még rám fért az a kis koffein löket, hiszen hátra volt a csomagolás és a reptéri kiút. De ezek előtt betértem most már tényleg utolsó vacsimra a Yoshinoya gyorsétterem láncba egy gyors rizses marhára (gyudon). Jó volt, lényegre törő és gyors. :)

Kennél összetömörítettem amit tudtam, és egész gyorsan bekerült minden a bőröndbe. Kennel már nem találkoztam, mert sokáig dolgozott, így a kulcsot a postaládában hagytam neki. Persze indulásnál már kicsit kapkodtam, ezért el is felejtettem lekapcsolni a lépcsőházi világítást, remélem, Ken nem haragudott miatta.

A reptéren még ittam egy Arashi által reklámozott Mets Colát, ami Zero volt és nem volt finom, aztán becsekkoltam. Annak ellenére, hogy Tokió mekkora nagyváros, eléggé kihalt volt a Narita reptér este 11 körül. Alig lézengett egy-két utazó és a boltok nagy része is be volt már zárva. Nem is tudtam megvenni az úti rizsgombócomat ezúttal.

A Tokió-Doha útvonal volt vagy 11 óra repülési idő, de mázlim volt, mert 3 székem is lett, így végig tudtam heverni rajtuk és tudtam aludni valamennyire. Sikeresen át is aludtam a második vacsit, amit kicsit azért sajnáltam, de utána még szerencsére adtak egy reggelit is. Koreai filmeket néztem, mert a repülőgépes filmeknél nem szoktam hallani rendesen a hangot, ezért jól jön, ha eleve nem értem a nyelvet, és tudom olvasni a feliratot. Meg a koreai filmek jók tudnak lenni.

dec. 17, Doha-Budapest

Dohába helyi idő szerint 4 körül értünk, még sötétben, aztán fél nyolckor indultunk tovább, immáron szép fényes napsütésben. A reptértől egész sokáig vitt minket a busz a gépig, és mivel a város nincs olyan messze, kicsit láttam is Dohából valamit. Persze fentről, madártávlatból még többet. Az különösen jól nézett ki, ahogy a sivatagi homok találkozik a tengerrel és összefolyik a kettő. A mostani úton a hármasülésből középen nem ült senki, megint kényelmesen elfértem. Másodszomszédom egy koreai néni volt, aki mint kiderült az egyik légikisasszonynak volt az anyukája. Ez azzal járt, hogy jó sokszor megkérdezték tőlem is, hogy kérek-e inni. Sajnos a protekció már nem terjedt ki arra, hogy én is kapjak a business osztályon osztogatott csokiból, de annyira azért nem bántam. A néni így is felajánlotta az egyik sósmogyiját, amit a lánya hozott. Ezen a járaton már nem aludtam, csak filmeztem, hogy este könnyebb legyen az alvás és átállás. Maradtam a feliratos filmeknél, és még több koreai valamint japán film került terítékre. Kaptam második reggelit, aztán landoltunk Budapesten. A gép aztán tovább ment Zágrábba és az oda tartó utasok itt le sem szállhattak. Ezt úgy oldották meg, hogy még a gépről való leszállás előtt minden leszállónak ellenőrizték a beszállókártyáját, hogy nehogy belógjon Budapestre. Engem szerencsére hazaengedtek. Apa értem jött kocsival, Anya pedig finom házi velős húslevessel és stefánia vagdalttal várt, így nem is volt időm a japán konyha hiányán keseregni.

Köszönöm Japán és tokiói ismerőseim a sok mozgalmas napot és élményt! Jó, bár kissé pörgő kikapcsolódás volt. Holnap pedig back to work. (Este 9 órakor már szabad aludni ugye? :) Jó éjt!

dec. 15, taiko workshop és shabu shabu

Reggel összepakoltam a taiko felszerelésem, és elindultam Asakusába, a Taiko Center által meghirdetett 3 órás workshopra, amire még Budapesten jelentkeztem, emailben. Sikerült időben megtalálnom a helyet és befizettem a regisztrációs díjat, aztán mehettem is átöltözni. 11-en vettünk részt a workshopon, és a csapat túlnyomó többsége idős hölgy volt. Volt még rajuk kívül egy idős bácsi is, aki állítólag sokkal fiatalabbnak néz ki a koránál a többiek szerint, amit én sajnos egyáltalán nem tudnék megsaccolni, és volt egy velem egyidős férfi, aki teljesen kezdőként jött a workshopra. Őt leszámítva a legfrissebb résztvevő 6 hónapja kezdett dobolni, a legrégebbi pedig a bácsi volt 6-7 évvel, meg természetesen a tanárnő, aki vagy 20 éve minimumm taikózik. Két dalt tanított nekünk a naname uchi stílusban, ami Tokió tradicionális stílusa és döntött dobon játsszák, matsuri alapokra építve. A második dalhoz kaptunk CD-n énekes aláfestést is. Mivel idősebbek és kezdő is volt köztünk, kicsit aggódtam, hogy könnyű lesz a szint, de végül egész kihívás lett hibátlanul eljátszani mindent, megdolgoztatott. Mivel ez a workshop egyben év végi összejövetel is volt, részét képezte egy óra utáni kerekasztalos eszem-iszom. Az egyik nagyon vicces és pörgő néni hozott finom minőségi szakét, amivel engem is megkínált és söröztünk meg szusiztunk. Egész jól sikerült követnem majdnem végig a beszélgetést. A pörgő néni beszélt főleg, és sokat áradozott az egyik fiatal srác taikó oktatóról, akivel közös képet is csinált, amit büszkén mutogatott. Be kellett valljam, a srác tényleg egész jól nézett ki! Nem csoda, hogy egész ügyes volt a néni, mivel volt erős motiváció. :) A dínomdánom végén csináltunk közös fotót, aztán sétáltam vissza Kenhez. Fél 5 körül értem a lakásba és Ken már éhes volt, úgyhogy kérdezte, hogy mi legyen az utolsó japán vacsorám. Igazából az utolsó előtti volt, mivel a másnapi gépem este fél 11-kor indult, amibe még bőven befért egy vacsi, de Kennel tényleg az utolsó volt, így valami olyan helyre akartam menni, ahova egyedül nem mennék. Így esett a választás a shabu shabu-ra, ami hangutánzó szóból eredő ételmegnevezést. Az asztal közepén felállított gázrezsón alaplevet forralnak, amibe zöldségeket főznek, és pálcikával vékonyra szeletelt marhahús szeleteket lengetnek oda-vissza, amíg másodpercek (kb 6 lengetés) alatt meg nem fő. Ennek az oda-vissza húzogatás nak a hangja a "shabu shabu". A hely, ahova beültünk all-you-can-eat shabu shabu volt, ami azt jelentette, hogy annyi húst és zöldséget kértünk, amennyi belénk fért. Kennél a tofu volt népszerű, nálam meg a gomba fogyott gyorsan. Finom volt ez az étel is, jó döntés volt, passzolt a hirtelen szelessé, hűvössé váló télies időhöz, átmelegített minket.

dec. 14, főzőcske és ismét költözés

Eljött az utolsó napom Tomokóval. Reggel főzőcskéztünk kicsit, mert Tomokó vitt az év végi munkahelyi bulira Japán derelyét, aminek elkészítésében én is segítettem neki.　Hyuuzu-t készítettünk, ami Iwate prefektúra eledele. Lisztből és vízből tésztát gyúrtunk, kis köralakú lapokat nyújtottunk, megtöltöttük őket dióval és barnacukor darabkákkal, és a derelyéket forró vízben megfőztük. Melegen finom, amikor még folyékony a cukor benne. Most kicsit több időm volt beszélgetni Tomokóval, és megtudtam, hogy nagyon is közelről érintette őt a 2011-es cunami, ugyanis elvesztette szüleit és nagymamáját is a szökőárban. Ketten maradtak öccsével. Öccse velem egy idős és Sapporóba költözött a katasztrófa után, mert nem akart többet Iwate közelébe sem menni, amit nem csodálok. Tomokó pont a cunami előtt egy évvel költözött Tokióba. Szülei egy vegyesboltot vezettek, amit nem hagytak ott elég gyorsan, és nem volt idejük elmenekülni az ár elől. Azt mesélte, hogy a település, ahol lakott, mindig készült a cunamira. Ott lebegett egész gyermekkora alatt a fejük felett a szökőár veszélye, mert tudták, hogy egyszer jönni fog. Minden évben tartottak evakuálási gyakorlatot is, és ki voltak jelölve a menekülési útvonalak. A településükön volt a legmagasabb gát a környéken, és gyerekszemmel biztonságosnak tűnt, de sajnos utólag még sem minősült elég magasnak. Tomokó úgy mesélte, hogy nagyon sokat elvesztett a cunami miatt, de sokat is nyert, mert rengeteg kedves segítőkész embert ismert meg, akik egy nagy családdá váltak számára. Ő maga gyakran megy haza a településre és a környékre önkénteskedni, segíteni. Most Karácsonyra is mutatta, hogy visz az átmeneti szállásokon lakó gyerekeknek egy bőröndnyi cukrot és tart majd nekik kézműves foglalkozást. Tomokó volt eddig az első olyan japán ismerősöm, akit ennyire közvetlenül érintett a katasztrófa. Sokat járt előadást tartani és beszélni az utóhatásokról, azt mondta, ez segít neki feldolgozni a történteket. A következő és egyben utolsó szállásadómmal 3-ra beszéltem meg találkozót. Kennel már találkoztam egyszer, amikor tavaly januárjában megszálltam nála két éjszakára a nyelvsuli ideje alatt. Igazából azért választottam, mert tudtam, hogy jó helyen lakik, közel a taiko workshop helyszínéhez, amire vasárnap mentem, meg persze azért is, mert tudtam, hogy megbízható, rendes házigazda. Azzal a hírrel fogadott, hogy pont most sikerült új lakást találnia, úgyhogy ne lepődjek meg a lakásban lévő felfordulás miatt, mert jövő hétvégén költözik. Azért szerencsére nem mondta vissza és tudott most fogadni még, és annyira azért nem volt nagy a felfordulás. A japán szobákban eleve kevesebb bútor van, mint a nyugatiakban, úgyhogy nagyon sok nagy tárgy nem foglalta a helyet. Utolsó estémig túladott egy kanapén és egy asztalon is, így még tágasabb lett a szoba. Ken rendes volt, volt kis ideje szórakoztatni, ezért elsétáltunk a hozzá nagyon közel eső Skytree-hez, és bementünk a Ghibli boltba. Aztán elsétáltunk egy általa kinézett rámen étkezdébe, ugyanis arra a kérdésére, hogy mit szeretnék enni, én rávágtam egyből, hogy miszo ráment. :) A rendelésünket felvevő pincérnek Ken nyomatékosan kiemelte, hogy csakis miszo rament enni jöttem el idáig Magyarországról, úgyhogy a lehető legfinomabb legyen! Finomra is sikerült, kicsit csípős volt, de pont jó. Még nem járt későre, úgyhogy a következő hely, ahova kérésemre mentünk, az meglepő módon egy játékterem volt. Sajnos Ken még nem játszott a taiko játékkal, ezért kezdő szinten kellett kezdenünk, de a végére már bevállalt egy közepes szintet is. Azért én nyertem. Annak ellenére, hogy elmondása szerint nagyon régen volt utoljára játékteremben, jól elvoltunk mindketten. Utána annyira kimelegedtünk, hogy ránk tört a fagyizhatnék. Ken elvitt a kedvenc régi törzshelyére, ami egy Samurai nevű kávézó volt Kameido megállónál. Nagyon kis otthonos, hangulatos hely, csak sajnos lehet benn cigizni is, ami kicsit rontott az élvezetén számomra. A bárpultnál végig hintaszékek sorakoztak, és mindenki azokra pályázott. Nagyon finom a csepegtetett kávé és a fagyijuk is jó volt. A tulajdonos végigjárta Japán kávéházait egy éven keresztül, hogy jól kidolgozza a kávéháza jelenlegi koncepcióját. Mielőtt kávéházat nyitott, aikidó mester volt és a bátyja még most is híres mester, tanítványokkal. A szamuráj hangulatot egy teljes páncélzat és a bárpult mögötti falon lógó igazi katanák idézték meg. A barátságos kávéház hangulatot pedig a naponta cserélt friss virágcsokor és persze a hintaszékek. Jó hely volt. Ismét egy jó nap.

dec. 13, Odaiba és monjayaki

Péntek 13-án egy fiúval volt találkozóm, aki szintén lakott nálam Budapesten. Ryosuke Odaibába vitt el, de nem vonattal mentünk végig, hanem átgyalogoltunk a Szivárvány hídon. Jó magas híd, mert úgy építették, hogy átférjenek alatta a nagyobb hajók. Viszont nem sokkal utána annyira fejlődésnek indult a hajógyártás, hogy még nagyobbak lettek a hajók és azok már nem fértek át a híd alatt. Így a hajók útvonala Yokohama lett, amely által Yokohama gazdasága erősödött. Nagyon szép volt az éjszakai látkép a hídról, jól lehetett látni a Tokió tornyot és a Skytree tornyát is. Kívülről a Tokió torony jobban tetszik, de a kilátás szerintem a Skytreeből lenyűgözőbb. Odaibába átérve végigjártuk a bevásárló központokat, amelyek közül egyik sem volt hétköznapi. Az elsőben, amelyik nevére nem emlékszem, 80-as évekbeli játékgépek voltak és egy egész sarok a takoyakinak volt szentelve. :) Ettünk is egy adagot és fincsi volt, mint mindig. A Venus Fort nevű komplexum egy talán Olaszországot idéző belső városrészként volt kialakítva, a mennyezet volt az égbolt és ruhák száradtak a boltok feletti emeleten. A Driver City előtt áll a nagy robot Gundam, ami mögött most egy vetítő vászon volt, amire Gundam-animációt vetítettek. Közben a Gundam több színben villogott, mozgatta a fejét és füstölt. Legutóbb amikor láttam, nem csinált ilyet, úgyhogy megint érdekes volt látni. Elsétáltunk a vonathoz és beültünk a sofőr helyére, ugyanis vezető nélküli vonat volt. Kicsit olyan volt, mint egy hullámvasúton ülni. :)

Odaiba után a következő állomásunk Tsukishima volt, ami híres monjayaki központ. Egy egész utcasor csak monjayaki éttermekből áll. Kiválasztottuk az egyiket és megettünk két monjayakit. Egy tonhalasat és egy minishrimpeset, amiket mi sütöttünk meg az asztalon lévő vaslapon. Ilyet már tavaly is csináltam Yukával és nagyon ízlett, azért akartam megint ilyet enni. Vacsi után természetesen játszottunk taikó játékot, amit most Ryosuke nyert, mert sokkal profibb szinten van nálam. 

dec. 12, koncert!!!

Tomokónál aludtam eddig a legjobban. Kényelmes futonja van. Aludtam is 10-ig. Tomokó is kb akkor kelt és utána otthon dolgozott. Én addig szép lassan készülődtem az esti Arashi koncertre. Délben elindultam Yukával találkozni. A 9-ik emeleten lakik Ikebukuro közelében és egész jó a kilátása, bár esti fényekkel biztos jobb. Szegény tényleg elég betegnek tűnt, maszkban volt és eléggé köhögött. Odaadtam végre a becsempészett mézet és szalámit és átvettem a koncertjegyeket. Azért annyira beteg nem volt, hogy ne tudna enni, így együtt mentünk futószalagos szusizóba. Népszerű tehát finom helyet nézett ki, ami természetesen azt jelentette, hogy sorbanállós volt, várakoznunk kellett, de itt legalább voltak lerakva székek a várakozóknak. Bejutottunk és ettem sok finom szusit, köztük egy szép nagy unagisat is végre. Utána megkerestük Yuka barátnőjét Micchit, aki Yuka helyett jött a koncertre velem. Yukával osztálytársak voltak gimiben, most pedig fogorvosként dolgozik. Ennyi fogorvossal még nem találkoztam eddig, mint a mostani Japán utamon. :) Yuka összeismertetett minket egymással és beültünk kicsit egy Starbucksba beszélgetni, aztán eljött az idő, hogy elinduljunk a koncertre. Elköszöntünk Yukától és elmetróztunk a Tokyo Dome arénáig, ahol már kezdtek gyülekezni a rajongók. Csináltunk pár fotót a feliratokkal, aztán bejutottunk és felmásztunk hátulról az 5-ik sorba...ami sajnos elég messze volt, de legalább bejutottam, és az is valami. A koncert 3 órás volt és főleg álltunk, közben csápoltunk a több színben villogó LED jogarral és lelkesen integettünk ha felénk járt az egyik Arashi tag. Villogó jogara mindenkinek volt és sokszor sikerült szinkronban lengetni, ami fentről ahol ültünk nagyon jól nézett ki, főleg, mikor leoltották a világítást. Az élő koncertnek azért teljesen más a hangulata mint a felvételnek, sokkal jobban magával ragadja az embert. De ez persze minden koncertre vonatkozik. A koncert közben végig mászkáltak a lépcsőn fel és le a szervezők, akik figyelték, hogy videóz vagy fényképez-e valaki, de azért sikerült csinálnom a helyről pár képet, de szigorúan csak Arashi előtt és után. Közben a műsorral voltam inkább elfoglalva.  Micchivel jól kijöttünk, nagyon élveztük az egészet mindketten, annak ellenére, hogy annyira messze ültünk, hogy az Arashi tagok arcát csak távcsővel lehetett látni sajnos. Szerencsére voltak kivetítők és Tomokótól kaptam is kölcsön egy kis távcsövet, így nem volt olyan vészes. A koncert során volt az arénában tűzijáték, tűzgömbök, síneken körbemozgó színpadok, lézerfények, hulló csillám szalagok. Nagyon lenyűgöző volt az egész. Egyszer volt középtájt egy beszélgetős rész, amit annyira nem értettem, és a végén is beszéltek, amikor a záróbeszédjeiket mondták. A többi ének volt, és a vége felé jött a közös tánc, amihez egy-két hónappal ezelőtt tették fel az oktató videót a netre. Sikerült hibátlanul eltáncolnom az egészet, és jól nézett ki, ahogy mindenki egyszerre csinálta csak a hullámzás kicsit lassú volt.  A koncert után még vagy másfél órát beszélgettem Micchivel, főleg Arashiról. Megtudtam, hogy ő már a debütálásuk óta rajongó és mindegyik koncerten ott volt eddig. Nem semmi. Teljesen más Japánban élő rajongónak lenni mint külföldinek. Európai arc nem is rémlett most a közönségből. Még elkaptam az utolsó előtti metrót és visszaközlekedtem Tomokóhoz. Arashi koncert letudva. :)

dec. 11, mozi és kultúra

Este Julian fotelét megtoldottam még egy székkel és így már sokkal kényelmesebb volt az éjszaka. Reggel korán keltünk, hogy lehetőleg elkerüljük a legdurvább reggeli csúcsforgalmat és nagyjából sikerült is, most annyira én sem voltam veszélyes másokra a bőröndömmel. Egy ponton elköszöntem Juliantól, ő egyetemre ment órára, én meg a következő szállásadómhoz Takadanobabába. Mivel még korán volt, csomagommal behúzódtam egy kávézóba és vettem egy reggeli szendvics és kávé menüt. Aztán a személyzettől kértem egy kis útbaigazítást és mentem a találkozó ponthoz. Tomokóval hamar beazonosítottuk egymást és elsétáltunk a lakásáig. Ez megint egy öregebb lakás, viszont valamivel nagyobb mint Riné. Lepakoltam a cuccom és szusszantam egyet, aztán Tomokóval elmentünk ebédelni. Japán curry volt soron, közepesen csípősen. Körbenézve az étkezdében mindkettőnknek az tűnt fel, hogy rajtunk kívül csak férfiak voltak. Úgy látszik, a curry férfias étel. :) 

Ebéd után Tomokó elment intézni saját dolgait aztán órája volt, ugyanis japánt tanít külföldieknek. Én mára ismét napirendre tűztem a túrista információs center felkutatását Tokió állomás környékén. Ezúttal sikeresen megtaláltam és egy kitöltött nyomtatványért cserébe valamint az útlevelem felmutatása mellett átvehettem egy Arashi kanjival díszített kendőt. :) Egy hongkongi barátnőm adta a fülest, hogy annak alkalmából, hogy idén nagyon sok külföldi túrista látogatott el Japánba, december 1 és 19 között promóciót tartanak, amely keretében az ebben az időszakban Japánba látogató túristák közül az első 3000 jelentkezőnek adnak egy arashis kendőt. Azért pont arashisat, mert Arashi volt ebben az évben a túrista központ nagykövete, arca. Jól jártam, hogy elmentem a kendőért, ugyanis az információs pultos néni felküldött a felettük lévő kávézó szerű kulturális pontra, ahol ingyen bevezetést tartottak a japán kultúra egyes részeibe külföldieknek. Én voltam az egyedüli vendég és a két ott dolgozó lány nagyon boldognak látszott, hogy végre jött valaki. Fel lehetett próbálni kimonót, fényképezkedni benne, kipróbáltam a kentama fajátékot, volt kalligráfia, hajtogattam darut és kaptam kandzsival írt nevet is. Plusz még ingyen wifi is volt. Ráértem, így kipróbáltam majdnem mindent amit lehetett és kitöltöttem a kérdőívüket. Mivel én voltam az első magyar látogató, felkerült a kimonós polaroid képem a falon lévő világtérképre is, csak utólag rájöttem, hogy elírtam rajta az egyik kandzsit... Kínos. Miután így elmerültem a japán kultúrában, ideje volt indulnom, és az animekultúrát élveznem. Ma szerda volt, ami Tokióban az olcsó mozinap. Rinnel ekkorra beszéltünk meg egy közös mozizást. Shinjukuban találkoztunk és beültünk megnézni a legújabb Studio Ghibli filmet, a Kaguya Himét. A Kaguya Hime egy régi japán mesét dolgoz fel, ami kicsit Babszem Jankós történet, annyiban, hogy az idősebb gyerek nélküli házaspár egy bambuszban talál egy kisbabát, akit sajátjukként felnevelnek. A kislányból szépséges lány lesz, akinek rengeteg kérője akad, de mindegyiket visszautasítja, mert igazából ő a hold hercegnője, aki a végén visszamegy a holdra. Nagyon tetszett a rajzfilm és szerencsére majdnem mindent értettem is benne, egy két párbeszédtől eltekintve. Nem kisgyerekeknek való szerintem, mert nagyon elgondolkodtató és tele van szimbólumokkal. Volt olyan része is, amin könnyeztem kicsit. Majd azért megnézem felirattal is később. 

Mozi után játszottam Rinnel is taikós játékot. :) Végig ő vezetett, aztán a legutolsó mérkőzést azért sikerült megnyernem. Játék után elbúcsúztam Rintől és bevásároltam az esti paprikás csirkéhez, ugyanis Tomokónak paprikát hoztam ajándékba és be kellett mutatnom a használatát. A nokedlit kanálból kellett szaggatnom, így az nem lett a legszebb, de összességében jól sikerült a vacsi és Tomokónak is ízlett. Kaptam mellé saját készítésű japánszilva pálinkát/bort (?), amit Tomokó minden évben csinál, és fél évig kell erjeszteni hogy jó legyen. Forró vízbe öntve ittuk, amolyan forraltborként. 

dec. 10, amikor igazi rajongóvá váltam

Reggel 9-kor találkoztam Suidobashi állomáson azzal a taiwani lánnyal, akivel tavaly együtt mentünk Disneylandbe, aki szintén Arashi rajongó. Kérdezte, hogy nem akarok-e sorbanállni vele Arashi ajándéktárgyakért, mert egyedül unalmas sorakozni. Én igazából nem terveztem a sorakozást. Tavaly is neten rendeltem meg valamit, amiért más sorakozott helyettem. Igaz, drágábban, vettem kicsit de sokkal kényelmesebb úton. Gondoltam, hamár lesz valaki, akivel sorakozhatok, akár be is állhatok, így igent mondtam Sachinak. Eddigi ittlétem alatt csak egyszer esett az eső komolyabban. Persze hogy ezen a reggelen. Ráadásul hideg is volt. Azért megvettük a reggeli rizsgombócainkat és kiválasztottuk az egyiket a három félelmetesen kígyózó sorból. Azt választottuk, amelyik eresz alatt kanyargott, így legalább nem áztunk közben. Kb negyed 10 körül álltunk be abba a sorba és álltunk és álltunk és néha haladtunk is de főleg álltunk. Kb délután 4-re kerültünk sorra. Nagyon durva volt. És mindenki birka türelemmel sorakozott, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga! Bár lehet, hogy Japánban tényleg az. Én szerintem még nem sorakoztam talpon ennyit életemben és remélem, hogy többet nem is fogok. A sor végén csoportokban engedték be az embereket a pultokhoz. 4 pultnál árulták a dolgokat és 4 pultos volt minden pultnál, így belül a csoportok 16 minisorra oszlottak szét. Sajnos nem minden dolgot árult minden pult, ezért több minisorba is be kellett állni, ha például valaki táskát és posztert is akart venni, és még többe, ha 5 darabnál többet akartál venni valamiből, ugyanis egy pultosnak csak max 5-öt volt szabad kiadnia. A taiwani lány nagyon keményen nyomta. Vagy 20 darabot vett majdnem mindenből és nem csak engem szervezett be, hogy az ő cuccait vegyem, hanem az sorban előttünk álló eddig ismeretlen nőt is. A végén két bőröndnyi Arashi ajándéktárggyal távozott. Nem tudom, hogy bírta elcipelni a szállásig. Én egy táskát vettem és egy világító jogart csápolni vele a koncerten. Az a sor még utánunk is több kilométeres volt, az biztos. 

Most hogy igazi rajongóvá váltam, vállamon a friss zsákmánnyal elrobogtam a Tokió állomásra, ahol sajnos nem sikerült megtalálnom a túrista információs központot és időm sem volt keresgélni nagyon, mert fél 7-re volt találkám Sunjival és Sachival a Shin-Okubo állomáson, ami Tokió koreai negyede. Az állomáson még csatlakozott hozzánk egy másik taiwani lány, egy francia lány és egy francia srác és japánul társalogva elindultunk beülni egy koreai étterembe, amit Sunji nézett ki nekünk. Mind a hatan a Kudan nyelvsuli diákjai voltunk valamikor, de én a Kudanból csak Sunjit ismertem, a többiek később jártak oda. Vicces volt japánul beszélgetni franciákkal. Nem is tudom, ez a francia tudásomat minősíti inkább vagy a japánt. Szerintem mindkettőt... Sunji választott és rendelt nekünk ennivalót és elmagyarázta, mit hogy kell enni. Fincsi volt a kimcsi. :) És a többi is, de azok nevét nem tudom. 9 körül jeleztem, hogy mennem kell, és lassan elköszönt a társaság. Futakotamagawában az állomáson várt Julian, akivel még gyorsan játszottam egy taikós játékot alvás előtt, a közeli játékteremben (mindig mindenhez van közel egy játékterem). Nyertem. :)

dec. 9, gorogoro hétfő

Mivel tegnap eléggé kifárasztottam magam és hétfőre nem volt tervem sem találkozóm senkivel, csak az esti költözködés, így lustálkodós hétfőt tartottam, ami japánul gorogoro (ami annak a hangutánzó szava, ahogy a lustálkodó ember otthon ide-oda gurul a tatamin, heverészés közben). Kezdésként 11-ig aludtam, aztán összeszedtem magam és elsétáltam a legközelebbi állomásra. Útközben sikeresen vadásztam ingyen wifit és a wifi spotton kicsit leragadtam. A fő uticél Meidaimae állomás volt, ami a leglassabb vonattal kb fél óra, és ahol tegnap átszállás közben cicaformájú fánkot láttam, csak akkor nem volt időm megállni. Lassan lecsorogtam az állomásig, közben néztem a tájat. Az állomáson bolyongtam kicsit, de szerencsére nem kellett kimennem az állomás területéről, belül volt a fánkos. Vettem is 3 darabot, két cicát és egy nyulat. :) Utána még mindig az állomáson belül maradva bementem egy jegyváltós gyorsétkezde talponállóba, és ettem tororo udont, ami egy tál leves udon tésztával és mellé egy kis tál nyálka. Jóétvágyat! A kis tálban lévő dolog valamilyen édesgyökérből lett keverve, annak a neve a tororo. Nem voltam biztos benne, hogy kell enni, de utólag megtudtam, hogy az egyik módját sikerült eltalálnom. 

Ebéd után visszaszálltam a lassú vonatra és az első kocsiból figyeltem a vezetőt és az utat. Az egyik megállónál felszállt egy kisfiú is az anyukájával, aki szintén olyan érdeklődéssel figyelte a vonat kezelését mint én. Leszállás után lelkesen integetett a vezetőnek. :) Chofuban leszálltam én is és mivel utam során nem hagytam el az állomást, ezért csak egy megállónyi díjat kellett fizetnem kicsekkoláskor az egy órányi vonatozásért. 

Mielőtt visszamentem volna Rin lakására, beugrottam játszani egy kis taiko játékot a legközelebbi játékteremben. Ismét élveztem. Tényleg jó lenne egy otthonra is! Rinnel a ház előtt futottam össze. Épp mosodába vitte a ruháit. Gyorsan lecuccoltam és csatlakoztam hozzá, aztán elmentünk szusizni. Eddig csak futószallagos illetve bárpultos szusizóban voltam Japánban. A mostani egy rendes leülős és étlapról rendelős étterem volt és nagyon finom volt a szusijuk. 

Vacsi után siettünk vissza a lakásra, mert 7-re vártuk a taikós legyezőket, amiket Rin címére rendeltem, hazavitel céljából. Várakozás közben desszertként megettük a cuki fánkokat aztán végre megjöttek a gyönyörűséges taikós legyezők! Tényleg szépek lettek! Sajnos a dobozzal nem fért be a bőröndömbe, ezért szét kellett szedni őket kisebb egységekre, de úgy már sikerült. Eljött az ideje a következő költözésnek. Shibuyában felhívtam Juliant hogy tudja kb mikor érek oda aztán felpréseltem magam az igencsak tömött vonatra. Bőrönddel és hátizsákkal nem volt könnyű és szerencse hogy a japánok alapvetően udvarias emberek, mert amennyi embert összetapostam, otthon biztos elküldtek volna melegebb éghajlatra. Szerencsére gyors vonatra szálltam, ami Futakotamagawa előtt csak egyszer állt meg, és csak akkor nyílt az én oldalamon az ajtó, amikor le is kellett szállnom. Juliant megtaláltam az állomáson és kb 10 perc sétával eljutottunk a lakásához. Szép esti kilátása van, rálát valami folyópartra és az 5-iken lakik (az első emelet Japánban a földszint). A ház 2008 körül épült és az eddig általam látottaknál sokkal modernebb, új állapotú volt. A fotelnek sajnos kartámlája volt, így nem volt a legkényelmesebb, de azért tudtam aludni. 

dec. 8, Yokohama és Omotesando

A reggel koránkeléssel indult, mert el kellett jutnom Shin-Yokohamába negyed 11-re innen Chofuból. Legolcsóbban ez 3 átszállással volt lehetséges, de egész könnyen megbírkóztam vele. A legbonyolultabbnak Shibuya bizonyult, ahol vagy tíz percen keresztül követtem az irányt jelző nyilakat be és ki az állomásról, mire megtaláltam azt a vonatot, ami nekem kellett. Shin-Yokohamában találkoztam Juliannel és elmentünk a ramen múzeumba. A múzeum szó azért erős túlzás erre a helyre, de legalább már itt is jártam. 300 yen a belépő, és odabent egy mini városrész van felépítve régi Tokió stílusban. A régi olyan 60-as évek körül lehet, de majd utólag javítom, ha nagyon félretippeltem. Ez a múzeum része a helybek, egyebekben ramen éttermek gyülekezete. Az éttermek (kb. 8) Japán híresebb ramen megyéinek kínálatát vonultatják fel átlagon felüli áron. Választható mini-ramen lehetőség is, amely fél adag 550 yenért, ha valaki több rament is ki szeretne próbálni. Ezzel csak az a bökkenő, hogy a féladag is nagy önmagában, így sajnos csak két adag rament tudtam megkóstolni, a Kumamoto megye tonkotsu-miso ramenjét és a Hokkaidóban híres Sumite étterem miso ramenjét. (persze hogy miso ramennek kellett lennie :)) Nekem a második jobban ízlett, Juliannek az első, így mindketten jól jártunk. 

Miután degeszre tömtük magunkat tésztás levessel, elindultunk körülnézni Yokohamában. Itt az első fő látványosság a kikötő. Van mellette egy vidámparkocska óriáskerékkel, amely Yokohama jellemző látképének része, főleg esti kivilágításban, amit most sajnos nem láttam, mert nem maradtunk sötétedésig. A kikötőben szokott horgonyozni a japán cruiser, Asuka, amit repülős útitársam ajánlott figyelmembe, hogy szép, de most biztos melegebb helyeken hajózott, mert épp nem volt bent. A kikötőben ittunk langyos forraltbort a német karácsonyi vásáron, megnéztük a hajóállomást, ahova a nemzetközi hajók futnak be, aztán elsétáltunk Yokohama másik nagy látványossága felé, a kínai negyedbe. Ez a Tokióhoz legközelebb eső, a kínaiak által is elismerten autentikus kínai negyed, ahol színvonalas a kínai konyha. Ezt most nem próbáltuk, mert még jól voltunk lakva a múzeum után, de azért benyomtam egy csokis pandabatyut. :)

Ezzel letudtuk Yokohamát és mivel Juliannek sietnie kellett vissza tanulni, èn sem maradtam tovább. Külön irányba mentünk, és a vonaton annyira rámtört a fáradtság, hogy el tudtam volna aludni a földön is. Pedig még csak 3 körül volt! Meddig tart még ez a fránya időeltolódás-effektus?? 3kor mégsem mehettem még haza aludni, az milyen már! Úgy döntöttem, elmegyek az ismert wifi pontjaimhoz Harajukuban, ott még idén úgysem voltam. Omotesandónál jöttem fel a metróból. Vasárnap délután volt, és bár már voltam itt régebben, ennyi embert még nem láttam, mint most! Tömött sorokban hömpölygött az embertömeg végig a sugárúton. Az egyik kereszteződésnél össze is ámultunk egy san diegoi nővel ezen. Kultúrsokk volt neki is, nekem is, ott fényképeztük a látványt egymás mellett. Aztán felmentem a Tokyu Pláza 5-ik emeletére wifizni kicsit, majd körbenéztem a boltokban, bementem a Kiddyland játékboltba (megállapítva, hogy a cseh animáció most nagyon népszerű Japánban, mert külön szekciót szenteltek neki a boltban), átsétáltam a Takeshitadorin és legyalogoltam Shibuyáig, ahonnan visszavonatoztam Chofuba, Rinhez. Teljesen ki voltam merülve már addigra, zuhantam is rá...igen igen, a futonra. Oyasumi!

dec. 7, amikor a bagoly meg lett nézve általam

Eredetileg úgy volt, hogy Rin ráér ezen a napon, de sajnos közbejött neki valami, így majdnem egyedül kellett elütnöm az időt, de ekkor eszünkbe jutott, hogy hátha ráér Ryo, akivel hármasban lógtunk Budapesten, és aki egész jól beszél magyarul. Még előző este leszerveztük, hogy hol és mikor találkozzunk, és most csak negyedórát sikerült késnem, javulok... Ryo a Facebookon egyszer említette, hogy létezik Tokióban bagoly kávézó. Hát akkor természetes, hogy azt kell megnéznünk! Kouenjiben találkoztunk és meg is találtuk a bagoly kávézót, de épp tele volt, így azt javasolták, menjünk vissza 20 perc múlva. Addig benéztünk egy antikváriumba, amely egy csomó komoly idegennyelvű tudományos könyvet is árult. Meg is lepődtem, például Plátón meg Flauberten, de volt Hobbit is és Ryo talált nagy kétkötetes magyar-orosz szótárt (ha jól rémlik orosz volt, de nem biztos). A húsz perc elteltével visszatértünk a kávézóba, és mostmár sikeresen bejutottunk. Rajtunk kívül egy 4 fős lánycsapat volt még ott és később két idősebb nő. Meg persze a baglyok. A kávézó két baglyot foglalkoztat, egy kisebb világos tejeskávé színűt és egy nagy lusta szürkét. Szelídek voltak, egész közel lehetett hozzájuk menni, csak simogatni nem volt szabad őket. Persze az egész hely tele volt baglyos dekorációval és fényképekkel. Az asztalokon külön album volt a kisebb bagoly játékos hétköznapjairól. Ryoval rendeltünk egy egy kávét, amit természetesen baglyos csészében kaptunk meg és csináltam egy rakás képet. A tulaj meg közben kiselőadást tartott bagoly témában (viselkedés, markoló erő, stb) és elgondolkodtam, vajon hányszor mondhatta már el ezeket életében, vagy akár egy nap folyamán. Mindenesetre érdekes kávézó volt, de ha bagoly nem lett volna benne, nem lett volna semmi különös. Két bagoly nagyon fel tud dobni egy átlagos kávézót! :)

A baglyok után takoyakit vettünk ebédre az állomás mellett, amit egy közeli parkban ettünk meg. Barátságos hely volt kacsás tóval és játszótérrel. Végig jó idő volt, szépen sütött a nap. Ryoval főleg magyarul beszélgettünk, szerintem jól megy neki. Az én japánomnál jobb az ő magyarja, az biztos. Aztán elsétáltunk a következő állomásig és elvonatoztunk egy a fiatalok által kedvelt negyedbe, Kichijojiba, ahol szintén van park, de sokkal nagyobb, és van egy csomó bevásárlóhely. Sétáltunk a parkban és megnéztük az elektronikai termékeknél a játékokat és a CD-ket. Érdekes módon taikóval kapcsolatos CD vagy DVD nagyon kevés volt. Végül Ryót is kihívtam egy taiko játék menetre, amit aztán jól megnyert, mert mint kiderült, neki otthon is van ilyen játéka és a húga nagyon profi benne. 

Visszavonatoztunk Chofuba, ahol Rin csatlakozott hozzánk és bevásároltunk az esti nabe partyhoz. Nabét most ettem először, és igazából egy nagy cseréptálban az aszal közepére állított rezsón főzött leves, benne tetszés szerinti zöldségek és vékonyra vágott húsok, amik gyorsan megfőnek. A miénk alapleve szójatej volt és víz, a töltelék meg hús, káposzta, tofu, több féle gomba (az enokit nagyon szeretem), jégcsapretek, babcsíra. Finom volt és laktató. Téli étel, mivel jól átmelegíti az embert. Amíg Rin előkészítette a zöldségeket, addig Ryo segítséget kért tölem magyar nyelvből. A mostani diplomamunkáját a -va/-ve kettős jelentéséről írja (pl. énekelve sétál, és a passzív alak, pl. el lett magyarázva a tanár által). Hát nem hiszem, hogy a legjobb emberhez fordult nyelvtan szempontjából, és elég bizonytalan válaszokat adtam szegénynek. Most a passzív alakokat kérdezte, és azok eleve olyan magyartalannak hangzanak. Pl. az, hogy a levél meg van írva János által elvileg helyes, csak soha nem mondanánk, nem? Én ilyen passzív alakot csak az angol nyelvkönyvek magyarázó részében láttam eddig magyarul. Viszont ha nem mondjuk, akkor miért helyes? Ha helyes, miért nem mondjuk? Magyartanár nem leszek soha, az biztos! (A blog helyesírási hibáit látva szemüket ráncoló olvasók fellélegezhetnek.) 

Tehát a mai nap a bagoly meg lett tekintve, a park be lett járva, a taikó játék el lett veszítve, a nabe pedig el lett fogyasztva általam. :P

dec. 6, japánkodás és költözés

Reggel 6-kor keltem, és háromnegyedkor előjött Mai is, aki ragaszkodott hozzá, hogy elvigyen kocsival az állomásig a kis Nissanjával. Az útvonalamat is kinézte és leírta egy papírra, így elég volt azt követnem végig. Szerencsére sikerült, nem tévedtem el és még a megbeszélt fél 9 előtt sikerült odaérnem Chofu állomásra. Hamarosan új házigazdám Rin is felbukkant és elsétáltunk a negyed órányira lévő lakáskájába. Az előzőhöz képest ez teljesen más hangulatú, picike városi garzonlakás. Van benne egy előszoba-konyha, egy wc, egy zuhanyzófülke káddal és egy szoba. Nem nagy, de legalább könnyen befűthető. Rinnél lecuccoltam, kaptam kulcsot és együtt elmentünk a legközelebbi vonatmegállóig, ahonnan Rin bicajjal ment tovább egyetemre, és én pedig vonattal, szintén egyetemre, ugyanis a Waseda egyetemen rendeztek mocsi készítő eseményt szumósokkal a nemzetközi diákoknak, amire Julian elhívott engem is. Az egyetemnél Julian körbekalauzolt kicsit, aztán kezdődött is az attrakció. Vagy 15 diák a waseda szumó klubból igazi szumó pelusban felsorakozott aztán felváltva püfölték a főtt rizst egy nagy fa kalapáccsal. Közben azt kellett kiabálni, hogy yoisho, hogy finom legyen, meg biztatásként, amit a nemzetközi diákok nem nagyon kiabáltak, de én nagyon lelkesen, mert egész taikós volt. :) Meg persze ezzel akartam azt a látszatot kelteni, hogy nekem ott a helyem, nem csak potyavendég vagyok. Kaptunk az esemény alkalmából egy tál zöldséglevest és háromféle mocsit. Fincsi volt. 

Miután kikiabáltam magam és elfogyasztottam a jutalom falatkáimat, elköszöntem Juliantól és elvonatoztam Ginzába, ahova Sunjival beszéltem meg találkát. Julian és Sunji is a Kudan nyelvsuliból ismerősöm, de ők egymással nem tartják a kapcsolatot. Sunji az általam ismert nyelvsulisok közül egy orosz lánnyal maradt kapcsolatban, aki szintén egy japánhoz ment férjhez. Elmentünk egy helyre, ahol állítólag nagyon finom mencsikacut, azaz fasírtot adnak, és az ennivalót elvittük, hogy egy parkban együk meg. Útközben láttunk egy forgatást, csak sajnos nem láttuk, kik voltak a szereplők, mert egy ramen boltban forgattak. Remélem, nem valamelyik Arashi tag volt! Az első parkban nem jártunk sikerrel, mert nagyon apró zöldterület volt, ezért hamar beterítette az összes környéken dolgozó dohányos füstje, akik mind oda mentek le cigizni. A második park sokkal jobb választás volt, mert pad is volt, gyerekes játszótér, sőt, még talpmasszázsos kavicsos rész is. Itt elbeszélgettünk egy ideig és ajándékot cseréltünk. Kaptam fürdőszettet aranyos karácsonyi kiszerelésben. Parkozás után még volt sok időnk, így elsétáltunk egy teázóba, ahol a bejáratnál kellett fizetni és.....az egyik főútra, és bementünk pár boltba, aztán elviharoztam Sengawába, hogy találkozzak Rinnel. Kicsit elkeveredtem és fél óra késésben voltam, úgyhogy az egyik ponton leszálltam telefonálni Rinnek, hogy ne várjon inkább. Mégis megvárt és együtt sprinteltünk egy kis kávézóba, ahol filmklubbot tartottak. Szerencsére még csak 5 perce ment a film, nem késtünk sokat. Aki Karismaki finn rendezőnek egy filmjét néztük, angolul, japán felirattal. Utána kaptunk többfogásos vacsorát és kis beszélgetés volt filmekről. A vacsi finom volt, a film is szórakoztató volt, de sajnos a beszélgetésnek kb a felét értettem. Azért érdekes volt nézni a különféle embereket, voltak érdekes arcok, nem unatkoztam. 

A filmest után hazaközlekedtünk és bedőltem a futonba aludni. Mozgalmas nap volt. 

Kawagoe

Reggel fél 8-kor átmentem Maiékhoz reggelizni. Szép nagy adagot esznek reggel, így jól is laktam egy fél napra. Utána Mai elment dolgozni, én meg mentem az apukával és a nagyival a szomszéd faluba a vonatállomáshoz. Hamar megérkeztünk és könnyen megtaláltam mindkét átszállásnál az utat, így már egy órával a tervezett előtt megérkeztem Kawagoe állomásra. Ott átsétáltam a szomszéd Honkawagoe megállóhoz, és vártam, hogy megérkezzen Julian is. Addig benéztem a tourist information nevű helyiségbe, ahol egy néni ült, aki alig beszélt angolul, így japánul elmagyarázta nekem a térképet és az ajánlott útvonalat, meg külön kérdésemre, hogy hol lehet finom angolnát enni. Ez nem volt olyan fura kérdés, mert Kawagoe az angolnájáró híres, így a néninek volt is külön térképe az ilyen éttermekről. (Rossz szóvicc következik: a néni angolul nem, csak angolnául tudott...) Utána beültem egy Starbucksba és ittam egy matcha frapuccinot, ami után legutóbbi utam óta vágyakoztam. 10-re befutott Julian is és együtt vágtunk neki a városnak. 

Az első érdekesség egy karácsonyfa formájú műanyag palackokból készített alkotás volt. A flakonokban víz volt, körülöttük pedig LED lámpák és egy kép arról, milyen szépen néz ki ez az egész este, amikor világít. Persze még délelőtt volt, így inkább érdekes flakonalkotás volt mint szép. Tovább haladva elértük a régi házakat, amik belül többnyire ajándékboltokként üzemeltek, kívül meg kissé kormos és régi hatású Edo kori stílusban épültek. Volt egy harangtorony is, szintén fából, ami a leírás alapján többször leégett már, de mindig újraépítették. Az egyik utca angol neve penny candy lane volt, és végig cukorkákat és kis játékokat árultak rajta, otthoni vidéki búcsú kirakodóvásársorait idézve. Ezzel ki is merítettük a fő látnivalókat, így jöhetett az angolna (unagi). Elsőre nem sikerült megtalálni az ajánlott boltot az angolnatérkép alapján, így megkérdeztünk egy riksást, aki hamar útbaigazított minket. Az étteremben kiválasztottuk az ajánlott menüt, ami egész véletlenül a legolcsóbb is volt, és vártam az unagit. Erre nem kihoztak valami ismeretlen halat főételnek?! Jött ugyan az angolna is, de csak mint valami fura pácban lévő melléktál, vékonyka csík-falatok formájában. :( Lebukott Julian, hogy azért az ő kandzsi tudása is még fejlesztésre szorul! Kicsit sajnáltam, de azért úgy összességében finom ebéd volt. Ebéd után felsétáltunk még egy kicsit megnézni egy nagyobb szentélyt, aztán kezdett rámtörni az időeltolódás és az álom ellen küzdöttem. Ébresztőként bementünk egy játékterembe és megvertem Juliant a taikós játékban. Három menetet is játszottunk, nagyon élveztem! Kéne otthonra is. Utána beültünk egy kávézóba kicsit pihenni, felébredni, beszélgetni, mert még korsi lett volna hazamenni. Végül Juliannak mennie kellett valami egyetemi klubbos megbeszélésre (igazából csak ittak), úgyhogy elkísértem a vonathoz, aztán még úgy döntöttem, hogy megnézem este is azokat a világító flakonokat. Sötétben, így kivilágítva tényleg jól nézett ki! 

Kawagoéból sikeresen visszataláltam Maiékhoz, de még csak a nagyi volt otthon. Először nem akart beengedni, de aztán szerencsére eszébe jutott, hogy ki vagyok, és ajtót nyitott. Mai családja onsenbe ment, mert ma munkaszüneti napjuk volt, Mai pedig sokáig dolgozott, így a nagyival kettesben tévézgettem, és vártam, hogy megjöjjenek. A nagyitól megtudtam, hogy már 62 éve él ebben a házban, és régen körös-körül rizsföldek voltak arra. Megvitattuk a tévében látott műkorcsolyázókat is, és a kotatsu alá kuporodva mandarint nassoltunk. Aztán megjött Mai, és átmentem az új házba. 

Alig vártam, hogy ágyba azaz futonra dőlhessek, annyira rámtört az időeltolódás és városnézés miatti fáradtság. Ez volt az utolsó estém Maiéknál, és reggel különösen korán kellett kelnem, hogy elcsípjem Rint egyetem előtt, így próbáltam hamar elaludni. Sikerült. 

Saitamai hétköznapok

Mai családja fogorvos család. Apja fogorvos, anyja fogorvos asszisztens, öccse fogorvos és Mai is az. A házuk alsó szintjén van a rendelő, de a gyerekek csak pár napot dolgoznak itt, főleg külső rendelőben vannak. Mai hetente kétszer rendel itthon. Ma szabadnapja volt és ráért velem lógni, úgyhogy kértem, hogy mutasson valami érdekes helyet itt Saitamában. Hát, nem akarom leszólni a Tokión kívüli életet, de nem sok minden lehet erre, ha a legérdekesebb egy óriási bevásárló központ! :P Kb három megállóra volt vonattal ez a Lake Town nevű monstrum. Egy napig tartana bejárni, ha minden boltba be akarnék nézni szerintem. Így is eltöltöttünk vagy fél napot és Mai vett egy csomó ajándékot az évvégi munkahelyi tombolához. Én közben nézegettem a sok hasznos/haszontalan/fura/vicces/cuki kütyüt. Volt az egyik boltban egy szörmók medve, amelyik visszamondta, amit mondtál neki, csak cuki szörmókhangon. Egész jól tudott magyarul. :) Csak azért nem vettem meg, mert nem tudtam eldönteni, hogy kinek adjam karácsonyra. :P

A pihenő szünetben szusszantunk kicsit és ittunk tápiókás bubble teát. Én a karamelles tejes teát választottam. Fincsi volt. Egy csomó mindenes/vegyes bolt volt ebben a bevásárlóközpontban, egész meglepődtem. Az egyik könyvesboltban árultak rubikkockát, és a dobozán rajta volt Rubik Ernő fényképe és egy rövid leírás róla. Az evőpálcika boltban az egyik eladónéni gyorstalpalót tartott nekem pálcikafogásból. Ki volt téve két tál apró szemű vörösbab, és azon lehetett tesztelni, hogy mennyire jó a fogás a pálcikán, úgy, hogy az egyik tálból át kellett pakolni a másikba. Sikerült. :) 

Fél napi vásárlás után tűnt fel csak, hogy az egész bevásárlóközpontban végig csak én voltam fehérember... Saitamába nem sok külföldi jöhet. 

A vacsorát Mai nagyija csinálta. Japános rántott csirkefalatok voltak rizzsel, mellé miszó leves és párolt zöldség. A nagyi 84 éves és igen vidám és fürge. Azt mondta, az én nagymamáim fiatalok. :) Egész jól értem a japánját szerencsére. Panaszkodott, hogy sosem tudja megjegyezni Mai külföldi vendégeinek a nevét, akik nála szállnak meg, de az enyém nem bonyolult, mert a nora japánul kóbort jelent. A kóbormacska a nora neko. :) 

Vacsi után átmentem Maiékhoz és együtt tévéztünk a szülőkkel. Anyukája beszédes, apukája szótlanabb. Az egész család picike. :) Vártam, hogy a zenés műsorban előjöjjön Arashi, de csak a reklámokban voltak, úgyhogy feladtam és jöttem lefeküdni. Holnap korán kell kelnem, mert Mai apja beviszi a nagyit a szomszéd településre orvoshoz és elvisznek a vonatig, ahonnan kb egy órára található egy régi japán falu, ami holnapi uticélom lesz. Még az is Saitama, úgyhogy azért nem csak bevásárlóközpont van erre, na. :)

Naphon 2013!

Hello Tokió! Ismét a Qatarairways volt az a jótevőm, amely elröpített Japánba. Méghozzá egy jól elcsípett szuperkedvezményes áron: oda-vissza volt 135500 HUF! Szépen belefért a hitelkártya keretembe. :) 

December 2-án fél 5 körül szállt fel a gépem viszonylag kevés magyar utassal, Doha felé. Az 5 órás út első felében néztem az előttem ülő útitársaim filmjeit. Mivel középen ültem, ráláttam egyszerre két filmre is. A másnaposok 3 elég morbidan indult, a Wolverine-t meg már láttam, úgyhogy nem igazán hiányzott egyikhez sem a hang. Az én képernyőm sajnos nem reagált semmire, úgyhogy az út második felében ablak melletti magyar szomszédommal beszélgettem. Nagy ősmagyar rajongó volt és tőle tudtam meg, hogy az ősmagyarok régen Japánt úgy hívták, hogy Naphon, és ebből lett a japánoknak a Nippon. Bizony, az ősmagyarok nevezték el Japánt, igazán büszkék lehetünk. Azt is megtudtam, hogy szomszédom magán cruiser yachtokon vizisport (főleg búvár) oktató. Régebben egy Japánkörüli cruiseren is dolgozott 5 évig, a mostani hajója meg Abudabinál horgonyzott épp. Érdekes élet lehet, bár én nem tudnám ilyen sokáig csinálni a hajóndolgozást. 

Dohában most jobban alakultak az átszállási körülmények. Rutinosan megtaláltam a wifi spotot, aztán már szinte szállhattam is fel a tokiói gépre. Most nem várakoztattak minket karámban, mint múltkor. Ez a második gép szerencsére jóval nagyobb és kényelmesebb volt mint az első, és itt még helyet is sikerült előre választanom. Most az ablak mellett döntöttem, és bár két szomszédom is fel kellett állítanom, ha ki akartam menni, sokkal kényelmesebb volt az ablaknak dőlve aludni. Aludtam is vagy 5 órát a 9-ből. A maradék időmben meg ettem, beszélgettem, illetve játszottam a szerencsére itt jól működő kivetítőmön. 

Kétszer szolgáltak fel ennivalót (Doha felé egyszer), de már nem tudtam volna megmondani, hogy melyik volt ebéd, melyik vacsora, vagy éppen reggeli, annyit változott az időzóna. :) Volt egy nyugatias menü és egy japános menü, amit a japán szomszédaim kicsit megkritizáltak, de szerintem egész ehető volt. Na jó, a rizst talán tényleg szétfőzték egy kicsit. :) Most két egyetemista japán srác ült mellettem, viszonylag nulla angol tudással, úgyhogy nagyon megörültek, amikor japánul reklamáltam meg, hogy a mellettem ülő ráült a biztonsági övemre. Utána small talk-oltunk néha, amely során megtudtam, hogy Németországban voltak és Gunmába mennek és hogy az egyik jövőre egy banknál fog dolgozni. Aranyos, normális útitársak voltak, szerencsém volt. 

Naritán a reptéri vámos fennakadt azon, hogy tavaly is voltam Japánban, kétszer is, de szerencsére meggyőzte a "szeretem Japánt" magyarázatom és a végén mosolyogva adta vissza az útlevelem és nem is akarta megkeresni a táskámban rejtőző szalámit. :)

Naritáról elvonatoztam Uenoig, ott átszálltam az egyik metróra, ami aztán vonattá alakult át a végállomáson és továbbvitt Yatsuka állomásra Saitamában. Onnan felhívtam Mai-t, aki 5 perc múlva felvett kocsival és hazavitt. Találkoztam a szüleivel és a szomszéd házban de velük egy teljen lakó nagymamájával, akinél lakni fogok. Jó nagy mindkét ház és elsőre kicsit labirintusos tákolmánynak tűnik. Fűtés nincs a nagyinál, de szerencsére elektromosan fűtött a lepedő, az asztal, és természetesen a WC ülőke is. Remélhetőleg nem fogok fázni. :D