Utolsó edzőnap (2023. április 13.)

A reggeli elkészüléses rutin után megérkeztünk utóljára a közösségi ház színháztermébe, ahol a dobos felkészítések folytak. Bemelegítés után egyből játszottuk is a tegnap tanultakat, ami elsőre teljesen kiesett nekem, és csak a harmadik körre jött vissza. De legalább visszajött! A fődarabot és a 25 másodperces bemutatkozásunkat játszottuk körbe körbe, és a pihenők között a Tokara gyakorolta a fellépő darabjait. Nagyon jó nézni, ahogy játszanak, tele energiával, erővel és maguk a darabok is izgalmasak. 

Dobolás után Arték elvittek minket egy közös ebédre, egy 50 éve működő családi étterembe, ami nagyon retró hangulatú volt. Én rament ettem gyozával, és ittam mellé egy "kürímü szódát", ami egy zöld színű szörp egy gombóc fagyival. Mindent nagyon gyorsan kihoztak! És minden finom is volt, meg nagy adag. Közösbe rendeltünk lóhús sashimit is, ami helyi specialitás, így meg kellett kóstolnunk. Viszont ennek még elég fagyos íze volt, nem engedett ki teljesen a fagyasztásból. 

Ebéd után elsétáltunk páran megnézni a 750 éves cseresznyefát nappal, aztán visszatértünk a hotelbe. Vacsorára kiugrottam egy rizsgombócért, és meglepi desszertet is kaptam mellé, mivel az egyik kanadai dobostárs hozott a szobámba epres tejszínhabos szendvicset, meg egy kis kanadai ajándékot. Elmondhatom, hogy mostmár Yellowknife-ban is van japándobos ismerősöm. 

Epernap és káposzta (2023. április 12.)

Ma reggel kipróbáltam a rizsautomatát. 50 grammonként növekvő egysegenként lehetett kérni, és a rizstálba belepottyantott annyi adagot. Furi volt. 

Dobon ismet keményen dolgoztunk, megtanultuk a másik rövidke bemutatkozó darabot is, aztán ki is dőltünk 2óra körül. Yukari elvitt minket kocsival egy szedd magad (és edd is meg) eper farmra. Egy hazikóban megvettük a jegyet, ami 1800 yen volt, és kaptunk egy fólia sátor számot, ami a 8-as volt. Odavezettünk kocsival és egy óránk volt annyi epret magunka tömni amennyit bírtunk. Ketten számoltak közülünk és 60 darabig jutottak. Én szerintem kicsit ez alatt teljesítettem. Kaptunk egy műanyag tálat, aminek egyik felébe a szárakat gyűjtöttük, hogy ne dobáljuk szét, és a másikba valami édesített tejes krémet adtak, mártogatni az epret. Utóbbit utántöltötték kérésre. Én fél óra alatt dőltem ki kb. Emelt ágyások voltal, így nem kellett hajolgatni és az eprek is szép nagyra tudtak nőni. Szórakoztató program volt, szerintem életemben nem ettem ennyi epret mint ma. 

Utána elmentünk a Workmans nevű helyi Decathlonba, ahol a doboláshoz kerestünk cipőket. Én végül csak a bokámra vettem egy szorítót, mert kezdtem érezni ma kicsit, de páran egész sok mindent bevásaroltak. 

Yukari viasszavitt minket a hotelbe, ahol szusszantunk egyet, aztán mivel csak eper volt az ebéd, szerveztünk egy vacsi kimozdulást. A vacsira csak 4-en mentünk, mert egyikünket megtalálták email-en az otthoniak, egy tagunk pedig csak akkorra tudott masszázst foglalni amikor enni indultunk. Megint bárétterembe mentünk, amit én néztem ki a neten. Sokféle étel volt, bár kihívás volt a teljesen japán menü. Segített megint Google, és a pincérlány is igyekezett magyarázni dolgokat. Mindenhez amit rendeltünk nyers káposzta járt, vagy levélként vagy csíkozva. A végén már nem nagyon bírtunk ránézni. Az ételek amúgy finomak voltak, főleg pálcikára felszúrt sült dolgok. A kedvencünk a bacon-be tekert sajtgolyó volt, bundázva, de ízlett a bacon-be tekert koktél paradicsom is.

Kíváncsi vagyok, eperről fogok-e álmodni ma vagy káposztáról!

Első dobnap (2023. április 11.)

Reggel majdnem elaludtam, pedig kár lett volna lekésni a reggelit, mert egész fincsi és változatos volt. Összekaptam magam és már indulásda készen mentem az ebédlőbe, ahol kontinentális és japános svédasztalos reggeli közül lehetett válogatni. Volt rizsautomata is, amiről csak később derült ki, hogy az, ezért most nem próbáltam még ki. Reggeli után a hotel előtt gyülekeztünk és ismerkedtünk a többiekkel, aztán felvett minket a Tokara egyik tagja, Dean kisbusszal és elvitt az edzés helyszínére. Természetesen japándob edzésről van szó, felkészítenek minket a hétvégi kétnapos naritai taiko fesztiválra, ahol kb. 800 dobos fogja együtt játszani a közös darabot. 

Odabent már várt minket Art Lee és Yukari és egy bemutatkozó kör után felpróbáltuk a fesztiválra készíttetett egyenkabátkánkat, majd hozzá is láttunk a tanuláshoz. Csapatunk 8 fős, de fellépni csak 6-an fogunk, két holland résztvevőt (akiket már ismertem korábbról) vár otthon a munka, nem tudnak végig maradni. A 6 főből 3 kanadai, egy Kanadában élő brazil, egy Ausztrál és vagyok én. Elég vegyes tudású a csapat, van aki már 14 éve dobol és csapatának a vezetője, van aki még eléggé kezdő, és olyan is, aki már nem dobol, de a párját kísérte ezért ismét elővette erre az alkalomra az ütőit. Van aki most jár először Japánban, és van aki már negyedszerre vesz részt Art Lee valamelyik workshopján, illetve van Barry, aki szerintem már egy alkalmat sem hagyna ki, és szinte hazajár Iidába (kivéve, ha Covid-zár alatt van az ország). 

Art és Yukari irányításának hála, egész gyorsan megtanultuk a közös darabot, és persze rendesen el is fáradtunk közben. Nem doboltunk 3,5 óránál többet, de teljesen kimerültünk a végére, úgyhogy amikor felmerüpt a kérdés, hogy folytassuk-e még valami gyakorlatsorral, vagy menjünk közös ebédre, lecsaptink az utóbbi ajánlatra. 

Kocsival elvittek minket egy finom sushizóba, ahol jókat ettünk, és beszélgettünk picit a séffel. Séf lelkes volt a külföldiek láttán, kaptunk tőle apró rákocskákat meg tintahalakat ajandék nasiként. Szerintem kicsit csalódott volt, amikor páran simán benassoltuk a szomorúan ránk kacsintó falatokat, elborzadás nélkül, de örülhetett is, mert volt, aki nem volt ilyen merész. 

Ebéd után Art visszavitt minket a hotelünkhöz, és innentől szabad program volt. Ezt én sétaval töltöttem, felkeresve a Uniqlo boltot, ami 45 percre volt a hoteltől. Tetszett a táj útközben, átkeltem egy folyón is és hegyre is másztam kicsit, így jó volt a rálátás a városra. A Uniqlo-ban sima fekete pólót kerestem a fellépőkabát alá, mert csak logósakat hoztam magammal. Találtam egyet, így kipróbálhattam a japán próbafülkézést. Ez úgy kezdődött, hogy rámszóltak, hogy ne menjek be cipővel, így szégyenkezve kihátráltam és zokniban közelítettem újra. Ezekután gyorsan rákérdeztem, hogy az átlátszó vékony zsákocska amit kaptam, micsoda, nehogy elrontsak megint valamit. Kiderült, hogy azt a fejemre kell húzni, hogy ne kenjem össze a sminkkel a ruhát. A sikeres vásárlás után benéztem a szomszéd drogériába is, ahol naptejet vettem, mert annyira jó idő lett, hogy aggódtam, nem tart ki a hozott kisadag naptejem az út végéig, rá kell erősítenem. 

Hazafelé rámsötétedett, amikor pont egy denevérekkel teli parkon kellett átvágnom, de szerencsére rendesen kikerültek és nem repültek szembe, csak majdnem. A parkban találtam egy 750 évesnek írt cseresznyefát, amot majd nappal is meg kell nézzek. 

Útközben még beugrottam a sarki boltba egy húsos gőzgombócért vacsira, aztán visszatértem a hotelembe és néztem a japán tv-műsorokat. Pont egy olyan vetélkező ment, amiben a taiko no tatsujin játékkal versenyeztek profi amatőrök, és pont a kedvenc számomat is dobolták, így még teljesebb lett a napom. Holnap folytatódik a dobtanulás, remélem, nem alszom el reggel!

Érkezés Iidába (2023 április)

A Google térkép utazástervezője szuperjó. Mivel kihívás Kristi barátnőm felé a közlekedés, már előző este is sokat segített, amikor elvezetett a második vonatutam után az első buszom megállójáig, amit nem tudom, hogy találtam volna meg, illetve a létezéséről sem tudtam volna nélküle. Mai nap pedig addig kalibraltam, amíg a sok négyátszallásos opció mellett feldobott egy olyan busz-vonat kombinációt, ahol a vonat úgy váltott háromszor vonalat, hogy csak a neve valtozott, a szerelvény nem, így le sem kellett szállnom közben. De visszatérve a buszokhoz, tegnap három fajtát tapasztaltam. Van amelyikre elől szállunk, érintjük a kártyát és kész vagyunk. Van amelyiknél érintés előtt kérdezik, meddig mész, mert úgy ütik be, mennyit vonjon a kártyáról. Végül van amelyikre hátul szállsz, érinted a kártyát (vagy jegyet húzol), és leszálláskor megint érinted, vagy aprópenzt pergetsz a sofőr melletti gyűjtőbe. Kicsit olyan mint otthon az elsőajtós felszállásos buszok, amit összevissza variálnak. 

Az Iidába tartó helyközi busz a klasszikus helyjegyes volt, bemutattam a mobilomon a visszaigazolást és indultunk. Épp hogy futás nélkül elértem a buszt, mivel Shijuku-ban bolyongtam egy kicsit előtte, annak ellenére a Google azt is megmondta melyik ajtó és kijárat a legpraktikusabb. 

Olyan másfél óra után megálltunk egy autós pihenőnél wc-szünetre, aztán gurultunk is tovább. 

A táj nagyon tetszett, mert hegyek között haladtunk és völgyekre lattunk rá, a távolban pedig havas hegycsúcsok kukucskáltak. Találgattam, hogy vajon melyik lehet a Fuji. 

Négy óra 24 perckor, percre pontosan megérkezett a buszom Iida vonatállomás elé, ahonnan már csak 5 perc séta volt a hotel. A becsekkolás olyan volt, mint ha a reptéren lettem volna, mivel a front előtt automaták sorakoztak, amin lehetett valasztani angol nyelvet is, beolvasta a foglalással küldött QR-kódot, szkennelte az útlevelet, a hotelesnek csak annyi feladata maradt, hogy megmutassa hol van az étterem és a lift, majd mélyen meghajolva várja, hogy becsukódjon velem a liftajtó. Mókás volt. 

A hotelnek ez a szárnya frissen épült, már csak azt kéne kideríteni, mi a hely vonzereje, amihez ekkora hotel kell nekik, mert eddig nem volt egyértelmű. Nem hiszem, hogy Japán első kísérleti körforgalmára lennének ennyire kíváncsiak. Kipakolás után el is indultam felfedezni az igazságot, de a válaszra nem derült fény. Pedig jó erősen sütött a nap, még a napszemüvegemet is előkaptam hozzá. És mivel a maszktól párásodott jobbnak éreztem maszk nélkül megoldani a dolgot. Ehhez kellett kis merészség, mert amióta megérkeztem Iidába, mindenkin masz volt, akit láttam. Nem tudom, hogy ez valami helyi különszigor vagy sem, de sem Zaoban sem Tokióban nem vették már ilyen komolyan a maszk hordást, csak a tömegközlekedésen maszkolgattak, mivel március végén eltörölték a kötelező előírását. Azért is volt fura a maszkosok látványa, mert egyebként nagyon kihalt volt a város, alig volt gyalogos az utcákon, és akkor is ritkán mentek ketten azonos oldalon, így nem fenyegetett a cseppfertőzes senkit.

Felfedezőutam során megtaláltam a 10 évvel ezelőtti rizshantoló automatát, meg megvolt. Felmásztam egy kihalt szentélybe, ahonnan megcsodáltam a kilátást, megnéztem két körforgalmat, ami egyel több volt mint 10 éve, aztán visszasétáltam a hotelbe, mert találkam volt 6-kor az egyik új dobostarsammal, Melindával. Melinda Ausztráliából, Brisbane-ből érkezett. A covid óta még nincs közvetlen járatuk, így Szingapúron át kellett jönnie, kétszer 8 órás úton. Most jár másodszor Japánban, a Tokara csapatot még bem ismerte személyesen, és 8 éve dobol a Toko-ton Taiko tanuló csapatában, ami Tenteke néven fut. Aranyos volt, főleg, hogy reagalt felhívasomra és eljött találkozni és barátkozni. Beültünk együtt egy izakaya bárba, ahol én voltam a nyelvtudás. Szerencsére elég voltam a feladatra, néha kombinálva a Google fordítóval. A pincérnő szuper aranyos volt, és egy rakás extra dolgot hozott nekünk. Kaptunk például általa készített füstölt camambert sajtot, ami markáns füstös ízű volt. A bárpultbál az egyik törzsvendég is küldött nekünk rágcsát. A végén mar azért is jöttünk el, nehogy adjanak még valamit, mert már jól tele voltunk. Azért kaptunk egy sörkupont is tavozáskor, a következő alkalomra. Kívancsi vagyok, mit hoztak volna még, ha tudták volna, hogy ma volt Melinda szülinapja. 

Holnap kezdődik az utam dobolós része! Kíváncsian várom!

Húsvéti sakura nézegetés, 2023 április

Kristi kanapéján nagyon jól aludtam, és talán az időeltolódás miatt, de felpattant magától a szemem még az ébresztőóra előtt öt perccel, így nem vertem fel senkit a koránkeléssel vasárnap reggelén. Összeszedtem magam, elmajszoltam egy rizsgombócot és egy 25 perces sétával indítottam a napot a legközelebbi állomásig. Szép napos idő volt, ezért nem bántam a sétát. Két vonatozás után ismét Ikebukuróban voltam, ahonnan a shinkansenem indult. Mivel még volt sok időm, körbejártam az ízléses pultos gyorsételes szekciót a bejárat mellett, ahol finomabbnál finomabb ételek voltak kirakodva. Még jó, hogy nem voltam éhes, mert nehezen tudtam volna dönteni. Így is rámkacsintott egy ehető virágokkal díszített fánkocska, így megvettem Anett barátnőmnek, akit látogatni készültem éppen. Még mindig volt majdnem egy fél órám, és itt a vonatok (főleg a shinkansenek) általában percre pontosan mennek, ezért nyugodtan ültem le egy picike kávézó kiülőjébe egy reggeli kávéra. A kiválasztott lattém a képen jól nézett ki, és élőben is, viszont élőben sokkal nagyobb volt, vagy 7 deci. Elkortyolgattam, miközben három idős japán néni duruzsolt a háttérben a szomszéd asztalnál. Amikor ketten elmentek kicsit, a maradék néni kíváncsian leszólított és kikérdezett honnan hova kivel mivel megyek. Én nem mertem nagyon visszakérdezni, mert míg válaszolni tudok, az én kérdéseimre adott válaszaot már nem biztos, hogy megértettem volna. Tetszik, hogy az idős nénikék mindig azt feltételezik, hogy a megszólított külföldi fogja érteni a japánt. Már korábban is ezt tapasztaltam. Lehet velük gyakorolni kicsit. Tegnap amikor előre vettem a shinkansen jegyeket, a jegyárus kitartóan bepötyögött minden kérdést a tableten a fordítóba, pedig igyekeztem japánul válaszolgatni. 

A shinkansen elrepített Shiroishizao állomásra, ami egy megálló Fukushima után. Itt már várt rám Anett, aki kellemes meglepetésemre időközben jogsit és kocsit szerzett, így a cuki mini Nissánjával robogtuk körbe a helyi látnivalókat. Anett felvitt Zaora, a hegy felé, mert feljebb még tartott a sakura virágzás. Mutatott szép facsoportokat, parkban, folyómentén, szentély mellett. Ellátogattunk a hotelbe ahol dolgozik, itt játszottunk kétmenetnyi taiko no tatsujin dobos játékot, meglestem a lakását, aztán mentünk finomságokat enni. Zao egyik erőssége a sajt és tejtermékek. Ettünk jó sajtos carbonarát egy aranyos étteremben, aztán a szomszédos tejtermék boltban vettünk tojásformájú édessajtkrémes mochit, kóstoltunk édes tejet, ami olyan volt mint a madártej krémje, és szereztünk be pudingot is. Anett kedvenc sajttortáját sajnos vasárnapra elkapkodták, így az  kimaradt. Rendes onsen most nem fért a programba, helyette vettünk kis törülközőket és az ingyenes lábaztatót próbáltuk ki, ahol ugyanaz a termálvíz folyt. Kellemes meleg volt és néhol sakura szirom is úszott benne. A kalandjaink végén Anett visszavitt az állomásra, búcsútvettünk egymástól és visszasuhantam Tokióba. Nem egy tradícionális Húsvét volt, viszont nagyon kellemesen telt! Kellemes Húsvéti Ünnepeket!

Post-COVID Japán, 2023 április

Hosszabb kihagyás után ismét Japán utibeszámoló következik. Kinyitott az ország, én meg gyorsan be is repültem. Helsinkiből a Fekete tenger felé Hanedára érkezett a gép, 12 óra 39 percnyi repülési idővel. Három film és pár óra alvástettetés után sikeresen landoltunk Japánban. Az úton egy svájci lányka ült mellettem, akivel a hosszú út utolsó 10 percében elegyedtem szóba. Először jár Japánban, a barátját jött látogatni Kiotóba és nagyon izgatott volt. További jó utat kívántunk egymásnak és mentünk sorbaállni. A beléptetés egész gyorsan ment, covid ellenőrzés csak annyi volt, hogy kamerával figyeltek minket egy pultnál, ahogy áthaladtunk. A visit japános applikáción elkészített regisztrációmat sem nézte senki, csak Budapesten a becsekkoláskor az EU vakcina igazolásom. Ami itt kellett, az a két QR kód volt, a bevándorlasos és a vámnyilatkozatos, de akinek nem volt előre, az vagy a gépen vagy ott helyben kitölthette a szokásos papírváltozatot. 

Egy előnytelen fotó és az ujjlenyomatok begyűjtése után bent is voltam, kb 40 perc alatt, amiből 37 a sorbanállás volt. 

A bőröndfelvételnél viszont volt egy kis fennakadás, mert sajnos letörték a nagybőröndöm egyik kerekét és be kellett gyűjtenem róla a jegyzőkönyvet a biztosítás miatt. Az utolsó lépés a vámos rész volt, itt a QR kódot egy gépnél kellett előtte szkennelnem és végiglépegetnem a kérdéseken, ami végén kiírták hogy majd fáradjak a sárga kapuhoz. A sárga kapu viszont a bőröndkinyitós volt, amit pofátlanul ignoráltam (ne nyitogassák a kis sérült bőröndömet, eleged szenvedett) és a kék átengedős kapun mentem át, ami simán át is engedett, és nem csapódott be az orrom előtt szerencsére.

A reptéren begyűjtöttem a japán SIM kártyám, a JR-automatanál a Welcome suica vonatkártyám és bevonatoztam a Monorail-lel a városba. Szombat délután 3 körül volt és egész szellős volt a közlekedés, csak Ikebukuro állomáson kezdett sűrűsödni a tömeg, így egész jól felfértem mindenhova a bőröndökkel.

Útközben az ablakból láttam pár maradék sakuravirágot, de itt Tokióban már nagyjából elvirágzott. 

Ikebukuróban barátnőm Kristi jött elém és beültünk vacsizni, aztán elbumliztunk a lakásáig, ahol Tokióban megszállok. Első Japán étkezésnek igyekeztem nagyon japánosat választani, egy szett menü volt, miso levessel és halas húsos rizstállal. Latszik, hogy igen éhes voltam, mert még képet is elfelejtettem készíteni.

Kristi lakása még egy óra út volt, egy vonat és egy busz átszállással. Sikeresen megérkeztünk, beszelgettünk, ajandékot osztottam, majd kipihentem a hosszú utazást és aludtam egy jót. Feleslegesen izgultam az időeltolódás miatt, simán elaludtam az első este. Itt vagyok Japánban! Kalandra fel!

Hawaii - második nap (2019.06.25)

Mármint második teljes nap. Borús felhős időre ébredtem ezen a reggelen is, de legalább bár nem 5-kor, csak 7-kor. Vagyis igen, még nem álltam át Nóra-ütemezésre, de ez most pont jól jött, mert korábban kezdhettem a napot. Az előrejelzés nem mondott egész napos esőt, úgyhogy úgy döntöttem, kihasználom a száraz órákat és felmegyek a Waikiki strand melletti Diamond Head kráterhez. Bekentem magam naptejjel és elsőként elindultam kávét keresni. Miután sikeresen beszereztem a lattém, a következő zsákmányom egy poke tál volt, ami nyers tonhal darabkákat takart rizságyon, valamilyen általunk választott szósszal. Ez elvileg hawaii étel, de nekem elég japánosnak tűnt.  A jó értékeléseket kapott Ono Seafoods- nál vettem meg, és két ízesítéses kombót választottam, a Hawaiit és a csípős ahit (ahi a tonhal). Helyben nem volt túl sok ülőhely, ezért elsétáltam a közeli Paki parkba és ott ettem meg egy asztalnál, a hátérben a Diamond Head kráterrel, hogy ráhangolódjak. 

A krátert megmászni olyan 2 óra volt odavissza. Útközben láttam mangófákat, szép virágokat, kis gyíkocskákat, és esőfelhőket. A felhők néha esőt is szitáltak, de ez sosem tartott túl sokáig. A szitálás nagyrészt olyan volt, aminél nem tudod eldönteni, érdemes-e hozzá kinyitni az ernyőt, vagy még nem zavaró. Néha azért már zavart és olyankor kinyitottam. Szerencsére a krátermászás alatt pont nem esett (talán picit szitált), úgyhogy nyugisan feljutottam a tetejére, ahonnan szép kilátás nyílt volna az öbölre, ha nem takarja ki egy felhő. Mivel korábban is hamar továbbálltak a felhők, ezért megvártam a tetőn, hogy kitisztuljon kicsit, ami meg is történt, aztán lemásztam. Nem volt nehéz útvonal, közben nézelődtem, lestem a madarakat, díszes felfines kovácsolvas kapukat, és néha a hullámokat a szörfözőkkel. Az út egy része közvetlenül a víz mellett vitt elahol érkezésemre csak úgy spuriztak vissza az óceánba a rákok. Elég ronda fekete rákok voltak. 

Azt nem említettem, hogy a krátert dobverőkkel másztam meg, ugyanis elhoztam őket, hogy  ne kelljen visszamenni értük később a szállásra, ha már eleve a városban vagyok. Azért kellettek a dobverők, mert este 6-kor kezdődött Endoék dobiskolájában egy haladó óra, amire szintén benézhettem. 

Előtte még elmentem vacsizni a Teddy's Bigger Burgers nevezetű helyre, ahol tényleg jó nagy burgereket adtak. Mire eljutottam odáig már elég rendesen zuhogott az eső! Próbáltam úgy mozogni, hogy minél kevesebb részem lógjon ki az ernyőm alól, amíg fel nem fedeztem, hogy a strandon ücsörgéshez magammal hozott polifóm egész jól megvéd az oldalról érkező beázásoktól. Így libbentem be a burgeresbe, ahol rendeltem egy avokádós burgert sültkrumplival. Nem volt rossz, csak kicsit gyorsan kellett megennem, mert már mindjárt kezdődött a dobóra. 

A dobtermet sikeresen megtaláltam egyedül, és beállhattam a bemelegítésre. Utána sajnos nem tudtam nagyon aktív lenni, mivel konkrét darabok gyakorlása következett, de nézni is érdekes volt, ügyesek voltak. Utána az egyik tag hazavitt kocsival, aminek szintén örültem, mivel még mindig eléggé esett. 

A szálláson aztán kiderült, hogy jól leégtem kis foltokban, ahol nem sikerült rendesen bekennem magam, annak ellenére, hogy alig láttam a napot. Veszélyes ez az ózonlyuk! Vigyázni kell nagyon!

Hawaii - első benyomások (2019.06.24)

Szóval az úgy volt, hogy bár a mobilnetet még előtte kikapcsoltam, maga a roaming valamiért nem kapcsolt le, ezért hálózatot fogtam a mobilomon a los angelesi reptéren. A fogott hálózat alapján szépen automatikusan átállt a mobilom a los angelesi időzónára, aztán ott is maradt, miután sikeresen kikapcsoltam a roamingot. Persze ezt valahogy nem észleltem, mivel érkezésemkor honoluluban főleg a tesóm által kölcsönzött karórát használtam első este. Viszont levettem zuhanyzáshoz, és elrejtettem a táskámban, ezért legközelebbi időellenőrzéskor - másnap reggel - a mobilom volt először kéznél, így ahhoz igazodtam. Ez azt jelentette, hogy honolului első napomat a los angelesi időzónában kezdtem meg, ami 3 órával jár Hawaii előtt. Az utazás és időeltolódások miatt egyáltalán nem tűnt fel, hogy valójában nem 8-kor keltem, hanem 5-kor. Ugyan kissé még szürkület volt, de ezt annak tudtam be, hogy borús az idő, hiszen előző este volt egy nagy zuhé is. Így történt, hogy 7 órakor indultam sétára a szállásról, ami kb 50 perc gyaloglásra van a strandrésztől, és közben csodálkoztam, hogy milyen kihallt a város hétfő reggel "10-kor". Waikikiben azért már mászkáltak túristák és kezdtek nyitni a boltok. A kinézett kávézóm, a Sheraton hotel melletti Honolulu Coffe is már nyitva volt, úgyhogy beugrottam egy Hawaiian lattéra és egy tojásos-sajtos szendvicsre. A latte egész édes volt, gyanítom, hogy mézet tettek bele. 

A sétám alapján az alábbi első benyomásaim vannak Hawaiiról. Az egyetemi kampusz különösen, de a város egyéb részei is tele vannak egzotikus növényekkel, szép virágzó fákkal és bokrokkal. Mivel a levegő meleg és kissé fülledt, teljesen olyan, mintha pálmaházban sétálna az ember egy botanikus kertben. Az illatok is olyanok mint egy pálmaházban, kissé nedves fűszeres, trópusi, és néha tényleg van virágillat is a levegőben. Nekem nagyon tetszett és a megfázásomra is olyan volt, mint valami inhalátor. A páratartalom épp csak annyi, hogy ne legyen nagyon zavaróan fülledt, pont határeset. És mint egy botanikus kert, tele van a környék madarakkal. A kilátás az ablakomból fákra nyílik, és csivitelnek rendesen reggelente. 

A városban van buszhálózat, de eddig sétáltam, mert úgy többet látok és ráérek. A buszok elején van lehajtható bicikli tartó, amire két bringa ráfér. Sok a pálma, van minden féle formájú. Sok viszont a hajléktalan is. Feltűnően sokan vannak. Állítólag egyes államok vesznek nekik egy irányú jegyet Hawaiira, hogy megszabaduljanak tőlük, nekik meg kedvező az itteni egész éves meleg időjárás, nincs többé utcán átvészelendő hideg tél. Waikiki környékén a turisták 80%-a japán, emiatt egyfolytában japán beszédet hallok és szinte minden ki van írva japánul is. Meg Honolulu tele van japán kajákkal és boltokkal, szóval olyan, mintha igazából Japánnak egy olyan részén lennék, ahol angol az alapnyelv. Ezt az érzést erősíti nálam az is, hogy taiko órákra is megyek. 

Csak Oahu szigezen van vagy 20 taiko csapat állítólag! A jóval kisebb Kauain is van 3. Jó helyre jöttem, úgy érzem! 

Waikikin szemrevételeztem a strandot, ami szép homokos, pálmafás. A víz azúrkék és a hullámok lágyan fodrozódtak. Így korareggel nem volt nagy tömeg, később meg esős idő volt, úgyhogy még nem tudom, strandidőben milyen a zsúfoltsága. A víz picikét hideg, de szokható. 

Strandlátogatásom után szép lassan visszasétáltam a koleszba, mert Endoék negyed 2-re jöttek értem. Ezen a ponton jöttem rá, hogy rossz időzónában vagyok, mivel gyanús volt, hogy nem érkeztek még meg, pedig már majdnem kétóra. Gyorsan rácsörögtem a feleségre, Chizukora, aki megerősítette, hogy bizony, negyed 2-kor találkozunk.  Gyors telefon ellenőrzés és karóra előketesés után rájöttem a hibámra. 

Így hirtelen nyertem 3 órát, úgyhogy betértem egy Endoék által ajánlott ramenesbe, az Agu ramen bisztróba, ahol kipróbáltam a parmezános ramen specialitásukat, ami egész finom volt. Aztán értem jöttek Endoék és egy tanítványuk, a barbadosi Marley és elkocsikáztunk a remek Taiko rendszámú kisbuszukkal az egyik könyvtárba, ahol fellépésük volt, amit megnézhettem és kicsit segítettem a pakolásnál. 

Este 7-8-ig volt egy középhaladó taiko óra amin részt vehettem, aztán 8-9-ig katsugi okedo óra volt, amit már régóta ki akartam próbálni. A középhaladó órát Kenny Endo tartotta és Oedo Sukeroku darabokat gyakoroltunk. A katsugi (vállon hordozható dob) órát az egyik tanítvány, Shawn tartotta, és saját készítésű gyakorló dobokon játszottunk. Egész jól szóltak ahhoz képest. Élveztem mindkét órát és a végén az egyik tanítvány elhozott a szállásra kocsival, így ismét jó dolgom volt. 

Hawaii - odaút (2019.06.23)

Kezdjük az odaúttal. Hosszú. Hawaii jó messze van. Tökéletes párkapcsolat tesztelésére, mert ha az odaút alatt kibírják egymást és nem vesznek össze, akkor biztos alapokon áll a kapcsolat. 

Londonból Los Angelesig a British Airways-el repültem, és az út kb. 11 óra 15 perc volt. A folyosó szélén ültem két pasival egy sorban, ami praktikus volt, mert amíg én legalább 6-szor elmentem wc-re, addig nekem csak kétszer kellett kiengednem őket. Egyébként nem volt semmi különös az úton, nem haverkodtam senkivel, tévéztem meg bóbiskoltam. Kétszer kaptunk enni, egy főételt meg egy reggelit, meg közben jégkrémet és vizet. 

Los Angelesben léptem be amerikába, ami azt jelentette, hogy itt kellett átesnem a bevándorlásos beléptetésen. Először egy ESTA-automatához tereltek, ahol be kellett olvastatnom az útlevelemet, jóváhagynom az adataim, bevallani, hogy nem hoztam be semmi nem megengedettet és nem vagyok terrorista, majd a gép lefotózott és levette az ujjlenyomataimat. Aztán közölte, hogy valami nem oké, ezért menjek az ügyintézőkhöz. Ahova kilométeres sor kígyózott, úgyhogy megrémültem, hogy nem fogom elérni a csatlakozást, mivel utána még fel kellett vennem a bőröndöm és feladnom a Hawaii gépre, aztán átmenni a biztonsági ellenőrzésen. 

Aztán végül feleslegesen aggódtam, mert kb két óra alatt átjutottam minden akadályon és nem késtem le a következő gépet. A bevándorlásos konkrétan semmit nem kérdezett, nem tűntem gyanús migránsnak ezek szerint. Magyarázta, hogy valószínűleg azért nem ismerte fel az arcom az ESTA-automata, mert most léptem be először ESTÀ-val. 

Rutinos utazó vagyok, de ez a los angelesi átszállás kissé összezavart. Miután felszedtem a bőröndöt, nem volt annyira egyértelmű, merre kell vele mennem. Kóvályogtam kicsit a reptér előtt, aztán visszamentem megkérdezni egy kedves biztonságis hölgyet, aki útbaigazított. Közben laza mozdulattal lekaptam a bőröndről a cédulát, mivel, gondoltam a következő járatra újat kapok. Hát hiba volt, mert bár felvettem a bőröndöt, az végig be volt csekkolva a cédulán, ugyan azzal kellett volna beadnom ismét. Szerencsére a checkin pultos lány ügyesen visszavarázsolta rá egy tűzőgép segítségével, és szerencsére közeli kuka híján csak a táskámba gyűrtem be a cédulát, nem a szemetesbe. Ezek után már csak egyszer kértem útbaigazítást, mivel nem találtam a kapuszámom, de még ennyi szerencsétlenkedés is belefért az időbe bőven. 

A Los Angeles-Honolulu útvonal 5 óra 45 perc volt kb. Itt főleg alvást szimuláltam, meg váltottam pár szót a szomszédommal, aki egy fiatal floridai lány volt. Most repült életében először és ment apukáját látogatni, aki hawaiion dolgozik. Nagyon lelkes és barátkozós volt. 

American Airlines-zal utaztunk, ami kissé fapados, mivel a közel 6 óélrás útra csak egy kis zacskó perec és innivaló járt ingyen. Erre nem számítottam, úgyhogy eléggé éhesen érkeztem Honoluluba. Szerencsémre itt elém jött a japándobos Endo házaspár, akiket pár hete ismertem meg egy németországi dobos eseményen, és teljesen szárnyuk alá vettek itteni utam alatt. Ők szerezték az oahui szállásomat is, mivel beajánlottak az egyetemi kampusz kedvezményes árú koleszába, ami 33 USD éjszakánként. 

Szerencsére volt wifi a reptér előtt is, így siketesen megtaláltuk egymást, aztán elvittek étterembe vacsizni. Japán étterembe mentünk, ahol halat, csirkefasirtos nyársat, tofut, kávézselét ettünk, aztán leraktak a kampuszon. A leraktak alatt nem csak azt értem, hogy kiraktak, hanem feljöttek megnézni a szobát is, hogy minden rendben van-e. Szóval nagyon jó kezekben vagyok. 

A kolesz 6 emeletes, de trükkös kialakítású, mert a szobámhoz tartozó közös konyharész a harmadikon van, és innen fél emelettel lejjebb és feljebb vannak a hálószobák. A konyha amúgy fedett terasz, nincs oldalfala, és jó óriási, mint valami főzőiskola. 

A szobám picike, van benne egy ágy, egy beépített szekrény, egy tükör és egy nagy fiókos sarokasztal. Légkondi nincs, csak asztali ventilátor, de mivel megfáztam a repülőúton, nem is hiányzik. A célnak pont megfelel. 

Megyek Hawaiira!

Megyek Hawaiira!!!

Hawaii olyan hely, aminek hallatán szerintem minden magyarnak az egzotikus nyaralás és pálmafák képe ugrik be. A legtipikusabb szimbóluma az olyan vakációnak, amiről csak álmodozunk, vagy beépítjük hétköznapi mondatainkba, mint a kikapcsolódás szinonimáját, "Háváj van!". Én legalábbis így látom, és ezt erősítette bennem az is, amikor a checkin pultos srác elismerően elmosolyodott honolului uticélom láttán, és az útlevél ellenörző rendőr zokon vette, amikor csak úgy odavetettem neki a Honolulut arra a kérdésére, hogy csak Londonig megyek-e. Szerinte úgy mondtam, mintha az iraki Erbilbe mennék (az ő példája volt!), pedig ez többet érdemel, hiszen mégiscsak Hawaii! 

Első állomásom London, ez egy rövid 2,5 órás kitérő. A gépünk persze késik, mint mostanában szinte minden gép szokott, de remélhetőleg elindulunk hamarosan. Ezt az útszakaszt is várom, mert Londonban vár húgocskám, akit jó lesz újra látni! 

Hasznos információ: a bőröndöt addig adják fel, ameddig én kérem. Vagyis, checkinnél lehet választani, hogy fel akarom-e venni Londonban, vagy mehet Los Angelesig, ahol belépek Amerikába. A checkin pultos javaslatára inkább felvettem, mert azt sugallta, nem jó ötlet otthagyni estére, ha ilyen hosszú az átszállási idő (14 óra). 

Heathrow reptéren várt tesóm és együtt bemetróztunk a városba, beszélgettünk egy jót, kaptam fincsi vacsorát, és még aludni is maradt időm, bár azért jóval korábban kellett kelnem, mint amihez szokva vagyok. De most mégsem bántam, mivel...megyek Hawaiira!!

2019.02.17 - utolsó nap, Tokió

Reggel volt egy kis másnaposságom, de ez inkább fejfájás formájában jelentkezett, meg néha rázott a hideg. Szerencsére a gyomrom rendben volt, reggelizni tudtam. Mivel este ment a gépem Tokióból, erre a napra már nem terveztem fesztiválozást, csak a Tokióba bejutást. Shota is reggel indult vissza, úgyhogy együtt mentünk egy darabig. 

Előtte megismertem apuka húgát, aki beugrott köszönni és hozott nekem ajándékot. Otthon néztem csak meg, hinamatsurit ábrázoló 3D-s kihajthatós képeslap volt. Csináltunk közös képet is, aztán elköszönéskor felbukkant Shota nagymamája is egy hátsó szobából. Nagyon kedves volt az egész család, örülök, hogy megismertem őket. Azt mondták, szívesen látnak máskor is. Nem tudom, sejtik-e, hogy az ilyesmit én komolyan veszem!

Tokamachiból visszavonatoztunk Omiyáig, aztán Shota átszállt én meg tovább mentem a végállomásig, Tokyo állomásra. Sajnos nem sikerült lefényképeznem az odafele úton látott szép hegyeket, mivel természetesen most is esett a hó és csak fehérséget láttam. 

Előző este megbeszéltem barátnőmmel Rinnel, hogy 3-kor találkozunk Shibuyában. Addig még volt időm, így először Shimbashi megállóig mentem, ahol beraktam a bőröndömet a csomagmegörzőbe majd ittam egy kávét a Streamer kávézóban, amit egy instagram hozzászólásban találtam. A tulaja ausztrál volt és szép latte artot készítettek, de azért a hokkaidói Morihico kávé nekem jobban ízlett. 

A kávé és a mostani utam során eddig szokatlan tavaszias idő segített kicsit a másnaposságomon, hamarosan újult erővel vágtam neki a francia utcaművész Invader Tokióban elrejtett sarki mozaikjai felkutatásának. A netről lelestem, hogy Shibuya környékén állítólag több is van, ami pont jól jött, hiszen ott volt Rinnel a találkozóm is. Két mozaikot sikerült megtalálnom, a többit sehogy sem leltem, úgyhogy egy idő után feladtam és a Hachiko szobor felé vettem az irányt. Rengetegen voltak Shibuyában így vasárnap délután, reméltem, hogy Rinnel nem kerüljük el egymást. Aztán szerencsére befutott, és elmentünk beülni egy palacsintázóba, ahol nagyon puha pufi amerikai palacsintát adtak. Annyira puha volt, hogy azt ajánlották, két villával együk, hogy maximálisan érvényesüljön a puhaság, ne lapítsa össze a falat szélét a vágás mentén a kés. Így is tettünk, és jóízűen befaltuk a palacsintánkat, egy tűrhető, kb. félórás sorbanállás után. Közben jót beszélgettünk, ajánlgattunk egymásnak sorozatokat. Rin ugyan tud angolul, de hagyta, hogy japánul beszélgessünk, úgyhogy örömömre tovább gyakorolhattam a nyelvet. 

Evés után Rin is csatlakozott a mozaik vadászathoz, és kissé csaltunk, segítségül hívva az internetet, az elhelyezkedési tippekért. Ennek ellenére nem lett több mozaikom, mivel úgy tűnik, Japánban szigorúbb szemmel nézik az utcaművészetet, ami alapból illegális, mint a grafiti. Két mozaiknak hűlt helye volt, egy harmadikat pedig sajnos lefestettek. Jobb lett volna, ha találunk is valamit, de azért a vadászat közben legalább jól szórakoztunk. Aztán Rinnek mennie kellett és én még egyedül mászkáltam kicsit Omotesando és Harajuku környékén. 

Következő megbeszélt találkám a japánban lakó magyar ismerősömmel D-vel volt, aki szerencsémre pont ráért kicsit és volt is kedve összefutni. Remekül logisztikázva Shimbashiban - ahol a bőröndöm hagytam - ültünk be a Torikizoku nevű csirkés kajáldába. Azért is választottuk ezt a Torit, mert innen csak egy megállóra volt a reptérre menő Monorail járat. És azért Toriba mentünk, mert legutóbb is ott ettem vele és akkor nagyon fincsinek találtam, és visszavágytam. Bár már alig maradt nyoma másnaposságomnak, alkoholizálni még nem mertem, így a koccintás elmaradt, de azért jól telt az idő, örülök, hogy D-nek volt rám ideje.

Aztán sajnos eljött a reptérre indulás ideje is, így elköszöntem D-től, felszedtem a megörzőből a bőröndöm, és kiközlekedtem a Hanedára. Ott még erősen gondolkoztam azon, hogy egyek-e egy búcsú rament, de tekintve, hogy az imént kajáltam be a Toriban, úgy döntöttem, ez most nem férne már belém, ha nem akarok egész visszaúton nyögni. 

A gépen megnéztem egy vicces japán zombifilmet, szunyókáltam, aztán félig megnéztem egy másik filmet is. Utitársakkal most nem ismerkedtem, csendes és hosszú (12,5 óra) volt a visszaút. Párizsba hajnalban értünk, olyan 4 óra körül, ami azt jelentette, hogy még aludt a reptéri személyzet nagy része és le volt zárva az átszállás a terminálomra. A 2F-eseket a 2G-re terelték és elkezdtünk jó lassan sorakozni a Schengen beléptetéshez. Szerencsére kényelmesen volt időm az átszállásra, így nem stresszeltem annyira a csiga lassú sor miatt. A lassú tempó arra jó volt, hogy közben beérhetett a 2F-re is pár Schengen beléptető kolléga, ugyanis egyszercsak jelezték (természetesen kizárólag franciául), hogy a 2F-esek kiállhatnak a sorból, járható a tranzit folyosó felőli megközelítése a terminálnak. Gyorsan leszakadtunk és átvonultunk a másik terminálra. Volt egy kis szenvedés a gépen a csomagokkal, mert nagyon tele volt a járat és alig fértek fel a kézipoggyászok, de aztán ügyesen kitetriszezték a dolgot, és a gép hazarepített Budapestre. 

Hát így telt a hófesztiválos Japán utam. Remélem, olvasható lett a beszámoló és van, aki kedvet kapott, ha a halasszakéhoz nem is, legalább Hokkaidóhoz!

2019.02.16 - második nap Tokamachiban

Második napom Tokamachiban hóeséssel indult és szinte egész nap havazott. Mivel sok fesztivál program törölve lett a baleset miatt, és a kinézettek egy része vasárnapra esett, ezért nem volt olyan sűrű a beosztásunk. Kaptam reggelit, aztán lassan összeszedtük magunkat és Shota anyukája elment dolgozni, apukája pedig elvitt minket kocsikázni a hóban. Elmentünk megnézni nappal is a piramisos hóalkotást, és most jó sokan jöttek megcsodálni. Ez lett a díjnyertes, ahogy éreztük. Utána apuka felvitt minket kocsival  egy hegyi úton, szép kilátást mutatni, de sajnos a hóeséstől nem sokat lehetett látni belőle. Normális látásviszonyok között rizsteraszokra lett volna onnan rálátás, így csak fehérség volt főleg, pedig még a síszemüvegemet is felvettem, hátha átlátok rajta. Viszont cserébe megcsodálhattam az autóút mentén a méteres hófalat. 

A városba visszatérve, az egyik fesztivál helyszínen épp mochi püfölés zajlott, amit természetesen ki kellett próbálnom. Eddig ez még kimaradt az életemből, mindig csak néztem. Megállapítottam, hogy ütni nem olyan nehéz, segít a gravitáció meg a taiko gyakorlat, viszont visszaemelni a fakalapácsot már kihívás lesz egy idő után, miután elkezd a massza egyre jobban ragadni! Ütöttem néhányat, begyűjtöttem a külföldinek járó "ügyes!" megjegyzéseket, aztán mentünk tovább, ebédelni.

Ebédre soba tésztát ettünk egy neves helyi étterembe, a Kojimayába, tekintva, hogy Tokamachi nevezetes étele a soba. Természetesen fincsi volt minden, és bentről hangulatos volt nézni a széles üvegablakon át, ahogy egyre nagyobb pelyhekben esett a hó a fehér tájra. Érdekesség volt, hogy az étkezés végén a maradék szószos tálat felöntötték kérésre azzal a vízzel, amiben a tészta főtt, és levesként lehetett iszogatni. 

Ebéd után sziesztáztunk otthon, aztán Shota húga volt a fuvarfelelős és bevitt minket a fesztiválra. Az új művelődési házba mentünk, ahol végignéztem egy fénykép kiállítást az előző évek nagyszínpadi hóalkotásáról. Volt közte pár igazán lenyűgöző, ahol a hóépület második emeletén is álltak fellépők. 

A művház szinpadára szervezték át idén a baleset miatt a nem törölt színpadi fellépéseket, de oda nem fért be mindenki, ezért az előtérben is vetítették a bent zajló eseményeket. Leültünk nézni egy kicsit, aztán egész sokáig ottragadtunk. Először énekesek léptek fel, egy férfiszoprán majd egy helyi énekesnő, akinek úgy csillogott a ruhája, hogy szinte vakító volt. Aztán jöttek a "monomane" humoristák, akik hírességeket utánoznak. Az egyiket még én is ismertem, és azt is, akit utánzott. Persze a legtöbb utánzott ismeretlen volt, ezért kénytelen voltam a mögöttem lelkesen kommentáló pár véleményére hagyatkozni műsor közben, miszerint az utolsó előtti fellépő különösen tehetségesen utánzott. Volt egy Jackie Chan utánzó is, aki felhívott a színpadra két önként jelentkezőt, akikkel verekedős jelenetet adott elő, amik végén szép hátraszaltós eséseket produkált. A második felhívott kisfiúval kicsit nehezen sikerült összehozni a jelenetet, vagy négyszer újrakezdték. A kisfiú ennek ellenére nagyon lelkes volt és még egy másik fellépőnél is láthattuk a színpadon. 

A monomane műsor után otthagytuk Shotával a vetítőt és a gimije udvarán levő fesztivál helyszínre sétáltunk, ahol étel-ital standok voltak. Megkerestük a szülőket, akiket egy pálcikára húzott grillezett sós halas és szakés standnál találtunk meg. Rendeltek nekem is halat is, szakét is, melyből az utóbbi nagyon helyi volt, ugyanis egy darab mini és csúnya szárított hal figyelt mindenki poharában. Az ital kajikazake néven futott, ami a kajika és a szake szavak összevonása. A kajika a csúnyahal neve. A hal kizárólag íznek volt benne, nem evésre. Kicsit éreztem a halízt, de egyébként jól elnyomta az alkohol. 

Shota közben elment egy barátjával inni, én meg a szülőkkel iszogattam tovább. Az asztalnál ültek ismerősök és ők is csatlakoztak a társalgáshoz. Az egyikükről megtudtam, hogy a polgármester felesége, Noriko. Egyszer kiálltam a szakadatlan hóesésbe megnézni a tüzijátékot, amit szívecskékkel, mosolygós arcokkal meg hóemberekkel fűszereztek. Ez volt első tüzijátékom hóban.

Aztán a standosbácsi zárórát jelentett és bónuszként szétöntötte az asztalnál ülők között a maradék halasszakét. Így eléggé határon táncoltam a józanság és részegség között a három poharammal. A szülők olyan négyet ittak és eléggé dölöngéltek. Noriko polgármester asszony is nagyon ölelkezős kedvében volt már amikor elköszöntünk. Úgy búcsúztatott, mintha legjobb barátnők lennénk, mókás volt. Aztán elindultunk gyalog hazafelé és anyuka veszélyesen közel dölöngélt néha az úttesthez, ezért gyorsan helyet cseréltem vele és befelé tereltem. 

Öt perc séta után kijelentették, hogy éhesek és bedölöngéltek egy ismerősük bárjába. Hát itt a menüvel kihozott halon kívül nem sokat ettünk, ugyanis anyuka bevonult a mosdóba és amikor előjött, már fordult is vissza megint. Apuka felhívta Minorit, hogy jöjjön értünk, mert nem fog menni gyalogosan a maradék 5 perc táv sem. 

Minori gyorsan megérkezett, aztán anyuka is összeszedte magát és beültünk a kocsiba. Szerencsésen hazaértünk és előre mentem fürdeni. Mire visszatértem a nappaliba jelezni, hogy készen vagyok, mehet a következő, már csak Minori volt ébren, mindkét szülő kidőlt a kotatsu alatt. Én is távolinak érzékeltem kicsit a világot, úgyhogy gyorsan eltettem magam másnapra. 

2019.02.15 - vonatozás és Tokamachi

Fájó szívvel elhagytam a luxus kapszulát és megkezdtem a vonatozós napomat. Végig volt helyjegyem, mivel nem volt kedvem kockáztatni, hogy órákig ácsorogjak rosszabb esetben. Az első szakasz Hakodate és Shin-Hakodate-Hokuto között volt, ahonnan a shinkansen indult. Ez csak rövidke 20 perces út volt, így a Szapporóig utazó kínai pár nem sokáig élvezhette, hogy helyet cseréltem egyikükkel, kivéve, ha az utánam érkező is hasonlóan rugalmas volt. A második szakasz már gyors shinkansen volt, a Hokkaidó és Tokió között közlekedő Hayabusa nevű. Én nem mentem végig, csak Omiyáig, ami olyan fél óra lehet Tokiótól. Ezt az utat pontosan 3 óra 52 perc alatt tettük meg, szinte nesztelenül suhanva. Azt viszont nem mondanám, hogy nem éreztem a sebességet, mert a folyósón mászkálva eléggé dülöngéltem azért. 

Omiyában egy másik shinkansenre szálltam, ez már ismerős volt, mivel Sado szigetre is ezzel utaztam tavaly. Az oldalán toki madarak reültek, ő volt a Max Toki shinkansen és 1 óra 2 percet utaztam rajta, Echigo yuzawa állomásig. A JR bérletem csak idáig volt érvényes, ezért itt ki kellett mennem jegyet venni a legutolsó szakaszra. Ez 650 yenbe került, ami nem vészes. Közben ismét visszatért a hó. Ahogy haladtam délre, úgy fogyott el, Omiyában kifejezetten kellemes idő volt, aztán nem sokat láttam a tájból, mert a második shinkansen hegyek között haladt, így főleg alagútban voltunk. Ezért is volt érdekes, hogy a hó egyszercsak ismét ott termett. 

Echigo yuzawából egy kis helyi személyvonat közlekedett Tokamachiba, 32 perces útvonalon. Sajnos rossz oldalra ültem, mert itt már nem alagútban mentünk és a jobb oldalon volt a lenyűgöző hegyes völgyes táj. Sípályákat is láttam, meg szánkózó gyerekcsapatot. Sebaj, elterveztem, hogy majd a visszefele úton csinálok képeket, de most nem volt kedvem feladni az ülőhelyem. 

Tokamachiban Shota nevű ismerősöm szüleinél volt a szállásom, akit észt barátnőmön ketesztül ismerek és tavaly kalauzoltam Budapesten. Úgy volt, hogy Shota, aki amúgy Tokióban lakik, is pénteken jön haza a hófesztiválra, amit már vagy 10 éve látott utoljára, és majd talizunk az állomáson, viszont kicsit csúszott a programja ezért én háromnegyed órával beelőztem. Az utazó SIM-kártya most különösen hasznos volt, mert tudtam végig kommunikálni Shotával, aki szólt, hogy anyukája kijön elém az állomásra. 

Így is lett, Shota anyukája már ott várt és hazavitt kocsival. Közben mentegetőzött, hogy vidéken laknak. Shotáék háza egy régi japán ház, tatamival, faragott ajtófélfával, és mobilklímával. Ez azt jelentette, hogy alapból hideg volt a házban, ahol épp nem ment a villanyrezsó. A nagyszobában pedig a korábbi útjaim során megismert aztal alatt melegítős kotatsu várt, és mandarin az asztalon. Nagyon tipikus japán téli szobakép. Anyuka gyorsan beterelt a kotatsu alá, és kínált kávéval meg mochival, aztán visszamentünk az állomásra Shotáért, majd megismerkedtem apukával is, és Shota hugával, Minorival. Aztán anyuka megmutatta a szobámat, ami Shota öccséé volt, aki Kiotóban lakik. Hárman vannak testcérek. Lecuccoltam, utána hamarosan elindultunk is hófesztiválozni. 

Az itteni hófesztivált is most rendezték meg 70-edszerre, csakúgy mint a szapporóit, azonban a hetven év alatt most először fordult elő komoly baleset a készülődés során. A legnagyobb hószobor és nagyszínpad építésekor egy hetvenes évű bácsi életét vesztette körülbelül akkor, amikor én Japánba érkeztem. Emiatt nem épült fel a nagyszínpad, veszélyesnek nyilvánították és törölték az oda tervezett hókarnevál részét a programnak, ami pedig a leglátványosabb lett volna. Így jártam. Persze hogy sajnáltam, hogy elmarad a teljes műsor, de azért a maradékra is kíváncsi voltam. 

Beszéljünk először a hóról. Azt mondják, Tokamachiban esik a legtöbb hó Japánban. Én ezt el is hiszem, mivel péntek estét kivéve, végig havazott, amíg ott voltam, szép óriás pelyhekben. Fel is vannak készülve a hóra rendesen, a csatorna elvezeti az olvadt havat, és a vonatsíneket meg egyes utakat mini szökőkutak locsolnak, hogy ne álljon meg rajta a hó. Itt is láttam Otaruban is használt járdahókotrókat, meg egyéb jégtörő eszközöket. Maga a hó kicsit vizes fajta, ami miatt nagyon könnyen formázható, viszont jó kemény is. Hógolyózni fájna vele, de hószobrok faragására ideális.

Visszatérve a fesztiválra, az elhelyezkedése Szapporótól eltérően kiterjed több területre. A hószobrok és vásárok elszórve helyezkednek el a környéken, ezért gyalogosan nem lehet jól bejárni. Vagy kocsi kell hozzá, vagy a helyi buszjárattal kell körbemenni. Mi befizettük magunkat egy nem hivatalos hószobor túrára, egy Michiko-san nevű 72 éves néninél. Ő volt a főszervező, és a résztvevők valamilyen úton módon hozzá kapcsolódtak, úgy jöttünk össze. Mi úgy jöttünk a képbe, hogy Shota anyukája egy hobby muzsikus-csapatban volt Michiko-sannal, olyan arcfestős maskarás jellegűben, amiről Sado szigeteki beszámolómban már írtam. Shota mutatott róluk képet és mókásan néztek ki. A csapat kb. 22 fős lett, és nekivágtunk a busztúrának. A túradíjban volt egy sör vagy tea, két házi rizsgombóc és csoki is és olyan 3 óráig tartott, mivel időbe telt egyik helyről átgurulni a másikra. Helyismeret nélkül, nem hiszem, hogy megtaláltam volna az összes szobrot, mert eléggé el voltak rejtve, például egy ház vagy hegy mögötti réten. A legtöbbön még az utolsó simításokat végezték gőzerővel az építő csapatok. Még egy óra volt a zsűrizésig, nagyon iparkodtak. Az tetszett az itteni alkotásokban, hogy 3D-s volt mindegyik, a nagyok is. Szapporóban a katedrálison és instant ramenen kívül a nagyok hátulja lapos hófal volt, és abból nyúltak ki a részletek. Tokamachiban viszont akár sétálni is lehetett volna a részletek között. Volt egy mini falurész, 4-5 házzal, híddal, várral, fákkal, az utcán lány kiskutyával. Ez volt a kedvencem addig, amíg el nem értünk az egyiptomi témájú piramisos alkotáscsoporthoz. Itt volt szfinx, fáraó, piramis téglákat hordozó építők és egy már álló piramis is. Nagyon jól nézett ki, és másnap hallottam, hogy persze el is nyerte az első helyezést. 

A túrát élveztem, mert egy nagyon helyi program kellős közepébe csöppentem bele, csak azt sajnáltam kicsit, hogy sötétben van, mert így nem tudtam olyan jó képeket készíteni a szobrokról. A résztvevők is barátságosak voltak, és tetszett, hogy ilyen vegyes társaság. Volt köztük halárus, spanyol tolmács meg kimonó készítő is. Megtudtam, hogy Tokamachi a hófesztiválon túl a kimonóról is híres, és a fesztivál alatt is rendeznek kimonó szépségversenyt. És ha már a helyi programokról beszélünk, anyuka mesélte, hogy négy évente rendeznek művészeti fesztivált is, ahova Japán minden részéről és külföldről is jönnek résztvevők, továbbá márciusban van egy nagyszabású tüzijáték is. Szóval szeretik a rendezvényeket, nem hagyják magukat elhavazódni. Érdekes kis település, és meglepően nemzetközi, van olasz és horvát testvérvárosuk is.

A túra végén Minori szedett fel minket kocsival, és furikázott haza. Anyuka még csinált nekünk udon tésztás levest vacsira, aztán fürdő után várt a meleg futon. 

2019.02.14 - Hakodate

Reggel majdnem elaludtam mert elfelejtettem bekapcsolni az ébresztőt. De szerencsére még működött bennem az időeltolódás, és felébredtem 8-kor. A reggeliig így volt fél órám, ezért a reggeli fürdőzés már nem fért bele. A ryokan reggelim rizs volt, miso leves, saláta, kis főtt halszelet, alga, apróságok és grapefruit. Pont elég, hogy jóllakjak, bár a nattot azért hiányoltam kicsit. 

Összepakoltam, és elvitettem magam a kisbusszal az állomásra. Hárman mentük, úgyhogy legalább most nem csak miattam furikáztak. Az állomáson már gyűlt a kínai ajkú túrista tömeg és mégjobban örültem, hogy van előrefoglalt helyem. A vagonszámot nem találtam meg egyből, de aztán egy kedves peronőr bácsi útbaigazított. 

A Hakodatéba tartó Hokuto vonaton az tetszett, hogy volt a helyjegynek kis tartó az előttem levő szék hátulján, úgyhogy gyorsan bele is helyeztem, nehogy elkeverjem. Kalaúz mondjuk nem jött, és később sem nézte meg senki ezt a jegyet, szóval igazából arra volt, hogy jó helyre üljek. 

Hát, elég hóviharos volt az út Hakodatéba! Néha a hófelhőtől alig látszott a táj. Izgultam, hogy mennyit fogok látni a városból azon az egy napon, amíg ott vagyok, de aztán szerencsére nem esett azért egyfolytában. 

A szállásom ezúttal a Capsule Hotel Hakodate volt, ami az első kapszulahotel Hakodatéban. Nagyon szuper szállás volt, csak ajánlani tudom! A lobby tágas és világos és emellett hívogató. Vannak babzsákok, világtérkép ahol az utazók javasolják az országuk helyi látványosságait, társasok, zongora, gitár. A személyzet nagyon barátságos és lelkes, és a szoba is kényelmes. A luxus kapszulát fizettem, mivel így is olcsóbb volt az összes eddigi szállásnál a 2700 yennel, és ez abból állt, hogy az ágy el volt különítve kis folyosó résszel és asztallal együtt, ezért olyan volt, mint egy mini szoba. A fürdőben volt arctisztító készlet is és járt korlátlan számú törülköző meg pizsi. Valentin nap alkalmából pedig ingyen forrócsokit kaptam.

Becsekkolhattam másfél órával korábban, aztán nekivágtam a városnak. Elsétáltam a piros téglaépületes kikötőbe, ahol ettem egy tűrhető desszertet, aztán felvillamosoztam a Goryokaku parkba, megnézni a csillagalakú erődöt. Felmentem az ottani toronyba és láttam az esti kivilágítást, meg egy mini kiállítást arról, hogyan nyitották meg Japánt Perry kapitány hajói előtt. A Japán elszigetelődést követő nyitás ugyanis a Hakodate kikötőben történt, ezért is építették az erődöt, hogy védje a magisztrátusi irodát. Európai mintára lett tervezve, körülötte vizesárokkal. Télen a víz befagyott és az így keletkezett jéggel kereskedtek, nagy tömbböket vágva ki belőle.

Következőként visszavillamosoztam a kikötőhöz, mert onnan indúlt a felvonó a Hakodate hegyre. Figyelmeztettek, hogy a hóesés miatt nem biztos, hogy jó lesz a kilátás, de szerencsére egész jól rá lehetett látni Hakodatéra a felvonó tetejéről. Állítólag ez Michelin csillagos kilátás, Japán egyik leghíresebb esti kilátása. Jól kirajzolódott Hakodate félszigete, mivel ez a kilátó pont a déli csücsökben van már, és visszanéz Hokkaido felé.

Utána úgy döntöttem, gyalogolok a hotelig. Közben megálltam feltölteni a Suica kártyám, vettem még ki pénzt, és vettem pár ajándékot is. A hotelben mostam egy adagot és egész jól meg is száradt minden. Aztán kidőltem és aludtam. 

2019.02.13 - Noboribetsu, a Pokol völgye

A Little Barrelben is jól aludtam. Eddig csak az első szálláson ébredtem kevésbé pihenten, de ott a párna is kemény volt. Reggelire a vendégházban ettem lekváros pirítóst és banánt, aztán elköszöntem Otarutól és elballagtam a vonatállomásra. Mivel este is esett a hó, nem mindig találtam meg a térkép által jelzett utat, és kicsit én is hókotró lettem a bőröndömmel. A vonatom Szapporó felé picit késett a hó miatt, kemény 9 percet. Felháborító. Természetesen legalább 10-szer elnézést kértek miatta. Sin-Szapporóban szálltam át Hakodate felé és már nem volt ülőhely, ezért a folyosón álldogáltam. A sok óriás bőrönd miatt még kevesebb hely maradt az embereknek, és a későbbi megállóknál már alig fértek fel az újfelszállók.

Noboribetsu volt az én célállomásom és miután ügyesen lenyomakodtam a vonatról bőröndöstül, tanulva a tapasztaltakból, egyből mentem is a helyjegy foglaló ablakhoz, hogy másnap nehogy ne férjek fel. Noboribetsu állomáson lépcsőzni kellett, ezért önkéntes nyugdíjas csomagcipelő bácsik várták az érkezőket, sárga mellényben. Mondjuk nekem nem lett volna szívem nyugdíjas bácsival cipeltetni az óriásbőröndöm. Szerencse, hogy az enyém pici és lehet vele lépcsőzni. Mázlim volt a csomagmegörzőknél, mivel volt még szabad nagyobb szekrény és volt is nálam 500 yen apróban, szóval gyorsan le is csaptam rá. Miután megszabadultam a csomagoktól, vettem buszjegyet egy automatából, aztán megtanulmányoztam a buszmenetrendet visszairányba. Kinéztem a fél 6-ra visszaérő buszt és gyorsan megírtam az esti szállásomnak, hogy akkorra kérem majd a fuvart. 

A Noboribetsu onsen falu kb 15 perc volt busszal. A hely tele volt keletázsiai túristákkal, a hideg és a hóesés ellenére. Azért onsen falu, mert egy aktív vulkán közelében található, tele geotermikus aktivitással (értsd, enyhe kénes zsóriszag és gőzölgés) és ezért minden vize termál víz. Nemzeti park is van a vulkanikus terület körül, ahonnan jól rá lehet látni az egyik kráterre, amit pokol völgyének hívnak. Ez a Jigokudani, (de nem ugyanaz, ahova a majmok járnak fürdeni, az egy másik). A pokol völgye téma végig vonul az egész falun, ami tele van démon/kobold szobrokkal meg szögecses buzogányokkal. 

Mivel egy körül érkeztem, bőven ebédidő volt, ezért gyorsan beálltam egy ramen sorba. Ez az Aji no Daiou bolthoz vezetett, ami népszerűnek nézett ki. A net szerint az ajánlott leves itt a curry ramen és a csípős ramen. A csípősnél kitaláltak olyan kihívást, hogy minden extra kanál csilipor után felszámolnak 50 yent, és aki megeszi a 10 kanáltól felfelé erősített levest, annak felrakják a nevét a dicsőségfalra, mellette jelezve, hogy hányas fokozatot ette. Lehet, módosítaniuk kellene az erősségen, mivel csak amíg ott voltam, három kínai ajkú is teljesítette a feladatot. Szerintem nekik meg se kottyan. Én maradtam a még kellemesen csípős curry ramennél, ami mellé fincsi gyozát is kértem. Jól esett a havas sorbanállás után. Kb. kettőre végeztem az ebéddel és elindultam felfedezni a környéket. Volt egy park három óránként kitörő gejzírrel, és rálátás a pokol völgyre. Sajnos sok túra útvonal le volt zárva a hó és a jég miatt, mint pl a völgybe vezető út is, amit 2019. március 20-ig felújítanak (ha valaki ellátogatna, szerintem ezt követően tegye, hogy egész közel tudjon menni a kráterhez). A kilátóból viszont lenyűgöző volt a táj.

Közben láttam rókát is. Kis cuki japán róka volt, szegényt lerohanták a túristák. Attól nem kell tartaniuk hogy veszett, mert Japánban nincs veszettség, ezért is nehéz behozni házikedvenceket. 

A kilátónál megkértem valakit, hogy készítsen képet, utána cserébe én is csináltam a teljes 8 tagú családról. Aztán úgy tűnik, felcsaptam fotósnak, mert egy malájziai pár is gyorsan megkért, hogy fotózzam le őket is.

Utána felnéztem egy szentélybe, de nem volt annyira különleges. Lefelé eléggé csúszott a lépcső, ezért egy kínai apuka úgy döntött, inkább fenéken csúszik le, családja nagy örömére. Szerintem azért fájhatott neki, mert eléggé bukkanós volt. Én inkább a lépcsőt választottam. 

A látnivalókat követően a Daiichi Takimotokan hotelbe mentem, ami egy óriási puccos drága hotel a pokol völgye mellett. Arról híresek, hogy 7 féle onsen vizű medencéjük van, melyek mind más más jóhatással bírnak az ásványi összetételüknél fogva. Szerencsére nem kell szállóvendégnek lenni, külsősök is befizethetik magukat csak a fürdőbe, 2000 yenért. Így is tettem, és meglepően élvezetes volt az élmény. Rendes japán onsen volt, vagyis külön a női meg a férfi részleg. Csupaszra vetkőztünk és kaptunk egy nagy meg egy kistörcsit. A kicsit be lehetett vinni magunkkal a medence részhez. A medencerész tele volt gőzzel a termálvíz miatt, főleg sziluetteket láttam. Először a szuhanyzóknál megtisztítottam magam, utána végigpróbáltam az összes medencét, mindig elolvasva, hogy melyik mire jó. A legtöbb a vérkeringést serkentette, és volt néhány ami a bőrproblémákra volt ajánlott. Volt egy "termálvízesés", amikor magasból csurgott le a víz és alá lehetett ülni egy jó kis masszázsra. Az egyik medence egy hideg és egy melegvizes körből állt, és ha váltakozva gyalogoltál körbe bennük, jót tett a keringésnek. A benti részben volt még legalább öt kisebb nagyobb medence, különféle hőfokokkal. Az öltözőben utána láttam, hogy a hófokok 38-42 között mozogtak. Persze jó vörös is lettem a végére, de jól esett. Az egyik medence pont a pokol völgyére nézett. Volt két kinti medence is, egy kisebb és egy nagyobb. Érdekes élmény volt ülni a szabadban csupaszon egy medencében, amikor mínusz 5 fok és hó van. A kilátás a havas bokrok és kőlámpás volt. Mázlim volt, mert a nagyobb medencében épp nem volt senki, ezért egyedül relaxálhattam benne. Fél 4-től ennél a medencénél bár is működik, és mindenféle alkoholt meg narancslevet lehet rendelni és iszogatni a medencénél. Mondjuk a termálvizet nem kötöttem volna össze alkohollal, de biztos ők tudják, mi illik hozzá a legjobban. 

Amikor már kezdtem kicsit főni és szétázott a tenyerem, ideje volt elhagyni a fürdőt. Odakint alig éreztem a hideget, és valamiért fagyira vágytam. Így történt, hogy tejes fagyit nyalogatva sétálltam a hóesésben, és nagyon elégedett voltam mindennel. A buszmegállót egy kis információs pultos segítséggel sikerült megtalálnom és pontosan visszaértem az állomásra. A bőrönd begyűjtése után nem sokkal már érkezett is értem egy kisbusz a Hotel Izumiből. 

A Hotel Izumi egy kissé korosodó kopottas ryokan, de amúgy rendesen karban van tartva, csak néhol icit szakadtas a tapéta a wc-ben. Miután levettem a bejáratnál a csizmám, kicsekkolásig nem is láttam viszont, valahova eltűntették. Mivel itt kirúgtam a hámból és teljes ellátást kértem, bejelentkezésnél meg kellett jelölnöm, hogy hánykor óhajtom a vacsit, a reggelit és az állomásra a fuvart. Nagyon praktikus volt az egész. A szobám két fős volt, úgyhogy nekem jó tágas. WC és egy csap volt benne, viszont fürdőszoba nem, mivel ennek a hotelnek is volt saját onsenje. Volt hűtőm, és tv-m is, szóval nagyon kis luxus volt a vendégházakhoz képest. Vacsoráig még bolt másfél órám, így gyorsan átöltöztem a helyi ryokan-köntösbe és lementem felfedezni az onsent. Itt egy belső és egy külső rotenburo medence volt, és megint jó hullámban érkeztem, mert odakint épp nem volt senki. A medencéből nappal a tengert látni, most ott sötétség volt. Viszont megvilágították a környező havas fákat és a hóban kisállat nyomait is láttam, fejem felett pedig az Orion volt és a hold. Rejtett kincs ez a hotel a kilátásávval és kinti fürdőjével! És szerintem nagyon jó áron volt, 9000 yen volt minden étkezéssel együtt ez az egy éjszaka. Örülök, hogy rátaláltam. 

Vacsorára előre kellett választanom foglalásnál, hogy sertés sukiyakit vagy rákot preferálok. Gondoltam, eddigre már biztos jól teleeszem magam tengeri dolgokkal, úgyhogy a sertést választottam. Egy gyertyával fűtött mini jénaiban ott is volt a sertés sukiyakim, viszont azon túl kb. a vacsi 90%-a tengeri herkentyűből állt. Elvégre erről híres a környék, dicsekedniük kell vele. Nem bántam, szépen befslatoztam a sashimit, shrimpet, kagylót, egyebet és ittam rájuk egy kis sört. Furcsamód csak egy márka volt, és nem a Sapporo, ami ott van a szomszédvan, hanem Asahi. 

A kiadós ryokan vacsit tv-zéssel pihentem ki, utána csakazértis lementem egy utolsó fürdőzésre. Elvégre maximálisan ki kell használni a lehetőséget! És de jó döntés volt! Pont esett a hó! Eddig csak a már leesett havas tájat csodáltam a kinti medencékből, mert a pokol völgyénél is pont csak azután esett, miután kiléptem a hotelből. Most kipróbálhattam azt is, hogy ülök a termálvízben, és nézem, ahogy hullanak az arcomra a megvilágított hópelyhek. A teljes relaxálásba kicsit bezavart egy non-stop beszélő kínai ajkú kislány, de egy kis idő után elmentek, és elcsendesedett a környék. Mondanom sem kell, ennyi termálfürdőzés után nagyon jól aludtam. 

2019.02.12 - Otaru (most már tényleg)

A reggeli bogárészlelés után gyorsan elmenekültem a szállásról és elsétáltam a Nijo halpiacra, ahol a rák volt a legnépszerűbb kínálat. Utána felkerestem egy neten kinézett kávézót, ahol felszolgálták életem eddigi legcukibb lattéját. Valami kis szendergő manócska volt a latteart. Mellé kértem reggelire sajtos mézes pirítóst, ami nagyon fincsi volt, majd otthon is csinálok. 

Reggeli után elnéztem az Odori Parkba, megcsodálni, hogy rombolják szét a fesztivál után a hószobrokat. Egy részéről már lemaradtam, egyedül a helsinki katedrális állt még. A többin bőszen dolgoztak már a markológépek. Kis csoportosulások alakultak a bámészkodókból, egyfajta katasztrófa turizmus ez is. Biztos van olyan, aki ezt élvezi a legjobban a hófesztiválból! 

A fő haditervem az étkezés volt. Sajnos valamiért minden csak 11-kor nyit Szapporóban, legalábbis azok közül, ami engem érdekelt, úgyhogy nem ehettem egyiket reggelite, másikat ebédre, muszáj volt választom. Elhelyezkedése miatt a futószallagos sushit választottam végül, mivel amíg itt vagyok, ki kell használnom a friss tengeri ételeket. A Sapporo állomáson található Hanamaru sushizót néztem ki, ami nagyon nagyon népszerű volt. Ez ugyanaz, amit feladtunk Erikóval, mivel a várakozási idő akkor két óra volt. Hát, most sem volt rövidebb, viszont még nem voltam olyan éhes mint előző nap, így bevállaltam. Sorszámot kellett húzni és enyém a 109-es volt. A soron következő épp a 34-es vendég volt, szóval tényleg volt időm bőven. Annak örültem, hogy nem kellett ott ülni a sorban, hanem addigis tudtam nézelődni a bevásárló központban. Vettem is egy leárazott kéztörlőt, hogy minél jobban asszimilálódjak a japán társadalomba. Minden magára valamennyit adó japán hord magánál kéztörlőt, mert a nyilvános mosdókban általában nincs. 

Visszanéztem vagy háromszor, de még nem következtem. Aztán legközelebb rémülten láttam, hogy már a 112-es következik!! Lemaradtam! Megijedtem, hogy elzavarnak, mivel nem voltam ott időben, de szerencsére csak egy picit kellett még várnom és beengedtek. A hely azért is népszerű, mert friss és a minőséghez képest nagyon jó áron vannak a sushik. Aki nem látta kedvenc választását épp a futószallagon, az rendelhetett a sushiséfektől. Ehhez ki volt rakva mindenki elé egy afag papír és egy toll, és fel kellett írni rá, hogy miből kérünk hány darabot,vkérünk-e wasabit és mi az asztalszámunk. Rendeltem tengerisünt, ikrát, rákot, fésűkagylót. Tényleg finomak voltak.

Ebéd után itt volt az idő átköltözni Otaruba, mostmár turista célból. A Little Barrel vendégházban várt a bőröndöm. Pont becsekkolásra értem oda, úgyhogy le is pakoltam a többi cuccom is. A vendégház egy nagy belmagasságú századeleji európai stílusú épületben volt. Nagyon eklektikus volt a belső dekorációja is. A fűtést egy rakás villanyrezsóval oldották meg. 

Otaruban Elsőként felmásztam az első szállásomhoz, mivel ott felejtettem az egyik sminkem, és kérdésemre megírták, hogy még megvan. Nem bántam, mert fentről jó volt a kilátás, és legutóbb nem volt alkalmam fényképet készíteni. Most pótolhattam. Út közben ki volt írva, hogy ne fényképezkedjünk az út közepén, mert veszélyes. Kissé furcsának találtam ezt a figyelmeztetést, amíg meg nem pillantottam egy csokornyi kínai ajkú túristát, aki épp ezt csinálta. A helyi sofőrök nagyon kedvelhetik a túristákat. 

Sikeres küldetésemet követően a központ és a kanális felé indultam. A kanálisnál a turista információs épület előtt épp meggyújtották az első gyertyákat a hóba vésett Otaru feliratnál. A kanális már ki volt gyertyázva és kezdtek gyűlni a turisták. Nyugatról keletre haladtam, és mindig volt valami újabb forma vagy alkotás, amit muszáj volt lefotózni. Hangulatos volt, még a túristákkal együtt is. Később, amikor fokozódott a tömeg, már a hangulat is változott azért. 

Vacsira kaisendont ettem, és eddig ez volt a legfinomabb. Nevetséges, hogy két órát vártam a szapporói sushira, de az otarui kajáldába egyből bejutottam, és az utóbbi simán felülmúlta a sushizdát. A hely amúgy igen aprócska volt, tolóajtók vették körbe, az volt a fal, és pont annyi hely volt a pult körül, hogy le lehessen ülni. Ezért mindig azon a tolóajtón lehetett bejönni, ahol felszabadult a hely. A helyet Sawasaki Suisan no. 3-nak hívták és egy néni szakácskodott, egy lány segédje társaságában. A Little Barrell vendégházban ajánlották. 

Otaruban az üveg is népszerű, mivel üveglámpákat vittek a halászok a tengerre és fellendítették az üvegpiacot. Sok üvegbolt található a településen és gyakori túrista ajándék. 

A kanálison kívül még a településen szerte lehetett hóba helyezett gyertyákra bukkanni. Ahogy sötétedett, annyival könnyebbé vált ez a feladat. A régi vasút vonalán egész hosszú kiállítás volt havas-gyertyás alkotásokból. Különösen tetszettek a jégbe zárt préselt virágok. A posta előtt jégbe zárt bélyegek voltak, egy múzeum udvarában pedig hócsúszdát ástak a helyi önkéntesek. Bár jó sokan voltak, a tömeg inkább a kanális területére tömörült, így ez a másik helyszín hangulatosabb volt ilyen nyugisági  szempontból. Ha valaki erre jár a fesztivál idején, ki ne hagyja Otarut és a havas gyertyafény ösvényt!

2019.02.11 - Hófesztivál, harmadik nap

Reggel összekaptam magam, kicsekkoltam és ismét bementem Szapporóba. A 6 napos vonatbérletemből a mai napot terveztem felhasználni második napként, mivel már sok napom nem lesz itt, és fogynak a lehetőségek. Nehogy a végén még bukjak egy napot! Emiatt vonattal mentem be a fesztiválra, útközben csodálva a tengerpartot, amit hó borított. Láttam igen elszánt szörfösöket is a vízben. Nagyon profin hőszigetelő gumiruhájuk lehet, hogy így bírják télen is. 

Szapporó állomáson megkerestem a hófesztivál külön buszjáratát, és pont elcsíptem utolsó felszállóként az akkor indulót. A busz a Tsudome nevű helyszínre ment, gondoltam, felfedezem ezt is így utolsó nap, hiszen Odori parkot már csukott szemmel is ismertem. 

Tsudome szuper hely kisgyerekeknek! Olyan, mint egy óriási játszóház, melynek fele havas játék, másik fele kisvonat, ugrálóvárak mászóka, labirintus, stb. Annyira jó lett volna most gyereknek lenni! Így felnőttként a lehetőségek limitáltak voltak, és az egyiknél, a felnőtt hócsúszdánál már ki volt írva, hogy elfogytak a sorszámok a napra, pedig még alig volt dél. Így maradt a másik felnőtt attrakció kipróbálása: a hómobillal vontatott gumiszánkó/csónak. Ez fizetős volt, 600 yen, amit bepengettem, és beálltam a sorba. Aki sorrakerült, kapott bukósisakot, aztán beülést követően indult is velünk a hómobil. Készítettek mindenkiről egy profi képet, amit utána meg lehetett venni jópénzért. 

Hát, nem tudom, a mögöttem levő kisgyerekek hogyan maradtak bent a csónakban, mikor engem össze-vissza dobáltak a hóbuckák. Ha tudom előre, hogy így felcsap az arcomba a hó, felvettem volna a síszemüvegem és akkor biztosan jobban élveztem volna. Enélkül kissé féltem, nehogy kiessen a konaktlencsém, de szerencsére átvészelte. Azért élménynek jó volt, nem panaszkodom. 

Ezt követően körbejártam a kinti részt. Volt sok hócsúszda, mini hólabirintus, amiben kisgyerekek kergetőztek, hógolyós céltáblák, ahol a tökéletes hógolyókat műanyag hógolyó formázóval lehetett megformázni, ami olyan volt, mint egy nagy fagyiskanál. Egy hófalba emberfigurák voltak vályva, amibe beállva jó fotókat lehetett készíteni. Egy másik fotós élmény az volt, hogy belefekszel a hóba, míg a családod lapáttal beás a kép erejéig. Elvileg adtak hozzá vízálló réteget. Egy apuka nagy lendülettel lapátolta rá a havat két kacagó gyermekére, amikor arra jártam. Volt egy olyan labirintus is, amiben a falak között néha alagutak voltak. Ez csak kisgyerekeknek volt sajnos. 

A kinti részek után bementem a fedett stadion épületébe. Egy falon világtérkép volt, és matricával lehetett jelezni, hogy ki honnan jött. A térkép alapján én voltam az ötödik magyar és a negyedik magyar lány az idei hófesztiválon. Japánnak és Hokkaidónak is volt külön térképe. Érdekes elemzést lehet majd készíteni belőle utólag. Tetszett az ötlet. 

A stadion négy nagy részre oszlott, volt a kajarész, egy színpad, a felfújós ugrálóvár és játszóház dolgok, és az egyéb kategória. Utóbbiban volt a kisvonat, amit szobabiciklivel kellett működtetni. Amíg a cserekek kisvonatoztak, addig a szüleik tekertek, hogy haladjon a kisvonat. Szerintem zseniális dolog a szülők bevonására. Volt sebességszámláló is és meg lehetett próbálni megdönteni a napi rekordot. Azért volt helyi tekerőszemélyzet is, ha nem gyűlne össze elég lelkes szülő erre a célra. 

Ebédre ettem mini dzsingisz kán tálat, ami bárány sukiyaki. Mivel mini volt, vettem mellé még rántottcsirke falatokat is, majd az étkezést és benti nézelődést letudva, visszabuszoztam a különjárattal Szapporó állomásra.

Mivel aktiválva volt mára a bérletem, úgy döntöttem, visszavonatozok kicsit Otaru felé, megnézni jobban a tengerpartot. Reggel azért nem tettem, mert siettem be a fesztiválra. 

Szerencsére a bőröndöm nem volt nálam, nem kellett hurcolászni, mivel a holnapi szállásom, ami szintén Otaruban lesz, befogadta egy nappal korábban. Így Szapporóba csak a hátizsákomat vittem, egy napi cuccal. 

A gyorsabb vonattal elmentem Otaruchikkoba és leszálltam sétálni kicsit. Szerencsére szép napos idő volt. Megnéztem a havas kikötőt, aztán kisétáltam az egyik kőmólón egy kicsit. Éppen horgásztak rajta, de nem nagyon volt kapás. 

Séta közben készítettem szülinapi kártyát anyukámnak a hóban, és élveztem a talpamat melegítő kairo tasakokat. 

Otaruchikko után már nem volt kedvem sokat vonatozgatni, ezért inkább a vonatról videóztam a partszakaszt, és csak Szapporóban szálltam le. 

A fésztivál harmadik helyszíne Susukino volt. Itt jégszobrokat lehetett megcsodálni. A jégszobrok nagyon részletesek voltak, nagyon tetszettek. Különösen egy madár hallal a csőrében. A szponzoroknak is voltak cégre szabott jégszobrai, pl. Sapporo sörnek két nagy söröskorsó, egy tengeri herkentyűs étteremnek pedig jégyfalba zárt halak meg rákok. Sok képet csináltam, viszont kissé mókás, mert Susukino egy nagy piroslámpás negyed, ezért a szobrok hátterében sokszor kacérkodó lányok kacsingatnak az óriásplakátokról. 

Itt is volt jégcsúszda, és itt már felnőttek is mehettek, ezért naná, hogy kipróbáltam én is! Jó móka volt! 

Végül készíttettem magamról emlékképet, ami egész jól sikerült, ezért megvettem 1200 yenért a fizetős papírveziót, az ingyen járó minikép mellé. Legyen olyan kép emlékbe, amin én is rajta vagyok, ha már nem szelfizek, szelfibotozok. 

Vacsorára rament akartam enni a listámon levő egyik helyen, de az első sajnos zárva volt, ünnepnap miatt. A másodikban alig voltak, úgyhogy egyből asztalhoz ülhettem. Mivel az ajánlott ramen a shoyu ramen volt, azt rendeltem, egy tojással. A tojás tökéletes volt. Kár, hogy Európában nem így csinálják általában. 

A szállásom ezúttal a Susukinotól és a Nijo halpiactól nem messze található Yuyu Vendégház volt. Ez volt idáig a leghangulatosabb szállás, és mindenképp a toppon végezte volna, HA nem veszek észre egy ágyipoloskát!! Nem voltam benne biztos, hogy az e, de másnapra volt csípésallergiám, úgyhogy ezek után valószínű. Szerencsére csak reggel láttam a bogarat, úgyhogy addig legalább nagyon kényelmesen aludtam. Reggel jól leráztam mindenem, biztos ami biztos úgyhogy nagyon remélem, hogy nem hoztam magammal egyet sem! Kész mázli, hogy a bőröndöm biztonságban várakozott rám Otaruban.

2019.02.10 Szapporó hófesztivál, második nap

Reggel már nem kellett vissza gyalogolnom az állomásig, mivel pont mások is oda mentek, így együtt taxiztunk lefelé. A szállósadó bácsi kifizette nekünk a taxit, mert azt mondta, amúgy is levitt volna minket, csak most nem tud elszabadulni a recepcióról. 

Első állomásom a következő szállás, a Guest House YaDo volt, és otthagytam a bőröndöm meg hátizsákom becsekkolás előtt. Megkérdeztem a recepciós srácot, hogy meddig kell este visszaérni és megnyugtatott, hogy ráérek éjfélig. Ezzel a tudattal elindultam ismét a szapporói hófesztiválra, retúr buszjeggyel.

A busz negyed 11-re ért be, amit megírtam Erikónak, egy couchsurfös lánynak, akivel előző nap vettem fel a kapcsolatot, hogy együtt lógjunk. Ő is turistaként jött, a déli Ishigaki szigetről, ami Okinawa része, és Taiwan mellett található, úgyhogy eléggé fázott az ottani 25 fok után.

Erikóval a hotel lobbiban találkoztunk és mentünk megnézni a fesztivált. Nem zavart, hogy már láttam ezeket, mindig lehet tenni új felfedezést. Most például beálltunk plüsshóemberes emlékképet készíteni, azonban csak a mini képet kértük, ami ingyen volt, nem fizettünk 1200 yent a nagy képért. Beálltunk egy ingyen meleg kávés sorba is, és kaptunk egy kesernyés dobozos kávét, ami azért kézmelegítőnek jó volt. Ebédre Erikó vegetáriánus éttermet nézett ki, de mivel vasárnap volt, kiderült, hogy zárva vannak. Utána sushival próbálkoztunk volna Sapporo állomáson, de ott meg két órás volt a várakozás! Így hát beültünk a szemközti étterembe, ahol kaisendont (sashimi rizságyon) ettem. Volt rajta rák, ikra, tengeri sün. Egy darabig elbeszélgettünk, aztán elmentünk Erikónak sajtot venni, mivel Hokkaidó híres a tejtermékeiről. A boltos a sajt mellé csomagolt jeges tasakot, hogy ne izzadjon meg, ha esetleg fűtött helyiségbe mennénk. 

Erikó listáján szerepelt egy cukrászda, ahol csak negyed órát vártunk a leüléshez, ami Japánban semmi. Feleztünk egy fagyikelyhet és egy sajttortát. Utóbbi tetején reszelt sajt volt, ami meglepett, de passzolt hozzá. 

A beszélgetés során kiderült, hogy mindketten szeretünk karaokézni, úgyhogy természetesen nem hagyhattuk ki ezt az alkalmat! 

Karaoke előtt beugrottunk leadni Erikó sajtját a hotelében, aztán befizettük magunkat másfél óra éneklésre. Próbálkoztam Arashi számokkal is japánul, és a rappen kívül egész tűrhetően tudtam követni. Erikónak meglepően mély hangja volt, de mentek neki magas hangok is. Jól elszórakoztunk. 

Utána még nem ért véget a nap, mivel kitaláltuk, hogy felmegyünkba Sapporo torony tetejére, megnézni az esti fényeket. Nem olyan magas a torony, de az Odori Parkra szépen rá lehet látni fentről, úgyhogy láttuk a hófesztivál esti kivilágítását is. Egyes hószobrokra fényvetítettek. Sajnos valahol útközben Erikó elhagyta az egyik kesztyűjét. Kíváncsi vagyok hány félkesztyűt találtak a fesztivál alatt, mivel én is legalább 5 embert figyelmeztettem, hogy elhagyta és nem vette észre. 

A toronyból speciális alkalomként, hófesztivál révén legyalogolhattunk lépcsőn is, a lift helyett. Kicsit vicces volt, hogy ez a speciális esemény, de persze kipróbáltuk, és lelkesen integettünk a liftezőknek a lépcsőről. 

Vacsira a fesztiválon vettünk panírozott sajtrudat. Az enyémben virsli is volt. 

Aztán sietnem kellett, hogy elérjem az utolsó buszomat Otaru felé. Kicsit aggódni kezdtem, amikor elsőre nem találtam a megállót, mivel a google térkép nem oda mutatta, ahol ténylegesen volt, de aztán meglett. Elköszöntem Erikótól és visszabuszoztam a szállásra. Közben volt még egy kis aggodalom, mert a foglalásvisszaigazolásban az állt, hogy csak 10-ig lehet becsekkolni. Reméltam, hogy nem értettem félre a recepcióst az éjféljével, mert nagyon nem akartam a fagyban éjszakázni. 

Aztán kiderült, szerencsére, hogy felesleges volt az aggodalom, tényleg éjfélig volt recepció és velem egyidőben még két másik vendék is érkezett. A YaDo vendégház sima emeletes ágyas hostel szobás volt. Talán 8 ágyas, de mivel naponta máshol vagyok, ez a részlet már nem rémlik. A fürdőszoba viszont nagyon tágas volt és új kinézetű. A női alvórész külön kódos ajtóval volt leválasztva a többi résztől. 

Eddig, fürdőszoba szempontból ez a kedvenc, csak sajnálom, hogy nem adnak papucsot.