2014.08.16. Achi, Fukui, Nagoya

Az utolsó teljes napom Japánban jó mozgalmasra sikeredett, pont mint az első, így szép keretes zárást adott az utamnak. Reggel Dean és felesége Moe felvett négyünket a ryokannál a bérelt minibusszal, és elmentünk Fukui prefektúrába, Ota faluba, ahol nagy taiko fesztivált rendeztek Otaiko Hibike néven. Achiból kb. 3 óra volt az út kocsival és nagyon hálásak voltunk Deannek, hogy elvitt minket, mert vonattal és busszal körülményes lett volna odajutni, elég eldugott helyen volt. A bejáratnál osztogattak szórólapot, programfüzetet, kis polifoam matracot amire le lehet ülni, legyezőt és ingyen tofu kóstolót. Egy ajándéksor és egy ételsor után balra fordulva elérkeztünk a nagyszínpadhoz, ahol a fellépések voltak. Egy tágas domboldal alján volt a színpad, a nézők pedig a domboldalra telepedve nézték a műsorokat. Sajnos már rögtön az elején eleredt az eső és után alább sem hagyott, sőt csak erősödött. Ezt leszámítva remek fesztivál volt. A színpadon szép nagy odaikók voltak felállítva és volt olyan műsorrész, amikor 250-en doboltak egyszerre a színpadon! Csak úgy zengett a környék! Gondolom, azért is tették ilyen eldugott helyre az egészet. :) Egy darabig a matracomon ülve néztem a bemutatkozó általános és középsulis taikósokat, aztán amikor már kezdett jobban esni az eső, akkor oldalra húzódtam és állva figyeltem tovább a fellépéseket. Nagyon jó volt a színvonal, mindenki nagyon ügyesen játszott. Volt egy középsulis csapat, ahol a fellépők fele hagyományos japán táncokat adott elő dobkíséretre, az is érdekes volt. A szünetekben a standoknál ettem yakitorit, azaz csirkenyársat, ami tipikus fesztivál valamint bisztró (izakaya) eledel. Fincsi volt, 5 darabot adtak egy nejlonzacsiban. Az egyik szünetben a színpadon felállítottak egy asztalt székekkel, és felhívtak 7 férfit. Kíváncsian vártam, hogy mi lesz és kiderült, hogy tofu evő verseny következik! Egy perc alatt kellett megenni annyi tömb tofut amennyit bírt a versenyző. Minden megevett tofu tálját a versenyző mellé pakolták, és minden versenyző mögött állt egy segéd, aki adta neki a következő tálat. Volt olyan férfi, aki négyet evett, az átlag 6-7 volt és az első helyezett hihetetlen mennyiségű tofut nyelt le egy perc alatt, 17 tányérral nyert!! A következő körre hét nőt kértek a színpadra, és bár nem voltam éhes, és tudtam, hogy sok tofut nem fogok tudni megenni, azért reméltem, hogy az előző körben hozott minimumot meg tudom ütni, és hát mikor lesz megint alkalmam tofu evő versenyen indulni, ha nem most? Így gyorsan felszaladtam hetediknek a színpadra. Kicsit izgultam, mert pálcikával kellett enni és a tofu elég puha, puding állagú volt, de így legalább könnyen le lehetett nyelni, lehetett hörpinteni. Sípszóra nekiláttam és 4 tállal sikerült zárnom a versenyt. A nők azonban gyengébben teljesítettek mint a férfiak, az előttem lévők 2-2-3 tállal ettek, de persze nem én nyertem, mert volt egy vékonyka nő aki 10-et fogyasztott el! Nem tudom, hogy csinálta, de biztos nagyon szereti a tofut! :) Jó móka volt, és minden résztvevő kapott egy kis kulcstartót emlékbe, amire rá van írva, hogy Otaiko, úgyhogy elégedetten távoztam. A koncertek maradék részét egy bácsi strandernyője mögött állva néztem, aki teljesen fel volt szerelkezve székkel meg hűtőtáskával és olyan szigorúan nézett mindenkire, hogy senki sem mert elé állni és takarni a kilátást, így teljesen jó helyem volt mögötte nekem is. Az egyik fő fellépő az Amanojaku csapat volt, akiknek tavaly előtt részt vettem egy Exeterben tartott workshopján. Tényleg profik, nagyon jó előadásuk volt, bár pont a műsoruk közepén szakadt le igazán az ég és úgy ömlött az eső, hogy kezdett átázni az ernyőm! Gyorsan be is menekültem a szomszédos VIP sátor alá, ahol a szemfüles dobostársaim már rég elhelyezkedtek az üresen maradt székeken. Én még ácsorogtam egy kicsit, de aztán maguk a szervezők mondták, hogy üljek le nyugodtan, úgyhogy a fesztivál maradék részét a VIP sátorból néztem végig. Amanojakuék után még volt egy csapat, akik először furcsa szalmakalapban doboltak, aztán csatlakozott hozzájuk egy szintetizátoros és egy kis pirotechnika és igazi show-t adtak elő. A végén még tűzijátékot is lőttek fel, de ekkorra már 9 óra lett, és indulnunk kellett vissza. A tűzijáték elhalványuló fényében gyorsan utat vágtunk a parkolóig, ami egy suli földudvarán volt, és eléggé elöntötte az eső, így sárban caplattunk a kocsiig, nagyokat cuppogott a szandálunk. Deanék ismét nagyon rendesek voltak, mert Dorist és Evát elvitték a hoteljukig Fukuiba, minket pedig Nagoyáig a kapszulahotelbe, ahova utolsó estére foglaltam szállást. Frank is oda foglalt, hogy egyszerűbb legyen Deannek minket lerendezni és ez volt az első kapszulahotel élménye. Remélem, tetszett neki! :) Az eső egész végig esett, de azért egész jól haladtunk. Az autópályákon amiken mentünk, a sebességkorlát 80 km/óra volt, ami elég lassú és szinte alig tartotta be valaki. Lendületünk a GPS által becsült utolsó 30 percben tört meg, ugyanis Nagoyához közeledve dugóba kerültünk este fél 12 körül, így a becsült éjféli érkezés helyett végül fél 1-re értünk a kapszulahotelhez.

Az ilyen hotelekben az a jó, hogy direkt arra jöttek létre, ha egy üzletember az esti mulatozás után lekésné az utolsó vonatot, akkor legyen hol aludnia, így késői becsekkolást is elfogadnak. Szépen besétáltunk a szőnyegezett előtérbe, ahonnan a recepciós már tessékelt is ki minket, hogy azonnal vegyük le a cipőnket és zárjuk be a bejárat előtti előtérben lévő kulcsos szekrényekbe. Ezt gyorsan meg is tettük, aztán bejelentkeztünk. Eddig mindenhol minden bejelentkezésnél/regisztrációnál/pénzváltásnál, egyéb ügyintézésnél elkért alap adat Japánban a név, telefonszám, cím. A cím annyira nem muszáj, de a telefonszámot még a Toyota múzeumban is elkérték, amikor béreltem audio guide-ot. Addig kotorásztam Mariko telefonszámát keresve, hogy végül elengedték nekem ezt az adatot, így a becsekkolásos papíron mindössze a nevem szerepelt. Előre kellett fizetni (3700 yen volt egy éjszaka hétvégére), és aztán kaptam még három kulcsot a cipőskulcs mellé. Egyet egy csomagmegőrző szekrényhez, amibe a bőröndöm és a táskám ment, egyet egy öltözőszekrényhez, amibe a ruhám ment és ahol várt egy egyenmelegítő és törülközők, és az utolsó kulcs a női kapszulák közös ajtajához volt, hogy férfiak ne menjenek be. A férfi kapszulákhoz vezető ajtó nem volt kulcsos. Ez a kapszulahotel nem sima kapszulahotel volt ám, hanem Relaxation Spa néven futott, fürdő és masszás emelet is volt benne. A fürdő használata benne volt az árban, és az volt maga a zuhanyzó is, így én is igénybe vettem. A női öltöző és fürdő az alagsorban volt, és egy külön Women Only lifttel lehetett felmenni utána az 5. emeletre, ahol a női és a férfi kapszulák is voltak. Vicces volt, mert az egész épületben mindenki az egyenmelegítőben mászkált. Az 5. emeleten volt egy közös helyiség, ahol mangákat lehetett olvasni, netezni lehetett és onnan nyílt egy játékterem rész is (taikós játék sajnos nem volt). A számítógépeknél becsekkoltam a reggeli járatomra, aztán bemásztam a kapszulámba. Szerencsére az enyém az alsó szinten volt, így nem kellett fellépcsőznöm az emeletre. A kapszula olyan volt, mint a korábbi utam során, azaz szövetrolóval záródott, viszonylag tágas volt, és volt benne tévé. Viszont már elég későre járt, kb. fél 3 lehetett, így most már nem tévéztem, csak bezuhantam az ágyba és aludtam reggel 6-ig. Reggel a melegítőmben kimásztam a kapszulából, lelifteztem a women only lifttel az alagsorba, ott használtam a kikészített fogkeféket és fésűket, rendbe raktam magam, átöltöztem és magamhoz vettem a csomagom. Megjegyzem érdekességként, hogy volt bugyi automata is, de nekem nem volt rá szükségem, így használni nem használtam.

A hotel a természetéből adódóan pont ott volt a vonatállomás mellett, így pár percen belül már a vonaton ültem, először Nagoya pályaudvar, majd a reptér felé. A reptéren vettem még két utolsó onigirit és egy doboz kávét az útra, és helyben elfogyasztottam egy maccha frapuccinot brownie morzsákkal a tetején a Starbucksban, hogy nehogy úgy menjek el Japánból, hogy nem ittam ilyet. :)

A repülőn direkt nem aludtam, hogy könnyebb legyen az átállás. Megnéztem 4 és fél filmet, aztán a leszállás előtti fél órában összebarátkoztam a mellettem ülő japán lánnyal, akit az egyszerűség kedvéért Yukának hívtak. Eddig a legnépszerűbb japán női név (legalábbis szűk ismeretségi körömben) a Yuka és a Mariko. Ez a Yuka beszédterapeuta Nagoyában, velem egyidős és most egy hetes nyáriszünetét tervezte tölteni Londonban. Helsinkiben az átszállásnál még közös képet is csináltuk, aztán megvártam vele a londoni gépre való beszállás kezdetét, mivel az övé fél órával korábban ment mint az enyém és amúgy sem lett volna más dolgom. Ja igen, azt még elmesélem, hogy Helsinkiben az EU-n kívülről érkező utasoknak még egyszer át kell menni egy biztonsági kapun az átszállásnál, ezért kénytelen voltam magamba dönteni az összes nálam levő folyadékot, így a dobozos kávémat is, nehogy kidobassák velem.

Nagoyából Helsinkibe az út valamivel 10 óra alatt volt, de annyira nem volt vészes. Annál inkább szenvedtem a maradék úton Helsinkiből hazáig. Itt már tévé sem volt, így bóbiskoltam és vártam már hogy hazaérjek.

Összességében szuper út volt ez a mostani, sok érdekeset láttam, próbáltam ki, tapasztaltam, új emberekkel találkoztam, szép tájakon jártam, jót doboltam és finomakat ettem. Köszönöm ismét Japán! Remélem, még találkozunk!

2014.08.15. Iida, Achi

Az utolsó tábornap. Reggel összecsomagoltam a bőröndöm és Art eljött a kisbusszal a hotelig, hogy ne kelljen a próbateremig cipelni a csomagokat. Ma beleadtunk mindent és átvettük az összes, azaz három eddig tanult darabot: a szivárvány fesztivált, a miyakét és a yatai bayashit. A miyakét szeretem játszani, egész jól megy, kivéve a gugolós rész, mert ha azt rendesen csinálom, megfájdul a térdem és a talpam, úgyhogy azt leegyszerűsítem kicsit. A szivárvány fesztivál is jó szám, csak az a fránya yatai bayashi fog ki rajtam mindig.

Ebédszünet után jött egy kotó művészből, egy sakuhacsi művészből és egy dobosból álló trió, és tanultunk kicsit kotózni meg sakuhacsi bambusz furulyázni. A kotón a sakura című alap japán dalt tanultuk és az egész jól ment. Két csapatban volt a két hangszeres foglalkozás és én Junkóval és Gerrel voltam együtt, mi voltunk a Wasabi csapat. Mivel ügyesek voltunk, a tanárnő tanított egy cifrább változatot is, aminél a végén le kell nyomni egy húrt és az utolsó hangnál pedig kettőt pengetünk. A húr annyira megnyomta a középső ujjam ujjbegyét, hogy még most is bizsereg kicsit! Maradok a taikónál. A kotó 13 húros és a felém eső húr a legmagasabb, a külső a legmélyebb. A jobb kéz hüvelyk, mutató és középső ujjával pengetjük, amelyekre tépőzárral szorítható fehér szögletes műkörmöket teszünk fel pengetőnek, de nem a körmünkre, hanem az ujj másik oldalára. Pengetés közben nem emeljük fel az ujjunkat, hanem csúsztatjuk fel és le a hangszeren, mintha sétálna rajta a kezünk. 

A sakuhacsi esetében már nem volt ilyen sikerélményem. Itt Junkó remekelt, a Wasabi csapat többi tagjának a 30 perc alatt talán egyszer vagy kétszer sikerült hangot elővarázsolni a furulyából... Nagyon nehéz megszólaltatni!! Amikor valamilyen csoda folytán megtaláltam a jó szöget, kb. Két másodperc múlva el is vesztettem megint. Maradok a harsonánál. 

A végén a két csapat kotó koncertet adott egymásnak, aztán tényleg véget ért az utolsó óra. Könnyes búcsút vettünk tanárainktól és Junkótól és a Misaka szállóból eljöttek értünk és csomagjainkért, és elhoztak minket Achi faluba. A Misaka szálló egy ryokan, ami japán stílusú panzió. A nők és a férfiak egy-egy szobán osztoznak, vagyis mi négyen vagyunk egy szobában Dorissal, Evával és Gerrel. Tatamis a soba és futonon alszunk. A fürdőszoba közös, mivel nem sima fürdőszoba van, hanem a ryokannak van egy onsenje, azaz termálfürdője. Nagyon hangulatos az egész. 

Vacsi előtt még volt egy kis időnk mászkálni, és én kihasználtam ezt az időt, hogy keressek egy telefonfülkét és felhívjam a kapszulahotelt ahol utolsó este fogok megszállni, hogy picit később érek majd oda, mint amit checkin időpontnak megadtam a foglalásnál. Ez volt az első hivatalos japán telefonhívásom, vagyis amikor nem ismerőst vagy olyat hívtam, aki számított a hívásomra, és megértettek, úgyhogy elégedett voltam magammal. 

A vacsora egy ételprezentáció volt. Szép tatamis szobában szolgálták fel és egymás után hordták be a finomságokat. Kaptunk sashimit, gombás rizst, tempurázott zöldségeket és rákot, levest, soba tésztát és a végén görögdinnyét, ezúttal a megszokott pirosat. Nagyon finom volt minden, jól laktam. Velünk vacsorázott Takafumi, Dean és a felesége is. Art és Yukari nem tudtak jönni sajnos, mert Artnak fellépése volt a kotós csapattal, Yukari meg otthon maradt a gyerekekkel, mert a kislány nem érezte jól magát. 

Vacsora után siettünk le a főtérre a fesztiválra, és pont elcsíptük a taikósok második számát. Ugyanaz a csapat volt, akik szerdán is doboltak, de most jobb volt a hangulat mert több néző volt és lelkes volt a közönség. Vissza is tapsolták őket. 

Utána bonodori össztánc következett, amit természetesen végigtáncoltam, most már nagyon gyakorlottan, mivel ugyanazt az egy számot táncoltuk végig, amit szerdán is. Közben elvonta a figyelmem kicsit, hogy az előttem táncoló nő fenekére rászállt egy nagy ciripelő sáska (majd megkeresem a pontos nevét, mert gyanús hogy nem sáska), és vagy két körig ott is maradt. Szerk.: kabóca!

A tánc után következő tombolához mi is kaptunk jegyeket a ryokantól, de sajnos nem húzták ki a számainkat. Pedig nyerhettem volna negyed kiló rizst pl. :) A tombolát a műsorvezető által kiválasztott kisgyerekek húzták, akik utána választhattak maguknak valamilyen kis felfújhatós játékot, pl. labdát, kardot. A végén mindig pózolniuk kellett a fényképhez és a "hai pó--zu" felszólításra mindig automatikusan és nagyon profin beálltak, a békejelet mutatva. :) 

A tombola után a Disney Frozenje Let It Go című számának japán változatára (amiért meg vannak őrülve, és mindenhol ez szól) megnéztünk egy nagyon cifra és szép tűzijátékot ami megkoronázta a fesztiválos estét és a taikótábort. 

Szuper élmény volt, sokat tanultam és sokat tapasztaltam, örülök, hogy eljöttem. 

2014.08.14. Iida

Elérkeztünk az utolsó előtti tábornaphoz, lassan véget ér az izzasztó móka. Ma ismét Yukarival kezdtük a délelőttöt, és ismét a miyakét doboltuk. Nagyon kemény volt. A végét már nem is bírtam, és amikor a mi csapatunk dobolta volna a témát és a másik a kísérő titi titit, én maradtam a kíséretnél inkább. De előtte azért beleadtam mindent! 

Ebédidőben Takafumi hozott nekünk napilapot, és mutatta, hogy benne van a rólunk szóló cikk. Én nem vagyok a képen, mert olyan szögből csinálta a fotós, de első helyen említi Magyarországot, a résztvevők felsorolásakor. 

Ebédszünet végén kipakolt a Tokara bolt, azaz mindenféle Tokarás cuccot lehetett venni tőlük. Én vettem egy Dvd-t és egy pár könnyű ütőt, amit holnap majd aláiratok az együttessel. 

Arttal folytattuk és befejeztük a tradicionális yatai bayashit. Közben egy résznél kissé belegabalyodtam a ritmusba, mert a kezem a mi verziónkat akarta néha játszani. A végére csak összejött, és ennek nagyon örültem. 

Közben a pihenő szünetben Art mesélt arról, hogy nem szeretett Amerikában taikózni, mert főleg a nyugati parton nem igazán volt befogadó a taikó közösség. Azt mondta, hogy ott nem tekintették igazi taikósnak azt, aki nem volt japán származású, így feketeként mint kívülállót kezelték. Japánban viszont a japánok sokkal nyitottabbak, itt a kinézet nem számít, csak az a feltétel, hogy szeresd a taikót és beszélj japánul, és az utóbbi pedig ugye tanulható. Miután eljutott egy folyékony szintre, szívesen fogadták és együtt doboltak vele a nagymesterek is. Art azért jött Japánba, mert a Világ egyik legjobb taikósa akart lenni, még japán standard szerint is. A saját határait akarta megismerni és átlépni. A Japánban évente megrendezett nagy taikóversenyen sikerült is első helyezést elérnie és a japán taikó közösség elismeri, így itt sokkal jobban érzi magát. A nagy versenyt tavaly óta már nem tartják meg, mert már a legutóbbin sem volt első helyezett, nincsenek új igazán jó taikósok, meg állítólag anyagi okai is voltak. 

(közben amikor ezt írom, megy a tévé a szobámban és épp egy utazós műsor megy, ahol egy olyan vonatállomáson járnak, ahol egy folyamirák az állomásfőnök...ott virít az állomáson egy akváriumban és az ott dolgozó alkalmazott azt mondja, hogy szigorú főnök, mert elvárja, hogy etessék is...)

A mai óra is jól megdolgoztatott minket. Rögtön mentem is az új hotelbe izomlazítani egy kicsit, vagyis ázni a medencében. Most az enyém volt az egész és nyújtottam kicsit a melegvízben, aztán beültem a masszázsfotelbe. Egy órát minimum ültem benne, jól esett. 

Utána a dobos csapattal beültünk megint vacsizni, most egy Zen nevű helyre. Én kipróbáltam a miso rámenjüket, de annyira nem volt nagy szám, a többiek nabét ettek és vegyes falatkákat. 

Holnap reggel vinni kell majd a csomagunkat a próbaterembe, mivel az óra után rögtön átköltözünk egy az Achi faluban lévő szállásra, ahol a korábbi dobtábor résztvevői rendszeresen megszálltak, mivel a tulajok is taikósok és jó barátai a Tokarának. Idén pont zsúfolt időszakjukban érkeztünk táborozni, ezért nem tudtak végig fogadni minket, csak az utolsó napra. Még tart ott a fesztivál, úgyhogy majd megint eltáncolhatom a Hirugami Onsen bonodori táncát, amit tegnap is lejtettem. :)

2014.08.13. Iida

Ma volt a legkeményebb nap az izmaink számára. Yukari tartotta a délelőtti órát, mert ma szünet volt a gyerekeknek és nem volt aki vigyázzon rájuk, így előbb Art maradt otthon velük, aztán délután Yukari. Egy 6 éves kislányuk és egy 4 éves kisfiuk van. A kislánynak hosszú göndör fekete haja van. A kisvárosban elég különlegesnek számítanak, biztos nem lehet könnyű dolguk, vagy legalábbis nem lesz az később. Gyerekként még talán nem olyan zavaró félvérnek lenni. 

Yukari ma a miyake stílust tanította nekünk. Vagyis a stílus neve nem pont ez, hanem fektetett dob japánul, de gyakran hívják így, mert onnan ered. Van egy Miyake nevű csapat, akik csak ugyanazt az egy miyake darabot játszák, és azzal turnéznak, viszont azt nagyon profin csinálják. A miyake darabhoz nagyon mélyre kell gugolni, széles terpeszben, és úgy is kell maradni. Nagyobb, vastagabb ütőkkel játszák, amit én is kipróbálhattam, mert Dean kölcsönadott egy párat, de a súlyuk szerencsére nem volt több a rendes ütőnél, vagy legalábbis nem feltűnően. A ritmushoz is kellett koncentrálni, vagyis inkább a kézmozdulatokra, úgyhogy jól lefárasztott minket! Yukari szerint ha jó kondiban akarunk lenni, miyakét kell játszani mert ez erősít a legjobban. 

Ebédszünetben Dean elvitt négyünket lábujjas cipőt venni, ami jó taikóhoz. Valójában munkacipőként használják, így egy nagy munka és szerszámos boltba mentünk. Biztos csodálkoztak kicsit az emberek, hogy mit keres ott ennyi külföldi. Vettem lábtyűcipőt, aztán siettünk vissza az órára, de előtte még Takafumi megkínált minket sárga belsejű görögdinnyével. Az íze görögdinnyés volt, de fura volt hogy sárga. 

Arttól a yatai bayashit tanultuk, de az eredeti tradicionális verziót. Az eleje megegyezik azzal a verzióval, amit a Taiko Hungary is játszik, úgyhogy ez még ment. Utána azonban áttértünk a felüléses játszási módra, és annak a végére már a hátradőlésből alig tudtam visszajönni a dobhoz. A felsőcombot és az alsó hasizmot dolgoztatta meg főleg. Art azt mondta, hogy a sok yatai bayashi után jobban tudott futni, mert olyan combizom részeit dolgoztatta meg, ami jól jön a futáshoz. 

A sok kemény munka után Art azzal

jutalmazott minket, hogy bevitt este kocsival Achi faluba, ahol már tartott a 4 napos fesztivál. Táncoltam bonodori össztáncot, ettem takoyakit és megnéztük a helyi taikósok fellépését. Voltak általános sulis tagok, kicsit idősebbek, meg két felnőtt nő és egy férfi. Ügyesek voltak, bár az elejéről lemaradtam, mert elég lassan készült el a takoyakim. Sok volt a szúnyog, úgyhogy remélem, nem csípett meg egy sem! A Nagoyában összeszedett csípéseim még most kezdenek csak halványodni, nem szeretnék újakat! 

Ui: ma kaptam a hírt, hogy dícséretben részesült a haikum a Japan-EU haiku versenyen! 600 körüli nevezés érkezett, és két nyertes lett, 1 japán és egy EUs, valamint dícséretben részesítettek 5-5 további haikut, és köztük volt az enyém! :) Elvileg kapok majd valmi kis ajándékot a versenyt rendező Matsuyama faluból. Kíváncsi leszek, mit küldenek! :)

2014.08.12. Iida, este

Arra is jó ez a blogolás, hogy tudjam követni, hanyadika van, különben már elvesztettem volna a fonalat. Tegnap a csapattal izakayába ültünk be, ami hangulatos bisztró féle. Főleg inni szoktak  az ide járók, és mellé sült és főtt falatkákat, edamame babot, ilyesmit rágcsálnak. Mi is közösben vettünk mindent és végig kóstoltunk pár ételt, köztük a fent említett babot, tofut (agedashi tofu), sült polip falatkákat (tako karaage), krumplit valami rágós halfélével a tetején, sült csirke falatkákat (tori karaage), baconbe tekert spárgát, kimchit. A német pasival söröztünk, a többiek maradtak a víznél. A hely úgy nézett ki, hogy középen volt egy folyosó és két oldalt a beülös fakkok. Le kellett venni a cipőnket, mert alacsony asztalos tatamis fakkok voltak. Ahova mi ültünk ott két hatfős asztal volt, a másiknál iddogáló üzletemberek ültek. A hosszú külföldi lábainkat benyomtuk az asztal alá, aztán megrendeltük az ennivalókat. Körbekérdeztem mindenki foglalkozását, és megtudtam, hogy Eva az év felében egy szabadalmakkal foglalkozó ügyvédi irodában dolgozik, fél évet pedig Ekvadorban tölt, mivel odavalósi a férje. Doris idősek otthonában ápolónő, és mesélte, hogy tavaly lett 50 éves és ezt az utat kérte szülinapjára a családtól. Ők ketten most járnak először Japánban. Ger két évet az amerikai légierőnél szolgált (lány amúgy), és akkor itt állomásozott Japánban, így az ő japán tudása egész jó. Most történelmi regényeket ír, vagyis főállású írónő. A jelenlegi könyve amin dolgozik, arról a japán férfiről fog szólni, aki az első ázsiai volt Amerikában, az 1800-as évek végén. Adott nekünk névjegykártyát, úgyhogy majd meg fogom keresni ezt a könyvet, ha megjelenik, mert érdekesnek hangzik. A francia Frank tudományos folyóiratba ír cikkeket műszálas anyagokról, mint kémiai tudományos újságíró. Van kémiai háttere, így azt mesélte, hogy eleinte az írás volt a nehezebb neki, nem a téma. Josi Münchenben a helyi közműveket irányító cégnél dolgozik. Szóval egész vegyes társaság gyűlt itt össze!

Vacsi után megnéztük a keddi csapatot. Voltak köztük erősebbek és picit gyengébbek, de úgy általában ügyesek voltak. Nálam mindenképp erősebbek, és erre főleg akkor éreztem rá, amikor másnap ugyanazt a felüléses darabot kezdtük el tanulni, amit ők játszottak. Én már a bevezetőnél kidőltem...

Miután megnéztük az órát, én betértem az új hotel harmadik emeletén található fürdőbe. Vittem a két svájcit is, mert ők nem is tudtak róla hogy van. Nagyjából elmagyaráztam nekik hogy működik, amiben segített két idős japán hölgy is, akik épp végeztek. Az egyik egy picit meglepődött, amikor a kijáratnál nem találta a papucsát, ugyanis az én lábamon volt. Mondjuk csodálkoztam is, hogy ilyen kevés papucs van kirakva. :) visszaadtam neki, aztán a ruhámat betettem egy zárható szekrénybe és bementem a fürdőrészbe. Amíg a medencén kívül alaposan megtisztítottam magam, addig pont végzett a bent tartózkodó hölgy így magamra maradtam. Beültem a 40 fokos medencébe ázni, aztán csatlakozott hozzám egy újabb idős hölgy. Mivel ketten áztunk csupin a vízben, illet kicsit beszélgetni. A néni egész sok szót tudott angolul, így vegyesen kommunikáltunk, bár a csobogó víz miatt nem mindig értettem mit mond. Elmondta, hogy kétszer is volt Budapesten és nagyon tetszett neki, főleg az esti hajókázás a Dunán, de a magyar étel annyira nem az ő ízvilága. Ő hamarabb végzett, én még lazítottam kicsit fájó izmaim. Az újabb csatlakozó egy fiatal anyuka volt a kislányával. Velük odakint az öltözős részen beszélgettem kicsit japánul. Az anyuka mesélte, hogy ők Yokohamában élnek de szülei idevalósiak és az obon alkalmából ilyenkor hazalátogatnak. Azt még nem említettem, hogy az obon az egyik halottak napja Japánban, és ezen kívül még 3 másik ilyen alkalmuk van. Az egyik ősszel, egy az újévkor, és egy talán tavasz elején. A nyári obon egy hétig tart, és a családtagok kis tüzet gyújtanak a síroknál, aminek fekete füstje utat nyit a halottaknak, hogy eljöjjenek és együtt ünnepeljék a fesztivált. Az utolsó napon ismét meggyújtják a tüzet, hogy távozhassanak. Dean mesélte, hogy ő is ma tudta meg a feleségétől, hogy ilyenkor vannak akik padlizsánból és uborkából járművet készítenek elhunyt szeretteiknek, hogy könnyebben tegye meg a szellemük az utat. Szerk.: Utána olvastam, és az uborkából tradicionálisan lovat csinálnak, a padlizsánból pedig tehenet, amelyek hátán utaznak a szellemek, azonban a modernebb kreatív emberek mindenféle rakétát, tankot, motort, robotot és egyebet is készítenek belőlük manapság. (http://netalee.com/netagazou/2604.html)

Az anyuka figyelmeztetett, hogy holnap meleg lesz, aztán elköszöntünk és én még kipróbáltam a masszázs fotelt. Az elején kicsit ijesztő volt, mert egy kandzsit sem értettem a távirányítón, így lutri volt, mi fog történni, de aztán egész jól esett és nem is fojtott meg. :) 

2014.08.12. Iida

Hát reggel sajnos megint szakadt az eső, de ez nem tájfun, mert szél nem volt. Mondjuk Dean azt mondta, jobb ez, mert addig sincs fullasztó meleg. Végülis az ebédszüneten kívül végig az előadóvan voltunk, így annyira nem érintett minket a dolog, és mire negyed 4 körül végeztünk, már el is állt. 

Ismét simekötözéssel indult az óra, aztán jött a bemelegítés. Most vett minket közben egy tévés, aki Iida helyi csatornájától jött, ugyanis Yukari szétkürtölte mindenfelé, hogy megjöttek a vicces dobolós külföldiek. Így hogy közben kameráztak is minket, muszáj volt különösen beleadni mindent! Csak akkor volt kicsit zavaró a kamera, amikor pont azt vette, amint megszakadok a 40-edik felülésemnél... Bemelegítés után ferde dobokon doboltunk kicsit. Jó mélyre kellett gugolni, ami elég strapás volt. Főleg, hogy ez volt a mai ritmusgyakorlós feladat, így 30 percig ezt kellett csinálnunk folyamatosan. Csak azért nem hagytam abba közbe, mert a többiek is bírták és nem akartam én lenni az első aki kidől! Szerintem azért nem volt meg a harminc perc, de nem bántam! Ezt követően felelevenítettük a tegnapi szivárványos számot, és rendesen összeraktuk ismétlésekkel és átkötésekkel együtt. 

A következő szünetben a tévés készített két interjút, az egyiket japánul Josival, aki nagyon jól beszéli a nyelvet, a másikat Evával angol tolmácsolással. Róla megtudtam, hogy 63 éves! Remélem, hogy én is így fogok még bírni taikózni, vagy úgy általában sportolni ilyen koromban. Végigcsinált eddig minden gyakorlatot, olyanokat, amiket én feleannyi idősen már alig bírtam! 

Aztán a tévés elment, mi meg szivárványoztunk még egyet ebéd előtt. Ebéd után még kb két órát doboltunk. Art egy Stairs master nevű gyakorlatot tanított nekünk, aminek a célja, hogy egyformán erősítse mindkét kezet, mivel általában mindenkinek egy keze a dominánsabb, erősebb, ügyesebb. A gyakorlatot három dobon kellett csinálni és elég nehéz volt. Könnyen bele lehetett zavarodni a ritmusba és a kézrendbe. 7 fokozatot mutatott be nekünk, de mi csak az első kettőig jutottunk, az is épp elég bonyolult volt. 

Az óra végén ismét eljátszottuk a szivárványos darabot, jó gyorsan. Art azt mondta, képzeljük, hogy a Carnegie Hall-ban lépünk fel. Erre megjegyeztem persze, hogy én már léptem fel ott, és Art mondta, hogy ő is, csak ő taikóval, nem harsonával. :) 

Zárásként ismét kiabáltunk körben ülve. Art most egész rappesre, nyelvtörősre fogta, de fáradtan egyikünknek sem pörgött vala jól a nyelve. A shimék kikötözése után megköszöntük az órát, és visszasétáltunk a hotelbe. 

A többiekkel megbeszéltük, hogy 6-kor találkozunk a lobbiban, és beülünk együtt vacsizni valahova, aztán megnézzük Art keddi óráját is. A keddi csapat még nem játszik olyan régen, de elszántabbak és komolyan veszik. Kíváncsi vagyok, milyenek és mennyire vagyunk a szintjüktől. 

2014.08.11. Iida

Gyorsan megnyugtatok mindenkit, hogy 1. a tájfun tovább haladt, ma délutánra már a nap is kisütött, 2. délutánra már törülköző is volt a szobámban (tegnap csak lemaradt, viszont amit csokinak néztem, az valójában umeboshi volt :P), 3. a reggeli a szomszéd épületben, a New Silk Hotelben van és ott működik a wifi is. Szóval minden a legnagyobb rendben. 

Mint megtudtam, Iida város az almájáról híres, a parkjában is almafák sorakoznak, de tilos szedni, mert szüret után eladják. A másik, amiről híres, az a körforgalom. Egész Japánban csak két darab körforgalom létezik, és mindkettő itt van Iidában. A helyiek nagyon büszkék rá és még emléktáblát is állítottak a nagyobbik mellé. Japánszerte ide jönnek megnézni, hogy máshol is bevezessék-e. 

Fél 10-kor gyülekeztünk a hotel lobbiban és Yukari jött értünk. A csapatunk 7 fős: Frank Párizsból, Josi Münchenből ( vele már találkoztam Exeterben, kicsi ez az európai taikós közösség), Doris és Eva Svájcból, Ger Bostonból, egy helyi japán tanítvány, Junko, és én. A Tokara 4 fős: Art Lee, a vezető, Yukari, Takafumi és a kanadai Dean. Nagyon profik és nagyon jó kondiban vannak. Játszottak nekünk egy számot, aminek hullámtörés a címe, és csak tátottuk utána a szánkat! 

Mivel a tábor neve bootcamp, nem is lazsálunk. Egy rövid bemutatkozó kör után kezdtünk is. Először bemelegítés volt, nyújtás, majd 30 fekvőtámasz (na ennek csak a fele ment), 40 felülés és 40 gugolás. Utána rákötöztük a shime dobokra a kötelet és jól megszorítottuk. A shimék kötelét mindig kibontják és újrakötik, hogy ne feszüljön egyfolytában a bőr, illetve mindig frissen legyen kötve, ugyanis így hangolják a dobot, így szól jobban. A zsinór megfeszítésénél a lábujjunkkal is kellett tartani a dobot, így úgy néztünk ki mint a majmok. :)

A kötözés után ütemgyakorlatot csináltunk, ugyanazt a ritmust játszottuk 20 percen keresztül. A végén már majd le szakadt a karom, alig bírtam felemelni. Yukari elmesélte, hogy tanult Oguchi Daihachitól is, aki a taikóegyüttesek alapító atyja, és volt, hogy vele 2 órán keresztül dobolták ugyanazt a ritmusgyakorlatot, de ha jó kedve volt, akkor csak másfél. 

Gyors szünet után elkeztük tanulni a darabunk első részét. A betanulás után sebes ütemben adtuk elő ugyanezt, és közben a dob körül kellett forogni, úgyhogy ennek a végére is csorgott rólam a víz. Ennek a számbak a címe Rainbow festival, azaz szivárvány fesztivál. 

Ebédszünetben elmentünk a szomszédos abc-be és vettünk harapnivalót. Volt meleg étel is, tészták meg currys rizs, amolyan mini deli volt. 

Aztán folytattuk az órát. Vettünk egy A és egy B részt, ami egy fokkal könnyebb volt, itt csak memorizálni kellett, utána a kezem már csinálta magától, és statikus mozgássor volt (mivel ebéd után voltunk), így bírtam végig szusszal. 

Amikor már elég jól ment és kezdtünk nagyon elfáradni, aTokara tagok tartottak nekünk egy minikoncertet. Ekkor adták elő a fent említett számot. Durva volt látni a különbséget köztük és köztünk kezdők között. Az eddigi darabocska ami után szakadt rólunk a víz az bébi szint volt hozzájuk képest! Sajnos nem engedik, hogy videózzuk őket, így csak a youtube-on már meglévő számokat tudjátok nézegetni. 

Újult erővel ragadtuk meg ismét az ütőket és összeraktuk az eddig tanult részeket. Ezt játszottuk az óra végèig, aztán kuchigoe következett (ha jól emlékszem a nevére), ami abból állt, hogy körbeülve tapsoltunk és Art után ismételtük sorban körben haladva a kiálltásokat. Ez is fontos része a taikónak, mert több energiát visz a darabokba és nekünk is erőt ad. A végén meghajolva megköszöntük az órát, és siettünk vissza a hotelbe regenerálódni és tusolni. 

A dobolás után pihiztem és sétáltam kicsit a városban. Vettem vacsit, utána fél8-tól fél10-ig a két srác dobostársammal beültünk Art hétfő esti helyieknek tartott órájára. Főleg idősebb hölgyek voltak, de már 6 éve csinálják és ügyesek. 15-én nagy fesztivál lesz Japán szerte, az obon, és az ottani fellépésükre készültek. A végén a shime gyakorlatokra mi is beszálhattunk, de az mindig is a gyengém volt és most sem ment valami jól. De hát ezért kell gyakorolni! 

2014.08.10. Iida

Reggelre csak ideért a tájfun. Legalábbis Marikó anyukája azt mondta, hogy ez már annak tekinthető. Erős szél fújt odakinn, és esett az eső. A tévé továbbra is folyamatosan jelentette a vízállást és néhány helyről bejelentkezett néha egy bemondó, aki védősisakban adott jelentést a körülötte zajló helyzetről. A buszok és vonatok elvileg még jártak. Marikóéknál ebédeltem és ebéd után Marikó elvitt kocsival az állomásig, bár akkorra annyira már (vagy épp) nem esett az eső, csak a szél fújt. Elmetróztam Nagoja állomásig, ahonnan a buszom indult Iida felé, és gyorsan elmentem megvenni az elsőre a jegyet, mielőtt leállnának. A kétóraira feljutottam, és rendben elindult, időben. Iidáig két óra volt az út, és utazott velünk egy elmekárosult srác is az anyjával, aki végigbeszélte az utat, de egyébként eseménytelenül telt az utazás. Az első félórát a városon keresztül felüljárón tettük meg, annak emelt kerítése volt, így védve voltunk a széltől. A városból kiérve dzsungel szerű vadregényes tájon át vezetett az út. A hegyfelőli oldalon burjánzott a zöld növényzet, míg a völgy felőli oldalon néha felbukkant egy-egy település. A buszutasok nagyrésze zenéthallgatott vagy szunyókált, egy srác tableten animét nézett, és mások az okostelefonjukat nyomkodták. Itt elmesélem, hogy az okostelefon japánul az angol smart phone átvétele, ami szümaato hónnak hangzik, viszont rövidítve is használják, sőt, leírva is láttam már úgy, hogy szümaho (sumaho, スマホ), ami szerintem vicces, ha ismerjük az angol eredetét. :) Aranyos rövidítést láttam még a Komeda's Coffee-ban, az egyik érdekes ital amit kínáltak a dzseriko nevet viselte, ami a jelly és a coffee összevont változata, és kávés zselékockákat takar valami folyadékban, ami talán jegeskávé volt.

A Silk Hotel pont az állomás mellett volt, szerencsére egyből megtaláltam. Sajnos a wifijük a kütyümön nem működik, ezért ingyen wifi vadászatra indultam a városban, ami sikeres volt, bár amit találtam, kissè hosszabb sétára van. A hotelben van minden, még ajándék teapor és csokika is, kivéve törülközőt, amin meglepődtem. Van sajátom, úgyhogy nem gond, csak furcsa, hogy hálóköntöst és papucsot is adnak, csak törcsit nem. Holnap reggel fél 10-kor jön értünk az egyik dobos a hotel lobbiba. Kicsit izgulok, de remélem, menni fog a dobolás! 

2014.08.09. Nagoya

Mára ideért a tájfun csücske, egész nap esett az eső. Marikó csak délután ért rá, így azt beszéltük meg, hogy majd 3-kor találkozunk a metróállomásnál. Addig bementem a városba, vissza a bevásárlóközpontos Sakaéba és Osuba, nézelődni. Bámészkodással ütöttem el az időt, meg persze játszottam is kicsit a taiko no tatsujin dobolós játékkal, de sajnos elég alacsony pontszámot sikerült elérnem. 

Marikó felvett az állomáson kocsival és elmentünk egy nagojai kávéház láncba, a Komeda's Coffee-ba, ahol fagyis sütit ettem juharsziruppal, Marikó meg csizma formájú bögréből ivott zöldszínű szörpöt, aminek vaníliafagyi volt a tetején. Érdekesen nézett ki. 

Utána elmentünk egy boltba venni zacskót, amiből ki lehet préselni a levegőt és jó csomagoláshoz, hogy több dolog beférjen a bőröndbe, majd hazakocsikáztunk. Marikóéknál bepakoltam a bőröndbe, aztán Marikó anyukája készített finom vacsorát. Volt könnyű kefírállagú tofu amit kanalaztunk, és pálcikára tűzött zöldségeket mártottunk az asztal közepén lévő olajsütőbe. Az így sütött brokkoli és jégcsapretek különösen finom volt. 

Vacsi után Marikó zongorát gyakorolt, mi meg az anyukájával detektíves sorozatot néztünk. Aztán 10-től kezdődött egy Arashi műsor, így én onnantól azt néztem a másik tévén. Marikó mesélte, hogy át kellett alakítani a szobáját hangszigeteltre, mert különben nem tudna otthon zongorázni, és mondta, hogy Budapesten meglepődött, hogy nem csinálnak ilyen átalakítást. 

Az esti hírek már a közelgő tájfunról szóltak, és hogy eddig hol hány centi eső esett. Remélem, a holnapi buszom nem fogját törölni az eső miatt! Ami itt van, az még nem a tájfun, csak a széle, ami annyira nem vészes. 

2014.08.08. Kiotó

A hotelben néztük a híreket és egyfolytában az Okinawán tomboló tájfúnról volt szó, ami miatt sok esőt jósoltak felénk is az elkövetkezendő hétre. Szerencsére még esőmentesen indult a napunk, csak felhős volt az ég, de ez pont jó volt, mert így nem égette szét a fejem búbját a nap. Összepakoltunk, kicsekkoltunk és a cuccunkat a megörzőben hagytuk megint, hogy egyszerűbb legyen mászkálni. Az első állomásunk a Fushimi Inari templom volt, ami az Egy gésa emlékiratai című filmben is szerepelt. A feliratok szerint ez volt eddig Japán túristák által leglátogatottabb helye 2014- ben. Hát most is voltak jó sokan az biztos! Magyar szót most nem hallottam, bár lehet, hogy ők is rejtőzködtek, mint én. Ez a templom a róka kinézetű istené, így mindenütt róka szobrok voltak, és a fő látványosság az ezer darab piros kapu, torii. 4 km-es út vezetett át a kapualagúton, a hegyen keresztül, ami a tájékoztató szerint kb. két óra lett volna, így mi csak egy darabig mentünk rajta. Gondolom, a többi része sem különbözött nagyon. A kapuk különböző méretűek voltak, és az egyik oldalukon az adományozók neve szerepelt. Minél többet adományozott valaki, annál nagyobb kapura került fel a neve. Voltak tévécsatornák, cégek, magánszemélyek, és egy kapun több adományozó neve is szerepelhetett. A kapualagút jól nézett ki, de egyébként annyira nem tetszett nekem ez a hely. Lehet, hogy a nagy tömeg miatt. 

A következő templomhoz busszal mentünk. Vettünk egynapos buszbérletet, mert úgy jobban megérte. A vonat és metró díja távolság után fizetendő, a busz pedig 230 yen egy felnőttnek. A bérlet 500 yen volt és mi legalább négyszer átszálltunk. A buszra itt hátul kell felszállni és leszállás az első ajtónál van , amikor fizetni is kell. Pontos összeget kell a ládába dobni mert nem adnak vissza, viszont van egy gép, ami felváltja a nagy aprót kicsikre, pl a 100 yenest 10-esekre és 50-esre. Elég lassan halad a busz, mert nagy a forgalom és szegény buszsofőrnek egyfolytában beszélnie kell, mert mindig be kell mondania, hogy most elindul a busz, most megáll, most jobbra fordul, most balra, és vigyázzunk. :) Ez csorogva haladásnál különösen vicces, mert kb percenként fékez és indul és ezt is mindig bemondja. A buszról persze érdekesebb a kilátás a földalattinál. Láttam pl egy melletünk haladó kocsiban szamuráj stílusban vezető sofőrt, ami abból állt, hogy a bal lába fel volt húzva az ülésre, mintha guggolna, és a térdére támaszkodva forgatta a kormányt. Kissé veszélyesnek tűnt. 

A busz a Kinkokuji arany templomnál tett le minket, amit Eszter otthon kirakott a kirakóból. Nagyon fényes volt rajta az arany, csak úgy csillogott. Ez a hely már sokkal jobban tetszett mert nyugodtabb hangulata volt, bár itt is viszonylag sokan voltak. Biztos a tó és a kert miatt éreztem így. Körbesétáltunk majd elbuszoztunk a Yamaneko azaz hegyi macska nevű kávézóba, ami Marikó kedvence,  uzsizni. Zöldteás gofrit ettem édesbab pürével és vanília fagyival, Marikó pedig karamellásat. 

Miután feltöltődtünk, elmentünk Marikó kedvenc kiotói szentélyébe, a Ryoanjiba, ami kőkertjéről híres. Itt le kellett venni a cipőnket és úgy mehettünk be az épületbe. A kőkert egy belsőkert volt, és a terasz szélén ülve lehetett nézni és meditálni. A kőkert fehér kavicsudvarból állt, amelyben elszórva mohaszigetek voltak, összesen 15 nagyobb kővel. Nagyon zen lett volna az egész, ha nem rohangálnak fel és aláa fapadlón visongó kínai kisgyerekek. Azért meditáltunk mi is egy kicsit aztán megpróbáltunk elérni egy buszt a Marikó által ajánlott másik szentély felé, ami a Ninnaji volt. Ennek állítólag nagyon szép a kertje, de sajnos fél 5-kor bezár és mi pont lekéstük pár perccel. A főbejárat hasonlított a Kamakurában látott egyik szentélyéhez, nagy küszöbös fatákolmány volt. Ekkorra már kezdett cseperegni az eső és hűvösebb lett az idő is, de pont zártak már amúgy is a szentélyek, így felültünk az állomás felé tartó buszra. 

Ma annyira nem fáradtunk el mint tegnap, de azért így is kezdtünk kicsit bóbiskolni már a buszon. A kiotói állomáson Marikó még körbejárta az ajándékboltokat, mert ilyenkor mindenkinek illik vinni ajándékot, ami általában valami helyi sütemény díszcsomagolásban, vagy fóliázott savanyúság, cukemono. Végigkóstoltuk a savanyúságokat, és nekem a legjobban a szezámmagos jégcsapretek ízlett. Marikó vett is belőle az anyukájának. A zongoratanárának és a kollégáinak sütikéket vett, és az egyik haverjának zacskós ráment. A fentiek miatt érdekes volt megfigyelni, hogy a japán ajándékboltok háromnegyede étel, és csak egy negyed volt egyéb (valószínűleg a külföldieket megcélzó) holmi. 

Az ajándékokkal felpakolva begyűjtöttük a csomagjainkat és felmentünk a vágányokhoz. A mi Kodamánk előtt még elment pár Nozomi, és azok sokkal zsúfoltabbak voltak, mivel az üzletemberek mind a lehető leghamarabb akartak hazaérni. A mi vonatunkon még jó sok üres hely maradt. A shinkansen ülései is olyanok, amiket meg lehet fordítani, ha a másik irányba megy a vonat, amit még első japán utam során egy sima vonatnál volt szerencsém megfigyelni. Amikor a vonat irányt vált a végállomáson, egy kalauz végigmegy a kocsikon és átforgatja az üléseket. 

A vonaton ismét bóbiskoltunk kicsit, aztán Nagoyában elmentünk az állomás mellett (alatt?) lévő rámen utcára, ahol japánszerte kiemelkedő rámeneket árulnak, vagyis olyasmi, mint a Shin-yokohamai rámen múzeum. Árultak szapporói miszó ráment is, ami az egyik kedvencem. Kár, hogy otthon nem találtam ilyen finom fajtát. 

Vacsi után hazavonatoztunk, Marikó átadta a savanyúságokat, aztán elmentünk aludni, hogy kipihenjük a kiotói kirándulást, amit még pont az utolsó nem teljesen esős napra sikerült időzíteni. 

2014.08.07 Kiotó és Arashiyama

Reggel korán keltünk Marikóval, hogy elérjük a shinkansent Kiotóba. Marikó a neten vette a jegyet és még a héten kipostázták neki. Olyat vett, ami csomagban volt a kiotói hotellel. Felszállás előtt vettünk pár rizsgombócot a sarki boltban reggelire, amit a vonaton ettünk meg. Az enyémben kaviár volt és majonézes koktélrák. :) Az utóbbi jelenleg az új kedvenc onigiri töltelékem.

A Kodama shinkansennel jöttünk, ami a leglassabb ezért a legolcsóbb is. Minden állomáson megáll, így kb. 50 perc volt az út Nagojából Kiotóig. Ugyanez a gyors Nozomival vagy Hikarival 40 perc, busszal pedig 2 óra. 

A hotelünk az állomás épületében volt. Érkezés után a cuccunkat beraktuk a csomagmegörzőbe és elvonatoztunk Arashiyamába megnézni a bambuszerdőt. Nagyon meleg volt, csak úgy tűzött a nap. A páratartalom most szerencsére nem volt olyan magas, és a hőséget úgy próbáltuk leküzdeni, hogy bolttól boltig haladtunk, ahol ezerrel ment a légkondi. Eléggé sajnáltam szegény riksásokat ebben a hőségben. Mi gyalogosan közelítettük meg a bambuszerdőt, ami nagyon tetszett. Lefelé magyarokat is hallottam, és nekik is nagyon tetszett. 

A túrázás után kanalaztunk jégkását, és az enyém természetesen zöldteás volt, aztán nézelődtünk a boltokban. Jó hely ez az Arashiyama, mert az Arashi kandzsival kezdődik a neve, ezért egy csomó szuvenírre is csak annyit írtak, hogy Arashi. Kénytelen voltam venni ezért arashis bambuszpoharat. 

A sok mászkálástól megéheztünk és betértünk egy jó hírű unagi azaz sngolna étterembe. Ott annyian voltak, hogy egy órát kellett várni az asztalért. Fel kellett iratkozni a listára, és név szerint szólították mindig a következőt. Ezért nem kellett helyben sorakozni, hanem elég volt visszamenni kb egy óra múlva, így addig jártuk még kicsit a boltokat. 

Aztán végre ránkkerült a sor és megrendeltük a grillezett pácolt angolnánkat rizságyon. Nagyon finom volt. Közben még wifit is találtam úgy, hogy az arashiyama nevűnél beírtam ugyanezt jelszónak csak úgy, és működött!（＾∇＾）

Ebéd után visszavonatoztunk Kiotóba, pihentünk egy órát a hotelben, majd elmentünk megnézni a városban a megkésett tanabata fesztivált. A tanabata júliusban van, de itt valamiért augusztus elején csináltak nagy felhajtást, ami nekem persze pont jól jött. Erről majd még írok később, csak most kezd lemerülni a kütyüm, és addigis megosztom az eddigieket. 

Folyt.

A tanabata ünnep alkalmából két főbb helyszínen volt program Kiotóban. Kettő nem fért volna bele, így mi a Horikawa részen lévőt választottuk, ami egy csatorna mentén volt. A kiindulópontnál 100 yenért lehetett venni kívánság lapot, amire ráírtuk a kívánságunk és felkötöztük az erre felállított fácskák ágaira. Én magyarul írtam rá a kívánságom, remélem, úgy is teljesül! Utána a többi állomás a csatorna mentén volt elhelyezve, ott haladtunk végig a tömeggel. Matsuri idején nagyon sokan öltenek yukatát, és most is egész sok szép yukatás lányt láttam, egész fiatal korosztályt. Férfiak kevesebben voltak ünnepi viseletben, főleg akkor, ha yukatás lánnyal voltak párban. Marikó azt mondta, hogy fesztivál idején a templomok belépőjéből kedvezményt adnak az ünnepi viseletben érkezőknek. 

Mindenesetre örültem, hogy sok ilyet látok. A csatorna mentén láttunk sok megvilágított bambusz alkotást, megvilàgított vízben ázó hosszú selyemkendőt, lampionokat, lámpaalagutat ami a csillagos eget és a tejutat szimbolizálta, egy régi vonatkocsi makettet amit egy vonatkocsi maszkot viselő ember távirányított és bambuszokra aggatott karácsonyi díszeket. Utána visszabuszoztunk az egész elejére és megnéztük a Nijo várra vetített fényjátékot. A vár körül egész múzeumok éjszakája hangulatom lett. Ekkorra már igencsak fáradtak voltunk és alig bírtuk magunkat elvonszolni a metróig, de végül sikerült és bezuhantunk a hotelágyba. 

2014.08.06 Nagoya

Ma is tűző napsütésre ébredtem, így be is kentem magam naptejjel, hogy felkészüljek a mászkálásra. Reggel nagyjából összepakoltam, hogy majd csak a maradékot kelljen elrakni indulás előtt, aztán elindultam a nagojai kikötő felé, az Akváriumba, mert ez volt a napi program. Mivel nyáriszünet van, az Akvárium tele volt gyerekkel, nyüzsögtek mint a kis hangyák, úgy kellett figyelnem, nehogy nekik menjek. Maga az hely bem volt olyan óriásnagy, de volt bőven látnivaló. Az infopultnál megérdeklődtem, hogy hánykor van a delfin show és aszerint osztottam be az időmet. Néztem beluga delfin betanítást, gyilkos bálnás akváriumot, cápát, óriás teknősöket, pinkvineket, és az egyik kedvencem a szardíniák voltak. Ugyanabban az akvváriumban volt egy mambo nevű hal, ami érdekesen nézett ki. Olyan volt mintha hiányozna a farka. Láttam ráklábú halat és még sok egyéb furcsaságot, aztán siettem, hogy elcsípjem a delfinshowt. Az alsó részre ültem, ahol azt írták a figyelmeztető táblák, hogy vizesek lehetünk, de a leghátsó sorba, így végül mégis megúsztam, és nem találtak el a fröcskölő delfinek. Jó volt az előadás, sok mindent betanítottak nekik. Azok tetszettek, amikor az idomárral csináltak valamit, pl. feldobták őket a vízből, vagy az idomárok úgy szelték át a delfinek hátán a medencét, mintha szörfdeszkán lennének. Szórakoztató hely volt, bár azért a nagyobb testű állatokat sajnáltam, hogy kis helyre vannak bezárva a széles óceánhoz képest. 

A móka után siettem vissza Norimasa lakására a csomagomért és drukkoltam, hogy ne akkor szakadjon le az ég, mielőtt a lakásra érek, mivel vészjósló viharfelhőket láttam a távolban. Persze pont most sikerült eltévednem egy picit, sehogy sem találtam a szökőkutat, ahonnan már tudtam volna az utat, pedig tudtam, hogy a közelben járok. Megkérdeztem egy boltos nénit, aki szerencsére tudta miről beszélek és kiderült, hogy már a szomszéd utcában jártam. 

A lakást elhagyva siettem a Marikóval megbeszélt helyre. Épp hogy odaértem, de én voltam az első, Marikót lassította kicsit, hogy feléjük leszakadt az ég, óriási zuhé volt, ki is dobta a harisnyazokniját, annyira vizes lett. Marikóval elmentünk a bárba ahol szerdánként zongorázik, és meghallgattam kétszer fél óra előadást. Jazzt kell itt játszania főleg, meg a kedvemért bevett a repertoárba két Arashi számot is, aminek örültem. Közben umeshuut kortyolgattam jéggel. Finom volt, tobábbra is szeretem. 

A bár után Marikó hazahozott és találkoztam anyukájával meg a cicával. Nagyon szép cica, és eléggé el van kényeztetve. Tele van a lakás macskaholmival, még kaparótorony is van, ami a plafonig ér. Marikó szobája vicces, mert 3/4-ét elfoglalja a zongora, a maradék helyre pedig a futonját teríti. Szinte a zongora alatt alszik. Igazi zongorista! :)

Holnap korán kelünk, és irány Kiotó!

2014.08.05 Nagoya

Na most már melegem volt az este! Kezdem érteni, hogy miért jó a zselés párna, amit le lehet hűteni és betenni a rendes párna alá estére. Nekem egy hűtött lepedő jól jött volna (még nem láttam, bár lehet hogy van ilyen is). Sikerült viszonylag korán kelnem és 10-kor indultam útnak. Elmetróztam Nagoya pu-ig, és ott felszálltam a túristabuszra. Az első megálló a Toyota múzeum volt. 

Két részletből állt. Az első Japán iparosodását mutatta be a Toyota szövő és fonógyáron keresztül, és egy hangrányi fonó és szövőgép prezentálta Toyoda Sakichi birodalmát, és úgy az egész fonó és szővőtörténelmet. A második része a múzeumnak Sakichi fiának Toyoda Kiichironak a szárnypróbálgatásait mutatta be modelleken és falra rajzolt mangákon keresztül, az autógyártás terén, majd részletesen ismertette az első Toyota teherautó és személygépkocsi létrejöttének történetét, végül a Toyota további modelljeit mutatta be, meg úgy álltalában mindent, amit egy kocsi részeiről tudni lehet. Kocsimániások paradicsoma volt, ahol jártam. Ha az idelátogató kisfiúk nem akarnak ezek után autóiparban elhelyezkedni, akkor ők biztos inkàbb barbizni szeretnek otthon. :P A múzeumban voltak zenélő Toyota robotok is, de sajnos pont nem akkor léptek fel, ameddig ott voltam. 

A múzeum után a Nagoya várba mentem. Erről azt kell tudni, hogy ugyan a 17. században épült, azonban a második világháború alatt egy légitámadás során leégett a nagyrésze, viszont a háború után újraéplítették a fő épületet. A többi rész újáépítését 2018-ra tervezik befelyezni. A már álló részben múzeum működik, a korabeli Japánt és a vár építését mutatja be, és egy sarokban teljesen random módon rovarkiállítás volt.  Az építés alatt álló részekre úgy lehetett bemenni, hogy le kellett venni a cipőnket és akin nem volt zokni, annak adtak papucsot. A táskánkat szorosan magunk elé kellett fogni, nem érhettünk semmihez és bejárhattuk így a termeket. Érdekes volt, mert azt a megoldást választották, hogy teljesen friss anyagból építik fel az egészet, így egy frissen ácsolt épületben mászkáltunk, amiben minden tiszta volt és új, kikéve a festett ajtók, amelyek elvileg átvészelték a háborút. Ezek tetszettek nekem a legjobban, valamint a múzeumban lévő lépcső, ami valójában két lépcső volt egy lépcsőházban, egymást váltogatta a felfele és a lefele vezető lépcsősor. Így bár egy spirálban haladtak, a le és a felfelé haladó emberek nem találkoztak szembe, mert külön lépcsősoron mentek. :) Na, nem ragozom tovább, érdekes volt. 

Ebédeltem a vár területén lévő kajáldában, aztán elmetróztam Ozone megállóig, amitől nem messze volt a Tokugawa japánkert. Pechemre lekéstem a nyitvatartást negyed órával, így ide nem sikerült benéznem. Visszaballagtam a metróhoz és elmetróztam a szàllásig, de előtte még benyomtam vigasztalóként egy zöldteás-csokis jégrémszendvicset. 

Most Norimasa ért haza hamarabb, már itthon volt mire felértem. Megbeszéltük, hogy gyozát eszünk, és el is vitt egy jó gyozás helyre. Tényleg finom volt, és jól is esett. Utána hazasétáltunk és beszélgettünk minden féléről angolul meg franciául. A franciát én szorgalmaztam, mert mondta hogy tanul és azt nem szokta tudni gyakorolni, a gyakorlás pedig rám is rámfért. A lényeg, hogy megértettük egymást, bár szerintem neki jobban ment mint nekem. Aztán elbúcsúztunk alvás előtt, mert reggel már nem biztos, hogy találkozunk, délután pedig cuccolok át Marikóhoz. 

2014.08.04 Nagoya

A harmadik napom Nagoyában és az Osu Kannon szentélyen kívül még más nevezetességet nem néztem meg eddig, de a helyiek mind azt mondják, hogy sok érdekesség nincs, így talán egy napba bele tudom majd sűríteni. Azért nem ma túristáskodom, mert hétfő van, és a hétfő itt is túrista szünnap, azaz zárva van a legtöbb múzeum és a túristabusz sem jár, amire jó az egy napos bérletem. A fentiek miatt úgy döntöttem, ma relaxálok és csak úgy céltalanul bolyongok a környéken, ami mellesleg az egyik városközpont, így volt is látnivaló. 

Relaxálós napom úgy kezdődött, hogy felébredtem, és szomorúan tapasztaltam, hogy még időeltolódásban vagyok, ugyanis már fél12 volt, továbbá azt is, hogy valami rovar kényelmes sétát ejtett meg a jobbkaromon, a mutatóujjamtól a vállamig (vagy vissza), aminek 5 nagy csípés helezte a nyomát. Valószínűleg a tűzijáték alatt történt, mert akkor éreztem, hogy csíp valami. Szerencsére kielemeztem és kizártam az ágyi poloskát. Annyira nem viszket, csak csúnya, és mindig felvillantom, amikor átveszem a boltban a visszajárót. (Lehet, hogy ez az égi jel a spórolásra??)

Mire összeszedtem magam, és megterveztem a napom, ebédidő lett, így első állomásom egy (még céltudatosan kinézett) helyi specialitást kínáló étterem volt, ahol miso katsudont ettem, ami rizságyon felszolgált rántott sertés szelet miso mártással leöntve. Hát, annyira nem volt nagy szám, de a hely nagyon népszerű volt, egyfolytában cserélődtek az emberek és az újaknak még várakozni is kellett. A hús kicsit zsíros volt nekem.  A szósz édeskés worchesteres volt. Képet nem tudok beszúrni, így itt a hely honlapja a kíváncsiaknak: http://www.english.yabaton.com/

Ebéd után kb. belőttem az irányt a centrum felé és megkezdtem a bolyongást. Rögtön egy felüljáró alatti rekreációs parkban esemény volt: friss lánycsapatok első utcai fellépésének nézett ki a dolog. Fiatal rövidszoknyás lányok ugráltak és énekeltek pár járókelőnek, és egy asztalsor mögül szórólapokat kínált a menedzserük. Lehet hogy így selejtezik a lányokat, aszerint, hogy kiknél állnak meg többen az utcán. :) 

A felüljárón túl már a központ következett, vagy legalábbis annak tűnt. Egymást érték a bevásárlóközpont-irodaházak. Be is mentem néhányba, és az egyikben rábukkantam a Daiso vegyesboltra, amit Tokióban is szeretek. Elnézelődtem egy darabig, aztán betértem egy hangszerboltba, de sajnos nem volt taikó részlegük. Helyette megnéztem a harsonákat, amik ára 223e yen és 65e yen között mozgott, legalábbis a sima tenoroké. Utána találtam egy zeneboltra is, ahol meg is vettem a múlthéten megjelent Arashi DVD-t a koncertjükről, amin én is voltam. Így majd tudom mutogatni a családnak, hogy milyen is volt! Reszkessetek! :D Na meg én is megnézhetem, hogy miről maradtam le onnan az utolsó előtti sorból... :P

Sikeresen visszataláltam a vendéglátómhoz, és közben 7 óra lett, mire visszaértem, de Norimasa még dolgozott. Fél órával utánam futott be, és elvitt vacsizni egy helyi ramen étterembe, ahol finom tajvan-rament adtak. Neve ellenére ez nagojai eredetű, csak bevándorlók csinálták először (mint a berlini kebab), és attól speciális, hogy nagyon csípős. Vicces volt, mert az étlapon volt a normál verzió, a miniadag, és egy amerika verzió, ami kevésbé csípett. Úgy látszik, az amerikai vendégek nem bírták az alapváltozatot túlságosan, pedig szerintem annyira nem volt durván csípős. A koreai ismerőseim biztos kinevették volna. :) Azért megköhögtetett kicsit, amivel Norimasa meg volt elégedve, mert a korábbi vendégeinél hiányolta, hogy nem váltott ki semmilyen reakciót a csípősség. 

A holnapi napom lesz a túrista nap, legalábbis az eredeti terveim szerint. Aztán majd meglátjuk, hogy alakul, alszom-e délig vagy sem... :)

2014.08.03 Nagoya

Egész jól működött a légkondi a hostelszobában, nem volt egyáltalán melegem. Hullámokban aludtam, de a végén sikerült kipihennem magam, és talán átálltam már japán időre mára! Majd este kiderül. Reggel összecuccoltam és bedobtam a szobakulcsot a checkout dobozba, a csomagjaim a hostelben hagytam és elindultam a városba. Útközben rátaláltam a Science museumra, ahol akkora tömeg állt sorban, hogy a szomszéd ajándékboltban rákérdeztem, hogy valami esemény van-e, de amint megtudtam, ez volt a normális! A japán gyerekek vagy nagyon szeretik a tudományokat, vagy az épület oldalán lévő Dragon Ball poszternek volt ekkora vonzereje.

Miután kibámészkodtam magam a múzeum körül, indultam az Osu Kannon szentély elé, ahol már javában gyülekeztek a cosplay-es animekarakternek öltözött emberek, ugyanis ma cosplay világtalálkozó volt. Ebből a "világ" részt kb másfél tucat külföldi cosplayes képviselte, oroszok, olaszok, dánok, thaiföldiek, koreaiak, és még valami (magyar nem volt), és a többiek, azaz a felvonulók 99,9%-a japán volt, vagy velük vonult. A felvonulás tartott legalább egy órát, és abból állt, hogy a tér közepére kordonok mentén betekeredett cosplayesek lassan kitekeregtek és elvonultak a fotózó bámészkodók és fotósok előtt, meg-megállva egy egy póz erejéig. Komolyan elvonult előttem annyi cosplayes, hogy egy órán belül egyszer sem ismétlődtek az emberek! (a karakterek azért elég gyakran, bár meg nem mondom melyik animékből voltak, mert alig ismertem fel párat) Voltak jók is rosszak is, és egész sok pasi volt nőnek öltözve. Szerintem egy kicsit ez amolyan Love Parade is sokaknak. Szerk.: Mint utólag megtudtam, a Cosplay Világtalálkozót idén 12. alkalommal rendezték meg, és helyszíne mindig Nagoya. A verseny valójában másodikán volt, és ott 22 ország két fős csapata képviseltette magát, beleértve Japánt is. A csapatokat az otthoni előselejtezőkön választották ki és a nagoyai nyertes az orosz csapat lett. A vasárnapi felvonulás már csak parádé volt, nem maga a verseny, azért is volt ott annyi japán cosplayes. (http://www.mofa.go.jp/p_pd/ca_opr/page23e_000292.html)

A jelmezbál után mellém csapódott Yamada-san, egy hobbiként angolt tanuló 60-as körüli fogorvos, aki szereti leszólítani a külföldieket, hogy gyakoroljon kicsit. Mondjuk, amikor megtudta, hogy valamennyire beszélek japánul, onnantól szinte csak úgy beszélt, de legalább így én gyakoroltam kicsit. Yamada-san nagyon lelkesen a szárnyai alá vett és egy fél napig szórakoztatott. Kommentáltuk az épp aktuális műsorokat, és a szünetekben ajánlott környékbeli látványosságokat és még egy Yoshinoyába is elkísért ebédelni. Szerencsére semmi rossz hátsószándéka nem volt, csak szórakoztatni akarta a tömegben egyedül bámészkodó külföldit. Közben összefutottunk egy német sráccal, akit szintén így szólított le egy korábbi fesztiválon. :) A srác a nagoyai egyetemen dolgozik kutatóként, úgyhogy itt él, és be is számolt Yamada úrnak, hogy ellátogatott az általa javasolt helyekre. 

Az egész napot a matsuri főhelyszínén töltöttem szinte. A cosplay után volt egy rózsaszínbe öltözött kislánycsoport, akik táncoltak és énekeltek, és őket követte a helyi nagy kedvenc idol lánycsapat, az OS☆U. Ők már idősebbek voltak, és a férfirajongóik csak úgy skandálták velük a dalszöveget! Pont sikerült szerintem a legkeményebb rajongók mellé állni, így közelről láthattam pl. egy amcsi motoros kinézetű, szakállas, halálfejes gyűrűket viselő japán rajongót, aki épp lelkesen integetett a csapatnak és ugrált az idol jpop számokra. Lenyűgöző látvány volt :D A School Rumble animére emlékeztetett, amiben hasonló karakter volt oda egy kawaii kislányért. 

Volt egy gyengébb zenés produkció, ami azzal próbált kitűni, hogy a három tagból az egyik hangulatcsináló áldobos volt, aki végig bohóckodott és grimaszokat vágott, hátha így elvonja a figyelmünk a zene színvonaláról, de nem jött össze neki. 

Felléptek megint a taikósok, akiket persze megint megnéztem, és az utolsó koncertező egy kiöregedett rockbanda volt, színes űrruhákba öltözve (mármint olyan animés/Jetsons családosba, nem az Apollo13-as stílusba :D). Meglepően szórakoztatóak voltak, és még zenélni is tudtak. A közönségnek is tetszett. 

Utánuk következett a yukata (ez amolyan kimono-light) divatbemutató, amikoris egy szakértő néni kommentátor alatt a színpadon vonulgattak a yukata modellek, a könnyű nyári stílust, vagy épp a délutáni teázás baráti körben stílust bemutatva. :) A bemutatót yukata szépségverseny követte sorszámozott versenyzőkkel, de arról már sajnos el kellett jönnöm, mert lassan találkozóm volt a couchsurfinges vendéglátómmal. Felszedtem a csomagom a hostelben, csináltak rólam búcsúfotót, elköszöntem tőlük, és mentem a megbeszélt találkozó helyre. 

A vendéglátóm Norimasa, egy 27 éves céges alkalmazott, akinek álma Afrikában élni. Majdnem egy egész évet töltött kint Ruandában, ami nem vette el a kedvét, úgyhogy biztos komolyan gondolja. Rendes srác, elmentünk együtt egy gyors vacsira, aztán visszasiettünk a fesztiválra, ahol még sikerült elcsípni az össztánc végét. A tánc után tűzzsonglőrök jöttek, és a kétnapos fesztivált taikóval kísért tűzijáték zárta. A tűzijáték nem ám olyan szokásos augusztus 20-i féle volt, hiszen mégiscsak Japánban vagyunk na. Először volt egy fellövős féle, ami majdnem 20-ais volt csak nem koszorúban pukkant, hanem görögtűzként. Ezt követte a kézi tűzijáték, amikoris sorokban bevonultak a hordozók és a gyújtó emberek, és az utóbbiak sípszóra meggyújtották a tűzijátékot a hordozók kezében, ami olyan volt mint egy méretes torta-tűzijáték, vastagabb és magasabbra ért. A legutolsó már egy kisebbfajta aknavető volt, amit egy ember tartott, és olyan volt az egész, mintha tűzesőt szórna, aranyesőt. 

Ezzel a fesztiválnak vége lett, amit, amint megtudtam, a 60-ik alkalommal rendeztek meg, pont jókor. 

2014.08.02 Nagoya

Ugyan elment egy nap az utazással és időeltolódással, viszont annyira élménydús volt az első napom Japánban, hogy két nappal is felér! Sőt, még azt is ki merem jelenteni, hogy ha valamiért holnap kellene hazamennem, akkor is elégedetten térnék vissza! 

Az történt ugyanis, hogy most kivételesen rendkívül jól időzítettem, és matsuri, azaz fesztivál napján sikerült érkeznem Nagoyába. 

A Finnairrel utaztam, és meglepően rövid volt az út a korábbiakhoz képest, Helsinkiből 9 óra. Ez is fárasztó, de azért egész tűrhető. Most nem beszélgettem a mellettem ülő szomszéddal, aki amúgy egy kedvesnek tűnő 40-es japán nő volt. Megnéztem egy filmet, aztán próbáltam aludni, hogy át tudjam ébren vészelni az első napot. Az egyetlen panaszom az volt, hogy kicsit szűkösebb a hely mint a Qatar járatán.

Reggel 9 körül értünk Nagoyába. Sikeresen átjutottam a bevándorláson és a vámon, és benéztem a túrista információhoz, begyűjteni egy térképet és kuponokat. :)

A srác nem nagyon tudott mit kezdeni Magyarországgal, még az útlevelem is elkérte megnézni, hátha úgy jobban beugrik neki, hogy hol is lehet. Aztán mikor Budapestet említettem, illedelmesen úgy tett, mintha azt már tudná hol van. 

A vonatpénztárban vettem egy egy napos túrista bérletet 600 yenért, amihez be kellett mutatni az útlevelet, így elég sokat mutogattam a reptéren. Érdekes volt megfigyelni, hogy a vonatpénztárosok, annak ellenére, hogy ott volt a fejük felett a felirat hogy tourist information, látszólag alig beszéltek angolul, így japánul kellett ügyintéznem. 

Felhívtam a reptérről az itt élő barátnőmet, Marikót, hogy megérkeztem, és megbeszéltük a találkánkat a Nagoya pu.-ra, amint beérek. Feltöltöttem a Suica tömegközlekedési kártyámat, és már ugrottam is fel az első belváros felé induló vonatra. A vonaton indulás után tudtam meg a kallertől, hogy helyjegy is kötelező, de megvehettem tőle is, így nem volt gond. Azt nem tudom, így drágább volt-e, de szerintem nem. 

Az állomásra érve megint hívtam Marikót és sikerült pár perccel később megtalálnia. Ő szerencsére tudta, hogy hol a hostelem, mert én elfelejtettem utána nézni. Elnavigált a szállásra, ahol itt lehetett hagyni a csomagot checkin előtt. Le is cuccoltam, és mentünk be a belváros szívébe, Osu-be, ahol már javában folyt a fesztivál! 

Az első dolgom az volt, hogy szerezzek egy legyezőt, amit mindenki szorongatott, amiből arra következtettem, hogy ingyen osztogatják, ugyanis annyira fülledt volt a levegő, hogy legyező nélkül nehéz lett volna elviselni. A legyezőn szerepeltek a programhelyszínek programjai, így meg is tudtuk, hogy pár sarokkal arrébb épp taiko dobolás folyik! 

Követtük a dobok hangját és meg is találtuk a csapatot. Főleg fiatalok voltak, olyan tizenévesek, illetve az egészen friss 7-8 éves tagok. A kicsik nagyon cukik voltak, a nagyok meg egész ügyesek. A show után bolyongtunk a vásárló utcákon és néha érdekes dolgokba futottunk. Pl. az egyik sarkon egy gumimedencében bokáig érő vízben vadásztak pici gyerekek sikamlós angolnákra. Amit sikerült kifogniuk a sípszóig, azt haza lehetett vinni. :) Cuki látvány volt! Az egyik 3 év körüli kislánynak bónusz cukiságért Hello Kittys volt a pelus-bugyija. :) Nagyon japános hangulatú volt az egész. Az volt a vicces, hogy Marikó azt mondta, ő is most először látott ilyet! Egy másik utcàban láttunk hastáncosokat, voltak zsonglőrök, aranyhalfejű maszkos  srácok, akik valamit reklámoztak (talán a taiyaki édességet), voltak szamba dobosok, egy koreai pop-énekesnő (Key- Bomi?) jazzstílusban énekelt gangnam style-t, a taikósok felléptek még párszor (amit természetesen mindig végignéztünk), és estére össznépi bonodori tánc volt. Marikó nem szállt be a táncba, de én mentem pár kört. :)

Közben a szünetekben ettünk ebédre takoyaki poliplabdácskákat, vacsira szusit és pihenésképp doboltam egyet a kedvenc taiko no tatsujin dobolós játékomon. Ja és cosplayeseket is láttam, meg sok sok yukatába öltözött embert. És ez tényleg mind egy napon történt. 

A bonodori táncolás után búcsútvettem Marikótól és visszajöttem a hostelbe becsekkolni. A recepciós srác segítőkészen felcipelte a bőröndöm a legfelső emeletre, és utána annyira nem találta zseniálisnak azt a megjegyzésemet, hogy valójában egy éjszakára lent is hagyhattam volna a bőröndöt, mert úgysem kell belőle semmi. :P Persze fenn hagytam már ezekután. :)

A hostel teljesen normálisnak tűnik, habár olyan fapados kicsit, de hát ezért is hostel. Háromemeletes ágyak vannak a szobában, és egy 6 ágyas helyen vagyok 3 japán lánnyal. Az egyiknek le is csaptam az iphone-töltőjére, így neki köszönhetitek, hogy ezt hamar meg is tudtam írni. 

Remélem, a holnapi nap is jó lesz! Negyed ennyi is bőven elég lenne! A terv ismét a matsuri lesz, mivel kétnapos és holnapig tart. Állítólag tűzijátékkal zárul. 

Hess hess időeltolódás! Jó éjt Japánból!