2014.08.08. Kiotó

A hotelben néztük a híreket és egyfolytában az Okinawán tomboló tájfúnról volt szó, ami miatt sok esőt jósoltak felénk is az elkövetkezendő hétre. Szerencsére még esőmentesen indult a napunk, csak felhős volt az ég, de ez pont jó volt, mert így nem égette szét a fejem búbját a nap. Összepakoltunk, kicsekkoltunk és a cuccunkat a megörzőben hagytuk megint, hogy egyszerűbb legyen mászkálni. Az első állomásunk a Fushimi Inari templom volt, ami az Egy gésa emlékiratai című filmben is szerepelt. A feliratok szerint ez volt eddig Japán túristák által leglátogatottabb helye 2014- ben. Hát most is voltak jó sokan az biztos! Magyar szót most nem hallottam, bár lehet, hogy ők is rejtőzködtek, mint én. Ez a templom a róka kinézetű istené, így mindenütt róka szobrok voltak, és a fő látványosság az ezer darab piros kapu, torii. 4 km-es út vezetett át a kapualagúton, a hegyen keresztül, ami a tájékoztató szerint kb. két óra lett volna, így mi csak egy darabig mentünk rajta. Gondolom, a többi része sem különbözött nagyon. A kapuk különböző méretűek voltak, és az egyik oldalukon az adományozók neve szerepelt. Minél többet adományozott valaki, annál nagyobb kapura került fel a neve. Voltak tévécsatornák, cégek, magánszemélyek, és egy kapun több adományozó neve is szerepelhetett. A kapualagút jól nézett ki, de egyébként annyira nem tetszett nekem ez a hely. Lehet, hogy a nagy tömeg miatt. 

A következő templomhoz busszal mentünk. Vettünk egynapos buszbérletet, mert úgy jobban megérte. A vonat és metró díja távolság után fizetendő, a busz pedig 230 yen egy felnőttnek. A bérlet 500 yen volt és mi legalább négyszer átszálltunk. A buszra itt hátul kell felszállni és leszállás az első ajtónál van , amikor fizetni is kell. Pontos összeget kell a ládába dobni mert nem adnak vissza, viszont van egy gép, ami felváltja a nagy aprót kicsikre, pl a 100 yenest 10-esekre és 50-esre. Elég lassan halad a busz, mert nagy a forgalom és szegény buszsofőrnek egyfolytában beszélnie kell, mert mindig be kell mondania, hogy most elindul a busz, most megáll, most jobbra fordul, most balra, és vigyázzunk. :) Ez csorogva haladásnál különösen vicces, mert kb percenként fékez és indul és ezt is mindig bemondja. A buszról persze érdekesebb a kilátás a földalattinál. Láttam pl egy melletünk haladó kocsiban szamuráj stílusban vezető sofőrt, ami abból állt, hogy a bal lába fel volt húzva az ülésre, mintha guggolna, és a térdére támaszkodva forgatta a kormányt. Kissé veszélyesnek tűnt. 

A busz a Kinkokuji arany templomnál tett le minket, amit Eszter otthon kirakott a kirakóból. Nagyon fényes volt rajta az arany, csak úgy csillogott. Ez a hely már sokkal jobban tetszett mert nyugodtabb hangulata volt, bár itt is viszonylag sokan voltak. Biztos a tó és a kert miatt éreztem így. Körbesétáltunk majd elbuszoztunk a Yamaneko azaz hegyi macska nevű kávézóba, ami Marikó kedvence,  uzsizni. Zöldteás gofrit ettem édesbab pürével és vanília fagyival, Marikó pedig karamellásat. 

Miután feltöltődtünk, elmentünk Marikó kedvenc kiotói szentélyébe, a Ryoanjiba, ami kőkertjéről híres. Itt le kellett venni a cipőnket és úgy mehettünk be az épületbe. A kőkert egy belsőkert volt, és a terasz szélén ülve lehetett nézni és meditálni. A kőkert fehér kavicsudvarból állt, amelyben elszórva mohaszigetek voltak, összesen 15 nagyobb kővel. Nagyon zen lett volna az egész, ha nem rohangálnak fel és aláa fapadlón visongó kínai kisgyerekek. Azért meditáltunk mi is egy kicsit aztán megpróbáltunk elérni egy buszt a Marikó által ajánlott másik szentély felé, ami a Ninnaji volt. Ennek állítólag nagyon szép a kertje, de sajnos fél 5-kor bezár és mi pont lekéstük pár perccel. A főbejárat hasonlított a Kamakurában látott egyik szentélyéhez, nagy küszöbös fatákolmány volt. Ekkorra már kezdett cseperegni az eső és hűvösebb lett az idő is, de pont zártak már amúgy is a szentélyek, így felültünk az állomás felé tartó buszra. 

Ma annyira nem fáradtunk el mint tegnap, de azért így is kezdtünk kicsit bóbiskolni már a buszon. A kiotói állomáson Marikó még körbejárta az ajándékboltokat, mert ilyenkor mindenkinek illik vinni ajándékot, ami általában valami helyi sütemény díszcsomagolásban, vagy fóliázott savanyúság, cukemono. Végigkóstoltuk a savanyúságokat, és nekem a legjobban a szezámmagos jégcsapretek ízlett. Marikó vett is belőle az anyukájának. A zongoratanárának és a kollégáinak sütikéket vett, és az egyik haverjának zacskós ráment. A fentiek miatt érdekes volt megfigyelni, hogy a japán ajándékboltok háromnegyede étel, és csak egy negyed volt egyéb (valószínűleg a külföldieket megcélzó) holmi. 

Az ajándékokkal felpakolva begyűjtöttük a csomagjainkat és felmentünk a vágányokhoz. A mi Kodamánk előtt még elment pár Nozomi, és azok sokkal zsúfoltabbak voltak, mivel az üzletemberek mind a lehető leghamarabb akartak hazaérni. A mi vonatunkon még jó sok üres hely maradt. A shinkansen ülései is olyanok, amiket meg lehet fordítani, ha a másik irányba megy a vonat, amit még első japán utam során egy sima vonatnál volt szerencsém megfigyelni. Amikor a vonat irányt vált a végállomáson, egy kalauz végigmegy a kocsikon és átforgatja az üléseket. 

A vonaton ismét bóbiskoltunk kicsit, aztán Nagoyában elmentünk az állomás mellett (alatt?) lévő rámen utcára, ahol japánszerte kiemelkedő rámeneket árulnak, vagyis olyasmi, mint a Shin-yokohamai rámen múzeum. Árultak szapporói miszó ráment is, ami az egyik kedvencem. Kár, hogy otthon nem találtam ilyen finom fajtát. 

Vacsi után hazavonatoztunk, Marikó átadta a savanyúságokat, aztán elmentünk aludni, hogy kipihenjük a kiotói kirándulást, amit még pont az utolsó nem teljesen esős napra sikerült időzíteni.