December 17. hétfő. Az utazásom előtti utólsó teljes nap. Elég borús időre ébredtem, igaza volt Tomominak. Kissé elaludtam, így már nem volt idő Juliannel találkozni délelőtt. Ezt telefonon tisztáztuk, és megbeszéltük, hogy majd Budapesten találkozunk.
Utolsó napom első állomása Asakusa volt és a közelében lévő Kappabashi utca, ami konyhai és éttermi áruval van tele. Megcsodáltam ismét a tányérokat és műanyag ételeket és vettem egy tejkiöntőt latte arthoz. Asakusában vettem néhány ajándékot és beültem egy késői reggelire egy étterembe, ahol ki volt táblázva az omuraisu, azaz a pirított rizs omlettel és paradicsomszósszal. Hát nekem még mindig a maid cafés a nyerő! :P
Utána felmetróztam ismét a Skytreehez, mert amikor még azt hittem, hogy ma megyek fel, oda beszéltem meg találkozót Yukával. 13 után pár perccel befutott Yuka és bementünk együtt a Skytree melletti plázába éttermet nézni. Mondtam neki, hogy mondzsát szeretnék enni és találtunk is egy erre specializálódott éttermet, ahol azonban kint kanyargott a sor. Úgy döntöttünk, hogy kivárjuk, aminek titkon örültem, mert annyira még nem voltam éhes, hogy rögtön tudjak enni. Yukának van hordozható wifije, úgyhogy tudtam blogolni is kicsit várakozás közben. A mondzsát az asztal közepén lévő sütőlapon sütik, és káposztából, egyéb szabadon választott hozzávalóból és az egészet összefogó masszából áll. A miénkben mocsi volt, halikra, minirák és sajt. Nekem nagyon ízlett. Csakúgy mint az umeshu szilvapárlat, amit mellé ittam.
Ebéd után elmentünk Harajukuba további ajándékokért és mivel ott híres a palacsinta, természetesen nem lehetett kihagyni. Hát, elég nagyot csalódtam benne. Nem értem, miért olyan népszerű.
Következő állomásunk egy family restaurant volt, valami Jonathan's Omotesandóban. Itt japán desszertett ettünk, az anmitsut. Ez már jobban ízlett, volt benne édesbab, fagyi és valami átlátszó zselatinkocka.
És hogy teljesen gasztroblogos legyen a bejegyzés, utolsóként Nishi-Wasedába mentünk, ahol miso tsukemen rament ettem. Ez is nagyon ízlett, de ekkorra már alig bírtam mozogni a sok evés után, így gurulva mentem a metróhoz. Yukától elbúcsúztam, és visszametróztam Ojimába pakolni a holnapi útra, remélve, hogy minden ajándék befér! Tudnék még maradni, de azért Karácsonykor jobb otthon.
2012. december 18., kedd
Amikor a világ tetején mutatom a békejelet
December 16. vasárnap. Egész jót aludtam a kapszulámban, aztán összepakoltam és 10 előtt kicsekkoltam. A recepción ezúttal egy néni volt a tegnapi bácsi helyett, és előszeretettel fitogtatta angoltudását. Még metrótérképet is adott. Azt elfelejtettem leírni, hogy a cipőt a bejáratnál le kellett venni, betenni egy kulcsos cipős szekrénybe és a szekrény kulcsát le kellett adni a recepción. Még most sem nagyon értem, hogy miért, mivel fizetni a becsekkoláskor kellett. Talán hogy biztosan tudják ki mikor jön-megy? Átvettem a cipőskulcsot, kiszabadítottam a csizmám és elsétáltam a közeli Zojoji templomig pár kép erejéig. Utána elmetróztam Ojimába Tomomiékhoz. Ojimában felhívtam Hyunt és megnyugtattam, hogy szerintem odatalálok hozzájuk, nem kell elém jönnie. Először ugyan rossz irányba indultam, de hamar rájöttem, és 11-re megérkeztem új szállásomra. Tomomiék egész sok mindenre emlékeztek legutóbbi beszélgetéseinkből, olyanok voltak, mint régi ismerősök. Ugyan hétfőre terveztem a Skytree meghódítását, de Tomomi meggyőzött, hogy próbáljam meg ma, mert holnapra esőt mondanak. Elsétáltunk együtt a toronyhoz, ahol jó sokan voltak, mert elég népszerű. A rendszer a következő volt: húzni kellett egy jegyet, amin rajta volt az idősáv, amikor megvehetem a jegyet a toronyba. Az enyém 18:00-18:30 közé esett. Ezt az idősávos cédulát egyébként 14:00 körül húztam. Utána pihentünk kicsit, élveztük a napsütést, végül indulnom kellett, mert 15:00-ra találkát beszéltem meg Yurikával, akit még new yorki Mariko húgának a szülinapi buliján ismertem meg két évvel ezelőtt, és azóta Facebook barátok maradtunk.
Sikerült Yurikával összefutnom és jobb híján beültünk egy Starbucksba beszélgetni. Szeret beszélni, így sok mindent megtudtam róla és 6-ig elvoltunk. Akkor viszont indulnom kellett a Skytree jegyért, nehogy lekéssem a sávom. Ez jó taktikának bizonyult, mert épp a sáv végére értem oda és külön sorban előreengedtek mindenki előtt, akik már a következő sávhoz álltak kanyargó sorba. Rögtön megvettem a jegyem, és irány fel a 350. emeletre! Ott lehetett feljebb is menni, csak kiegészítő jegyet kellett venni. Mivel nem gyakran járok arra, kiálltam a 10 perces sort és felmentem 450 méterre. Este volt és lenyűgöző volt a kilátás. Ha mondanék ilyeneket, azt mondanám, pazar. Az különösen tetszett, hogy 360 fokban körbe lehet menni, mindenfelé ellátni. Hát, jó nagy város ez a Tokió, így a fénytenger alapján. Volt természetesen üvegpadló is, amit nem lehetett kihagyni. A gyönyörködés után siettem vissza Tomomiékhoz, mert azt beszéltük meg, hogy 8-ig várnak a vacsorával. 8-kor már csak kb 5 percre voltam, úgyhogy gyorsan felhívtam Hyunt hogy várjanak! Vártak és így élvezhettem Tomomi finom főztjét, amiben volt egészben főtt mini tintahal is. Hyun kimcsije viszont nekem túl csípősnek bizonyúlt, azt inkább csak megkóstoltam.
Jó nap volt, örülök, hogy feljutottam a Skytreebe, nagyon szép tiszta volt a mai kilátás.
Sikerült Yurikával összefutnom és jobb híján beültünk egy Starbucksba beszélgetni. Szeret beszélni, így sok mindent megtudtam róla és 6-ig elvoltunk. Akkor viszont indulnom kellett a Skytree jegyért, nehogy lekéssem a sávom. Ez jó taktikának bizonyult, mert épp a sáv végére értem oda és külön sorban előreengedtek mindenki előtt, akik már a következő sávhoz álltak kanyargó sorba. Rögtön megvettem a jegyem, és irány fel a 350. emeletre! Ott lehetett feljebb is menni, csak kiegészítő jegyet kellett venni. Mivel nem gyakran járok arra, kiálltam a 10 perces sort és felmentem 450 méterre. Este volt és lenyűgöző volt a kilátás. Ha mondanék ilyeneket, azt mondanám, pazar. Az különösen tetszett, hogy 360 fokban körbe lehet menni, mindenfelé ellátni. Hát, jó nagy város ez a Tokió, így a fénytenger alapján. Volt természetesen üvegpadló is, amit nem lehetett kihagyni. A gyönyörködés után siettem vissza Tomomiékhoz, mert azt beszéltük meg, hogy 8-ig várnak a vacsorával. 8-kor már csak kb 5 percre voltam, úgyhogy gyorsan felhívtam Hyunt hogy várjanak! Vártak és így élvezhettem Tomomi finom főztjét, amiben volt egészben főtt mini tintahal is. Hyun kimcsije viszont nekem túl csípősnek bizonyúlt, azt inkább csak megkóstoltam.
Jó nap volt, örülök, hogy feljutottam a Skytreebe, nagyon szép tiszta volt a mai kilátás.
2012. december 17., hétfő
Amikor csupa japános dolgot csinálok
December 15. szombat. Gyorsan telnek a napok, már egy hete, hogy Tokióban vagyok. Eddig végig szép napsütéses idő volt, de hétvégére megjött az eső. Reggel összepakoltam kicsit, mivel ezen a napon terveztem a kapszula hotelbe átköltözni, aztán még a cuccom Marikóéknál hagyva elindultam az első programomra, ami az Aoyamában található Taiko Centerben volt: egy egy órás kezdő taiko óra. Időben megérkeztem és átöltözés után kiderült, hogy más most nem is lesz a kezdő csoportban, így volt egy magánórám Aoival. Ez így teljesen jó volt, mert tetszés szerinti ritmusban haladhattunk. Nyújtás után gyakoroltuk az ütést és alap ritmusokat. Egész jól ment, úgyhogy utàna Aoi megtanított egy rövid dalt, amire remélem, fogok majd otthon is emlékezni! A B A C D C részekből állt. Ezt addig játszottuk, amíg nem ment, és úgy is eljátszottuk, hogy Aoi ütötte a sime dobot. Jó óra volt, élveztem nagyon. Az is jó érzés volt, hogy összevissza dícsértek. :)
Utána vettem az itthoni taiko sulinak egy cintányért és fém dobot és visszamentem Marikóékhoz. A rossz idő miatt ki sem mozdultak, nézték a neten a politikusok vitáját a holnapi választásokkal kapcsolatban. Taichi felhívta nekem a kapszula hotelt, hogy gond-e hogy nincs foglalásom és kiderült, hogy amit kinéztem, már tele volt, nem volt hely! Taichi keresett nekem egy másikat és abban sem volt már hely, aztán végül talált egyet, ahova még befértem szerencsére, így nem kellett feladnom a kapszula hotel tervet.
5 körül becsekkoltam a hotelbe, ami a Daimon metrómegálló mellett található. Tényleg kapszula! De annyira nem pici, hogy ne férnék el benne. Van benne tv, rádió és ébresztő óra. Reggel 10-ig kell kicsekkolni majd. 3800 yent fizettem, amit előre kellett becsekkoláskor. Kapok a kapszulám mellé pizsamát (köntös és öv), fogkefét, törölközőt, fésűt és használhatom a sampont, tusfürdőt, arctonikot, hajszárítót. Külön van egy női emelet és a kapszulám a 313-as. Kulxs nem jár hozzá, mert nincs ajtaja sem, csak egy sötétítő függöny. A csomagomat leadtam a portán megőrzésre és kimentem mászkálni a városban. Elmetróztam ahhoz a szusi étteremhez, ahol Yukával voltunk legutóbb és ott jól beszusiztam. 9 tányért halmoztam magam elé a végén, tényleg jól laktam. Utána visszamentem ismét a Dome-hoz, mert legutóbb nem sikerült lefényképezni a karácsonyi kivilágítást, mert lemerült a gép. Most mindent megörökítettem, aztán ismét megcsodálhattam az Arashi koncert után kiáramló tömeget. A kapszulához menet betértem még egy Starbucksba, amit Tokióban már szinte minden sarkon találni, annyira népszerű lett, és mivel a nutty praliné latte elfogyott, ittam egy karamellásat. A gingerbreadessel most inkább nem kísérleteztem. A kapszulámban a tévén még pont elcsíptem az egyik Arashi műsor végét, lezuhanyoztam és átöltöztem a yukatámba. Nagyon japánnak éreztem magam ma. Holnap megyek Tomomiékhoz.
Utána vettem az itthoni taiko sulinak egy cintányért és fém dobot és visszamentem Marikóékhoz. A rossz idő miatt ki sem mozdultak, nézték a neten a politikusok vitáját a holnapi választásokkal kapcsolatban. Taichi felhívta nekem a kapszula hotelt, hogy gond-e hogy nincs foglalásom és kiderült, hogy amit kinéztem, már tele volt, nem volt hely! Taichi keresett nekem egy másikat és abban sem volt már hely, aztán végül talált egyet, ahova még befértem szerencsére, így nem kellett feladnom a kapszula hotel tervet.
5 körül becsekkoltam a hotelbe, ami a Daimon metrómegálló mellett található. Tényleg kapszula! De annyira nem pici, hogy ne férnék el benne. Van benne tv, rádió és ébresztő óra. Reggel 10-ig kell kicsekkolni majd. 3800 yent fizettem, amit előre kellett becsekkoláskor. Kapok a kapszulám mellé pizsamát (köntös és öv), fogkefét, törölközőt, fésűt és használhatom a sampont, tusfürdőt, arctonikot, hajszárítót. Külön van egy női emelet és a kapszulám a 313-as. Kulxs nem jár hozzá, mert nincs ajtaja sem, csak egy sötétítő függöny. A csomagomat leadtam a portán megőrzésre és kimentem mászkálni a városban. Elmetróztam ahhoz a szusi étteremhez, ahol Yukával voltunk legutóbb és ott jól beszusiztam. 9 tányért halmoztam magam elé a végén, tényleg jól laktam. Utána visszamentem ismét a Dome-hoz, mert legutóbb nem sikerült lefényképezni a karácsonyi kivilágítást, mert lemerült a gép. Most mindent megörökítettem, aztán ismét megcsodálhattam az Arashi koncert után kiáramló tömeget. A kapszulához menet betértem még egy Starbucksba, amit Tokióban már szinte minden sarkon találni, annyira népszerű lett, és mivel a nutty praliné latte elfogyott, ittam egy karamellásat. A gingerbreadessel most inkább nem kísérleteztem. A kapszulámban a tévén még pont elcsíptem az egyik Arashi műsor végét, lezuhanyoztam és átöltöztem a yukatámba. Nagyon japánnak éreztem magam ma. Holnap megyek Tomomiékhoz.
Amikor elvonatozok a jövőbe aztán takoyaki partyn veszek részt
December 14. péntek. Reggel Marikó kérte, hogy fél9-re érjek haza, mert takoyaki party lesz náluk és ekkor elkészíthetném a beígért magyar kaját is. Ezt észben tartva nekivágtam a városnak. Vittem magammal Yuka mézét és paprikáját is, hátha sikerül vele összefutnom, és mivel nehéz volt és nem akartam cipelni, elvittem a lakásáig. Persze előtte hívtam többször telefonon, de sajnos nem vette fel, így úgy döntöttem, hogy ott hagyom egy zacskóban a kilincsre akasztva, elvégre Japánban vagyunk. (Azt nem is meséltem, hogy előtte az egyik nap bementem a Shibuyánál található Starbucksba, és végignéztem, ahogy egy japán lány a válltáskájával foglalta a helyet magának, amíg lement egy emeletet a pulthoz rendelni!) Szépen megtaláltam Yuka lakását, bejutottam (csak este zárják a lenti ajtót szerencsére) és otthagytam az ajándékot Mikulás módjára.
Ma Odaibába mentem a Yurikamome vonallal. Olyan érzés volt kicsit, mintha valami futurisztikus helyen járnék, mert ez a metró végig emelt sínen fut, átmegy a Rainbow hídon és szépen látszik innen a tokiói partvonal, az Odaibában látható érdekes épületekről nem is beszélve. Elsőként megnéztem a Driver City bevásárló központ előtt álló gundam-ot világosban. Méretes. Utána elmentem Miraikanba, ami a tudomány és innováció múzeuma. Ez is jó hely, mert szintén interaktív múzeum. El lehet benne lenni és szerencsére minden le van írva angolul is, így a japánul nem tudóknak is érdekes. A robotbemutatóhoz sajnos későn érkeztem, csak kikapcsolt állapotban csodálhattam meg. Azért így is voltak érdekes dolgok, például megtudhattam, hogy wécéznek a nemzetközi űrállomáson. Utána nem is értettem, hogy vehették be az űrkaják közé a curryt... Jó a Miraikan, de akkor lenne igazán innovatív múzeum, ha lenne benne ingyen wifi!
Múzeumozás után visszamentem a gundam-hoz, mert ugyebár Karácsony környékén járunk és ilyenkor a gundam is kap ünnapi kivilágítást. Kivilágítva még jobban nézett ki. Utána elsétáltam a partig és megállapítottam, hogy a Rainbow bridge tényleg szép szivárvány színű este. Nappal unalmas fehér, semmi különös.
Marikóékhoz menet bevásároltam a paprikás csirkéhez és pontosan fél9-re vissza is értem. Utána együtt bevásároltunk a partyhoz és megjöttek a vendégek. Megismerkedtem 4 új japánnal, akik onnan ismerik egymást, hogy mind egy utazós csoport tagjai Facebook-on és közel laknak egymáshoz, így baráti társaság lettek. A srácok Hideki, Go és Pokky voltak, a lány pedig...Yuka. Legalább könnyen megjegyeztem. :)
A takoyaki fincsi volt, ittam mellé szakét. A paprikás csirkének is sikere volt. A beszélgetésből csak részleteket értettem, de azért jól szórakoztam. Csak kár, hogy hárman is cigiztek bent, utána alig győztem dugiban szellőztetni. Japánban egyébként még vannak dohányzós éttermek és bárok is.
Ma Odaibába mentem a Yurikamome vonallal. Olyan érzés volt kicsit, mintha valami futurisztikus helyen járnék, mert ez a metró végig emelt sínen fut, átmegy a Rainbow hídon és szépen látszik innen a tokiói partvonal, az Odaibában látható érdekes épületekről nem is beszélve. Elsőként megnéztem a Driver City bevásárló központ előtt álló gundam-ot világosban. Méretes. Utána elmentem Miraikanba, ami a tudomány és innováció múzeuma. Ez is jó hely, mert szintén interaktív múzeum. El lehet benne lenni és szerencsére minden le van írva angolul is, így a japánul nem tudóknak is érdekes. A robotbemutatóhoz sajnos későn érkeztem, csak kikapcsolt állapotban csodálhattam meg. Azért így is voltak érdekes dolgok, például megtudhattam, hogy wécéznek a nemzetközi űrállomáson. Utána nem is értettem, hogy vehették be az űrkaják közé a curryt... Jó a Miraikan, de akkor lenne igazán innovatív múzeum, ha lenne benne ingyen wifi!
Múzeumozás után visszamentem a gundam-hoz, mert ugyebár Karácsony környékén járunk és ilyenkor a gundam is kap ünnapi kivilágítást. Kivilágítva még jobban nézett ki. Utána elsétáltam a partig és megállapítottam, hogy a Rainbow bridge tényleg szép szivárvány színű este. Nappal unalmas fehér, semmi különös.
Marikóékhoz menet bevásároltam a paprikás csirkéhez és pontosan fél9-re vissza is értem. Utána együtt bevásároltunk a partyhoz és megjöttek a vendégek. Megismerkedtem 4 új japánnal, akik onnan ismerik egymást, hogy mind egy utazós csoport tagjai Facebook-on és közel laknak egymáshoz, így baráti társaság lettek. A srácok Hideki, Go és Pokky voltak, a lány pedig...Yuka. Legalább könnyen megjegyeztem. :)
A takoyaki fincsi volt, ittam mellé szakét. A paprikás csirkének is sikere volt. A beszélgetésből csak részleteket értettem, de azért jól szórakoztam. Csak kár, hogy hárman is cigiztek bent, utána alig győztem dugiban szellőztetni. Japánban egyébként még vannak dohányzós éttermek és bárok is.
Amikor próbálok elvegyülni a rajongók között aztán feladom és visszamegyek turistába
December 13. csütörtök. New yorki Mariko visszament New Yorkba, így kénytelen voltam találni a környéken egy másik Marikót, aki szintén a barátjával lakik. :) Na jó, nem direkt e szerint kerestem, de vicces véletlen, mert a mostani hely is egész közel van a Yoyogi parkhoz. Érdekes lakás, mert pont a metrómegálló melletti utcában van és bár Mariko és Taichi a 4. emeleten lakik, vigyázni kell, mert az emelt sínek miatt pont egy szinten vannak a metróval és belátni. Egyébként jó lakás lenne, mert van egy jó nagy terasza is, csak kár a kilátásért. Mariko mondta, hogy nyáron, amikor kiülnek a teraszra, néha megemelik poharukat az utasok felé. Kicsit zsúfolt de azért (vagy épp emiatt) hangulatos ez a lakás. Egy amerikai konyhás nappaliban alszom a bejárat mellett és szállásadóimnak tolóajtóval elválasztott külön szobája van. Még a wifit is tudom használni. Egyetlen problémám csak az, hogy Mariko a lakásban dohányzik. :( Mondhatnám, hogy emiatt olyan, mintha otthon lennék, de azért zavar a füst.
Reggel 9 körül mentek el Marikóék dolgozni és mivel kaptam kulcsot, én még ráértem elindulni. A programom első állomása ezúttal a Tokyo Dome volt, az Arashi koncert helyszíne. Jegyem ugyan nem volt, de gondoltam azért körbenézek, megnézem a rajongótársakat. Na innentől nem hívom magam elhivatott rajongónak! Kiderült, hogy kispályás vagyok a japán társaimhoz képest. Rögtön a bejáratnál kígyózó sor fogadott, az emléktárgyakért sorbanállóké. Pedig most nincsenek is jó dolgok. A vászonszatyor például ronda sárga, de azért szinte minden második szembejövőnek volt. Két sor volt és a sor végén táblával jelezték a várakozási időt. Az egyik oldalon 150 perc volt, a másik oldalon fél órával kevesebb. Oda is mentem megkérdezni a táblás srácot, hogy van-e különbség a két oldal cuccai között, de azt mondta, ugyanazt árulják. Fényképeztem pár rajongót és feliratot, és miközben ott ácsorogtam, lerohant egy felpörgött tini rajongótárs és megkérdezte, hogy csinálhat-e közös képet velem és a barátnőivel. Ezt viccesnek találtam, így simán belementem. Utána még kezet is fogott, mint valami érdekességgel. :) Tény, hogy nem láttam sok külföldi kinézetű embert (európait egyet sem).
A környéken bóklászva felfedeztem egy fizetős parkot. Bementem körbenézni és madarászni egy kicsit. Szép parkocska volt, tóval és mini vízeséssel. A dombról még a Tokyo Dome-ból kihallatszódó zenét is egészen lehetett hallani. Arashi már megkezdte a koncert előtti hangpróbát és fel is ismertem pár számot.
A park után elmetróztam az Edo-Tokyo múzeumhoz. Ez egyben a szumó istállók környéke is, és rögtön a kijáratnál szembe találtam magam egy köntösben vonuló szumóssal. Sajnos a fényképezőmet nem is volt időm előkapni, a hátát meg már nem akartam lefényképezni. A múzeumban nem voltak sokan. Elég fura kinézetű épület, kívül nem valami szép, de belül érdekes. Jó sok terepasztal és makett van benne, amiket szoktam szeretni. Korabeli riksába is bele lehet ülni és vannak egyéb interaktív dolgok, úgyhogy nem olyan száraz, örülök, hogy elmentem.
A múzeum után azért visszahúzott a szívem a Dome-hoz, így útba ejtettem hazafelé. Megvártam a végét a koncertnek, de Arashit sajnos nem sikerült megpillantanom. :( Viszont megcsodálhattam a koncert után kiáramló embertömeget, akik a kereszteződésnél összefutottak a tűz miatt leálló metróból kiáramló embertömeggel. Sajnáltam, hogy ekkorra már lemerült a fényképezőm! (sokat zoomoltam a madarakra)
A többiek előtt értem haza és gyorsan bekapcsoltam a fűtést, mert elég hideg lett éjszakára. Utána befutott Marikó és olyan 1 körül Taichi is. Taichi nem mindig dolgozik ilyen sokáig, de most év végi hajtás van. Építészmérnök és a cunami által lerombolt házak újraépítésével foglalkozó csapat egyik tagja. Mindketten aranyosak és mivel angolul nem nagyon tudnak, főleg japánul kommunikálunk.
Jóéjt! Holnap is lets having fun! :)
Reggel 9 körül mentek el Marikóék dolgozni és mivel kaptam kulcsot, én még ráértem elindulni. A programom első állomása ezúttal a Tokyo Dome volt, az Arashi koncert helyszíne. Jegyem ugyan nem volt, de gondoltam azért körbenézek, megnézem a rajongótársakat. Na innentől nem hívom magam elhivatott rajongónak! Kiderült, hogy kispályás vagyok a japán társaimhoz képest. Rögtön a bejáratnál kígyózó sor fogadott, az emléktárgyakért sorbanállóké. Pedig most nincsenek is jó dolgok. A vászonszatyor például ronda sárga, de azért szinte minden második szembejövőnek volt. Két sor volt és a sor végén táblával jelezték a várakozási időt. Az egyik oldalon 150 perc volt, a másik oldalon fél órával kevesebb. Oda is mentem megkérdezni a táblás srácot, hogy van-e különbség a két oldal cuccai között, de azt mondta, ugyanazt árulják. Fényképeztem pár rajongót és feliratot, és miközben ott ácsorogtam, lerohant egy felpörgött tini rajongótárs és megkérdezte, hogy csinálhat-e közös képet velem és a barátnőivel. Ezt viccesnek találtam, így simán belementem. Utána még kezet is fogott, mint valami érdekességgel. :) Tény, hogy nem láttam sok külföldi kinézetű embert (európait egyet sem).
A környéken bóklászva felfedeztem egy fizetős parkot. Bementem körbenézni és madarászni egy kicsit. Szép parkocska volt, tóval és mini vízeséssel. A dombról még a Tokyo Dome-ból kihallatszódó zenét is egészen lehetett hallani. Arashi már megkezdte a koncert előtti hangpróbát és fel is ismertem pár számot.
A park után elmetróztam az Edo-Tokyo múzeumhoz. Ez egyben a szumó istállók környéke is, és rögtön a kijáratnál szembe találtam magam egy köntösben vonuló szumóssal. Sajnos a fényképezőmet nem is volt időm előkapni, a hátát meg már nem akartam lefényképezni. A múzeumban nem voltak sokan. Elég fura kinézetű épület, kívül nem valami szép, de belül érdekes. Jó sok terepasztal és makett van benne, amiket szoktam szeretni. Korabeli riksába is bele lehet ülni és vannak egyéb interaktív dolgok, úgyhogy nem olyan száraz, örülök, hogy elmentem.
A múzeum után azért visszahúzott a szívem a Dome-hoz, így útba ejtettem hazafelé. Megvártam a végét a koncertnek, de Arashit sajnos nem sikerült megpillantanom. :( Viszont megcsodálhattam a koncert után kiáramló embertömeget, akik a kereszteződésnél összefutottak a tűz miatt leálló metróból kiáramló embertömeggel. Sajnáltam, hogy ekkorra már lemerült a fényképezőm! (sokat zoomoltam a madarakra)
A többiek előtt értem haza és gyorsan bekapcsoltam a fűtést, mert elég hideg lett éjszakára. Utána befutott Marikó és olyan 1 körül Taichi is. Taichi nem mindig dolgozik ilyen sokáig, de most év végi hajtás van. Építészmérnök és a cunami által lerombolt házak újraépítésével foglalkozó csapat egyik tagja. Mindketten aranyosak és mivel angolul nem nagyon tudnak, főleg japánul kommunikálunk.
Jóéjt! Holnap is lets having fun! :)
2012. december 14., péntek
Amikor kisgyereknek érzem magam (második felvonás)
December 12. szerda. Ma mentem Disneylandbe!! Reggel egyszerre indultam Risával és pont ott kellett átszállnom, ahol ő dolgozik, így együtt mentünk sokáig. Beszélgetni nem beszélgettünk sokat, mert a metrón nem illik, csak esetleg suttogva, de reggel az is nehezebb mivel még mindenki alszik és nagyobb a csönd.
A Sunjival megbeszélt találkahelyre elsőnek értem oda, és figyelhettem várakozás közben, ahogy áramlott be a nép Disneylandbe. Sorban befutottak a többiek is, és az egyik tajvani lány telefonján egyből kiszúrtam az egyik Arashi tagot, így hamar egymásra találtunk mint rajongó társak. Ő tegnap már végigállta a koncert alatt árusított emléktárgyakért a sort, és adott hasznos tanácsokat.
Disneylandben már minden karácsonyi hangulatban úszott. A bejárati csarnokban hatalmas karácsonyfa állt és mindenhonnan karácsonyi zene szólt. Sunji már kétszer is volt itt, ezért ő volt a főtanácsadónk. Javaslatára egyből szereztünk egy gyorsított belépő jegyet a Slash Mountain-ra, ami 2 és 3 óra között volt felhasználható. Addig beálltunk kisee nagyobb sorokba. Megnéztük a Haunted House attrakciót, amiben az volt a leglenyűgözőbb, hogy a teljes díszletet lecserélték karácsonyira. Utána beugrottunk a szokásos It's a small world-re, ahol végig szabad volt fényképezni, aztán jött Micimackó. Micimackó félelmetesebb volt mint a Haunted House! Az álmát, ami már a rajzfilmben is LSD gyanús volt, jól megcsinálták. Forogtunk ide-oda, fények cikáztak, szóval jól elszálltak vele. Nem is értem, a kisgyerekek hogy tudják élvezni. Még egy érv amellett, hogy a gyerekeket a szülők csak alibinek viszik és igazából maguk miatt mennek. Micimackó haluja után elmentünk gyorsjegyért a Space valami nevű attrakcióra, ami fél7-re szólt. Utána ebédre vettünk a büféskocsiból füstölt pulykacombot (most láttam ilyet ilyen környezetben először, és továbbra sem vagyok meggyőződve, hogy büfés kaja..) meg pattogatott cukoricát. Ebéd után lassan 2 óra közeledett, így Splash Mountain felé mentünk, hogy megjátszuk az első gyorsjegyünket. A bejáratnál lemorzsolódott az arashis tajvani lány, mert megtudtuk, hogy nagy valószínűséggel kicsit vizesek leszünk a végén. Bőrig ázott embereket nem láttunk a környéken, így hárman azért belevágtuk. Inkább az arcunkba csapott a víz érkezésnél, a ruhánkat, ami nehezebben szárad, elkerülte szerencsére. A vizes út után benéztünk út közben rövidebb várakozási idejű, 15-20 perces menetekre. Egyik kedvencünk a Hófehérke vasút lett, mert azt végighülyéskedtük. Hófehérke nem is szerepelt benne, csak a banya és egész horrorra csinálták a történetet. Mindenhol csontok voltak és sejtelmes zene. A happy end is lemaradt, egyszercsak vége volt és kész. Utána beálltunk egy hosszabb sorba, és a Szörny rt. szörnyecskéire vadásztunk érzékelős zseblámpákkal. Nekem ez nem ment valahogy, mert az előttem lévő pontszámláló a végén 4900-at mutatott, Sunjinak meg 11500-at. Az arashis lánynak meg állítólag 50000 pontja lett! :)
Még volt időnk egy másik lövöldözősre is, aztán fél 7 lett és mentünk a gyorsjegyes körre. Hát az nagyon szupi volt! Rendes hullámvasút, jó gyors, és az egész sötétben megy miközben csillagokat vetítenek körénk, mintha az űrben száguldoznánk. Na itt már nem csak tettettem a sikítást. :) Jó ötlet volt gyorsjegyet váltani rá. Sorbanállva kb egy óra lett volna. Amint kijöttünk, igyekeztünk jó helyet keresni az esti parádéhoz. Amit találtunk, ott én a korlátnak dőlve ácsorogtam oldalt, de a szigorú parkbácsi rámszólt, hogy üljek le, így leguggoltam amennyire csak tudtam, mert a hideg földre eszem ágában sem volt leülni. Lehet hogy a japánok immunisak a felfázásra a hideg lakásaik miatt, de én azért nem. A bácsi még próbált erősködni hogy üljek le, de aztán feladta szerencsére. Mondjuk a parádé végére eléggé kiment a vér a lábamból, de legalább nem fáztam fel. Az esti parádé szép volt, csak hiányoltam a kishableányt és a szépség és a szörnyeteget. Parádé után elmentünk csillag formájú gőzölt gombócot keresni nekem, de már sajnos bezárt. Közben betértünk egy 5 perc várakozási idejű versenyautós körre, de sineken ment a kocsi és elég lassan, így csak az volt benne jó, hogy megint hülyéskedhettünk. Sunjival megállapítottuk, hogy nem is kell kormányozni, mert a sínen fut magától a kocsi, így elengedtük és helyette Gangnam style-oztunk (elvégre Sunji koreai). :) Az utolsó esemény az esti 5 perces tüzijáték volt. Annyira nem volt nagy szám, de ha minden este van, pazarlás lenne a nagyobb. Ezek után elköszöntem a többiektől, mert ők még nekiálltak vásárolni, nekem meg sietnem kellett a következő szállásra.
Fél 11-re értem vissza Risához, villámgyorsan összepakoltam, megkerestettem vele a térképen a következő szállásadóm címét, mindent megköszöntem és elhúztam a metróhoz. A következő szállásadóm, akit Marikónak hívnak, nem adott telefonszámot, így csak reméltem, hogy beenged ilyen későn. Annyira nem aggódtam, mert egyrészt írta, hogy 9 után menjek, másrészt a profilján az volt, hogy olyan jelentkezzen hozzá, akit nem zavar, hogy a barátja gyakran éjfél után ér haza. Nekem fél éjfélre sikerült odatalálnom, és tényleg megelőztem Mariko barátját, akit megvártunk és még csak utána ettünk vacsit, úgyhogy jó későn feküdtem. Ez a lakás melegebb.
A Sunjival megbeszélt találkahelyre elsőnek értem oda, és figyelhettem várakozás közben, ahogy áramlott be a nép Disneylandbe. Sorban befutottak a többiek is, és az egyik tajvani lány telefonján egyből kiszúrtam az egyik Arashi tagot, így hamar egymásra találtunk mint rajongó társak. Ő tegnap már végigállta a koncert alatt árusított emléktárgyakért a sort, és adott hasznos tanácsokat.
Disneylandben már minden karácsonyi hangulatban úszott. A bejárati csarnokban hatalmas karácsonyfa állt és mindenhonnan karácsonyi zene szólt. Sunji már kétszer is volt itt, ezért ő volt a főtanácsadónk. Javaslatára egyből szereztünk egy gyorsított belépő jegyet a Slash Mountain-ra, ami 2 és 3 óra között volt felhasználható. Addig beálltunk kisee nagyobb sorokba. Megnéztük a Haunted House attrakciót, amiben az volt a leglenyűgözőbb, hogy a teljes díszletet lecserélték karácsonyira. Utána beugrottunk a szokásos It's a small world-re, ahol végig szabad volt fényképezni, aztán jött Micimackó. Micimackó félelmetesebb volt mint a Haunted House! Az álmát, ami már a rajzfilmben is LSD gyanús volt, jól megcsinálták. Forogtunk ide-oda, fények cikáztak, szóval jól elszálltak vele. Nem is értem, a kisgyerekek hogy tudják élvezni. Még egy érv amellett, hogy a gyerekeket a szülők csak alibinek viszik és igazából maguk miatt mennek. Micimackó haluja után elmentünk gyorsjegyért a Space valami nevű attrakcióra, ami fél7-re szólt. Utána ebédre vettünk a büféskocsiból füstölt pulykacombot (most láttam ilyet ilyen környezetben először, és továbbra sem vagyok meggyőződve, hogy büfés kaja..) meg pattogatott cukoricát. Ebéd után lassan 2 óra közeledett, így Splash Mountain felé mentünk, hogy megjátszuk az első gyorsjegyünket. A bejáratnál lemorzsolódott az arashis tajvani lány, mert megtudtuk, hogy nagy valószínűséggel kicsit vizesek leszünk a végén. Bőrig ázott embereket nem láttunk a környéken, így hárman azért belevágtuk. Inkább az arcunkba csapott a víz érkezésnél, a ruhánkat, ami nehezebben szárad, elkerülte szerencsére. A vizes út után benéztünk út közben rövidebb várakozási idejű, 15-20 perces menetekre. Egyik kedvencünk a Hófehérke vasút lett, mert azt végighülyéskedtük. Hófehérke nem is szerepelt benne, csak a banya és egész horrorra csinálták a történetet. Mindenhol csontok voltak és sejtelmes zene. A happy end is lemaradt, egyszercsak vége volt és kész. Utána beálltunk egy hosszabb sorba, és a Szörny rt. szörnyecskéire vadásztunk érzékelős zseblámpákkal. Nekem ez nem ment valahogy, mert az előttem lévő pontszámláló a végén 4900-at mutatott, Sunjinak meg 11500-at. Az arashis lánynak meg állítólag 50000 pontja lett! :)
Még volt időnk egy másik lövöldözősre is, aztán fél 7 lett és mentünk a gyorsjegyes körre. Hát az nagyon szupi volt! Rendes hullámvasút, jó gyors, és az egész sötétben megy miközben csillagokat vetítenek körénk, mintha az űrben száguldoznánk. Na itt már nem csak tettettem a sikítást. :) Jó ötlet volt gyorsjegyet váltani rá. Sorbanállva kb egy óra lett volna. Amint kijöttünk, igyekeztünk jó helyet keresni az esti parádéhoz. Amit találtunk, ott én a korlátnak dőlve ácsorogtam oldalt, de a szigorú parkbácsi rámszólt, hogy üljek le, így leguggoltam amennyire csak tudtam, mert a hideg földre eszem ágában sem volt leülni. Lehet hogy a japánok immunisak a felfázásra a hideg lakásaik miatt, de én azért nem. A bácsi még próbált erősködni hogy üljek le, de aztán feladta szerencsére. Mondjuk a parádé végére eléggé kiment a vér a lábamból, de legalább nem fáztam fel. Az esti parádé szép volt, csak hiányoltam a kishableányt és a szépség és a szörnyeteget. Parádé után elmentünk csillag formájú gőzölt gombócot keresni nekem, de már sajnos bezárt. Közben betértünk egy 5 perc várakozási idejű versenyautós körre, de sineken ment a kocsi és elég lassan, így csak az volt benne jó, hogy megint hülyéskedhettünk. Sunjival megállapítottuk, hogy nem is kell kormányozni, mert a sínen fut magától a kocsi, így elengedtük és helyette Gangnam style-oztunk (elvégre Sunji koreai). :) Az utolsó esemény az esti 5 perces tüzijáték volt. Annyira nem volt nagy szám, de ha minden este van, pazarlás lenne a nagyobb. Ezek után elköszöntem a többiektől, mert ők még nekiálltak vásárolni, nekem meg sietnem kellett a következő szállásra.
Fél 11-re értem vissza Risához, villámgyorsan összepakoltam, megkerestettem vele a térképen a következő szállásadóm címét, mindent megköszöntem és elhúztam a metróhoz. A következő szállásadóm, akit Marikónak hívnak, nem adott telefonszámot, így csak reméltem, hogy beenged ilyen későn. Annyira nem aggódtam, mert egyrészt írta, hogy 9 után menjek, másrészt a profilján az volt, hogy olyan jelentkezzen hozzá, akit nem zavar, hogy a barátja gyakran éjfél után ér haza. Nekem fél éjfélre sikerült odatalálnom, és tényleg megelőztem Mariko barátját, akit megvártunk és még csak utána ettünk vacsit, úgyhogy jó későn feküdtem. Ez a lakás melegebb.
2012. december 12., szerda
Amikor hirtelen programváltozás lesz, de nem bánom
December 11. kedd. Az erre a napra tervezett program egy Tokió vonzáskörzetében levő víztározó megtekintése volt. Még otthon találtam a neten, mint egy kevésbé ismert tokiói érdekességet, ami ingyen látogatható, csak előre kell foglalni (G-cans). A foglaláshoz japán cím és telefonszám kellett, úgyhogy megbíztam Juliant, hogy foglaljon nekem. Reggel a napot a harajukui Tokyu Plázában kezdtem, és megnéztem miket válaszoltak a tegnap esti leveleimre. Julian írta, hogy 1:20-ra tud Shibuyába jönni találkozni. Kicsit aggódtam, hogy odaérünk-e majd 3-ra, plána, ha eltévedünk, úgyhogy írt, hogy felhívja őket. Aztán ijedten írt, hogy elnézte a napot és véletlenül holnapra foglalt! Pech. Ugrott az előre tervezett program. Ugyanakkor találkoztunk azért és helyette elmentünk Tokió egyik régi részébe Ueno mellett, ahol régi temetőket néztünk és vagy 16 templomot/szentélyt. Utána kezdett sötétedni úgyhogy elmentünk Roppongiba enni és karácsonyi fényvadászatra. Egy sushibár-izakaya helyre ültünk be, ahol fura finomságokat ettem, amiben volt nyershal is meg erhesztett szójabab. Az idei karácsonyi fények rangsora szerint a Midtown épület parkja állt az első helyen. Tényleg jól animált LED mezőt találtunk ott, csak kissé rontotta a karácsonyi hangulatot a végén óriási betűkkel felvillanó Fly Emirates felirat... A Tokyo Tower annyira nem volt lenyűgöző. Nem csoda, hogy alig jutott be a top10 közé. Bár a rózsaszín szív nagyon tetszett a körülöttem álló japán lányoknak. A tuti nyerő a Midtown féle animált változat lenne, csupa rózsaszín szívvel, szerintem.
Elköszöntem Juliantól és sikerült Risa előtt hazaérnem. Legalább tudtunk még beszélgetni kicsit így az utolsó közös esténken, ugyanis holnap másik szállásadóhoz költözök. Szerencsére megírta végül a címét, már csak oda kell találnom. De ez majd csak este lesz, mert a holnapi napi programom Disneyland lesz Sunjival és két tajvani barátnőjével! :)
Elköszöntem Juliantól és sikerült Risa előtt hazaérnem. Legalább tudtunk még beszélgetni kicsit így az utolsó közös esténken, ugyanis holnap másik szállásadóhoz költözök. Szerencsére megírta végül a címét, már csak oda kell találnom. De ez majd csak este lesz, mert a holnapi napi programom Disneyland lesz Sunjival és két tajvani barátnőjével! :)
Amikor kisgyereknek érzem magam (első felvonás)
December 10. hétfő. Risa 8-kor elment dolgozni. Én 10-re beszéltem meg találkát Sunjival, aki a januári nyelvsuliban volt a csoporttársam. Sunji megvette nekem a sarki boltban a Ghibli Múzeum belépőjét, ami annyira népszerű, hogy előre kell foglalni. Szerencsére erről már tudtam, úgyhogy másfél héttel az utam előtt megkértem, hogy vegye meg, mivel korábban láttam Facebookon a képei között, hogy már volt, így biztos tudja, hogy kell. A Risától Shibuyáig vezető pár megálló erejéig ismét átélhettem a tokiói csúcsforgalmat a metrón, amint heringek módjára paszírozódtunk be a kocsiba. Az elsőre fel sem fértem, és nem azért, mert nem volt bátorságom paszírozódni, mivel már az előttem álló helyi sem próbálta meg, és ő biztos jobban érzi, hol a határ (az európai határhoz képest sokkal messzebb egyébként). A hosszabb, kb fél órás vonal már a városból kifele vitt, így egész kihalt volt, végig ültem. Sunjit felhívtam a kijáratnál, és pár perc múlva találkoztunk is. Beültünk kávézni egyet, és megkaptam a jegyemet. Megbeszéltük, hogy ha végeztem, hívjam fel, addig a környéken vásárolgat és utána csinálhatunk valamit együtt. A múzeum egy megállóra volt a találkahelytől, így kényelmesen odaértem még a foglalt 12óra előtt, de már akkor is beengedtek. Kb 2-f3-ig voltam a múzeumban és nagyon tetszett. Nem olyan nagy, de labirintusszerűre van építve, sok átjáróval és ajtóval, jól lehet benne bolyongani, mint egy felfedező. Emellett van egy kiállítóterem mindenféle animációt magyarázó eszközzel, egy meseterem képekkel és leírásokkal, amelyek inspirálták Miyazakit, van egy használatban lévőnek berendezett munkaszoba sok Ghibli film vázlattal a falon meg referenciaként használt képgyűjteményel (házakról, bogarakról, kövekről, stb). Az emeleten van a kicsik játszóháza, ami egy nagy plüssz macskabusz a Totoróból, amibe bele és rá is lehet mászni. De szigorúan meghatározott korig, amibe én már sajnos nem fértem bele. :P A ház tetején egy robot áll, a Laputa filből. Mivel bent ugyan nem, de kint már szabad volt fényképezni, kértem is egy közös képet. A múzeumhoz tartozik még egy kávézó és büfé, egy vetítőterem és egy múzeum bolt. A jeggyel egy vetítésre voltunk jogosultak. Itt mindig egy a múzeumon kívül nem vetített rövid Ghibli művet láthatnak a látogatók. Több is van, és nekem egy olyan történet jutott, ami szumózó egerekről szólt. Csak japánul ment, de nagyon egyszerű volt a történet, könnyű volt érteni. Jókat mosolyogtam rajta, nagyon aranyos mese volt és nagyon ghiblis. :) A múzeumban vettem emlékbe egy CD-t és egy kulcstartót fehér totoróval.
Gyalog mentem vissza a találkahelyre, hívtam Sunjit, aki 10 perc múlva oda is ért. Vett nekem ajándékba teafüvet az egyik boltból, amiben járt, úgyhogy cserébe én fizettem az ebédünket az egyik gyorsétteremben (talán Sukiya volt). Szeretem ezeket a gyorséttermeket, mert nem drágák, finomak és ingyen adják a vizet, ami utántölthető.
Ebéd után új célunk felé vettük az irányt, ami Harajuku volt. Azon belül pedig a nyúlkávézó. Macskakávézókról többet hallani, ahol cicát lehet simogatni kávézgatás mellett. Na a nyúlverzió is ilyen, csak persze macska nélkül és nyuszikkal. Kérdezték, hogy van-e foglalásunk, de szerencsére nem volt baj hogy nincs, mert épp nem volt más vendég. Amúgy csak két asztalka van, gondolom ezért is kell foglalni.
Lekuporodtunk a zöld kisasztalhoz és a kávézós elmagyarázta a szabályokat és aláiratta velünk a szabályzatot. Utána beeresztett közénk két fürge fekete nyuszit, akik bátran körbeugráltak minket, miközben néha vígan potyogtattak. 30 percre 600 yent kellett fizetni és cserébe nyulazhattunk és fogyaszthattunk vizet vagy meleg poritalokat, illetve az itallapról dolgokat korlátlan mennyiségben. A többi nyúl ketrecben volt. Kettőt ki lehetett nyitni és megsimogatni. A két kedvencem két hosszúszőrű nyúl volt. Az egyik olyan volt, mint egy perzsaszőrű macska, csak nem ilyesztő. :) Az egyik ketrecben volt egy óriási mezei nyúl is. A lányka magyarázta, hogy Franciaországban meg is eszik. Kérdeztem, hogy itt miért nincs nyúl curry az étlapon, erre kicsit szörnyűlködött. :) Nyulazás után még mászkáltunk kicsit Sunjival Harajukuban, aztán elbúcsúztunk egymástól és ő haza én pedig a Tokyu Plaza 4. emelete felé vettem az irányt, mivel ott ülőhely is van és mellé ingyen wifi. Írnom kellett a nyelvsulis Juliannek a másnapi programmal kapcsolatban és el kellett kérnem a következő szállásadóm címét. Utána haza indultam, csak kicsit eltévedtem útközben, így végül fél éjfél volt, mire odataláltam. Szerencsére Risa sokáig fenn szokott maradni, nem zavarta annyira talán. Érdekes nap volt ez is. :)
Gyalog mentem vissza a találkahelyre, hívtam Sunjit, aki 10 perc múlva oda is ért. Vett nekem ajándékba teafüvet az egyik boltból, amiben járt, úgyhogy cserébe én fizettem az ebédünket az egyik gyorsétteremben (talán Sukiya volt). Szeretem ezeket a gyorséttermeket, mert nem drágák, finomak és ingyen adják a vizet, ami utántölthető.
Ebéd után új célunk felé vettük az irányt, ami Harajuku volt. Azon belül pedig a nyúlkávézó. Macskakávézókról többet hallani, ahol cicát lehet simogatni kávézgatás mellett. Na a nyúlverzió is ilyen, csak persze macska nélkül és nyuszikkal. Kérdezték, hogy van-e foglalásunk, de szerencsére nem volt baj hogy nincs, mert épp nem volt más vendég. Amúgy csak két asztalka van, gondolom ezért is kell foglalni.
Lekuporodtunk a zöld kisasztalhoz és a kávézós elmagyarázta a szabályokat és aláiratta velünk a szabályzatot. Utána beeresztett közénk két fürge fekete nyuszit, akik bátran körbeugráltak minket, miközben néha vígan potyogtattak. 30 percre 600 yent kellett fizetni és cserébe nyulazhattunk és fogyaszthattunk vizet vagy meleg poritalokat, illetve az itallapról dolgokat korlátlan mennyiségben. A többi nyúl ketrecben volt. Kettőt ki lehetett nyitni és megsimogatni. A két kedvencem két hosszúszőrű nyúl volt. Az egyik olyan volt, mint egy perzsaszőrű macska, csak nem ilyesztő. :) Az egyik ketrecben volt egy óriási mezei nyúl is. A lányka magyarázta, hogy Franciaországban meg is eszik. Kérdeztem, hogy itt miért nincs nyúl curry az étlapon, erre kicsit szörnyűlködött. :) Nyulazás után még mászkáltunk kicsit Sunjival Harajukuban, aztán elbúcsúztunk egymástól és ő haza én pedig a Tokyu Plaza 4. emelete felé vettem az irányt, mivel ott ülőhely is van és mellé ingyen wifi. Írnom kellett a nyelvsulis Juliannek a másnapi programmal kapcsolatban és el kellett kérnem a következő szállásadóm címét. Utána haza indultam, csak kicsit eltévedtem útközben, így végül fél éjfél volt, mire odataláltam. Szerencsére Risa sokáig fenn szokott maradni, nem zavarta annyira talán. Érdekes nap volt ez is. :)
2012. december 10., hétfő
Amikor Tokióban kóválygok mint egy holdkóros
December 9. vasárnap. Végre Tokióban! Mivel vasárnap érkeztem szombat helyett, ezért a mára tervezett Ramen múzeum Yokohama mellett kimaradt, úgyhogy cserébe a repülőn megnéztem egy ramenes filmet (Ramen Samurai). A múzeum lehet, hogy jobban tetszett volna.
12 körül landolt a gép, kicsit rázósan, úgyhogy fel is fordult picit a gyomrom, de szerencsére ezt másnak nem adtam tudomására. :) A kapunál otthagytam az ujjlenyomatom és a fényképem, felvettem a bőröndöm, leadtam a vámos papírom és a vonat felé vettem az irányt. Három csomagom volt, egy gurulós bőrönd, egy hátizsák és egy oldaltáska. Ezt azért említem meg, mert nemsokára csak kettő lesz. Előljáróban említem, hogy a gépen nem aludtam semmit, mert nagyon kényelmetlen volt az ülés, akárhogy helyezkedtem. Szóval felszálltam a vonatra, utaztam kb egy órát, majdnem elaludtam, aztán átszálltam egy metróra. Nèhány megálló után átszálltam egy harmadikra, ami már majdnem végig jó volt, csak a végállomáson kellett átszállni a szomszéd vágányról induló szerelvényre. Itt egy kicsit elbambultam, mert nem voltam benne biztos, hogy melyik az én vágányom, aztán épp amikor rájöttem és szálltam volna fel, arra is rájöttem, hogy csak két csomagom van. A hátizsákom az előző metrón maradt!! Na szuper, vehettem elő japántudásom, és mentem az információs pulthoz. Kérdezték, hogy kb hány perce történt és milyen színű, és pár perc múlva már hozták is. :) Szerencsére végállomás volt, ezért ott gyűjtötték be amúgy is a talált tárgyakat, így helyben volt. Egy papíron ki kellett töltenem a nevem és a címem (csak Yukáét tudom, úgyhogy mindig az övét adom meg, remélem, nem bánja..) és aláírnom és mehettem is. Felhívtam Risát, hogy mindjárt ott vagyok úgyhogy a megállóban már várt, mire odaértem. Nála lepakoltam és vettem egy hosszú forró fürdőt, amitől jól felfrissültem, újra lett energiám. Risa csinált nekem ebédet, odent, ami a legjapánabb kaja amit enni lehet. Leves, és volt benne vagy 7 féle levesbetét, amiből csak a főtt tojást ismertem. 4 valamilyen halpogácsa volt, egy japánretek, a többit most sem tudom mi. Télen népszerű. Fincsi volt. Utána elmentünk Ebisube, mert közel van és karácsony környékén kiállítanak a térre egy óriási Baccarat (?) kristálycsillárt (üveg mögött), meg csillogó karácsonyfájuk is van. A közelben beültünk egy forrócsokira, utána hazamentünk. Estére már elég hideg volt Risa lakásában. Továbbra sem értem, hogy bírja. Mindenestre én egész este bekapcsolva hagytam a fűtött lepedőt, de ezt Risának ne áruljátok el!
12 körül landolt a gép, kicsit rázósan, úgyhogy fel is fordult picit a gyomrom, de szerencsére ezt másnak nem adtam tudomására. :) A kapunál otthagytam az ujjlenyomatom és a fényképem, felvettem a bőröndöm, leadtam a vámos papírom és a vonat felé vettem az irányt. Három csomagom volt, egy gurulós bőrönd, egy hátizsák és egy oldaltáska. Ezt azért említem meg, mert nemsokára csak kettő lesz. Előljáróban említem, hogy a gépen nem aludtam semmit, mert nagyon kényelmetlen volt az ülés, akárhogy helyezkedtem. Szóval felszálltam a vonatra, utaztam kb egy órát, majdnem elaludtam, aztán átszálltam egy metróra. Nèhány megálló után átszálltam egy harmadikra, ami már majdnem végig jó volt, csak a végállomáson kellett átszállni a szomszéd vágányról induló szerelvényre. Itt egy kicsit elbambultam, mert nem voltam benne biztos, hogy melyik az én vágányom, aztán épp amikor rájöttem és szálltam volna fel, arra is rájöttem, hogy csak két csomagom van. A hátizsákom az előző metrón maradt!! Na szuper, vehettem elő japántudásom, és mentem az információs pulthoz. Kérdezték, hogy kb hány perce történt és milyen színű, és pár perc múlva már hozták is. :) Szerencsére végállomás volt, ezért ott gyűjtötték be amúgy is a talált tárgyakat, így helyben volt. Egy papíron ki kellett töltenem a nevem és a címem (csak Yukáét tudom, úgyhogy mindig az övét adom meg, remélem, nem bánja..) és aláírnom és mehettem is. Felhívtam Risát, hogy mindjárt ott vagyok úgyhogy a megállóban már várt, mire odaértem. Nála lepakoltam és vettem egy hosszú forró fürdőt, amitől jól felfrissültem, újra lett energiám. Risa csinált nekem ebédet, odent, ami a legjapánabb kaja amit enni lehet. Leves, és volt benne vagy 7 féle levesbetét, amiből csak a főtt tojást ismertem. 4 valamilyen halpogácsa volt, egy japánretek, a többit most sem tudom mi. Télen népszerű. Fincsi volt. Utána elmentünk Ebisube, mert közel van és karácsony környékén kiállítanak a térre egy óriási Baccarat (?) kristálycsillárt (üveg mögött), meg csillogó karácsonyfájuk is van. A közelben beültünk egy forrócsokira, utána hazamentünk. Estére már elég hideg volt Risa lakásában. Továbbra sem értem, hogy bírja. Mindenestre én egész este bekapcsolva hagytam a fűtött lepedőt, de ezt Risának ne áruljátok el!
Amikor elindultam Tokióba, kétszer
...és amikor leírtam ugyanazt a blogbejegyzést kétszer, mert elszállt az első. :(((
December 7. péntek. Elérkezett a várva várt utazás napja. Előző este túlórában lenyomtam a határidős munkát, reggel még megvettem a maradék ajándékot aztán kitaxiztam a reptérre, mivel nem akartam lekésni a gépet.
A reptéren feladtam a poggyászt, átjutottam a biztonsági kapun, megejtettem a búcsúzó telefonokat a skycourt-ból, aztán 11:15 körül szépen megkezdtem a beszállást. A 11:30-as gépünkön már befejezték a biztonsági szöveget az oxigén állarcokról és vészkijáratokról, de még nem moccantunk. Háromnegyedkor karattyolt a pilóta valamit oroszul, amit elfelejtett fordítani, de az anyanyelvűek morgása nyugtalanított, így megkértem egyik szomszédomat, hogy mondja el mire várunk. Szomszédom úgy hallotta, hogy tűz ütött ki az irányító toronyban, ezért várnunk kell. Bármi is történt, az leállította az összes géppel való kommunikációt így a repteret 11:50-kor lezárták, eredetileg reggel 10-ig. Ezt akkor persze még nem tudtuk, sőt, általában senki nem tudott semmit. Az Aeroflot csapat meg annál is kevesebbet. A csapat két magyar nyelvet törő orosz hölgyből (az egyik a később megmentőmmé váló orosz kiszeltünde), a jólfésült kisiskolás fejű, légitársaságot képviselő Igorból és egy magyar reptéri földiirányítóból állt. Tehát vártunk. Első körben 2 órát a gépen, aztán 2,5 órát a duty free zónában, ahol kaptunk 3ezer forintos kupont, majd kint az irodát istromolva. Végül, sok morgás és tülekedés után 3 megoldás született. Voltak, akik törölték az utat (pl. aki vasárnap már jött is volna vissza, vagy pl. az a versenyző lánycsapat, akiknek másnap reggel lett volna a moszkvai versenyük), voltak, akik Bécsből való indulással kérték a másnapi jegyet, és voltunk mi, akik bepróbálkoztunk a szombat 11:30-assal. Mindezt kb fél7-re sikerült elintéznem, úgyhogy eléggé megtörten mentem haza.
December 8. szombat. Elérkezett az a nap, amire egyáltalán nem számítottam egy nappal ezelőtt, a második indulás napja. Reggel a reptér honlapján ugyan azt írták, hogy már 7-től megnyílt, de azt is, hogy a járatszámom törölve, ami kissé aggasztott. 9:15-re kint voltam a Lisztferihegyen és húztam fel az Aeroflothoz érdeklődni. Ott egy új idősebb hölgy ránézett a jegyfoglalásomra és bólintott, hogy minden oké. Elsőként álltam a checkin sorba, és amikor megnyitották, egyből beelőzött 10 orosz, akiknek azért a felét sikerült visszaelőznöm. A pultnál közölték, hogy indul egy másik gép is 13:15-kor és engem arra írtak át, úgyhogy jöjjek vissza később. De hát a csatlakozásom? Elérem, úgy lett kiszámolva. Oké... Itt kicsit pityeregtem egyet apukámnak, aki azt tanácsolta, hogy kérdezzek rá az irodában még egyszer. Óriási szerencsémre így tettem, és kiszeltünde át is írt, sőt, ve is csekkolt a korábbi járatra, hogy már csak a beszálló kártyámat kelljen felvenni és a csomagot feladni. A lenti káoszban kissé nehéz volt elintézni, de végül mindennel megvoltam, kezemben a beszállókártyákkal áthúztam ismét a biztonsági kapun, át a skycourton és útlevél kapun, a beszállókapu elé. Odakint még mindig káosz volt, mivel két gépre ment a checkin vegyesen, és tekintve hogy a checkinesek intézték a beszállítást is, sikert két órát csúszni most is. De eztel még pont elértem Moszkvából a tokiói gépet, viszont a 13:15-össel, ami 16:30-ra lett kiírva, esélyem sem lett volna. Köszi Apa és orosz kiszeltünde!
A Moszkvai reptéren van ingyen wifi és cirill betűvel írják a Burger Kinget. :)
És hogy valami gasztroblogos is legyen, az Aeroflot kajája nem valami jó sajnos.
Viszlát Tokióban!! :)
December 7. péntek. Elérkezett a várva várt utazás napja. Előző este túlórában lenyomtam a határidős munkát, reggel még megvettem a maradék ajándékot aztán kitaxiztam a reptérre, mivel nem akartam lekésni a gépet.
A reptéren feladtam a poggyászt, átjutottam a biztonsági kapun, megejtettem a búcsúzó telefonokat a skycourt-ból, aztán 11:15 körül szépen megkezdtem a beszállást. A 11:30-as gépünkön már befejezték a biztonsági szöveget az oxigén állarcokról és vészkijáratokról, de még nem moccantunk. Háromnegyedkor karattyolt a pilóta valamit oroszul, amit elfelejtett fordítani, de az anyanyelvűek morgása nyugtalanított, így megkértem egyik szomszédomat, hogy mondja el mire várunk. Szomszédom úgy hallotta, hogy tűz ütött ki az irányító toronyban, ezért várnunk kell. Bármi is történt, az leállította az összes géppel való kommunikációt így a repteret 11:50-kor lezárták, eredetileg reggel 10-ig. Ezt akkor persze még nem tudtuk, sőt, általában senki nem tudott semmit. Az Aeroflot csapat meg annál is kevesebbet. A csapat két magyar nyelvet törő orosz hölgyből (az egyik a később megmentőmmé váló orosz kiszeltünde), a jólfésült kisiskolás fejű, légitársaságot képviselő Igorból és egy magyar reptéri földiirányítóból állt. Tehát vártunk. Első körben 2 órát a gépen, aztán 2,5 órát a duty free zónában, ahol kaptunk 3ezer forintos kupont, majd kint az irodát istromolva. Végül, sok morgás és tülekedés után 3 megoldás született. Voltak, akik törölték az utat (pl. aki vasárnap már jött is volna vissza, vagy pl. az a versenyző lánycsapat, akiknek másnap reggel lett volna a moszkvai versenyük), voltak, akik Bécsből való indulással kérték a másnapi jegyet, és voltunk mi, akik bepróbálkoztunk a szombat 11:30-assal. Mindezt kb fél7-re sikerült elintéznem, úgyhogy eléggé megtörten mentem haza.
December 8. szombat. Elérkezett az a nap, amire egyáltalán nem számítottam egy nappal ezelőtt, a második indulás napja. Reggel a reptér honlapján ugyan azt írták, hogy már 7-től megnyílt, de azt is, hogy a járatszámom törölve, ami kissé aggasztott. 9:15-re kint voltam a Lisztferihegyen és húztam fel az Aeroflothoz érdeklődni. Ott egy új idősebb hölgy ránézett a jegyfoglalásomra és bólintott, hogy minden oké. Elsőként álltam a checkin sorba, és amikor megnyitották, egyből beelőzött 10 orosz, akiknek azért a felét sikerült visszaelőznöm. A pultnál közölték, hogy indul egy másik gép is 13:15-kor és engem arra írtak át, úgyhogy jöjjek vissza később. De hát a csatlakozásom? Elérem, úgy lett kiszámolva. Oké... Itt kicsit pityeregtem egyet apukámnak, aki azt tanácsolta, hogy kérdezzek rá az irodában még egyszer. Óriási szerencsémre így tettem, és kiszeltünde át is írt, sőt, ve is csekkolt a korábbi járatra, hogy már csak a beszálló kártyámat kelljen felvenni és a csomagot feladni. A lenti káoszban kissé nehéz volt elintézni, de végül mindennel megvoltam, kezemben a beszállókártyákkal áthúztam ismét a biztonsági kapun, át a skycourton és útlevél kapun, a beszállókapu elé. Odakint még mindig káosz volt, mivel két gépre ment a checkin vegyesen, és tekintve hogy a checkinesek intézték a beszállítást is, sikert két órát csúszni most is. De eztel még pont elértem Moszkvából a tokiói gépet, viszont a 13:15-össel, ami 16:30-ra lett kiírva, esélyem sem lett volna. Köszi Apa és orosz kiszeltünde!
A Moszkvai reptéren van ingyen wifi és cirill betűvel írják a Burger Kinget. :)
És hogy valami gasztroblogos is legyen, az Aeroflot kajája nem valami jó sajnos.
Viszlát Tokióban!! :)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
