Japán 2017Q4 - Kondo workshop 1. nap

Egy jól megérdemelt alvás után, reggel fél 8-kor gyülekeztünk reggelire az étkezőben. Rég étkeztem ilyen bőségesen. A ryokan (tradicionális stílusú japán szálló) élményhez tartozik a sok apró tálas felszolgálás. Jó sokat mosogathatnak. Természetesen a reggelihez is járt rizs is. 

Sajnos tegnap óta megállás nélkül esett az eső, de minket nem tántorított el, és esőkabátokkal felszerelkezve nekivágtunk a 20 perces sétának a dobteremig. Örültem, hogy az új, angliában edzett vízálló bakancsomba jöttem, mert így nem kellett aggódnom, hogy átázik. 

A teremben már várt minket Kondo-sensei és felesége Sumiko. Nagyon kedvesek voltak mindketten és Kondo-sensei szuper dobórát tartott nekünk. Előjöttek a gyengepontjaim is, hogy nehéz gyorsan játszanom, és nem vagyok jó improvizációban. Egyébként nagyon megdícsérte a ritmusérzékem, és szerintem is jól teljesítettem, úgyhogy elégedett voltam magammal. A csapat is ügyes, csak a svéd lány egészen kezdő, így neki elég nagy kihívás a workshop. De nagyon pozitívan áll hozzá ő is. 

Kondo-sensei nagyon türelmes egyébként, és sok jó tanácsot ad. Volt olyan rész is, amikor egyesével fáradtunk be a dobterembe, és megnézte, ahogy eldoboljuk neki a feladatot, és kijavította a hibákat. Tiszta magánrendelés. 

Ebédre Sumiko-san készített nekünk szendvicseket, salátát, gyümölcsöt, és Kondo-sensei maga keverte nekünk a kukorica porlevest. Igazi megtiszteltetésnek vettem és meg is ettem mindent jóízűen. Aztán ebéd után átadtuk az ajándékokat, részünkről egy Tokajit, paprikát és csigatésztát, a németek részéről jó sok lekvárt, mézet meg csokit, a svéd lány ajándéka pedig valami kétszersült svéd lepény volt. 

Utána doboltunk még jó sokat, mindenféle hasznos hangsúlyos gyakorlatokat, ellenpontozást és paraddle-t, aztán elköszöntünk és visszasétáltunk a szállásra. Azért eső nélkül teljesen más élmény volt az út, és végre láttam is a tájat. Meg is lepett a szépsége. Már színesednek a levelek és jó magasak a fák. Hangulatos hely ez itt az Isten háta mögött. 

A szálláson most felkészültem, hogy biztos füstszagú lesz mindenem, ezért a szobákhoz járó köntöst vettem fel direkt, a füst ellen. Aztán ezen az estén végül nem gyújtottak be a bogrács alatt, így hiába aggódtam. A vacsora ezúttal tempura volt, bundázott dolgok szósszal, meg egyéb kiegészítők, mint pl. soba tésztás leves. Volt kirakva egy desszertvilla is, ezért egy darabig vártunk valami desszertre, de amikor nem jött, végül elmentünk fürdeni. 

A fürdő után Zs üzent, hogy hozzájuk vitte be a pincér mindannyiunk desszertjét, mert eltűntünk az asztaltól, a szobánk meg üres volt. A desszert szőlő szemek voltak, de akkorák, mint egy szilva. Az ízük olyan volt, mintha borba hajlana, enyhén erjedt, de ténylegesen nem volt az, direkt ilyen. Az otthoni szerintem jobb. De nem is a szőlő miatt jöttem ide. Holnap újabb bölcsességek várnak rám a dobteremben!

Japán 2017Q4 - utazás

Najó, negyedévente azért nem járok Japánba, csak jobban szeretem ezt a rövidítést, mint a félévit, mert ezt egyértelműen felismerem. Meg munkahelyi ártalom is persze. Ezúttal 18 napra megyek ki, és ismét a japándob lesz előtérben, ugyanis különféle workshopokon fogok részt venni 6 másik európai dobostársammal együtt, akik közül Zs a magyar tábort erősíti, van egy svéd (aki emellett félig görög és félig finn) és a többi német. Remélem, sok jót fogok tanulni az új tanáraimtól!

Az út Helsinkin keresztül vezetett, Fukuokán át, Tokióig, így második beszállókártyámon a  HEL - FUK figyelt. Reméltem, az utazás annál kellemesebb lesz, mint amit a névkombináció sugallt, és szerencsére nem is végződött káromkodásban. Ez a szakasz 9 óra 10 perces volt, rövidebb, mint az arabok felől menni, de így is túl hosszú. A finnair lehetne kissé kényelmesebb is. A legfurább az volt, hogy elvileg az utaztatós oldalon foglalt jegy visszaigazolása mellett ott volt, hogy a 21L helyre van megerősítve a foglalásom, de a beszállókártya már mást mutatott. Így Zs, aki direkt a mellettem levő helyet foglalta, végül nem is mellém került volna, ha nem egyezünk meg a mellettem ülő kedves hölggyel egy helycserében. Egy filmet néztem aztán próbáltam aludni, hogy legyen energiám még az érkezés napján eljutni Naganóba. 

Aztán következett a stresszesebb belföldi átszállás Fukuókában, ahol két óránk volt erre. Ebből 10 percet késett a gép, és bár ezt behoztuk az útlevélkezelésnél, többszörösét buktuk a bőröndre váráskor. Amikor végre megkaparintottuk a bőröndöket, odakint azzal szembesültünk, hogy a belföldi járatok úgymint a tokiói természetesen a belföldi terminálról indulnak, mi meg a nemzetközin voltunk. Gyorsan levadásztuk az összekötő buszt, és eldöcögtünk vele a másik terminálig, ahol átestünk a japán belföldi becsekkolás élményén (elsőpult, bőröndátvilágítós pult, bőrönd befogadós pult), és végül sikeresen elértük a gépet. 

A tokiói gép sokkal nagyobb volt, mint a finn, rengetegen voltak rajta, és csak másfél órás volt a menetidő. És végre Tokió Haneda repterén voltunk. Innen bevonatoztunk Ueno állomásra, és onnan a shinkansen vonattal Naganóba. Na ezen a vonaton már kidőltem, és szerencse, hogy Naganó volt a végállomás, különben kitudja, hol ébredünk fel. 

Itt állt össze a teljes 7-fős csapat, és amikor mindenki befutott, mentünk a kisbuszhoz, amely a pályaudvaron várt minket dobtanárunk feleségének felügyelete alatt, hogy elvigyen az Isten háta mögé, a szállásunkra, a Yakimochiya nevű tradicionális japán szállóba, ahol már várt minket a finom vacsora. Meg egy jóadag füst, ugyanis a főcsarnok közepére egy nyitott tűzhelyet helyeztek, és a parázs felett egy bogrács függött, amelyben szélesmetéltes japán leves rotyogott. 

A vacsi grill feletti sütögetés volt az asztalnál, minden féle finomságokkal, de különösen gombákkal. Mindent eltüntettünk pikk pakk, beleértve a meleg szakémat, amit szülinapom alkalmából rendeltem magamnak, aztán szuszogtunk egy kicsit az esti fürdőzés előtt. 

A szállóban meleg fürdő működik, benti és kinti medencével, ahol 40 fokos vízben lehet áztatni magunkat. Csupaszon kell a vízbe menni és van külön női meg férfi rész. A szállásadók mókás kedvükben lehetnek, mert reggelre kicserélik egymással rendszerint a férfi és női feliratot, ami csak japánul van kiírva. Aki tehát korán reggel és félálomban kívánna fürdőbe menni, annak is ébernek kell lennie, ha nem akar a hasonlóan korán kelő ellenkező neműekre törni, mert nem figyelt a táblára és előző napi megszokásból besétálna a másik helyiségbe. Elvileg az áll a csere hátterében, hogy azt akarják, hogy mindkettő helyiséget megismerje a vendég, mivel a kinti medencéje mindkettőnek más formájú és hangulatú. Vagy csak látták, hogy jött egy rakás mit sem sejtő külföldi, akiket meg lehet viccelni. Bármi legyen is az igazság, elnézem nekik, mert főzni igen jól tudnak és a hely ennél tradicionálisabb nem is lehetne. :)

Főszervezőnk, Oliver megkérdezte még vacsi után, hogy akarunk-e valami szobabulit, de a hosszú ideút teljesen kiütött mindenkit, így fürdőzés után ágyba, azaz futonba zuhantunk és aludtunk reggelig.

Japán 2017: Pandák, park, purikura

Elérkezett az utolsó nap, ami egyben hazautazásunk napja is. Japános reggelink után lezártuk bőröndjeinket és kijelentkeztünk a hotelből. Szerencsére megőrizték csomagjainkat estig, így nem kellett magunkkal cipelni őket egész nap, amíg bepótoltuk az idáig kimaradt dolgokat. 

Már rég el akartam menni az uenoi állatkertbe pandát nézni, de halogattam, mert gondoltam, télen, amikor általában arra jártam, kevésbé aktívak az állatok. Így áprilisra már beterveztem ezt is a programunkba és utolsó napunkon ott kezdtünk. Szállásunk séta távolságra volt Ueno parktól, úgyhogy gyalog közelítettük meg a helyszínt. Az állatkert bejáratát elsőre nem találtuk, de szerencsére találtunk útbaigazító térképet. Ekkor hallottunk utunk során másodszor magyarokat, egy babakocsis fiatal párt, akik szintén a bejáratot keresték. 

A jegyet automatából kellett venni, aztán már bent is voltunk az okapiknál. Annyira nem tetszett az állatkert, kicsik voltak a ketrecek és sajnáltuk az állatokat. Viszont láttunk pár olyan állatot, amit az itthoniban nem. Ilyen volt a panda is, de sajnos így dél környékén mélyen szundiztak és a feneküket fordították csak a közönség felé, úgyhogy nem sokat láttunk belőlük. A-nak leginkább a függő monorail tetszett, ami átvitt az állatkert nyugati feléről a keletibe. A sín felül volt, és arról lógott a jármű amíg áthaladt a ketrecek felett. 

Állatkert után megmutattam a lányoknak a nagy bálnaszobrot a természettudományi múzeumnál, aztán az uenoi vonatállomásra mentünk, ahol beültünk ebédelni egy étterembe. Az én ebédem virágos elrendezésben érkezett: rizságyon körben feküdtek a sertésszeletek, mint szirmok és középen tojás volt, zöldhagyma karikákkal megszórva. Érdekesen nézett ki, de az íze lehetett volna intenzívebb.

Desszertként vettünk cuki csokiba mártott állatpiskótákat, és a naritai gimis lányok által ajánlott tokyo bananát, ami banán formájú piskóta volt, banános krémmel töltve. 

Uenóból elvonatoztunk Harajukuba, ahol a Yoyogi parkban egy padon majszoltuk el a desszertjeinket. Szép idő volt és sokan jöttek a parkba kikapcsolódni. Láttunk kutyababakocsikat és piknikező társaságokat, meg sok mobillal sétálót, akik általában Pokemon Go-ztak. 

A Yoyogi park mellett van a bejárata a Meiji templomnak, ahova szintén betértünk. Odabent örültem, hogy már sok szép templomot láttunk utunk során, mert a Meijit épp renoválják és nagy része fel van álványozva és el van takarva önmaga rajza mögé, úgyhogy elég nagy csalódás lett volna, ha ez lett volna a fő vagy egyetlen templomos élményünk. Más esetben jó templomos élmény, de állványokkal nem az igazi. 

Újra Harajuku Takeshita utcáján találtuk magunkat, ezúttal eső nélkül. Így azért más érzés volt, mindenképp szárazabb. A lányok megkóstolták a harajukui tölcséres palacsintát, ami ott a fő divat, de én most kihagytam, mert emlékeim szerint annyira nem volt lenyűgözően finom. Beszereztük a még hiányzó ajándékokat, aztán betértünk egy purikura helyre fényképezkedni, hiszen nem mehettünk el cuki megnagyobbított szemű matrica-fényképek nélkül! Pinceszinten volt a helyiség, ahol számos fényképező fülke sorakozott, nagyszemű rózsaszín arcú kawaii lányképekkel az oldalán. Volt öltöző is, ahol át lehetett alakulni karakterekké, ha valaki olyan fotót szeretett volna. Mi a "naturally kirei" azaz természetesen szép címkéjű fülkét választottuk 400 yenért, és elbohóckodtunk egy kicsit. Vicces képek készültek, amiket megkaptunk mini matricaként. 

Harajuku után visszatértünk a hotelbe a bőröndjeinkért, amiket a lobbiban kissé még átrendeztünk, majd búcsút vettünk a japán utcáktól és a Haneda reptér felé vettük az irányt. 

A két átszállás már rutinosan ment és szerencsére még nem volt csúcsidő sem és felfértünk minden metróra meg vonatra. A reptéri monorailre való átszállásnál még fényképeztem egy Arashi plakátot, és még az is összejött, hogy láthattuk pár pillantásra a Szivárvány hidat, ami amúgy kimaradt volna a mostani útból, idő híján. 

A reptérre jó korán kiértünk, mert azt reméltem, hogy még ott is el tudunk nézelődni, de sajnos rosszul terveztem, mert maga a becsekkolás a gépre csak 3 órával az indulás előtt kezdődött. Úgyhogy volt egy üres óránk, amíg malmoztunk a reptéren, amit én mondjuk ki tudtam használni, hogy elkapjam az ázsiai exkluzív pokemont. E. bánatára neki valamiért működött a reptéri wifi, így neki most nem jött össze a vadászat. Nincs mit tenni, vissza kell jönnie! 

A csekin pultnál szembesültünk azzal, hogy erre a járatra most csak egy darab csomagot lehet felvinni, azaz a válltáskát is be kellett varázsolni a hátizsákunkba. Nem tetszett ez a fapados szigor, el vette a kedvem az Emirates járataitól, főleg, hogy idefele nem volt ilyen megkötés. Szerencsére ketten voltunk és valahogy megoldottuk a feladatot, A-nak prdig nem volt ilyen problémája, mert a Qatarairways jobb fej volt. 

A műgoffrijaink simán átjutottak az átvilágításon, aztán megrohamoztuk az étterem részt, hogy elfogyasszuk búcsú ramenünket, ami természetesen finom is volt. Ha visszagondolok, hogy a mostani út során mi volt a legfinomabb étel, akkor az édesbabos halformájú goffri jut eszembe, amit E. vett a kiotói hanami partin, amibe véletlenül botlottunk. Később én is vettem egyet Naritában, de az nem sikerült olyan jól. Említést érdemel még a narai frissen készült mochi, meg a naritai édes szójaszószos dango, csupa utcai étel, amiket nem szabad lebecsülni. 

Végül eljött a beszállások és a búcsú ideje, A-t feltettük a gépére, aztán felsorakoztunk mi is a dubaji járatunkra, ami jól tele volt. Haza hosszabb volt az út, 11 majd 5 és fél óra körül. Első szakaszban egy pici japán néni ült mellettem, aki sosem állt fel ha ki akartam menni, csak felhúzta a lábát és összegömböjödött és még kisebb lett, hogy kiférjek. A második menetben meg egy indonéz nőt kaptam szomszédnak, aki leszálláskor érdeklődött, hogy cseh-e a hivatalos nyelv, és annyira meglepődött azon hogy magyar, hogy fel is merült bennem, hogy nem szállt-e véletlenül rossz gépre. 

Jó volt ez a Japán út is. Más volt, mert végig volt társaságom, akik nem panaszkodtak, ha kicsit sokat kellett menni vagy ha túl sűrű volt a program néha, vagy ha sok volt a taiko. Lelkesedtek és rácsodálkoztak, furcsa ételeket is bevállaltak és a sorbanállások sem voltak zavaróak, mert addig is együtt voltunk. :) Köszönet A és E, hogy ilyen jó utitársaim voltatok! És, bár ők nem olvassák, de köszönet Japán ismerőseimnek is lelkes vendéglátásukért!

Japán 2017: Műkaja-workshop, Asakusa, animék

Utolsó előtti napunkra maradt egy érdekes program, amit véletlenül találtam a neten. A japán éttermekben jellemző, hogy a kirakatba kirakják azokat az ételeket, amiket árulnak, hogy lássák a vendégek, mire számíthatnak. De nem pusztán egy színes fotóról van szó, hanem elkészítik a 3D ételt igazán élethű viaszból, legyen az tészta, hús, saláta, desszert, vagy akár egy korsó sör is. Persze ezt csak azok az éttermek tudják megtenni, amelyeknek állandó fogásaik vannak. Fontos, hogy minél élethűbb legyen a minta, hogy már annak látványa meghozza a járókelők étvágyát és becsalja őket az étterembe. A műétel-készítés külön műfaj és biznisz Japánban, és az egyik ilyen cég által rendezett workshipra fizettem be a társaságot. Mivel a honlapjuk alapján külföldiek csak megfelelő japán tudással vagy tolmács kíséretében vehettek részt, ezért beszerveztem otthoni észt barátnőm japán egyetemista ismerősét, aki egyetemista lévén jobban ráért hétköznap, hogy legyen a tolmácsunk, mert saját képességeimben még nem bíztam annyira. Ez így jobbvolt, mert intézte nekünk a telefonos foglalást is. A workshopra Asakusában került sor, a cég Kappabashi utcán található munkatermében. A menü ezúttal goffri volt fagyigombóccal, tejszínhabbal és öntettel. Olyan 12-en lehettünk a workshopon, nem volt nagyon zsúfolt, és kb. másfél óráig tartott. Megtudtuk, hogy régebben csak viaszból készült az összes minta, de a tűző nyári nap könnyen megolvasztotta az így készült példányokat, ezért nem voltak olyan tartósak. Mára viasz és vinil keverékéből meg szilikonból készítik főleg, hogy minél kevesebb legyen a hőre érzékeny összetevő. 

Először a goffrit öntöttük formákba, és amíg vártuk, hogy megszáradjon, elkészítettük a fagyigombócot. Ehhez szilikont és vinilgranulátumot kevertünk masszává egy papírpohárban, majd harmadonként belenyomkodtuk a masszát egy fagyigombóc formájú cumifejbe. Amikor megtelt a cumifej, óvatosan megnyomkodtuk körben, hogy beengedjük a massza és a forma közé a levegőt, hogy ki tudjuk önteni a kész műgombócot és ezzel kész volt a fagyink. Ekkor már készen álltak a goffrik is, hogy kiemeljük a formából őket, és jöhetett a festés. Felforrósított barnás viasszal festettünk, ami nagyon gyorsan száradt. Ha egyszer végighúztad az ecsetet, már meg is kötött, így a sötétebb árnyalatért több ráteget kellett festeni. Arra figyelni kellett, hogy a forma szerint félbevágott goffrink színe egységes legyen, hiszen ugyanannak az egy goffrinak a két darabjáról van szó, így az egyik nem lehet égettebb kinézetű mint a másik. Festést követően a porcukor jött, amit fogkefét viaszba mártva és egy kés élén áthúzva spricceltünk a goffri tetejére. Aztán ha kitaláltuk az elrendezést, jöhetett a tányérra való leragasztás. Elsőként a goffrikat ragasztottuk le szilikonnal, majd a fagyit, utána rózsaszínű vinil szósszal rögzítettük az eper, málna és áfonya darabokat. Aki akart, szilikonból nyomhatott még tejszínhabot, és a legvégén beleszúrtuk a művirág mentalevelet. Azt mondták, egy óra mire megköt a vinilszirup és egy hét kell a szilikonnak, ezért nagyon még ne dobáljuk a művet és kerüljük a közvetlen meleget. A mi esetünkben az egy hét nyugodt pihentetés sajnos nem opció, így csak remélni tudtuk, hogy kibírja majd épségben a goffrink a repülőutat hazáig.

A workshop után elköszöntünk tolmácsunktól, aki sietett vissza a suliba, aztán végigsétáltunk a konyhautcán. Megtaláltuk a hivatalos műkaja boltokat is, és friss szakértői szemmel nézegettük a mintáikat. A konyhautcát követően megnéztük a szomszédban található Sensoji templomot. Itt épp osztálykirándulások csúcsideje volt, mert legalább három osztályt láttunk. Sensoji népszerű a külföldiek és a japánok körében is, úgyhogy jó sokan voltak. Mivel ekkorra mi már sok templomot és szentélyt láttunk utunk során, itt sokat nem időztünk most. Egy mellékutcában beültünk egy étkezdébe ebédelni, ahol hangulatos Sapporo sörrekeszeken egyensúlyoztak az asztallapok. Finom rántotthús darabkákat ettünk menüben, aztán bementünk a diszkont mindenes Don Qujote bolt asakusai ágába nézelődni. A bolt bejáratánál mini akvárium volt egészen egzotikus halakkal, úgyhogy már a küszöbön akadt látnivaló, majd végigmásztunk az 5+ emeleten és megszemléltünk mindent. 

Mikorra kikeveredtünk, már egész fel voltunk pakolva szatyrokkal, de azért még elvonatoztunk Akihabarába, az animék, mangák és elektronikai kütyük negyedébe. Itt is végigjártunk egy sokemeletes boltot telis tele animés portékával. Az egyik emelet a makettezésnek volt dedikálva, a többin főleg animefigurák voltak, amik közül már alig ismertem valamit. E. talán még jobban képben volt, bár neki is volt sok ismeretlen. 

Rájöttünk, hogy a hotelünk viszonylag közel van Akihabarához, úgyhogy gyalog mentünk haza, aztán nekiláttunk a bőröndpakolásnak, ugyanis reggel ki kellett jelentkeznünk a szállásról. Pakolás után A. még felnézett a hotel fürdőjébe, aztán este megnéztük az airbnb-ben megkezdett sorozatunk második részét majd bebújtunk a futonjainkba.

Japán 2017: Kamakura és karaoke

A. és E. jól vette a futonos élményt, tudtak aludni rendesen és nem panaszkodtak annyira, hogy kemény a föld. Reggeli is járt a foglaláshoz, volt japános és kontinentális, csak időben le kellett érni, hogy el ne fogyjon. Adtak nattót is, de annak csak én örültem.

Kihasználtuk a JR vonat bérlet utolsó napját és reggel levonatoztunk Kamakurába, mivel mindenképp meg szerettem volna mutatni a lányoknak ott pár helyet. Szerencsére a tegnapi esőnek nem volt nyoma, csak a szél volt kissé erősebb. Egy óra körüli vonatozás után már Kamakura kis utcáin sétáltunk, élvezve a kisvárosi hangulatot. Első uticélunk a Zeniarai benzaiten szentély volt, amihez egy sziklába vájt bejáraton át vezetett az út, egy tisztásra. Innen egy újabb vájatban víz csordogált, és sziták voltak kitéve a látogatóknak. A szitába papír- és aprópénzt lehet behelyezni, és ha meglocsoljuk a szentély vizével és hagyjuk megszáradni a levegőn, gazdagság vár ránk. Naná, hogy mi is mostunk pár ezer yent és reméltük a legjobbakat, de elsősorban azt, hogy hamar megszárad és nem szakad szét a pénztárcánkban. A pénzmosás hadművelet után megnéztük a Daibutsut, a 13. században készült kamakurai nagy bronz buddha szobrot, amelyikbe be is lehetett menni, majd ezt követően a Hosonji templomba fizettük be magunkat, ahonnan szép kilátás nyílt a tengerre. Itt is maradt még virágzó sakura, de már kezdtek zöldülni a levelei. A templom területén árultak vegetáriánus gőzgombócot, amire le is csaptunk, és fedezékben elfogyasztottuk, mielőtt kikapnák a kezünkből a felettünk köröző sólymok. Az egyik pavilonban óriás hengerben szutrák voltak, és a felirat szerint, minden hónap 18-án meg lehet forgatni a hengert, és ezzel a művelettel megszerzed a szutrában lévő összes tudást, anélkül, hogy elolvasnád őket. Mivel pont 18-a volt, meg is forgattuk, de nem éreztünk instant különbséget. Biztos még ülepednie kell. 

Utolsó látványosságként lesétáltunk a tengerpartra, bár eléggé fújt már ott a szél, így strandolni nem lehetett. E. azért megpaskolta kicsit a vizeta kezévek és megejtettük a tengerparti szelfit is. A vonatállomás mellett betértünk a Freshness Burger láncba, amely japán hamburgeres, hogy ez az élmény is meglegyen. 

Kamakurából Ikebukuroba mentünk, ahol Yuka barátnőm várt ránk, aki először karaokezni vitt minket. Jó termet kaptunk, mert az ötödik emeleten volt és ablaka Ikebukuro központi részére nyílt, így dalolás közben csodálhattuk a japános kilátást is. Másfél órát voltunk és kb. 2600 yent fizettünk összesen, amiben benne volt egy kötelező fogyasztás is. Ezen volt valamennyi kedvezmény is, mert Yukának volt törzskártyája, bár elmondása szerint nem jár olyan gyakran. Próbálkoztam japán számokkal is, de még van mit gyakorolni rajtuk azért. 

Karaoke után már éhesek voltunk, így jöhetett egy újabb helyi élmény, a népszerű ramenesnél való sorbanállás. 18:30-kor nyitott a hely és mi 19:00 körül értünk oda, mikorra már vagy 10 ember várakozott odakint, hogy sorrakerüljön, és utánunk is egész sokan érkeztek. Nem volt csak egy fajta ramen, az aktuális napi specialitás, csak azt lehetett rendelni, meg mellé főtt tojást. A napi ramen ezúttal tsukemen volt, aminél külön van a tészta és a lé, és úgy kell mártogatni külön a tésztát. A tojás nagyon finom volt és szép színű. A tészta is jó volt, csak hideg, és a lé, ami felmelegítette volna, hamar kihűlt, így annyira nem nyűgözött le minket. Viszont nagyon japános volt fél órát sorakozni a vacsiért, úgy, hogy fél 8 után már leállították az újonnan érkezőket, mert limitált volt a mennyiség. Ha maradt még lé a táladban és hely a pocakodban, akkor 50 yenért lehetett kérni a lére rizst és szárított nori algalap csíkokat kérni mustáros misoval. Belém már nem fért, de Yuka és A. kipróbálták. 

Vacsi után elsétáltunk megnézni Yuka nagy hibrid kocsiját, aztán elvitt minket az egyik vonatállomásra. A szállásunkra azért nem mert a másik irányban volt a lakásától és még nem nagyon mer hosszabb ismeretlen utakon vezetni, mert még gyakorolja a vezetést. Mit ne mondjak, elég merészen végódott be a kanyarokban és a buszsávban sem zavartatta nagyon magát. Annyira nem bántuk, hogy nem vitt tovább minket, ennyi is már jó volt arra, hogy E. megfigyelhesse, milyen az út másik oldalán közlekedni autóval. 

A szállásra érve gyorsan lezuhantunk a futonjainkra és hamar elaludtunk. Már csak két napunk maradt Japánban, amiket jól ki kell  majd használni, kell hozzá az alvás!

Japán 2017: barátok, Skytree és Shibuya

A kapszula hotelben kaptunk reggelit is, két darab péksüteményt és kávét. Aztán bőröndöstül elközlekedtünk a Marunouchiben található túrista irodába, ahol ingyen lehetett kimonót próbálni. Nem kellett várni, egyből mi következtünk és egy profi kimonós szakértő nő adta fel ránk az általunk kiválasztott kimonókat. Jó volt, hogy ennyi választék volt nekik, mert így hárman egyszerre tudtunk pózolni a ruhákban. Kaptunk egy papírernyőt is kiegészítőnek. Cserébe kitöltöttünk egy kérdőívet, amiben értékeltük az élményt, és kiszúrtuk a kimonós polaroid képünket a térképre, ahol már beelőzött minket egy másik magyar csapat. 

A kimonó-élmény után elhúztuk bőröndjeinket a császári palota bejáratához, de nem engedtek minket beköltözni, így meg kellett elégednünk azzal, hogy kintről fényképezzük le. 

Következő állomásunk Yushima volt, ahol becsekkoltunk utolsó szálláshelyünkre, a Hotel Edoyába, aztán siettünk is tovább, hogy odaérjünk időben a Skytree előtti találkahelyre, ahol barátnőm Micchi várakozott. Micchit Arashi koncertről ismerem és főleg japánul beszél, de A és E kedvéért egész sok angollal próbálkozott. Micchi az igazán elszánt vendéglátó japán kategóriába tartozik. Ez azt jelentette, hogy ő akart fizetni mindent és majdnem mindig sikerült is neki, legjobb igyekezetünk ellenére. Először kifizette mindannyiunk belépőjét a Skytree toronyba, aztán ő fizette az ebédet is. Utóbbinál épp telefonált, és ezt kihasználva A. elindult kifizetni az ebédet a pénztárnál, de Micchi kiszúrta, gyorsan lerakta a telefont menet közben és szinte bevetődött A. elé a hitelkártyájával. Én sajnos nem láttam mert háttal ültem, de E. elmondása szerint 10 pontos manőver volt. 

A Skytree bevásárló részén találtunk Pokemon boltot és benéztünk a Ghibli boltba is. Utóbbiban áfa-mentesen vettem bögréket és az eljárásnál beletűzte a pénztáros lány a bizonylatot az útlevelembe és pecsétet is nyomott rá. Ez elég ijesztő folyamatnak tűnt, így később inkább nem is kértem levonni az áfát, mert a végén még teletűzik az útlevelem papírral. 

A toronytól elvonatoztunk Shibuyába, ahol megnéztük Hachikó kutya szobrát és a híres gyalogos átkelő helyet. Hachikó olyasmi mint a brüsszeli pisilő kúsfiú, élőben nem nagy szám, mégis szinte ökölharcot vívnak a túristák a fényképezésért. 

Betértünk a Don Qiuijote boltba, ami több emeletes diszkont, tele mindennel, ami eszedbejut, ittunk zöldteás frappuccinot a Starbucksban, és cd-ket néztünk a Tsutaya zeneboltban. Ezzel letudtuk a főbh érdekességeket a ketédzteződés körül. Nemsokára csatlakozott hozzánk még két ismerősöm, a couchsurfinges Rin, és a magyarul egész jól beszélő Ryo, aki most kedvére gyakorolhatta a lányokkal a magyart. Sushiztunk egyet, aztán a nap zárásaként elmentünk játszani egyet a dobos ritmus-játékkal egy játékterembe. E-t annyira nem izgatta a játék, de A. egyszer játszott velem, csakúgy mint Rin és Ryo. Micchi most szintén kihagyta, és cserébe gyorstalpalót tartott a mellettünk próbálkozó külföldieknek. Meg kellett állapítanom, hogy a nehéz fokozat teljesítéséhez még gyakorolnom kell, de azért jól szórakoztam. 

Végül a shibuyai kereszteződésnél köszöntünk el egymástól, és egy közös kép után mindenki hazaszállingózott. Ismét egy tartalmas napot tudhattunk magunk mögött. 

Japán 2017: Narita taiko fesztivál és ismét Tokió

A naritai taiko fesztivál mindkét napján szikrázó napsütés fogadott minket, így naptejjel védve vágtunk neki a mulatságnak. A tegnap esti város egészen átalakult így nappalra. A főutcán végig régi házikókból árulták portékáikat és frissen készült csemegéiket az árusok. Hét ponton volt fellépő színpad a főút mentén, a vonatállomás és a főtemplom között. Ezen sétáltunk fel és le egész nap, hallgatva az épp aktuális dobcsapatot. Voltak egész picik, iskolás csapatok és idősebbek is. A Sai csapatot már ismertem youtube-ról, úgyhogy örültem, hogy sikerült elcsípnem őket is. A csapatok általában jók voltak, és csak egyre mondtam volna, hogy náluk mindénképp ügyesebbek vagyunk. Mi is felléphetnénk itt egyszer a Taiko Hungary-val! Voltak külföldi fellépők is, afrikai dobosok és egy tajvani taikós csapat. Igazából mindkét nap így telt. Az egyik kedvencem a Nosaka nevű csapat volt, akik tele voltak energiával és még lapáttal is zenéltek. Találtunk egy dobos boltot is, ahol megajándékoztam magam pár aprósággal, főleg mikor megtudtam, hogy elfogadják a bankkártyát is.

Az első napon kipróbáltuk Narita híres angolnáját, amelyért Japán távolabbi részeiről is eljönnek az ínyencek. Pár étteremnek nyitott konyhája volt és meg lehetett lesni, hogyan tisztítják és húzzák nyársra a halat. Jó gyorsan dolgoztak. A hely ahova beültünk hangulatos volt, előre kellett fizetni rendeléskor, aztán cipőt lehúzva, tatamis asztaloknál ettük meg az angolnáinkat. Kaptunk mellé levest és savanyúságot is. 

A vásári ételek közül a dangó ízlett nagyon. Ez kicsit keményebb mocsi, pálcikára szúrva, ami volt sakurás, tojásos és sima változatban. A simát mizóval vagy édes szójaszósszal kenték meg. Az utóbbit ettük, amin a máz úgy festett mint a méz, de szójaszósz lévén enyhén sós volt. 

Naritáról mesélve nem szabad említés nélkül hagyni a templomrészt. Egész nagy és van egy szép nagy fás és tavas parkja is. A főépületbe cipő nélkül be lehet menni, és van egy óriási és jó öregnek tűnő odaikójuk, nagy dobjuk, amit természetesen közelről is megcsodáltam. A pagodaépületbe szintén be lehet menni cipő nélkül, ahol félelmetes többszemű kék isten figyel társaival. Az is érdekes volt, és nagyon színes. 

A parknak szökőkútja és a tóban halai is vannak, és a kis ösvényeken kellemesen lehet sétálgatni. Mindenképp ajánlom, főleg, hogy a reptértől sincs messze.

A fesztivál utolsó napja parádéval zárult. A tömegben összefutottam egy skót dobos ismerőssel is, és elvileg volt ott valahol még pár európai dobos, de ők nem voltak olyan feltűnőek mint egy vörös magas skót. A parádé az állomástól haladt végig a menet a templomig. Mi kb. félúton álltunk meg és néztük végig őket, dé már ott eléggé el voltak fáradva egyesek. Nem tudom, hogy bírták ki a templomig a tűző napon! 20 csapat vonult fel, és tetszett, hogy a nyitó csapat rezesbanda volt, legelől harsonákkal. A vonulók között voltak bon odori táncos maszkos nénik és bácsik, akik különösen jól szórakoztak a maszk mögött. Az egyik udvarolt is kicsit A.-nak és úgy kellett a többiek után sietnie. Volt három okinawai csapat is, akik csak úgy pörögtek a dobokkal! Egy japán néni és bácsi lelkesen kommentálta nekünk a dolgokat mellettünk, és a menet végén a bácsi közös fotót is készített velünk. 

Utána mennünk kellett a vonathoz, mert várt minket Tokió. Átszállás nélkül értünk Shin-Nihombashi állomásra, ahonnan 5 perc séta után megérkeztünk a kapszula hotelünkhöz a Bay Hotelbe. Elzártuk a cipőnket egy szekrénybe, aminek kulcsát le kellett adni a recepción. Vajon azért, hogy el ne fussunk a tudtuk nélkül? Automatánál fizettünk, de igazából a recepciós végigasszisztálta az egészet, így akár nála is fizethettünk volna. A kapszuláink az ötödiken voltak, mind emeleti kapszulát kaptunk. Ezek jobb állapotú és modernebb kapszulák voltak annál, amiben legelőször Tokióban megszálltam, és mindannyian elfértünk benne rendesen. Kaptunk törülközőt, fogkefét, fésűt, fürdő szivacsot és pizsamát is. 

De még nem ért véget a napunk, mert az estébe belefért egy látogatás a Tokió toronyba. A és E felmentek gyönyörködni az esti városban, amíg én visszavonatoztam az első szállásunkra begyűjteni az ott hagyott nagybőröndöt. A torony lábánál találkoztunk megint, aztán visszatértünk szállásunkra kipihenni az izgalmakat.