2018.08.21 - 600 éves dobok és tokipark

A reggelit 7:30-kor tálalták, így fel kellett kelnünk. Izgultunk, hogy lesz-e sazae kagyló vagy sem, de aztán egész barátságos ételek vártak minket. A reggeliben volt hal, rizs, tojás, tofu, miso leves, joghurtitalka. Szóval semmi hajmeresztő. 

Reggelit követően próbáltuk megtervezni a napot. Számolgattuk, hogy hogyan tudnánk belezsúfolni két programot egy napba a ritkán járó buszokkal. Na meg az sem segített, hogy minden csak 5-ig volt nyitva. Végül úgy döntöttünk, először dobolunk a Kodo dobközpontjában, aztán elmegyünk tokit, vagyis nipponíbiszt nézni. 

A buszmenetrendhez segítséget kértünk az Ogi információs pultnál, ahol megtudtuk, hogy melyik járatokat kell néznünk és hol kell átszállnunk majd. Mihelyst eldöntöttük a sorrendet, felhívtam a taiko központot egy utcai fülkéből, hogy tudnak-e fogadni minket egyáltalán. A workshopos ismerősünk, Yone-chan vette fel és mondta, hogy vár bennünket délre. Addig még volt jó sok idő, úgyhogy elindultunk gyalog, mert nem akartunk egy helyben várakozni. Egészen Shukunegiig mentünk, ahol ismét beültünk a már szokásos kávézónkba egy jegeskávéra. Aztán jött a busz és azzal mentünk a taiko központba, ami bölcs döntésnek bizonyult, mivel a taiko központ fent volt a hegyen az erdő mélyén. Eltartott volna még az út gyalog. Nem is volt arra nagyon más, a busz is csak emiatt tett kitérőt, utána visszafordult és ment tovább a főúton. Itt biztos nyugodtan dobolnak, nem aggódnak a szomszédok miatt. 

Yone-chan üdvözölt minket és kérdezte, hogy szeretnénk-e dobolni is kicsit vagy csak körülnézni jöttünk. A dobolós foglalkozás 2000 yenbe került, amit be is fizettünk, hamár ott voltunk. Olyan háromnegyed óránk volt a kiszemelt buszig. Azalatt játszottunk felelgetős játékot és kipróbáltuk a két nagydobot, melyeket egy darab 600 éves japán gyertyánszilből faragtak ki. Az odaiko beceneve Krumpli úr volt, mivel a dobtörzs a fa természetes törzse volt, nem volt lekerekítve és kiegyenlítve. A nagy hiradob a Miss Röfi becenevet kapta, mert a törzsről levágott ágak helyén volt a dobon oldalt pár malacorr szerű lyuk. Amikor doboltak rajta, csak úgy fújta ki a levegőt. A Krumpli úrhoz használt ütőknek olyan átmérője volt, mint a bokámnak! Fura volt markolni, alig bírtam ütni velük. A hiradob jobban ment. Persze nem maradhattak el a fotók sem, aztán elbúcsúztunk Yone-chantól és siettünk a buszhoz. Yone-chan kijött integetni utánunk.

Visszatérve Ogiba még volt fél óránk a következő buszig, így gyorsan ebédeltünk egy kis tsukimi sobát (tésztás levest, nyers tojással). Amikor beléptünk az étkezdébe, épp ott ücsörgött fesztivál-ismerősünk Miyagi. Tényleg minden nap összefutunk vele, már meg sem lepődtünk, csak vigyorogtunk egymásra.

A következő busz Manoshinmachi megállóig vitt. Amikor felszálltunk, a buszsofőr odahívott minket magához és kérdezte, meddig megyünk, meg honnan jöttünk és üdvözölt minket Sado szigetén. Már annyiszor emlegettük a szigeten Magyarországot, hogy kíváncsi lennék a heti Google analitikára, mennyire ugrott meg a Magyarország keresőszó Sado szigetéről! Sajnos már nem volt érvényes a buszbérletünk, ezért a rendes úton kellett fizetnünk, vagyis felszálláskor húztunk egy cetlit, amire rá volt írva a megálló sorszáma, ahol felszálltunk. A busz elején található kijelző mutatta, hogy a sorszámunk szerinti díj éppen mennyi. Mivel távolsági alapon ment, a szám egyre növekedett. Az első szakasz így 820 yenbe került, aztán átszálltunk a madárpark felé közlekedő buszra, ami további 500 volt. A pénzt apróban kellett pontosan bedobni leszálláskor a perselybe. Ha nem volt pontos apród, akkor a sofőr melletti gépben lehetett váltani papírpénzt és nagyobb aprópénzt is. 

A madárpark neve Toki no mori volt, ami tokierdőt jelent. A nipponíbisz, vagy latin nevén nipponia nippon Japán szimbólikus madara volt, amíg ki nem halt. Aztán rábukkantak egy kisebb kolóniára Kínában, ahonnan újra visszahozták a madarat Japánba, Sado szigetére, ahol jelenleg mesterségesen próbálják növelni a létszámukat. Jelenleg kb. 2500 toki élhet a Földön. Mondani sem kell, Sado szigetén nagy a toki őrület, különösen a szuvenírboltokban. Mondhatni, toki kultusz van. Már a Niigatába tartó shinkansen neve is toki volt, utána a kompé. A tokimenhelyen is mindenen toki kép volt, aztán megnézhettük az élő madarakat is, de csak kerítés meg üveg mögül. Ki volt írva, hogy ne mászkáljunk esernyővel, mert az megijeszti a madarakat. Elég szívbajosok ezek a tokik. A menhely egyik részén kiállítás volt és videók a visszahonosításról. Utána távolabbról megnézhettük a madárketreceket, ahol különféle csoportosításban tenyésztették és nevelték a tokikat. Végül jött az üveg mögötti közeli rapport, amikor jó közelről figyelhettünk meg egy háromfős tokicsaládot. A jegyszedő néniktől a végén kaptunk ajándékba origami tokit. Szerintem csak mi, mert nagyon sutyorogva titokban adták oda. 

A tokiparkból már nem járt ekkor több busz, négy után már levágta ezt a kitérőt, ezért gyalogosan indultunk el a következő megállóig. Közben pásztáztam az eget, hátha megpillantok pár szabadon engedett tokit, de sajnos nem repültek arra. Több eszük volt mint nekünk, akik dög melegben baktattak az árnyékmentes rizsföldek között olyan 35 percet. Igencsak oda kellett lépnünk, hogy elérjük a buszt, mert elnézelődtük az időt. Végül két perccel a menetrend szerinti idő előtt értünk a megállóba, jól ki lett centizve! Viszont a busz késett három percet, így még várakoztunk is. 

A busz visszavitt minket Manoshinmachiba, ahol olyan 10 perc múlva lett volna a gondosan kinézett csatlakozásunk, amiről kiderült, hogy mégsincs, mert elnéztem a menetrendet és nem vettem észre az apróbetűs megjegyzést, miszerint ebben az időpontban a busz csak bizonyos hónapokban közlekedik, ami nem augusztus... Ez azt jelentette, hogy volt vagy egy óránk a következő buszig. Hogy ne töltsük tétlenül, gondoltam, megpróbálkozok stoppolással, hátha sikerrel járunk. Az első negyed óra elég lelombozó volt. Volt, aki gyorsított mikor meglátott, volt olyan is, aki visszamutatta a stoppolós jelet, mert azt hitte, csak üdvözlésként integetek a hüvelykujjammal. 

Mikor már kezdtem feladni, egyszercsak megállt egy anyuka és lánya és mondták, hogy szívesen elvisznek egészen Ogiba, ami olyan 45 perces út volt. Nagyon rendesek voltak! Manoban laknak. A lány angol és nemzetközi tanulmányok szakra jelentkezett az egyetemen, Niigatában. Próbálkozott nagyon, hogy gyakorolja kicsit, bár még eléggé küzdött, de nagyon lelkes volt. Kölün engedélyt kértek, hogy egészen a szállásig vihessenek minket, amit persze, hogy megadtunk. Cserébe Budapestről mutogattam fényképeket, hátha megjön a kedve egyszer meglátogatni. Így végződött életem harmadik stoppos élménye. 

A szállásra vacsorára értünk vissza, amely ezúttal kevesebb halból állt. Rákláb ismét volt közte, amivel már rutinosan megküzdöttem. Kaptunk egy tál sashimit is, ami a ház ajándéka volt. Jó csúnya hal volt, dizájnosan elrendezve a tálon, a fejével és farkával együtt. Kaptunk hozzá egy papírcetlit a nevével: okoze. Utólag rákeresve ez egy skorpióhal féle, ami a wikipédia szerint mérget is tartalmaz. Érdekes ház ajándéka, az biztos! Főleg fizetés előtt. Minden esetre túléltük és még finom is volt. 

Így és egy utolsó onsen-mártózással végződött utolsó mozgalmas túristanapunk a szigeten. Másnap várt ránk a pakolás és a komp vissza a főszigetre. 

2018.08.20 - Sado sziget felfedezése

Kényelmes volt a futon, jót aludtam. Reggelit itt nem fizettük be, úgyhogy a boltban vásárolt babos matchás mochim volt a reggelim. Utána összeszedtük cókmókjainkat és kijelentkeztünk az Amazawa ryokanból, majd elbuszoztunk a következő ryokanig, a Kamomeso-ig. Itt is az általános 3 órás bejelentkezési idő volt, de szerencsére a csomagokat beadhattuk. 

Elsétáltunk Ogi kikötőbe, ahol még mindig pakolászták a színpad és sátor maradványokat a Kodo-staff tagjai, na meg készülődtek és rendezkedtek a nem annyira titkos titkos búcsúztató koncertre. A komp indulásáig még volt egy csomó időnk, úgyhogy beültünk egy árnyékosabb helyre várakozni. Ott ücsörgött kalapos japán bácsi ismerősünk, akivel egy buszon jöttünk a legelső nap Ogiba. Beszélt kicsit angolul és ő is emlékezett ránk, így beszélgettünk vele kicsit. Magunk között "Miyagiként" emlegettük, a Karate kölyök után. Már előző nap is összefutottunk vele, úgyhogy utána már vártuk, hol bukkan fel újra. Ő is várta a búcsúkoncertet és örömmel mutatta, hogy szakéval kezdte a napot. 

Aztán befutott a komp és megkezdődött a kb egy órás búcsúbuli a kikötőben, a tűző délkörüli napsütésben. Olyasmi hangulata volt, mint amikor maratonon dobolunk a melegben, de integetve, kiabálva, mindent beleadva. Volt zászlólengetés, szamba síp, miyake, ének és mégtöbb dobolás, meg méhecskének öltözött Kodós. A kompközönség vadul integetett a korlátoknál és egészen addig tartott a búcsúztatás, amíg a hajó el nem tűnt a láthatáron. És még egy kicsit utána. Aztán egy közös kiáltással zárult, hogy "gyertek máskor is!"

Ez volt a legutolsó Kodós koncert, a bónusznap. Miután vége lett, megkezdtük túrista-ottlétünket. Elsőként bringát béreltünk, hogy ne kelljen a ritkán közlekedő buszra várakozni. A legideálisabb az autóbérlés lenne, de Japánban sajnos nem fogadják el a magyar jogosítványt. Így maradt a bringa, de nem ám akármilyen, hanem elektromos rásegítős! Ezzel még én is feljutottam az emelkedőkön! Vicces volt, mert induláskor mindig adott egy kis löketet. Volt rajta rendes váltó is, meg két rásegítő fokozat, a sima meg az emelkedőre való erősebb. Két órára volt 500 yen, utána óránként 200. 

Első uticélunk a Sado szigeten jellemző dézsás csónakázás volt. Yajima/Kojima kikötőbe tekertünk el, ahonnan az egyik ilyen indulóhely volt. Idősebb szalmafejfedős nénik voltak az evezősök, szegényeket úgy ugrasztottuk ki az árnyékból. Egy dézsába három felnőtt ülhetett egyszerre, az evezőssel együtt. Eredetileg ezt a járművet kagylógyűjtésre használták régebben, de mostanra már csak túrista látványosság. Kicsit én is kipróbáltam az evezést, de sokkal nehezebb volt, mint gondoltam. Gyorsan vissza is adtam a néninek, mielőtt zátonyra futunk a sziklás partokon. 

A dézsás evezés után vissza kellett térnünk Ogiba, mert számolgattunk, és arra jutottunk, hogy ha az utolsó szállásunkon nem lehet kártyával fizetni, akkor ha tovább költekezünk, nem lesz elég készpénzünk. Emiatt gyorsan vadásznunk kellett egy automatát, ami elfogadta a kártyánkat. Az első próbálkozásunk sikertelen volt, így kezdtünk aggódni. A bankautomata mellett volt egy posta, ahol kértünk segítséget, és kaptunk iránymutatást egy másik postai automatához. Elbringáztunk oda is, és hirtelen megint gazdagnak éreztük magunkat. Viszonylag. A negatív egyenleghez képest mindenképp. 

A sikeres ATM küldetés után elbringáztunk a Kotoura barlanghoz, ahol sajnos lekéstük a kajakos barlangtúrát, de feliratkozhattunk az esti változatra, amely csillagos ég alatt vezetett túrát jelentett és nagyon izgalmasan hangzott. Még olyan lehetőség is volt, hogy felvesznek a szállásunknál és vissza is visznek. Azért most elgyalogoltunk megnézni a barlangot, ami nem tűnt olyan mélynek, inkább egy vájat volt a sziklában, de legalább árnyékos és hűvös volt, alig akartam utána kilépni onnan. 

Mivel még bőven maradt bringaidőnk, eltekertünk a már párszor meglátogatott Shukunegibe. Most, hogy nem a fesztivál keretében jöttünk, elkapott minket a parkolóőr bácsi és beszedett fejenként 100 yen hozzájárulást, amivel a települést támogattuk. Most túristaként volt időnk benézni mindkét látogatható épületbe. Az első a település híres fotogén háromszögháza volt, ami egy sima lakóház volt, csak háromszög formára tervezve. Olyan 150 éves lehetett, a 19. század második felében épült az eredeti. Nem ez volt az eredeti, mert az leégett, de máshonnan áthoztak a helyére egy azonos korú házat, amit aztán átépítettek háromszögre. Legutolsó lakója egy idős néni volt, akinek halálát követően a családja odaajándékozta a házat a településnek. 2012 óta látogatható és a helyi lakosok váltják egymást felügyelőjeként. A második ház egy gazdag kereskedőé volt. Kívülről annyira nem volt feltűnő, de belülről már annál inkább. Nagy belmagasságú épület volt, belül egy tűzhellyel, és nagy ablaksorral. Az ablakokat madzaggal lehetett nyitni és zárni, mivel felérni nem lehetett azokat. A háznak volt egy kis kertje is halastóval és egy utcaszintű pincéje, ami hűtőházként funkcionált, nagy kőajtóval. Az idegenvezető néni nagyon megkönnyebbült, amikor megtudta, hogy tudok japánul, mert, mint elmondta, iskolában nem szerette az angolt és nem tanult rendesen, ezért nem is nagyon tud, amit azóta bán.

A háztúrák után beültünk egy kávézóba jegeskávézni, majd visszagurultunk Ogiba, leadni a bicajokat. Összesen négy órát használtuk őket. Bicaj nélkül immár gyalogosan folytattuk utunkat, és mentünk bejelentkezni a Kamomeso szállásra, ahol a Fuji szobát kaptuk. A recepciós bácsi átadta az esti kajakos hely telefonüzenetét, miszerint sajnos a várható rossz idő miatt elmarad a túra. Így ez az élmény most kimaradt, de legalább lesz még mit kipróbálni, ha ismét arra járok. 

Egy élmény még hátravolt a napból, ami az első ryokan vacsink volt. 7-re volt jelenésünk a tatamis paravános étkezőben, ahol már meg volt terítve asztalunk, rajta minden féle tengeri herkentyűvel. Volt rákláb, halsashimi, főtt, sült és bundázott halak, turbánkagyló (sazae) főve valamint turbánkagyló sashimi változatban. Előbbi egész ehető volt, bár kissé tengerízű. Viszont a sashimi nem igazán lett a kedvencem. Olyan rágós és ropogós volt, mint a porc. A legutolsó falat meg valami sötétszínű hólyag volt, aminél meg is kérdeztem a tálaló nénitől, hogy ehető-e, mire azt válaszolta, hogy igen, de ő nem eszi. Szóval nem volt túl bíztató, de azért benyomtunk vakmerően mindent, egész csatateret hagyva magunk után az asztalon.

Lefekvés előtt áztattam magam kicsit az onsenben, ami éjfélig volt nyitva és 11-kor már csak én voltam az egyetlen látogatója. Volt egy kinti medence is, ahol terjedelmes pókhálók védték a fürdőzőket az arra merészkedő szúnyogoktól. Egyébként egész út alatt csak egy csípést sikerült beszereznem, így egész jól megúsztam.

2018.08.19 - a fesztivál vége

Elérkezett a fesztivál utolsó napja, amelyen sok új élménnyel gazdagodtam, ezért hosszabb bejegyzés következik. Most készültünk reggelivel, a település Coop-jában, (pontosabban A-Coop) vettünk harapnivalókat, és azt fogyasztottuk reggel. Én tavaszi tekercsett vettem, amit a szálloda folyosóján lévő mikróban tudtam felmelegíteni. Utána sajnos ki kellett jelentkeznünk az Ogi hotelből, úgyhogy összepakoltunk és elhagytuk jó kis fesztiválos szállásunkat. Szerencsére a csomagjainkat ott hagyhattuk megőrzésre, nem kellett hurcolászni magunkkal. 

A mai workshopunk helyszínét hamar megtaláltuk, mivel ugyanott volt, mint a korábbi. Beléptünk és láttuk, hogy a külföldiek aránya ezen jóval nagyobb. Az egyik koordinátor ugyanaz volt, aki az előző nap is, Yone-chan, aki lelkesen üdvözölt ismét minket. Most nemcsak tolmácsbácsink volt, hanem kaptunk egy amerikai Kodo-staff tolmácsot is, aki mindig elmondta angolul, ami elhangzott japánul. Szóval el voltunk kényeztetve, a tolmácsbácsinak meg csak annyi dolga maradt, hogy valamiért hozzánk csapódjon és végig lelkesen mondogassa, hogy hű mennyire ügyesek vagyunk. Azért először ment egy tiszteletkört az összes külföldinél és előadta az előre kigondolt kérdéssorát. (Hallgatóztam és a franciáknak is teljesen azt a szöveget mondta el, mint előtte nekünk.) 

Magának a workshopnak a témája a Sado szigeti démontánc volt. Azon belül is a Fukura falubeli változat, a Fukura Onidaiko. Megtudtuk, hogy kb. 19 éve működik ez a fukurai táncos csapat, és kisiskolástól 60 felettiekig terjed a tagok kora, próbálják életben tartani ezt a hagyományt. A démontáncnak van női és férfi démon változata. A férfi démon maszkja csukott szájú, míg a női démoné nyitott. Igazán nem tudom, ezzel mire akartak utalni... A démont a tánc közben két lámpást tartó terelő ember veszi közre, akik igyekeznek kordában tartani a démont. (Na meg segítenek újrakötni a maszkját, ha éppen le akarna esni.) Végül egy negyedik ember ferde dobon dobolja hátul az alapritmust a démonnak, aki néha szintén dobol kicsit.

Először a férfi démon táncát néztük meg a profik előadásában, aztán annak egy egyszerűsített verzióját, amit a workshop során próbáltunk elsajátítani a következő két órában. A, B, C, D csoportokra bomlottunk és mindegyik csapat kapott két oktatót. A miénk volt a B csapat és nálunk volt az egyetlen női tag a mostani oktatógárdából. Jól tanított, gyorsan haladtunk. Kis csapatunk rajtunk kívül egy idősebb japán bácsiból, egy Joe nevű 8 éve Japánban élő amerikai srácból és egy másodéves Kodo-gyakornokból állt. A japán bácsi eléggé küzdött, de mi többiek szerintem (és a lelkes tolmácsbácsi szerint) egész jók voltunk. Mind a démon szerepében voltunk és táncikáltunk, lopakodtunk össze-vissza. Élveztem és jól meg is izzasztott, pedig nem is maszkban csináltuk. Miután nagyjából begyakoroltuk, pihenésképp megnézhettük a női démon táncát is, ami nehezebbnek tűnt a férfiénél, mivel ebben sörényrázások is voltak. Megtudtuk, hogy míg a férfitánchoz elég olyan 3-4 hónap, a nőit évekig kell tanulni, hogy jól menjen. 

Szünet után még gyakoroltunk kicsit, aztán mindegyik csapat előadta a táncot. Csapatonként volt egy vezér démon, aki a dobot ütötte, míg a többiek csak légdoboltak. Nálunk Zs. lett a csapatvezér fődémon. Miután mindenki előadta a táncot, volt egy kis idő arra, hogy egy valaki előadja maszkban is. Kérdezték, hogy ki szeretné bevállalni, mire a lelkes tolmácsbácsi kijelölte Zs-t, aki nem ellenkezett, így megnyerte a maszkos szólót. A maszkot amúgy én is felpróbáltam és egész nehéz volt, mert fából készül és a haja jó vastag lósörény. 

A workshop végén fényképezkedtünk egy darabig, mindenféle beállításban. Odajött hozzám az egyik japán bácsika, és kérte a címemet, amire el tudja küldeni a fényképeket, amiket csinált rólunk. Mutatta a digitális gépén, hogy jól sikerültek. Leírtam neki az email címem, erre ránézett zavartan és mondja, hogy neki a postacímem kellene, mert postán küldené. A digitális képeket. Hát, legalább nem faxon! 

A workshop után beültünk a fringe előadóit nézni a nagyszínpadon. Éppen komikus kimonós és erősen sminkelt muzsikusok műsoroztak. A nyakukban kétemeletes dobsor lógott, chanchikivel és hozzáeszkábált napernyővel. Énekeltek és ütemet játszottak hozzá. Aztán előjött az egyik idősebb Kodo-s néni, Chieko Kojima, akit most láttunk először élőben, de már több videóját ismertük. Sokat jön turnézni Európába, főleg a britekhez. Nagyon lenyűgöző nő, mert amikor szerepben van olyan, mint egy fiatal kecses japán szépség. Táncol selyem kendővel és dobol is és több energiával pörög a színpadon, mint a többiek együtt. Utána amikor megszólal, teljesen néni hangja van, olyan 60-as évei végén járhat. Kiderült, hogy a muzsikus komédiások között van a lánya, úgy került a csapat meghívásra ide. Jó volt látni végre élőben, viszont a muzsikusokat nem nézném meg megint. Közben felbukkant pár további Kodós, akik néha szólóztak, néha a muzsikusokkal játszottak. Volt egy jó darab, amikor három Kodós lány játszott körben három nagy hira dobon, és közben forogtak. Köztük volt ismerősünk Eri is. 

Ebédre összeszedtem bátorságom és kamenote rament kértem. Előző nap néztük, hogy mi ez, mert ránézésre és a japán neve alapján is úgy tűnt, hogy teknőslábról van szó. Utána rákerestem neten és kiderült, hogy valamilyen kagylóféle. Néztem előző este videót, hogy hogyan kéne enni, úgyhogy rákészültem, erre a ramenben nem volt egy sem. Vagy az alaplébe főzték bele, vagy csak átverés volt. Kirakva volt néhány mutatóba, de a levesnek csak a neve tartalmazta. Kissé csalódtam és a ramen sem volt olyan finom. Poharas ramenre emlékeztetett. 

Kaja után elmentünk Earth Celebration pólót venni. Az információs pultos néni sajnálkozva mondta, hogy elfogyott, már csak XL-es van. Ezt nem nagyon akartuk elhinni neki, úgyhogy a piactéri másik info pontnál is megkérdeztük, aki mondta, hogy az előző információs épület második emeletén van egy egész bolt. A földszinti pultos néni valamiért csak a náluk levő másfajta dizájnos EC pólót mondta, nem jutott eszébe, hogy van még másik EC póló is és lehet, hogy az is jó a külföldieknek. Vigyázni kell, mert nem valami rugalmasak az információs pultosok. Csak arra válaszolnak, amire rákérdezel. 

Az emeleti boltban vettünk pólót és kulcstartókat, jól kiköltekeztük magunkat és támogattuk a Kodot. A póló jól jött, mert gyorsan át is tudtunk így öltözni, lecserélve a workshopos átizzadt trikót. 

Utána fagyiztunk egyet és pihegtünk az árnyékban, mert nagyon meleg volt, majd elballagtunk a csomagokért, hogy átköltözzünk a másik szállásra. Ez volt az a szállás, amit Yui ismerősöm foglalt nekünk telefonon. Busszal mentünk, ami pont az Amazawa ryokan mellett tett le minket Ohashiban, így nem kellett sokáig keresni. Odalent igen öreg japán nénik üldögéltek a lobbiban, aztán előjött egy kevésbé öreg néni is, aki nem kérdezte kik vagyunk, egyből mondta, hogy az emeleten vár a szobánk. Vagyis mi voltunk A külföldi vendégek, elég volt az arcunk, hogy beazonosítson minket. A ryokan elég réginek tűnt, mint a nénik a lobbiban, viszont unoka jelek is voltak bőven benne, mivel az alsószint tele volt a japán gyerek mesefigura, Anpanman játékokkal. Pihegtünk a légkondis tatamis szobában, és szürcsölgettük a welcome teát egy ideig, utána visszabuszoztunk a fesztiválra, az esti záróprogramra. 

Már nagyon rutinosan befoglaltuk a helyünket a nézőtéren, ahova leterítettük a pokrócot, rajta a széldzsekimmel (mivel Japánban simán ott lehet hagyni), aztán elmentünk vacsiért. Yakitoriért álltunk sorba, amit seperc alatt benyomtam még a műsor előtt. Zs vett villogó villanykörteformájú üvegben árult italt, amit kicsit megbánt, mert nem jött rá, hogyan kell kikapcsolni, így rejtegetnie kellett az elsötétült nézőtéren, hogy ne zavarjon vele minden körülöttünk ülőt. 

Az utolsó fesztiváli éjszaka volt a Kodo all-star koncert, amikor az összes generáció fellépett és egy színpadon dobolt. Ilyen csak egyszer fordul elő egy évben, ezen a fesztiváli estén Sado szigeten. Nagyon élveztük a koncertet, néha visszaköszöntek a következő generáció show elemei, de voltak azért meglepetések. És jóóóó sok dobolás. Volt egy közönség animálós rész, amikor törülköző kendőt (ami természetesen minden japánnál van) kellett lengetni meg forgatni. Jól nézett ki a sok pörgő kendő a tömegben. A végén nem maradhatott el a konfetti sem és Chieko Kojima is hozta a szokásos formáját. Ez volt a 31-ik Earth Celebration, vagyis pont lemaradtunk a kerekről, de itt is volt elég csinnadratta szerintem. Én legalábbis le voltam nyűgözve. 

A műsor végén összefutottunk az onidaikó workshopbeli csapatársunkkal, Joe-val, akinek a felesége beavatott minket, hogy másnap reggel lesz kompbúcsúztató koncert a kikötőben, feltétlenül jöjjünk el megnézni. Megköszöntük az értékes információt, aztán vettünk egy pohár áfonya ízű jégkását ami akkora volt, mint a fejem, benyomtuk, majd visszasétáltunk a szállásunkra. Ez olyan fél óra sétát jelentett Ohashiig a sötét tengerpartmenti úton. A mobiljaink és a világító villanykörte innivaló mutatták az utat, meg a csillagok. 

A ryokanba visszaérve már megágyazott futonok fogadtak minket, így a fürdő után dőlhettünk is le aludni. Mozgalmas nap volt, köszönöm, annak, aki kitartott és végigolvasta! Még két napunk van Sado szigeten és másfél Japánban, na de a visszautat még ne emlegessük!

2018.08.18 - második fesztiválnap

Reggel lágy dobszóra ébredtem és napsütésre. Azt eddig nem írtam, hogy egész hűvös volt estére az idő. Fel kellett vennem minden meleg holmimat, ami bokalengő nadrágból, leggingsből és széldzsekiből állt. Nem számítottam a hűvös tengeri szellőre. Napközben mondjuk nem volt sok belőle, akkor meleg volt, bár még mindig nem annyira mint Tokióban, mivel itt nincs hozzá párás levegő. 10-kor kezdődött a dobos workshopunk, és előtte elindultunk reggelit vadászni. A piactér még csak akkor éledezett, ételt még nem árultak, csak italt. Beszereztük a reggeli kávénkat egy nagyon nomád-hippi kávés standnál, ahol egy idősebb pár kínálta a kávét. Ott frissen darálták és kézi csöpögtetéssel főzték le. Nem is volt rossz. 

Mostmár tele energia lökettel, kerestünk tovább valami harapnivalót, de az egész falu alvó üzemmódban volt még ilyenkor, így nem jártunk szerencsével. Feladtuk és siettünk a workshopra. A workshopot Fujimoto Yoshikazu, a Kodo jelenlegi rangidős tagja tartotta nekünk. Rajtunk kívül ott volt még új-zélandi szobatársam is, mi voltunk a külföldi különítmény. Kaptunk egy tolmács bácsit is, aki nagyon lelkesen fordított nekünk minden egyes szót. Amikor beléptünk, Fujimoto tanár úr éppen spárgaszerű lazítást hajtott végre a sarokban és egy cseppet sem látszott rajta, hogy majdnem 70 éves. 

A workshopot is nagyon dinamikusan és lelkesen vezette le. Elsőként bemutatta, hogy mit fogunk tanulni, utána mi is bemelegítettünk, lazítottunk. Álló dobokon tanultuk a darabot, aminek Taiko no Warabe volt a címe, ami azt jelenti, a dob gyermekei. Dondoko alap van hozzá, és a főszólam nagyon mókás hadonászós mozdulatokkal jár. Nem volt bonyolult a ritmus, de a mozgással együtt már kihívás volt! Rövid darab volt, amit cserékkel és ismétlésekkel nyújtottunk meg kicsit. Utána jöhetett a rendes felállás, ami azt jelentette, hogy egy vízszintes emelt dobon játszotta a darabot két ember. Igenám, csak egy dobbőrön közösen, így vigyázni kellett, hogy le ne üssük egymást. A baloldali játékos játszotta az alapritmust és a jobboldali a dallamot, aztán hely- és szólamcsere következett. Jó mulatság volt, én jól szórakoztam a workshop alatt. Vidám és mozgalmas darabot tanultunk. Utána vásároltunk Earth Celebration kendőt és elcsíptük Fujimoto tanár urat, egy autogramm erejéig. Na meg hívtuk, hogy jöjjön Budapestre. Mondta, hogy még sosem járt Magyarországon és szívesen eljönne privátban a feleségével egyszer, mivel a Kodóval ő már nem szokott turnézni. Taiko nagyköveti küldetésünket ezzel teljesítettük. 

A workshop után visszatértük a kikötőhöz, és út közben vettünk ebédre yakitorit, azaz csirkenyársat. Miközben eszegettük a padon, egyszercsak odajött hozzánk az egyik nyársas árus és adott ingyen desszertet. Agemanju volt, ami édesbabos sült mocsi. Olyasmi volt az íze, mint a ropogós prézlis szilvás gombócnak, fincsi volt. Utána követtük a dobszót és elnéztünk a nagyszínpadhoz, ahol éppen valami mulatós taiko szólt gyerekeknek. Épp a végénél járt az előadás, amikor felhívják a gyerekeket mulatni és táncikálni a színpadra. Volt egy kúsfiú, aki nagyon elemében volt, csak úgy rázta magát. Ez a peremelőadókból álló Fringe minden nap kettőig tartott, de eddig nem sikerült elcsípnünk egy előadást sem, mert tegnap ütötte a másik programunk, na meg későn is érkeztünk. Most nézhettük kicsit, aztán buszoztunk ismét Shukunegibe, a Kodo következő generációjának az előadására.

Ez az a csapat volt, akik utánam egy héttel léptek fel Párizsban és ott pont elkerültem őket. Így legalább nem maradtam le róluk mégsem. És szerencse, mert szórakoztató volt nagyon a műsoruk. Az egyik kedvenc részem az volt, amikor a bemondó köszöntött minket, szólt pár szót, aztán leült a yatai dobhoz és ütötte vadul egy darabig, majd felállt és mintha mi sem történt volna, folytatta a bemondást lihegés nélkül. A Kodonak ez a következő generációja két évig volt tanonc, aztán vizsgázniuk kellett, hogy rendes tagként tanulhassanak tovább. Amikor ebből is eltelt két év, akkor jöhetett az első fellépésük. Nekik ez a párizsi volt, majd tegnap este a belga dobossal a táncos bulizós, majd ez a mostani. Ígéretes generáció! De csak egy lány volt köztük.

A műsor után még volt olyan másfél óra a buszig, így Zs-vel elkirándultunk egy viszonylag közeli buddhista szentélyhez, ami egy hullámok által vájt barlang volt. A leírás szerint 88 kő buddha őrzi a bejáratot, ahol néha szerzetesek ülő virrasztást tartanak napokig, mantrákat mormolva. A szentély neve Iwayasan. Egy dombon helyezkedett el, ahova lépcsőzni kellett kicsit, aztán megláttuk félkörben a Buddha szobrokat is. A barlang belül inkább valami hajléktalan tanyára emlékeztetett, mert tele volt hordva a virrasztáshoz esetleg szükséges cuccal. Virrasztó szerzetes szerencsére nem volt benn, bár óvatosan közelítettem. 

Aggódtunk, hogy messze lesz a barlang és lekéssük az utolsó buszt, aztán gyalogolhatunk vissza, de végül kényelmesen visszaértünk. A fesztiválon saslikot vettem vacsira, amit bevittem a nagyszínpadhoz, és az előadás közben falatoztam belőle. Ezen az estén a vendégművészek Amami szigetéről érkeztek és helyi dalokat adtak elő. Énekesek voltak, bár az egyikőjük esetében én ezt azért megkérdőjelezném, mert elég hamisan énekelt néha. A másik kettő népdal szerű dalokat adott elő amelyek legtöbbször tengerről, égről, holdról szóltak. Ezeket fűszerezte itt-ott taiko vagy fuvola.

Koncert közben kiszúrt minket az egyik Kodo doboslány, akit az Európai Taiko Konferenciáról ismertünk. Odajött és mondta, hogy a koncert után feltétlenül nézzünk el a szomszéd utcába, ahol bon odori tánc lesz. Így is tettünk és amikor meglátott minket, be is rántott minket a táncos körbe és onnantól vagy másfél- két órán keresztül lejtettük ugyanazt az obon táncot, miközben középen valaki ritmust dobolt, ketten énekeltek ketten pedig hangszert pengettek. Az első félóra után már szinte meg is volt a mozdulatsor, utána már kicsit transz szerű volt az egész, ahogy haladtunk körbe-körbe. Voltunk vagy 50-en szerintem. Jó nagy kör volt. A kör egyik oldalán az egyik ritmust adó bácsi már eléggé be volt csiccsentve, csak úgy tántorgott, féltem, hogy ránkdől, de aztán megúsztuk. Egyszer elkísérték haza, de aztán visszajött. Hiába, a bon odori kihagyhatatlan. Csodálkoztunk is, hogy, amikor vége lett, már 11 óra volt. 

Sajnos ez az utolsó esténk a közeli hotelben, utána át kell költöznünk egy kicsit távolabbiba az utolsó estére. De talán az sem lesz vészesen messze. Holnap jön a fesztivál zárónapja. 

2018.08.17 - Earth Celebration

Zs 8:13-kor érkezett be a vonatállomásra, így felkeltem és igyekeztem odaérni elé. Kissé hátráltatott, hogy a hostelbácsi nem volt sehol és nem tudtam, hol hagyjam a kulcsot (végül csak letettem a polcra), továbbá az apró cipős kilépőnél is sorakoznom kellett, mert egy magasított szandálas japán lányka előttem küzdött a szandál felhúzásával. Arról már nem is beszélve, hogy természetesen minden piroslámpa megfogott. Na jó, több kifogást már nem keresek, hogy miért késtem el kicsit. Tudhattam, volna, hogy a shinkansen nem fog. Minden esetre megtalált Zs-t és siettünk, hogy elcsípjük a helyi buszt a komphoz, ami az órám szerint egy perc múlva indult. Mire odaértünk, a busz éppen akkor gurult ki a megállóból. Nem is értettem, miért ment előbb, ha volt még egy perc, aztán egyeztettük óráinkat, és rájöttem, hogy az enyém egy percet késik. Sok múlhat ezen itt Japánban, úgyhogy gyorsan át is állítottam! 

A következő busz 10 perc múlva jött, és azzal 8:50-re értünk a kompállomásra. Ott az információs pultnál megérdeklődtem, mi a helyzet a mi járatunkkal, de kiderült, hogy a nagy hullámok miatt valóban törölték. Azonban megnyugtattak, hogy be tudjuk cserélni a jegyeinket a 20 perccel korábban induló autós kompra. Így beálltunk a jegyes sorba, aztán az új jegyekkel a beszálló sorba, majd fent voltunk a kompon. 

Ami nagyon érdekes komp volt. Rögtön a bejárat után egy körlépcsős terem fogadott minket, egész titanic szerűen. A másodosztásra belépve egy csomó szőnyeges pódiumokon cipők nélkül ücsörgő japánt találtunk. A cipők szépen sorakoztak az emelvények peremén végig, és néhol egy egy kis beszögellésben. Volt, aki takaróval feküdt. Érdekes kép volt. Olyan volt kicsit, mint a hokkaidó felé tartó éjszakai vonat, ahol szintén ilyen kis szőnyeges dobogókon aludtak az alvókocsis emberek, nem ágyakon. Mi is kerestünk egy lyukat, ahova lekuporodtunk és felhúztuk a csomagjainkat. Miután elindult a komp, elmentünk kicsit körülnézni. Az első osztályhoz vezető ajtón keresztül láttuk, hogy ott szeparáltabb dobogók vannak, és jár nekik futon meg párna is. Volt ülős rész is egy kevés, és egy kinti rész. A hajó oldalánál sirály csapat kísérte utunkat. Veszélyesen imbolyogtak a levegőben, és próbálták elkapni a feléjük dobott kajafalatokat. Egész sokáig követtek minket. Hátul nagy sikongatás volt, mert ekkorra értünk ki a védett öbölrészből a hullámos vízre és egész erősen dobálta a hajónkat, ami pedig elég nagy volt. Egy tinicsapat tisztára mintha hullámvasúton lett volna, úgy sikítozott és dülöngélt. Mivel a gyomrom kezdte megérezni a hullámokat, visszatértünk az ülő/fekvőhelyünkre a pódiumon ahol már minden utas vízszintes pozícióba helyezte megát. Megróbáltam én is, és fekve alig éreztem a dobálást, inkább masszás szerű volt úgy, mint gyomorforgató. Van valami ebben az elfekvős megoldásban! Ilyet minden kompra! Az út két órás volt, és közben szerintem bóbiskoltam is kicsit, mert egyszercsak megérkeztünk Sado szigetére. 

Leszállás után az információs pult felé vettük az irányt, hogy megkérdezzük, honnan indul a buszunk Ogira. A komp ugyanis Ryotsu városba hozott minket, az Earth Celebration fesztivál pedig a sziget másik végén volt. Mielőtt odanyomakodtunk volna a tömegben, szembejött új-zélandi szobatársam, aki már megkapta a tájékoztatás, úgyhogy mutatta az utat. 

A buszt bőven elértük, és előtte még volt időnk venni rá háromnapos bérletet is. Sokat kell buszozni majd, hogy megérje, mert 4 ezer JPY volt. A bérletet áruló néni annyira erőlködött, hogy angolul kommunikáljon velünk, hogy fel sem tűnt neki, hogy japánul válaszolgatunk neki. Kissé vicces volt. Akár zokon is vettem volna, ha nem tudom, hogy azért általában érteni szokták a japánok, amikor próbálok japánul beszélni. Bár lehet, hogy a néni valami Sado szigeti tájszóláshoz van szokva. 

A buszút olyan 2 órás volt. Közben egyszer félrehúzódott a buszsofőr, mert az egyik japán pár kikönyörögte, hogy álljunk meg pisilni. Sok rizsföldet láttam útközben, csillogó tetejű takaros házakat és béha a tengerpartot. Ogiba negyed három körül értünk be, és a busz pont a hotelünknél állt meg, a Hotel Oginál. Becsekkolni csak háromtól lehetett, de szerencsére a csomagjainkat befogadták. 

A fesztivál területe a hotellel szembe volt, úgyhogy gyorsan fel is szedtük az előre vásárolt jegyeinket. Közben szembejött az első ismerős, Yui, akivel az európai taiko konferencián találkoztam és aki sokat segített az út szervezésében, ő foglalta le nekünk telefonon a harmadik éjszakára a szállást. Sokat nem tudtunk beszélni, mert sietnünk kellett a buszhoz, ami elvitt minket az első kiválasztott előadás helyszínére, Shukunegibe. Shukunegi egy nagyon hangulatos pici falu, ahol az összes épület hajódeszkából épült, a huszas-ötvenes években. Jó közel voltak egymáshoz, és labirintus szerű volt az egész. Az egyik hátsó kanyar után megtaláltuk a koncerttermet, ahol belépés után kaptunk egy zacskót a cipőnknek. 

A koncerten fiatalabb Kodo tagok adtak elő általuk szerzett műsort, nem Kodo stílusban. Nagyon felszabadultan és vidáman doboltak, nagyon élveztem. A szokásos stílusuk sokkal szigorúbb. Volt egy rész, amikor bemutatták a fesztiválon kapható árut, és ezt divatbemutató formájában adták nekünk elő. Utána felköszöntöttük az egyik idősebb tagot, aki nem számított rá, úgyhogy meg volt hatódva. A végén ki kellett tölteni egy kérdőívet a benyomásainkról és megkaptuk a fellépők fényképes névsorát. Jó kis első program volt. A végén igyekeztünk a buszhoz, ami vissza vitt minket Ogiba. 

Ogiban végre bejelentkeztünk a szálláson és elfoglaltuk a szobánkat. Szép tágas volt, légkondis és tévés. Mindenhez adtak részletes használati utasítást, mint például a hajszárító, vízforraló, állítható erősségű éjjeli lámpa. Vicces volt kicsit. 

Mivel már nahyon éhesek voltunk, gyorsam megrohantuk a fwsztivál piacterét, ahol sok kajás sátor sorakozott. Takoyaki mellett döntöttem, de utána még befért egy yakisoba is. Aztán pont kezdődött az esti előadás, ami szabadtéri volt és a füvön ülve néztük. Szerencsére fel voltam készülve fényképek alapján és hoztam pokrócot, így arra telepedtünk le. A Kodo tagjai kezdték dobokkal a műsort és csatlakoztak hozzájuk az első vendégszereplők, egy utcaitáncos csapat, akik óriási szaltókat ugrottak a színpadon. A másik vendég egy belga dobszerkós dobos volt, aki egyben dj-kedett is. Jó nagy bulihangulatot generált. Még én is mennék ilyen diszkókba, ahol a dj egyben dobos is. Az előadás második fele álló táncos előadás volt, kérték, hogy álljunk fel és bulizzunk. Ekkor volt a főszerep a dobszerkós dj-é és jól megtáncoltatta a nézőket. 

Az előadás után már nem buliztunk sokáig, siettünk aludni, mert hosszú volt az út és még holnap is lesz nap.

2018.08.16 - reggeli ramen és Niigata

16-án rament reggeliztem. Nana ugyanis pont egy népszerű ramen étterem felett lakik, és amikor meghallotta, hogy lelkesedem az ilyenek iránt, ellenőrizte nekem, hogy mikor lesz nyitva. Előző nap nem tudtunk menni, mert obon miatt zárva volt a bolt, de ezen a napon 11 órától már újra működött, úgyhogy kihagytuk a reggelit és korai ebéddel kezdtük a napot. Háromnegyedkor leballagtunk a bolt elé, ahol még nem volt senki, de aztán elkezdtek utánunk érkezni az emberek és kialakult egy sor, aminek mi voltunk az elején. Szerintem olyan 10-en biztos álltak már mögöttünk mire 11 óra lett, úgyhogy tényleg népszerűnek tűnt. Aztán kilépett a tulaj és felhúzta a redőnyt és beléphetett az első csapat. Először az automatánál kiválasztottuk, hogy mit szeretnénk enni, majd a jegyekkel leültünk a pulthoz, ahol a tulaj beszedte tőlünk azokat és nekilátott sürögni forogni. A ramen tészta keménységét tudományosan és alaposan tesztelgette főzés közben, hogy pont jó legyen. Egyedül dolgozott, mivel az étterem picike volt, olyan 10 férőhelyes. Finom volt nagyon a ramen, csak mivel mártogatósat kértem, aminél a tészta és a lé külön volt, ezért a lé sűrű volt és kicsit tömény. Emiatt evés után alig bírtam megmozdulni. Még jó, hogy csak az emeletre kellett felmenni. Amikor kijöttünk, láttuk, hogy még tart a sor. Állítólag az üzlet eredetileg kelet-tokióban volt, valahol Asakusa környékén, de olyan hosszú sorok álltak, hogy panaszkodtak rá a szomszédok, ezért átköltözött erre a csendesebb környékre. De úgy látszik, itt is megtalálják azért. 

Nanánál még szusszantam kicsit, aztán elköszöntünk és a bőröndömmel elgurultam a vonathoz. A vonathálózaton tévelyegtem egy kicsit, használtam a JR bérletemet, aztán Tokió állomás felé vettem az irányt, találkozni Zs-vel, aki előző nap érkezett Japánba. Együtt fogunk majd fesztiválozni Sado szigeten hamarosan. 

Zs-vel beszélgettem egy rövidet, aztán felültem a shinkansenre Niigata felé. Ugyanis ahhoz, hogy az első fesztivál programra odaérjünk, a reggel 6 órás shinkansennel kellett volna indulni Tokióból, hogy elérjük a 9:40-es kompot, amire én inkább nem vállalkoztam, ezért az előző estére Niigatába foglaltam szállást. Zs már addigra foglalt magának szállást Tokióban, amit nem tudott lemondani, ezért ő még nem jött velem, csak másnap reggel csatlakozott. 

A shinkansen út olyan kétórás volt és nesztelenül hasított Niigata felé, így el is bóbiskoltam rajta kicsit. Szerencsére volt bőven ülőhely, foglalás nélkül is, úgyhogy csak a bérletemmel utaztam. Niigatában kissé hűvös volt és esegetett az eső. A bőröndöm egész vizes volt mire megérkeztem a hostelbe, úgy törölgette a hosteles bácsi, hogy ne vizezzem össze a szobában a tatamit. Kétfős szobát kaptam egy emeletes ággyal. Szobatársam egy új zélandi lány volt, aki szintén a fesztiválra igyekezett. Mivel taikós ő is, hamarosan dobos videókat mutogattunk egymásnak. Ő Hokkaidó egyik eldugott városában volt angol tanár három évig, és ott lépett be kb. egy éve a helyi taiko csapatba. Egész ügyes volt már így egy év után, a video alapján. 

Mivel még nem volt olyan késő, elsétáltam a kompkikötőbe, hogy kiváltsam a holnapi jegyeket. Sikerült is, de ott azt mondták, hogy a nagy és erős hullámok miatt nem biztos, hogy fog indulni a Jetfoil nevezetű kisebb de gyorsabb hajó, amit kinéztünk. Közben egy Sado szigeten levő benfentes dobos ismerős is hasonlóra figyelmeztetett, és javasolta, hogy inkább az autós komppal menjünk, ami ugyan egy órával tovább megy, de nagyobb ezért biztosan indítják. Gondoltam, majd meglátjuk másnap. Lesz, ami lesz!

2018.08.15 - koreai barátnős nap

Azért kinyújtózva kényelmesebb volt aludni, még úgy is, hogy vékony volt a futon. Reggel Nana készített nekem tükörtojást és sült zöltségeket, amit pálcikával fogyasztottam el. Kávét is kaptam tőle, sőt még mosott is nekem, hogy megszáradjon mire elmegyek. Szóval nagyon aranyos vendéglátó volt, jól választottam!

Erre a napra Sunjivel beszéltem meg találkozót. Szerencsére pont úgy alakult, hogy az ismerőseim mind más más napon értek rá, így mindenkivel tudtam végül találkozni. Sunjiék a férje szüleinél voltak Gunmában, az obon ünnep alatt, onnan jött vissza előző este. Kandában találkoztunk, de elnéztem a vonatot és át kellett szállnom, ezért késtem vagy 20 percet. Sajnos nem volt útközben ingyen wifi, ezért roaminggal üzentem neki, hogy kések, úgyhogy majd kíváncsi vagyok, mennyit számol fel érte a Telekom. 

Sunjivel is már találkozhattak a hű olvasóim, mivel már írtam róla korábban. Osztálytársam volt a tokiói nyelvsuliban. Már 6 éve él Japánban és a nyelvsulit is végigjárta, így nagyon profin ment neki a japán. Kicsit szégyelltem is magam, hogy én meg szinte  nem fejlődtem semmit. Mivel ebédidő volt, elmentünk a férje által ajánlott egyik környékbeli étteremhez, ahol kiderült, hogy obon miatt zárva. Ezért elmentünk egy másikba, ami szibtén zárva volt. Ezen a ponton már óvatosabbak voltunk, és odatelefonáltunk a harmadiknak, ahol meg nem vették fel. Végül a negyedik hely felvette, így elindultunk oda. Soba étterem volt, ahol soba tésztát ettünk. Sajnos dohányzós hely volt. Kanda környéke üzletemberekkel van tele, akik általában dohányoznak, ezért a legtöbb étterem dohányzós. Állítólag a 2020-as olimpiáig tervben van a beltéri dohányzás megszüntetése. Mondjuk sok minden egyebet is terveznek, például szóba került a nyári időszámítás bevezetése, hogy egy órával eltolják a csúcshőséget. De ez utóbbi terv eléggé kérdéses még, mert nagy informatikai kihívást jelentene átállítani a másodpercre pontos vonathálózatot. 

Sunji mesélt kisfiáról, aki most másfél éves. Aznap apukájával volt az állatkertben, így Sunji ráért velem lógni. Mondta, hogy koreában az ő vezetéknevével anyakönyveztette, mert japán a keresztneve és a férje vezetéknevével túl japán lett volna a neve. Viszont Japánban meg a japán vezetéknevével van regisztrálva, pont azért, hogy ne lógjon ki már rögtön a többiek közül, így kettős személyisége van! Jelenleg a koreai megy jobban neki, mert ő úgy beszél hozzá, és nem rég voltak Koreában nagyszülőzni, de az ovival majd úgyis előtérbe fog kerülni a japán. A japán nagymama az angolt is erőltetné, mert a vegyes házasságú gyerekeket gyakran csúfolják a társaik, viszont ha tud angolul, az olyan menő, hogy állítólag nem mernék csúfolni. Szóval szegény gyerekkel szemben már most nagyok a nagyszülői elvárások. 

Ebéd után elmentünk egy közeli galériába, ahol kinézett valami programot nekem Sunji, viszont ott akkora tömeg fogadott minket, hogy megfutamodtunk a röpke egy órás sor elől. Inkább bemenekültünk egy újonnan nyílt puccos bevásárlóközpontba, hogy keressünk valami desszertes beülős helyet. Az információs pultnál kértünk tanácsot, ahol egy lelkes segítőkész kimonós néni magyarázta a lehetőségeket, aztán amikor látta a tanácstalanságunkat, megint odajött hozzánk és személyesen elkalauzolt minket a kiválasztott sütis helyre. Vicces volt átszelni a bevásárlóközpontot kimonós felvezetéssel! 

Desszertet követően elindultunk az állomásra, ahova hamarosan befutott Sunji férje is a gyerekkel. Sunji előre felkészített, hogy nagyon szégyenlős és minden idegennel való első találkozáskor sírva fakad, ne vegyem magamra. Így is történt, pityergett egy ideig, aztán igyekezett bem tudomást venni rólam. Egy ideig együtt vonatoztunk, aztán én letértem balra, Shibuya irányába. 

Shibuyában igyekeztem megtalálni azt a buszmegállót, ahonnan Nana háza előttig ment a busz, de elég érthetetlen volt számomra a rendszer, így kóvájogtam egy darabig. Végül megkérdeztem a buszos információs pultnál, és már meg is volt az irány. Valamiért sorakoztak a bent álló busznál az utasok, pedig a tábla szerint csak egy busz ment onnan, így ezt annyira nem értettem, de nem zavartattam magam és felszálltam, nehogy ott hagyjon. Még ülőhelyem is akadt. Mellettem egy külföldi nő ült valami nagy képkerettel, aztán pár megállóval később közénk ült egy nagyon idős japán néni. A külföldi nő elkezdett a nénivel beszélgetni, elsorolva neki a fél életét japánul. Látszott, hogy örül, hogy beszélhet. Miután a néni leszállt, velem folytatta, ha már így belejött, de szerencsére angolul. Megtudtam, hogy ausztrál és hogy 40 éve él Japánban, ahol művészettel meg a feminista mozgalom beindításával foglalkozik. Ajánlotta utóbbi témában az instagramját, amit még azóta sem néztem meg. 

Nana lakásába visszatérve nekiláttunk főzőcskézni. Készítettem neki is paprikás csirkét, de most kihagytam a nokedlit, mert pici volt a konyha. Rizzsel ettük a csirkét, ami inkább lecsóra sikeredett, mert kissé túlzásba vittem a paradicsomot és a paprikát, a japán tejföl meg kissé savanyított rajta. Azért finom volt és elfogyott. Végülis a magyaros ízvilág megvolt.

A következő nap irány Niigata!