2018.08.16 - reggeli ramen és Niigata

16-án rament reggeliztem. Nana ugyanis pont egy népszerű ramen étterem felett lakik, és amikor meghallotta, hogy lelkesedem az ilyenek iránt, ellenőrizte nekem, hogy mikor lesz nyitva. Előző nap nem tudtunk menni, mert obon miatt zárva volt a bolt, de ezen a napon 11 órától már újra működött, úgyhogy kihagytuk a reggelit és korai ebéddel kezdtük a napot. Háromnegyedkor leballagtunk a bolt elé, ahol még nem volt senki, de aztán elkezdtek utánunk érkezni az emberek és kialakult egy sor, aminek mi voltunk az elején. Szerintem olyan 10-en biztos álltak már mögöttünk mire 11 óra lett, úgyhogy tényleg népszerűnek tűnt. Aztán kilépett a tulaj és felhúzta a redőnyt és beléphetett az első csapat. Először az automatánál kiválasztottuk, hogy mit szeretnénk enni, majd a jegyekkel leültünk a pulthoz, ahol a tulaj beszedte tőlünk azokat és nekilátott sürögni forogni. A ramen tészta keménységét tudományosan és alaposan tesztelgette főzés közben, hogy pont jó legyen. Egyedül dolgozott, mivel az étterem picike volt, olyan 10 férőhelyes. Finom volt nagyon a ramen, csak mivel mártogatósat kértem, aminél a tészta és a lé külön volt, ezért a lé sűrű volt és kicsit tömény. Emiatt evés után alig bírtam megmozdulni. Még jó, hogy csak az emeletre kellett felmenni. Amikor kijöttünk, láttuk, hogy még tart a sor. Állítólag az üzlet eredetileg kelet-tokióban volt, valahol Asakusa környékén, de olyan hosszú sorok álltak, hogy panaszkodtak rá a szomszédok, ezért átköltözött erre a csendesebb környékre. De úgy látszik, itt is megtalálják azért. 

Nanánál még szusszantam kicsit, aztán elköszöntünk és a bőröndömmel elgurultam a vonathoz. A vonathálózaton tévelyegtem egy kicsit, használtam a JR bérletemet, aztán Tokió állomás felé vettem az irányt, találkozni Zs-vel, aki előző nap érkezett Japánba. Együtt fogunk majd fesztiválozni Sado szigeten hamarosan. 

Zs-vel beszélgettem egy rövidet, aztán felültem a shinkansenre Niigata felé. Ugyanis ahhoz, hogy az első fesztivál programra odaérjünk, a reggel 6 órás shinkansennel kellett volna indulni Tokióból, hogy elérjük a 9:40-es kompot, amire én inkább nem vállalkoztam, ezért az előző estére Niigatába foglaltam szállást. Zs már addigra foglalt magának szállást Tokióban, amit nem tudott lemondani, ezért ő még nem jött velem, csak másnap reggel csatlakozott. 

A shinkansen út olyan kétórás volt és nesztelenül hasított Niigata felé, így el is bóbiskoltam rajta kicsit. Szerencsére volt bőven ülőhely, foglalás nélkül is, úgyhogy csak a bérletemmel utaztam. Niigatában kissé hűvös volt és esegetett az eső. A bőröndöm egész vizes volt mire megérkeztem a hostelbe, úgy törölgette a hosteles bácsi, hogy ne vizezzem össze a szobában a tatamit. Kétfős szobát kaptam egy emeletes ággyal. Szobatársam egy új zélandi lány volt, aki szintén a fesztiválra igyekezett. Mivel taikós ő is, hamarosan dobos videókat mutogattunk egymásnak. Ő Hokkaidó egyik eldugott városában volt angol tanár három évig, és ott lépett be kb. egy éve a helyi taiko csapatba. Egész ügyes volt már így egy év után, a video alapján. 

Mivel még nem volt olyan késő, elsétáltam a kompkikötőbe, hogy kiváltsam a holnapi jegyeket. Sikerült is, de ott azt mondták, hogy a nagy és erős hullámok miatt nem biztos, hogy fog indulni a Jetfoil nevezetű kisebb de gyorsabb hajó, amit kinéztünk. Közben egy Sado szigeten levő benfentes dobos ismerős is hasonlóra figyelmeztetett, és javasolta, hogy inkább az autós komppal menjünk, ami ugyan egy órával tovább megy, de nagyobb ezért biztosan indítják. Gondoltam, majd meglátjuk másnap. Lesz, ami lesz!

2018.08.15 - koreai barátnős nap

Azért kinyújtózva kényelmesebb volt aludni, még úgy is, hogy vékony volt a futon. Reggel Nana készített nekem tükörtojást és sült zöltségeket, amit pálcikával fogyasztottam el. Kávét is kaptam tőle, sőt még mosott is nekem, hogy megszáradjon mire elmegyek. Szóval nagyon aranyos vendéglátó volt, jól választottam!

Erre a napra Sunjivel beszéltem meg találkozót. Szerencsére pont úgy alakult, hogy az ismerőseim mind más más napon értek rá, így mindenkivel tudtam végül találkozni. Sunjiék a férje szüleinél voltak Gunmában, az obon ünnep alatt, onnan jött vissza előző este. Kandában találkoztunk, de elnéztem a vonatot és át kellett szállnom, ezért késtem vagy 20 percet. Sajnos nem volt útközben ingyen wifi, ezért roaminggal üzentem neki, hogy kések, úgyhogy majd kíváncsi vagyok, mennyit számol fel érte a Telekom. 

Sunjivel is már találkozhattak a hű olvasóim, mivel már írtam róla korábban. Osztálytársam volt a tokiói nyelvsuliban. Már 6 éve él Japánban és a nyelvsulit is végigjárta, így nagyon profin ment neki a japán. Kicsit szégyelltem is magam, hogy én meg szinte  nem fejlődtem semmit. Mivel ebédidő volt, elmentünk a férje által ajánlott egyik környékbeli étteremhez, ahol kiderült, hogy obon miatt zárva. Ezért elmentünk egy másikba, ami szibtén zárva volt. Ezen a ponton már óvatosabbak voltunk, és odatelefonáltunk a harmadiknak, ahol meg nem vették fel. Végül a negyedik hely felvette, így elindultunk oda. Soba étterem volt, ahol soba tésztát ettünk. Sajnos dohányzós hely volt. Kanda környéke üzletemberekkel van tele, akik általában dohányoznak, ezért a legtöbb étterem dohányzós. Állítólag a 2020-as olimpiáig tervben van a beltéri dohányzás megszüntetése. Mondjuk sok minden egyebet is terveznek, például szóba került a nyári időszámítás bevezetése, hogy egy órával eltolják a csúcshőséget. De ez utóbbi terv eléggé kérdéses még, mert nagy informatikai kihívást jelentene átállítani a másodpercre pontos vonathálózatot. 

Sunji mesélt kisfiáról, aki most másfél éves. Aznap apukájával volt az állatkertben, így Sunji ráért velem lógni. Mondta, hogy koreában az ő vezetéknevével anyakönyveztette, mert japán a keresztneve és a férje vezetéknevével túl japán lett volna a neve. Viszont Japánban meg a japán vezetéknevével van regisztrálva, pont azért, hogy ne lógjon ki már rögtön a többiek közül, így kettős személyisége van! Jelenleg a koreai megy jobban neki, mert ő úgy beszél hozzá, és nem rég voltak Koreában nagyszülőzni, de az ovival majd úgyis előtérbe fog kerülni a japán. A japán nagymama az angolt is erőltetné, mert a vegyes házasságú gyerekeket gyakran csúfolják a társaik, viszont ha tud angolul, az olyan menő, hogy állítólag nem mernék csúfolni. Szóval szegény gyerekkel szemben már most nagyok a nagyszülői elvárások. 

Ebéd után elmentünk egy közeli galériába, ahol kinézett valami programot nekem Sunji, viszont ott akkora tömeg fogadott minket, hogy megfutamodtunk a röpke egy órás sor elől. Inkább bemenekültünk egy újonnan nyílt puccos bevásárlóközpontba, hogy keressünk valami desszertes beülős helyet. Az információs pultnál kértünk tanácsot, ahol egy lelkes segítőkész kimonós néni magyarázta a lehetőségeket, aztán amikor látta a tanácstalanságunkat, megint odajött hozzánk és személyesen elkalauzolt minket a kiválasztott sütis helyre. Vicces volt átszelni a bevásárlóközpontot kimonós felvezetéssel! 

Desszertet követően elindultunk az állomásra, ahova hamarosan befutott Sunji férje is a gyerekkel. Sunji előre felkészített, hogy nagyon szégyenlős és minden idegennel való első találkozáskor sírva fakad, ne vegyem magamra. Így is történt, pityergett egy ideig, aztán igyekezett bem tudomást venni rólam. Egy ideig együtt vonatoztunk, aztán én letértem balra, Shibuya irányába. 

Shibuyában igyekeztem megtalálni azt a buszmegállót, ahonnan Nana háza előttig ment a busz, de elég érthetetlen volt számomra a rendszer, így kóvájogtam egy darabig. Végül megkérdeztem a buszos információs pultnál, és már meg is volt az irány. Valamiért sorakoztak a bent álló busznál az utasok, pedig a tábla szerint csak egy busz ment onnan, így ezt annyira nem értettem, de nem zavartattam magam és felszálltam, nehogy ott hagyjon. Még ülőhelyem is akadt. Mellettem egy külföldi nő ült valami nagy képkerettel, aztán pár megállóval később közénk ült egy nagyon idős japán néni. A külföldi nő elkezdett a nénivel beszélgetni, elsorolva neki a fél életét japánul. Látszott, hogy örül, hogy beszélhet. Miután a néni leszállt, velem folytatta, ha már így belejött, de szerencsére angolul. Megtudtam, hogy ausztrál és hogy 40 éve él Japánban, ahol művészettel meg a feminista mozgalom beindításával foglalkozik. Ajánlotta utóbbi témában az instagramját, amit még azóta sem néztem meg. 

Nana lakásába visszatérve nekiláttunk főzőcskézni. Készítettem neki is paprikás csirkét, de most kihagytam a nokedlit, mert pici volt a konyha. Rizzsel ettük a csirkét, ami inkább lecsóra sikeredett, mert kissé túlzásba vittem a paradicsomot és a paprikát, a japán tejföl meg kissé savanyított rajta. Azért finom volt és elfogyott. Végülis a magyaros ízvilág megvolt.

A következő nap irány Niigata!

2018.08.14 - ramen mentes nap és új ismerős

Szerencsére nem tört össze a függőágy, de azért jól esett kinyúztózni reggel. Rin megmelegítette a tegnapi miso levest és azt reggeliztük rizzsel meg nattoval. A natto autentikus igazi szójabab volt, ami nem dobozba volt csomagolva, hanem szalma csomóba volt betekerve, ahogy elteszik erjeszteni. Rin hozta ajándékként valahonnan vidékről. Fincsi volt. Vettem tőle egy reggeli kávét is, aztán átpakoltam a bőröndömet, hátha csoda történik és felszabadulnak benne helyek. Sajnos nem történt ilyesmi. 

Kedden ugyan zárva volt a kávézó, de Rin elfelejtette kitenni a táblát erről így be is tévedt pár vendég, akit nem akart elküldeni. Kettőig maradhattak, mert akkor kellett mennie a nemzetközi iskolába dolgozni, úgyhogy én is maradtam még vele addig. 

Miután elmentek a vendégek, bezártunk és felkerekedtünk mi is. Elballagtam az állomásra, és bevonatoztam Shinjukura, kiváltani a JR vonatbérletemet. Ezt az öt naposat használtuk tavaly ősszel is, és már csak a Niigatába szóló retúrjeggyel visszajön az ára, így megéri. Hamar kiváltottam, annak ellenére, hogy a visszaigazoláson Mr. szerepelt és a teljes útleveles nevem sem volt rajta, ami miatt kicsit aggódtam, de végül nem okozott problémát. 

Nem volt sok tervem erre a napra. A következő szállásadómmal 7-re beszéltem meg a találkozót, így még volt időm addig. Azt találtam ki, hogy elmegyek ebédelni a listámon szereplő egyik ramen helyre, viszont a google szerint csak egy volt nyitva. A legtöbb ugyanis általában bezár délután 3 körül és csak vacsorára nyitnak újra. Maradt tehát az az egy, ahova sajnos bőröndöstül gurultam, mivel a bőröndöm nem fért be egyik kisebb állomás szekrényébe sem, a shinjukuin pedig foglaltak voltak a nagyszekrények. Nem volt olyan kellemes a bőrönddel sétálgatni, így különösen nem örültem, amikor az étterem ajtaján egy zárva felirat fogadott. Kiderült, hogy az obon ünnep miatt öt napra bezártak és csak két nap múlva lesznek ismét, így ugrott a ramen. Út közben láttam egyéb éttermeket, de nem volt kedvem ismeretlen helyekkel kísérletezni, így inkább elindultam Shimo-Kitazawa állomésra, ahol korábban találkát beszéltem meg Rinnel. Azt terveztük, hogy majd elmegyünk desszertet enni, de így késői ebéd lett belőle. Curry levest ettünk csirkével és zöldséggel, ami elvileg Hokkaidón népszerű étel. Nem volt rossz, de azért hiányzott a ramen. 

Utána még nézelődtünk a környéken lévő boltokban és könyvesboltban, majd igyekeznem kellett a következő találkámra. A következő szállásadóm az egyetlen olyan új couchsurfös volt, aki tudott most fogadni. Nana a Setagaya kerületben lakott, ami fél óra a központtól. A közeli állomáson találkoztunk és elvitt a lakásába, ami nagyon picike tipikus japán lakás. A bejárat a szobakonyhára nyílik, amiből nyílik még egy háló és egy icipici fürdőszoba. Én a szobakonyhában kaptam helyet az étkező asztal mellett leterített futonon. Nanával még ismerkedtünk kicsit, aztán mentünk aludni. Kicsit meleg a lakás, de barátságos.

2018.08.13 - a függőágyas kávézó

Na elkiabáltam, mert a shinagawai vendégházból 10-ig kellett kijelentkezni. De nem is volt baj, mert Rinnel 11-re beszéltem meg a találkozót, így időben tudtam érkezni. A vendégházban járt ingyen kávé, így csak azután merészkedtem ki a melegbe, miután felhajtottam egy pohárral. Japános pontossággal érkeztem a találkozó helyre, Mitaka állomásra, majd hamarosan befutott Rin is és elnavigált a függőágyas kávézóba ahol dolgozik. Nagyon hangulatos kis emeleti helység, ahol kellemes volt a légkondi. Ott volt a két tulaj is, Yuu és Kazuma, akik voltak olyan rendesek, és megengedték, hogy ingyen megszálljak a kávézóban egy éjszakára. Rin ugyanis már elköltözött egy igen pici lakásba, ahol nem tud fogadni ottalvó vendégeket, így ilyet tudott felajánlani nekem, én meg éltem a lehetőséggel, mivel még sosem aludtam függőágyban, főleg nem egy japán kávézóban. 

A kávézó este 11-ig volt nyitva, így volt is pár fizető vendég odabent, és én is rendesen kifizettem a Rin által elkészített jegeskávémat. Aztán elmentünk ebéd után nézni. Most egész kivételesen nem rament ettem, hanem natto udont. Volt a tetején egy nyers tojás is, ami még ilyen melegben sem zavart, mert mivel a japánok sok nyers tojást esznek, nagyon odafigyelnek a tojás frissességére. 

Még visszatértem a kávézóba pihegni egyet, utána amíg Rin 4-ig dolgozott, elindultam sétálni egyet a környéken. A közeli Inokashira parkot néztem ki, mert nagy és tava is van és a fák miatt hűvösnek ígérkezett. A parkban található a Ghibli múzeum is, ahol korábban már jártam. Ahogy sétálgattam a park árnyas fái között, kezdett egyre jobban elsötétülni az ég és a távolban morajlások hallattszottak, közeledett egy nagynak ígérkező zuhé. Gyorsan jött, ezért amikor megéreztem az első cseppeket, gyorsan behúzódtam egy fal nélküli pihenőhely teteje alá, hogy ott várjam ki az esőt. Na ilyet legközelebb nem teszek! Amint közeledik, vagy visszafordulok, vagy bemegyek valami zárt helyre. A zuhé ugyanis szeles és erős villámlásokkal teli vihar lett valójában, ami egy órán keresztül tartott. Szerencsére volt két másik menedéktársam is, egy bácsi meg egy fiatal srác, így nem egyedül kellett kivárnom a vihart, ami elég félelmetes volt néha, mert nagyon közel csapódtak a villámok! Kettő különösen közel volt, úgyhogy ijedtemben el is dobtam az esernyőmet, nehogy odavonzzam valahogy. Még csak az hiányozna, hogy belémcsapjon a villám! Olyan egy óra múlva kezdett végre enyhülni és megjelent a srác barátnője egy esernyővel, így ketten maradtunk a bácsival. Megállapítottuk, hogy a távolban már süt a nap, úgyhogy hamarosan eláll, de elég nehezen akart elállni, ezért elköszöntem végül és elindultam az ernyőmmel vissza a kávézóba. 

Sikerült visszatalálnom és örültek, hogy nem áztam szét. Inkább nem merészkedtem ki ezután, csaknbent relaxáltam inkább, aztán Rinnel elszaladtunk a közeli boltba hozzávalókat venni a paprikás csirkéhez. A külföldi élelmiszer részlegen találtunk Pick szalámit is, amit Rin szintén megvett érdekességként. 

A vacsi fúziós volt, mert a nokedlis paprikás csirke mellett készült miso leves és goyás rántotta. Most ettem először goyát, aminek a magyar nevét nem tudom. Úgy néz ki mint egy rücskös uborka, Okinawán népszerű és kesernyés íze van. Ez a goya Yuu kertjében termett, és szerencsére annyira nem volt keserű. A nokedli majdnem elmaradt, mert Rin véletlenül felhasználta a maradék tojást a miso leveshez, de Kazuma volt a megmentőnk, mert gyorsan elszaladt tojást venni. Megérte, mert a nokedli be szokott jönni a japánoknak. Most is nagy sikere volt. 

Vacsi után megérkezett még egy srác, aki finom matchás fagyit készített nekünk desszertre és cserébe megkapta a maradék vacsorát. Aztán Rinnel elmentünk egy közeli sentoba, ami nem termálvizes fürdőház, és általában azok járnak oda, akiknél nincs fürdőszoba. A kávézóban nem volt zuhany vagy kád így a fürfőház maradt. Ez egy egyszerű és régies változat volt, nem volt benne dekoratív mozaik. Rin elmondta, hogy van külön sento művész, aki készíti a sentoban található csempemozaik képeket, amelyek között általában megtalálható a Fuji hegy. Egyebekben a sento is úgy működött, mint az onsen, egy szobában levetkőztünk, majd a vizes helyiségban megtisztálkodtunk, végül beültünk a medencékbe ázni. Jól esett, bár sokáig nem bírtam, mert volt vagy 42 fokos. 

Fürdés után visszatértünk a kávézóba, ahol Már csak a később érkezett srác maradt még dolgozni kicsit valamin. Mint megtudtam, régebben sok Arashi számot hallgatott, így Rin felrakta a youtubon és együtt dúdolgattuk a darabokat. Még Rin is dolgozott kicsit a gépén, aztán ketten maradtunk és elhelyezkedtünk az alváshoz. Rin is velem maradt a kávézóban, hogy ne legyek egyedül este. Először a füldön lévő matracra heveredtem, de miután lekapcsoltuk a villanyt, egér hangokat hallottam a fejemnél a falban, ezért inkább felköltöztem az egyik függőágyba. Nem mondom, hogy a legkényelmesebb éjszakám volt, de nem is volt vészes. A repülőnél sokkal jobb. 

2018.08.12 - couchsurfös találka nap

A kapszula nem volt vészes. A légkondi kevésbé volt zajos mint a tavalyi Bay hotelben. Csak az volt zavaró, hogy az emeleten egy légtérben volt vagy 14-16 kapszula, azaz sokan voltunk, így kb. hajnali 2-ig volt ki-be járkálás. Belépéshez pedig egy pittyegő kódot kellett mindig beütni az ajtón, ami egy idő után idegesítő volt kissé, főleg, ha valaki elsőre nem találta el. A taktikám ezért az volt, hogy 2-ig fülhallgatóval tévéztem, kivárva, hogy lecsendesedjenek a dolgok, majd onnantól már tudtam aludni. 

11-kor elhagytam a szállást és elindultam bőröndömmel Shinagawa felé. Nem tudom, mi történik, de mintha egyre nehezebb lenne ez a bőrönd, pedig nem is vettem semmit. Mivel utolsó percben foglaltam ezeket a szállásokat, mert reméltem, hogy visszajelez egy couchsurfös, nem tudtam egy helyre foglalni mindhárom napot. De így legalább mindig van valami fix programom. A shinagawai ugyanaz a vendégház volt, ahol tavaly tavasszal is megszálltunk, így könnyen odataláltam. Mivel a bejelentkezés csak 4-től kezdődött, így persze nem volt ott senki. Viszont az ajtó nyitva volt, ezért fogtam és becsempésztem a bőröndömet a folyosón sorakozó bőröndsorba, mint valami gyanús besurranó. Már visszavettem a szandálomat, mikor rájöttem, hogy valamit elfelejtettem kivenni a bőröndből, így visszalopóztam rámolni kicsit, majd ismét ki. Mondjuk ennyit arról, hogy mennyire "megőrző" a csomagmegőrzőjük. De a lényeg, hogy nem kellett cipelgetnem egész nap. A telefonom emlékezett a vendégház wifijére, úgyhogy gyorsan írtam Yuuki nevű ismerősömnek, hogy hol és mikor találkozzunk. Őt onnan ismerem, hogy tavasszal nálam szállt meg budapesti útja során. Mivel még most végez egyetemen, nem dolgozik, úgyhogy ráért napközben összefutni. Shibuyába beszéltük meg a talit, a Tower Records zenebolt előttre. Jó ötlet volt, mert a zeneboltban jó hűvös volt, így kellemesebb volt ott várakozni mint odakint a fülledt meleg időben, ami most különösen fülledt volt. 

Sikeresen megtaláltuk egymást Yuukival és elmentünk ebédet keresni. Az ebéd nem más volt, mint ramen. Yuuki elvitt Shibujában egy eldugott emeleti pici ramen kajáldába, ahol állítólag finom shio rament adnak. A ramen családnak ezt az ágát még nem kóstoltam, így ideje volt megpróbálni. A hely arról volt még híres a helyiek körében, hogy egy japán humoristának az étterme, ami magyarázta, hogy miért van tele a fal autogrammos táblácskákkal. Szárított minirákos shio rament rendeltem, de megállapítottam, hogy nem vagyok shio ramen rajongó. Túl ízetlen volt a leves nekem. Állítólag aki jó shio rament tud készíteni, annak megy a többi is, mivel abból a legnehezebb elővarázsolni az ízeket az egyszerű alaplé miatt. 

Ebéd után kerestünk valami desszertes helyet, ahol gyugodtan tudunk ücsörögni, anélkül, hogy a várakozó vendégek kiutálnának minket. A hikarie bevásárlóközpont 8. emeletén tértünk be egy tradicionális japán édességeket kínáló kávézóba. Kissé drága de finom hideg zöld teát rendeltem, karamellás mandula rágcsával. Szép esztétikus képet csináltam róla, de csak emiatt azért nem érte meg talán. De legalább ráláttunk a híres kereszteződésre is. Beszélgettünk kicsit, aztán rávettem Yuukit, hogy játszon velem taiko no tatsujint, mert érkezésem óta még nem kerítettem rá sort. Játszottunk két kört, utána elbúcsúztunk, mert sietnem kellett a következő találkámra. 

Takuyával találkoztam következőként, akit szintén couchsurfingről ismerek. Ő már szerepelt a blogomban, mint aki egy egész sülthalfejet rendelt nekünk tavaly tavasszal, ami akkora volt majdnem mint a fél asztal. Most golfozni volt a főnökével és onnan visszafele futottunk össze. Beültünk egy cipőlevevős bárba iszogatni, csipegetni és beszélgetni. Szeretek vele találkozni, jó beszélgetőtárs, és most az ajándékát sem felejtettem el elhozni, mint a múltkor. A kisfiának is hoztam agyagsípot, aminek remélem, örül majd. Elég nehéz gyerekeknek magyaros ajándékot találni. Tippeket szívesen fogadok!

Takuyától elköszönve igyekeztem, hogy 10 előtt visszaérjek a vendégházba, mert csak addig volt bejelentkezés. Na meg kíváncsi voltam, meg van-e még a becsempészett bőröndöm. Persze megvolt. Véletlenül pont azt a szobát kaptam, ahol legutóbb is voltunk, és pont ugyanazt az ágyat is. Csak most a családom helyett két kínai nő volt a szobatársam. Az egyik beszélt japánul, így japánul kommunikáltunk. Elmondta, hogy a másik, akit csak itt ismert meg, nem beszél csak kínaiul, úgy utazgat egyedül. Először nagyon bátornak gondoltam, de aztán belegondoltam, hogy az írásjelekkel papíron biztosan meg tudja értetni magát Japánban, így annyira nincs elveszve. Vagyis más, mintha csak magyar tudással utazgatnék.

Nem voltak hangos szobatársak, csak nagyon nyomatták a légkondit sajnos. Egyszer lekapcsoltam éjjel, de reggelre megint ment. Nem szeretem a túlnyomatott légkondit, mert megfájdul tőle a fejem, ha a kinti és a benti különbség vagy 15 fok. Ha nem ilyen drasztikus a különbség, akkor jöhet! Holnapi állomásom Mitaka lesz, ahol szintén volt couchsurfössel, Rinnel fogok találkozni. Elég korán lebeszéltük, így remélem, nem felejtette el. Majd reggel kiderül!

2018.08.11 - tüzes nap

Tetszik, hogy a japán hotelekben általában 11-ig kell kijelentkezni, mert így kényelmesen össze tudom szedni magam reggelente. A Sakura hotelben reggeli is járt a szobához, ami lekváros pirítóst és teát takart. Amíg falatoztam, kitaláltam a programomat aznapra és ellenőriztem az útvonalakat hozzá. Úgy döntöttem, hogy gyalog megyek át a következő szállásra, ami csak fél óra sétát jelentett a déli napsütésben. Vagyis ezek után ne panaszkodjak, hogy melegem van, mi? Az árnyékban nem is volt olyan elviselhetetlen, csak a napon. 

Útközben elhaladtam a tavaly áprilisi utolsó hotelünk, az Edoya mellett is, és nosztalgiáztam kicsit. Aztán megtaláltam a Centurion Ladies Hostel Ueno nevezetű mostanit, ahol beraktam megőrzésre a bőröndömet, hogy folytathassam a napot. 

Ikebukuro volt a következő uticélom, ahol bemenekültem a meleg elől a föld alá, és bóklásztam a bevásárlóközpont-labirintusban, amíg meg nem éheztem. Ekkor kinéztem a 7-ik emeleten egy halas éttermet, ahol finom sashimit és udont ettem, és kaptam a végén pontgyűjtő kártyát is. Kíváncsi vagyok, évekig jó-e, mert nem hiszem, hogy egyhamar megtelik!

Miután jóllaktam, elsétáltam a tűzoltóság ikebukuroi oktató központjába, ahol interaktív tanfolyamokat tartanak bárkinek a különféle biztonsági alapintézkedésekről, mint tűzoltás, menekülés a füstölgő házból, tennivaló földrengés esetén. R-ék ajánlották a programot, ami egyébként ráadásul még ingyenes is. Háromszor indítják egy nap, és sikerült beférnem az utolsóra. Elsőként végignéztünk egy animációs filmet az eddigi három legnagyobb Japán földrengésről és arról, hogy mennyire fontos a gyakorlás, hogy gyorsan tudjon az ember reagálni éles helyzetben. Sok élet emiatt menekült meg. 

A film után kisebb csoportokra bontottak minket. Az én csapatom volt a külföldi csapat, plusz becsatlakozott egy később érkező két kisgyerekes japán család is. Volt két német srác, két spanyol ajkú lány és az egyiknek a japán kinézetű barátja. A következő program előtt a szandálban érkezőknek adtak zárt orrú cserecipőt biztonsági előírások miatt. Egész jól fel voltak készülve nagylábú külföldiek terén is. Utána beültünk a tűzvédelmi oktatásra. Itt is megnéztünk egy filmet, aztán virtuális tüzet olthattunk igazi tűzoltó készülékkel. És megtanultuk, hogy az első lépés ha valaki tüzet lát, hogy odakiállt a többieknek, hogy tűz van! Kadzsi da! Aztán a többi lépés a pin-hose-lever (vagyis kivenni a biztosító gyűrűt, kipattintani a csövet, megnyomni a kart). Valamiért én voltam a leglelkesebb a csoportban, mert amikor kért minket a néni, hogy ismételjük hangosan utána a lépésekhez a kulcsszavakat, elsőre csak én kiálltottam vissza neki, lehet, hogy a taiko miatt. Utána azért szerencsére becsatlakoztak a többiek is. A tűzoltásos gyakorlaton megtudtuk, hogy Japánban az első oka a tűznek a szándékos gyújtogatás. Ezért van az, hogy reggel kell kirakni a papírszemetet, nem este. 

A következő gyakorlat az volt, hogy ki kell jutnunk egy füsttel telefújt szobalabirintusból. Nem volt szabad 120 centi fölé emelkednünk, mert akkor megszólalt egy jelzőcsengő és kintről a néni beszólt hangszórón, hogy túl magasan vagyunk. Trükkös volt, mert nem nyílt mindegyik ajtó, így tényleg labirintus hatást keltett. Közben meg kellett számolnunk, hány elefánt rajzot látunk út közben, és jelenteni a végén. Kiderült, hogy azért volt ez a feladat, mert így akarták megmutatni, hogy meneküléskor is fontos körbenézni és figyelni a környezetünkre és társainkra. Bevallom, én a négyből csak egyet vettem észre. 

Az utolsó gyakorlat a földrengés szimulátor volt. Itt is megnéztünk egy rövid filmet arról, hogy mitől és hogyan keletkeznek a földrengések, majd kipróbálhattuk, milyen volt a 2011-es 9-es erősségű, 7-es fokozatú eddigi legerősebb japán földrengés. Az volt a feladat, hogy amikor elkezdődik, bújjunk az adztal alá, védjük a fejünket és kapaszkodjunk az asztal lábába. Jó rendesen dobált minket a szimulátor! Elég ijesztő volt ígyis, hát még élőben milyen lehetett! Főleg, mivel az itteni asztalunk lába súlyokkal volt megerősítve, utána próbáltam megemelni kicsit, és jó nehéz volt. Az igazi asztalok valószínűleg összevissza ugráltak volna a szobában velünk együtt.

Az oktatás végén kaptunk egy emlékkártyát és egy legyezőt, és beszélgettem még kicsit az oktatókkal. Meséltem nekik, hogy nemrég itt járt az unokatesóm is, ezért van ilyen magyar dömping, aztán amikor az oktató néni magyar tánccal próbálkozott, mutattam nekik egy kis csárdást. Gondoltam, legalább ők is szórakoznak kicsit. 

Az épületből kilépve láttam, hogy sikeresen megúsztam egy nagyobb zuhét, ami kicsit le is hűtötte a levegőt, bár csak átmenetileg, amíg el nem kezdett párásodni és fülledni. Még borús volt, így aggódtam, hogy elmaradnak-e a mára ígért tüzijátékok az idő miatt, úgyhogy gyorsan kerítettem Starbucks wifit ellenőrizni. Ha már betértem, kipróbáltam a zöldteás smores-os frapuccinojukat is, ami olyan volt mint a sima zöldteás frapuccino, keksz, csoki és pillecukor darabkákkal.

A tüzijáték nem maradt el, így már csak döntenem kellett, melyikre menjek. Végül a kisebbik de közelebbiket választottam, mert féltem, hogy a tömeg miatt nehezen fogok tudni visszajutni utána a szállásra. 

A jingu hanabit a meiji szentély melletti stadionból lőtték, és a stadionba árultak rá fizetős jegyeket. A potyázók mint én is a környéken próbáltunk helyezkedni. Sajnos a stadion nagy részét fák vették körül, takarva a rálátást, és a jó rálátással rendelkező helyre a gonosz szervezők a tömeg szemébe nyomattak vagy hat mobil reflektort, nehogy lássunk valamit ingyen... Szerencsére a korábban kapott legyezőmmel szuperül ki tudtam takarni a reflektorok zömét, így viszonylag jól láttam a műsort. Tetszett, hogy az összes tüzijáték kis csillagocskákra pattant szét. Volt szivecske és mosolygós arc is. 

A végén (amikor lekapcsolták a reflektorokat is persze), a meginduló tömeget rendőrök terelgették. Jó sokan voltunk itt is, így egy megálót sétáltam Shinjukuig, ahol még nyitva volt egy listámon lévő ramenes, így elfogyasztottam napi ramenemet is. Egész finom volt. 

A hotelbe visszatérve elfoglaltam tévével felszerelt kapszulámat és kipihentem a nap izgalmait.

2018.08.10 - második napi rokon találka

Reggel sikerült időben felkelnem, csak Yuka aludt el egy picit. Összekaptuk magunkat, kaptam reggelire virslis zsemlét meg mochit, megdögönyöztem kicsit Lisa babát, aztán Yuka elvitt kocsival a vonatállomásra. 

Első uticélom a következő szállásom volt, a Sakura Hotel Jimbocho, ahol leadtam a bőröndömet, majd robogtam tovább Tokió állomásra. Pontosan sikerült érkeznem a 10 órás találkozóra, amit R. unokatesómmal megbeszéltünk, és meg is pillantottam őt és barátját az út túloldalán, így megvalósult a rokontalálka a Világ másik felén! 

Elkísértem őket reggelizni, aztán elvonatoztunk a fél órányira található Yokohamába nézelődni. A fő program az általam véletlenül felfedezett, ott megrendezett Pikachu parádé volt, amelyen sok ember nagyságú Pikachu totyogását csodálhattuk meg a tűző nyári napsütésben. Szerintünk megérte, mert vicces volt és nagyon japán. Osztogattak Pikachus papír sapkákat és pokemonos legyezőket is az érdeklődőknek, és minden féle kapcsolódó játékhoz lehetett sorakozni, mely utóbbiakat mi csak néztük inkább. Az egyik ilyen játék az volt, hogy hány plüss Pikachut bír rátornyozni a soron következő gyerek egy másik óriás plüs pokemon hasára, mielőtt az a megadott időkeretet eléri, amikoris előrebillen és ledől a torony. A darabszámtól függően nyereményeket kaptak a versenyzők. Az egyik kisfiú nagyon ügyesen taktikázott és ráhalmozott vagy tíz plüsst a nagyplüssre. 

A parádé után elmetróztunk a kínai negyedbe, ahol végigkóstoltuk a gőzölt és egyéb gombócokat. Kifogtam egy túl édes édes-savanyú sertésest, amit nem ennék megint, így vettem egy szaftos leveses főtt gombócot is, ami már fincsi volt. Mászkáltunk még egy kicsit a környéken, aztán visszatértünk Tokió állomásra. 

Még Yokohamában az egyik abc-ben vettem egy hűsítő sprét, ami -5 fokos érzetet kelt elvileg. Hát, nekem vagy nem működött, vagy tényleg csak mínusz 5 fokot vitt le, amit nem érezhettem meg eleve, mert 38 fokról indúltam. Minden esetre nagyobb hatást reméltem. 

Tokióba visszatérve beültünk sörözni egy kézműves sörházba, a Nihombashi Brewery lánc egyik helyiségébe, és helyi söröket kortyolgattunk, miközben R-ék beszámoltak a Japán útjukról és kalandjaikról. Kaptam sok jó tippet is az én utamhoz, amit majd szerintem ki is próbálok. 6 körül kezdtünk megéhezni, így felkerekedtünk és átvonultunk a közelben lévő föld alatti ramen utcára, ahol elfogyaszthattam mostani utam első ramenjét. Az utca legnépszerűbb boltját választottuk, mert ramen-sznobok vagyunk, így végigvártuk a 45 perces sort, ami nem is volt olyan hosszú mint szokott. Kissé zokon vettük, amikor a sor elejére érve még várattak minket és elénk hoztak mögülünk egy egyedül érkezőt és egy párt, mivel nem volt felszabadult hármas ülés. Épp fontolgattam, hogy ketté kéne válnunk, ha megint elénk akarnak hozni valakit, de aztán végre mi kerültünk sorra és bejutottunk. A bolt neve Rokurinsha volt, és tonkotsu ráment ettem, nagyon jó állagú tojással. Egyedül a hússal nem voltam annyira elégedett, mert túl zsíros tarja volt és nem olyan omlós, de amúgy tudnék megint náluk enni. 

Utána valami édesre vágytunk, így felmerészkedtünk a szabadba, keresni valamit. Ekkorra már nem volt olyan rekkenő hőség, elviselhető lenne, ha ilyen lenne egész nap. A szomszéd épületbe tértünk be az állomás mellett, ahol egy puccos francia cukrászda meg egy péksüteményes közül az utóbbi mellett döntöttünk. Itt még elbeszélgettünk kicsit, aztán búcsút vettünk egymástól és visszatértünk szálláshelyeinkre. Izgultam, mert a telefonom már csak 6%-on futott, de szerencsére sikeresen vissza tudtam navigálni Jimbochoba. A Sakura hostellánc ezen épülete kisebb, mint amiben tavaly jártam, így az emeletemen például csak két zuhanyfülke és csap van az ottani 6 helyett, de legalább nem vagyunk olyan sokan. Azért itt is vannak zajos szomszédok, de a három lány szobatársam rendesnek tűnik szerencsére és nem zajonganak, nem horkolnak, így ha sikerül elaludnom az időeltolódás ellenére, akkor nyugodt éjszakám lesz.