Melbourne: ismerkedés

Reggel 5 körül ébredtem magamtól először. Előtte éjfél környékén azért, mert akkor érkezett a hostelbe harmadik szobatársunk és kissé hangosan pakolt. Úgy döntöttem, hogy kicsit korán van még kezdeni a napot, így visszaaludtam óránként, egészen 9-ig, aztán összeszedtem magam és elkészültem. Pont akkor indult felfedezni a várost a hamburgi szobatársam, akitől gyorsan kölcsönkértem a töltőjét, mert nem hoztam ausztrál átalakítót. Amíg vártam, hogy töltődjön a telefon valamint, hogy válaszoljon Vanessa az üzenetemre, visszajött reggeliről japán szobatársam és beszélgettünk kicsit. Egy évet már élt korábban itt, és ő is barátokat jött látogatni most.

Vanessa felébredt, és lebeszéltük, hogy a városban találkozunk. Úgy döntöttem, gyalogolok, hogy addigis lássak valamit a városból. South Yarra körzetében van a hostel, ami a központ peremétől kb. fél óra gyalog. Barátságos hipszter környéknek tűnik, és van a közelben pár szép park. Utam a botanikus kert mellett vitt, és láttam aranyos madarakat. Sajnos nem tudtam jó képet csinálni róluk, mert csak a mobil fényképezője volt nálam, amivel nem lehet jól zoomolni. Átkeltem a Yarra folyón, ahol a pálmafás kilátás a felhőkarcolós városra különösen tetszett. A város központi körzetén belül ingyenes a tömegközlekedés. Amint beértem, az utolsó két megállót a találkahelyig már villamossal tettem meg, mert késésben voltam kicsit. Szerencsére Vanessa csak utánam érkezett pár perccel, így nem várattam meg. Vettünk finom kávét, sétáltunk egy parkban és élveztük a napsütést.

Ebédre vettünk kínai gőzölt gombócokat, amiket egy téren kirakott napágyban fogyasztottunk el, miközben az egyik ház falán valamilyen animációs kisfilm ment. Nagyon idilli volt az egész. Ebéd után elsétáltunk a folyópartra és ott is élveztük kicsit a kilátást, majd betértünk egy parti sétányon lévő centerbe, ahol Vanessa kókusztejet ivott kókuszból, én meg gyümölcsturmixot. A környéken megnéztünk még pár érdekes szobrot és egy régi árbocos hajót. Utóbbira sajnos nem lehetett most felmenni (hétvégén állítólag fellehet).

A következő program a túrista villamos volt. A 35-ös circle line körbemegy az ingyenes zóna peremén, és hangosbemondón lejátszanak egy ismertetőt minden megálló közelében található látványosságról. Bár főleg arról beszélt, hogy milyen egyéb járműre tudunk felszállni, hogy eljussunk egyéb látványosságokhoz, meg megtudtuk, hogy mindenhol sok a bár és étkezde. Annyira nem volt informatív a túra, de a villamos az aranyos régi fatípusú volt és addigis pihentünk, amíg fent ültünk.

A városi könyvtárnál szálltunk le, mert meg akartuk nézni benne az ingyenes képkiállítást. Azthittük, 6-ig van nyitva, de tévedtüni mert 5-kor zárt, úgyhogy csak egy részét tudtuk most megnézni. Tájképek voltak a városról és portrék  történelmi lakóiról. A könyvtár maga is érdekes volt. Jó nagy és napos a főterme, és tele volt tanuló diákokkal. Nem kell regisztrálni a belépéshez.

Könyvtár után ismét éhesek voltunk, így most Vanessa kedvenc malájziai étterme került sorra. Vacsi végén csatlakozott hozzánk Vanessa kanadai-orosz barátnője, Katja és elmentünk együtt egy tetőbárba. Az itteni tetőbárnál jobban érvényesül a tetőjelleg, mert a kilátás a szomszéd felhőkarcolókra van, így tényleg magasabban érzed magad. Otthon csak az eget látni, ha nem megyünk a kerítésig. Ittam egy White Rabbit nevezetű barnasört, ami egész jó volt. Beszélgettünk, amíg nem kezdtünk el nagyon fázni, utána elbúcsúztunk Katjától és elindultunk Vanessa lakására.

Mivel már besötétedett, pont jó volt a napszak oposszum nézésre, így betértünk a szomszédos parkba, ahol Vanessa mindig szokta látni őket. Tényleg jött is egyből egy oposszum! Nagyon bátor volt, egész odajött a lábunkhoz. Azt hittem, fel is fog mászni rám, de csak ágaskodva leste, mi lehet a bevásárló táskában. Láttunk óriás denevéreket is, akik nem voltak ilyen cukik, de szerencsére nem is jöttek ilyen közel.

Megnéztem Vanessa lakását, aztán hazavonatoztam a hostelbe, kipihenni a napot, és rákészülni a holnapira. Holnap lenézünk a tengerpartra.

Melbourne: az odajutás

Üdvözlet a Világ másik feléről! Ez eddig a legmesszebb hely, ahol jártam, így jó sokáig tartott az utazás, de szerencsére nem volt vészes. Dél körül startoltam Budapestről a Qatar járatán Doha felé. Mellettem 50-es házaspár ült, egy túlbuzgó feleség, szótlan férj páros. Borozgattak, Jakartára mentek. Nem sokat beszélgettünk. Dohába 5 óra 15 perc múlva érkeztem meg, meg nem mondom milyen napszakban. 29 fok volt és magas páratartalom. A reptéren már jártam korábban, de vagy teljesen másik terminálon, vagy nagyon átalakult azóta. Szerencsére alig voltak sorok, pedig korábban tömegek rémlettek. Volt egy előátvilágítás, ahol nem tudom, néztek-e bármit is, mert nem kellett folyadékot kivenni és a sor folyamatosan haladt. Utána jött a tágas csarnok pálmafákkal. Láttam egy óriás plafonig érő plüssmacit, aminek gomb szemei voltak és a fejéből valami olvasólámpa nőtt ki, de nem fényképeztem le végül, mert inkább ijesztő volt mint aranyos... Lefényképeztem viszont a gyereksarkot, mert a mászóka-szobor nagyon tetszett. Ha nem tévedek, ugyanaz alkotta, aki New Yorkban azokat a mini manószobrokat, akik pénzt pakolgatnak. Majd rákeresek és ideszerkesztem utólag, hogy igazam volt-e.

A reptéren mindenhol volt wifi, ami szintén fejlődés a korábbiakhoz képest, amikor külön kellett vadászni. Gyorsan rá is kerestem a neten, hogy mennyi a helyi idő, nehogy lekéssem az átszállást! Volt másfél órám, így nyugisan várakoztam, majd beálltam a beszállás előtti átvilágító sorba. Ausztrália szigorúbb sőabályokat alkalmaz a beutazásnál, amire még a budapesti becsekkoláskor felhívták a figyelmem. Eszerint nem lehet 100 milis adagon felüli vizet bevinni, csak ha a közvetlen járat repterén vette a duty freeben az illettő. Azt is valahogy úgy csinálják, hogy csak a beszállókapunál kapja meg a vásárló a szigorúan lezárt csomagot. Mindenesetre engem nem érintett a dolog, átjutottam a szokásos pakkommal. Jöhetett a hosszabb út.

A kényelmesebb utazás érdekében még beszállás előtt átöltöztem melegítő nadrágba, ami sokkal jobb döntés volt, mint farmerban végigülni az utat. Most is egy hasonló házaspár mellé kerültem, csak ők indiai származású melbourne-iek voltak. Nagyon kedvesek voltak, a nő hozott nekem is mindig vizet meg csipszet, amikor felállt. 8 hetes körúton voltak európában és most igyekeztek haza, hogy otthon legyenek, amikor megszületnek az ikerunokáik. Igen, velük többet beszélgettem.

Az út valóban jó hosszú volt. Kiolvastam az előző járaton megkezdett könyvem, aludtam kicsit aztán megnéztem egy filmet. Közben időnként megetettek minket. 13 és fél óra múlva landoltunk Melbourneben.

Itt ismét izgalmak követketkeztek, ugyanis még a repülőn ki kellett tölteni a beutazási nyilatkozatot, arról, hogy nem viszünk be semmilyen tiltott dolgot az országba. Vanessa barátnőm figyelmeztetett, hogy azt is megkérdezik, hogy van-e földdarabka a cipőnkön, úgyhogy figyeljek oda, hogy ne legyen. Ennek érdekében kiutazás előtti nap jól kimostuk a túrabakancsomat és külön átmentem rajta még fülpiszkálóval is, biztos ami biztos, mert legutóbb a skót felföldön mászkáltam benne sáros patakmedrekben. Nem akarnám kiírtani Ausztrália állatvilágát. Mindenesetre így teljesen őszintén ikszelhettem be a nemet erre a kérdésre is. Az útlevél ellenőrzésnél ugyan félreintett a bevándorlásos kolleganő, de pár rutin keresztkérdés után beengedtek az országba.

A Skybus express busszal bementem a központba, közben láttam kengurukat, majd találkoztam Vanessával, aki elvitt vacsizni. Természetesen a kedvenc japán ramenes helyére. Finom volt a ramen, jól zárta a napot. Holnap indul a felfedezés.

Víz alatti robogó?

A hotel taxisa elvitt a negyed órára fekvő öbölhöz, ahonnan a víz alatti robogó, azaz subscooter kaland indult. Kaptam egy gyors magyarázatot az alapokról angolul, aztán megvártam, amíg lemegy a három kínai csapattársam számára berakott kínai oktatófilm (ami háromszor olyan hosszú volt, mint az angol szóbeli verzió) az ipad-on. A túrát úgy reklámozzák, hogy ilyen módon kipróbálhatják a víz alatti búvárkodás élményét azok is, akik nem tudnak úszni. Nem is feltétele, az úszótudás, csak 8 éven felülinek kell lenni. Kivisznek motorcsónakkal egy lehorgonyzott dokkra kint a korallzátonyoknál, amelyen 4-5 db vizirobogó vár a kalandorokra. A bázison van öltöző, és kulccsal zárható szekrények is a ruhának meg táskának. 

Miután a átöltöztünk fürdőruhába és elzártuk az értékeinket, adtak mindegyikünknek egy gumilábbelit, és egy búvárruha felső részét. Utána elmagyarázták az alap búvárjeleket, amikkel a víz alatt tudunk kommunikálni a minket kísérő és terelgető két búvárral, pl. minden rendben, fel szeretnék menni, probléma van a fejemmel/fülemmel, nem kapok levegőt. Utóbb eléggé hiányoltam a probléma van a gyomrommal jelzést, amit bár a búvárok talán nem gyakran használnának, erre a túrára jól jönne. A szabály az volt, hogy amikor a búvár jelzi, hogy mehetsz, akkor le kell nyomni a pedált. Ha jelzi, hogy fordult, fordulni kell. Ha jelzi, hogy állj, fel kell venni a lábad a pedálokról. Ennyi. Aztán felültünk a járgányokra, ránk hajtották az üvegbúrát és a robogók alatti rácsos platform egyszercsak elkezdett ereszkedni velünk együtt, a víz pedig szépen feljött a vállunkig, de tovább szerencsére nem. Azt ígérték, hogy váll felett nem is leszünk vizesek sem. 3 méterre ereszkedtünk le a két búvár kíséretében. A víz kissé zavaros volt (lehet, hogy a felhős ég miatt is), így messzire nem láttunk el, és egymást is csak akkor láttuk, ha közelebb navigáltunk. Főleg követtük a búvárokat, akik igyekeztek minden féle szögből előnyös képeket csinálni rólunk a robogóban. Valahonnan felszedtek egy színes korall darabot, amit odaadtak a kezünkbe a kép erejéig, meg odahoztak megsimizni egy másik fajta sikamlós korallt is. 4-5 féle halat láttam, de nem a nagyon színes karibi fajtából. Főleg a fekete-fehér csíkos halacska volt mindenütt. A merülés kb. 30 percig tartott, de mivel a robogók bójákon lebegtek és nem volt túl csendes a víz felettünk, így néha eléggé himbálóztunk, úgyhogy kb. 20 perc után már alig vártam, hogy vége legyen az élménynek. Egész megkönnyebbülés volt, mikor az egyik búvár jelezte, hogy letelt az idő, megyünk fel. 

Vissza kellett navigálnunk a rácsos platformra, amire a búvárok ráerősítettek minket. Viszont eléggé lazán kötötték rá a robogómat, így amíg vártam, hogy a harmadik kínait is befogják, a hullámok meg-meg rázták a dokkot és a robogó csak úgy pattogott a rácson. Ez a rész elég ijesztő volt.... a búrámban a víz fel-fel csapott az államig és egy pillanatra azt hittem, valamit rosszul csináltak és amíg mással foglalkoznak, elfogy a levegőm... Majdnem pánikolni is kezdtem, de aztán rájöttem, hogy a felszín egész közel van (már feljebb jöttünk) és én sem vagyok odakötve a robogóhoz, szóval simán csak ki kell bújnom a búra alól oldalt és felúsznom a felszínre, ha baj lenne. Persze nem volt baj, csak kissé nagyobbak voltak a hullámok. Kikötötték az utolsó robogót és a rács felhozott minket. Kissé pihegtem az ülésen még, aztán szemrehányóan mutattam a szervezőknek, hogy azért vizes lett a hajam is és a vége nem volt túl jó móka. de ők azért optimistán kitöltették velem az értékelő lapjukat, amin én meg szépen bejelöltem, hogy érdekes volt, de nem ajánlanám az ismerőseimnek. Na de legalább elmondhatom, hogy robogóztam víz alatt. 

Minden esetre az ajánló videón idillibbnek tűnik, nem? :)
https://www.youtube.com/watch?v=Zlca7R5k5lU

Ezek voltak mauritiusi kalandjaim. Aki arra jár és esetleg nem jut el szuvenírboltba és a reptéren próbálkozik, az haladjon át a duty free bolton, és a 28-as kapunál találja a szuveníreket, a legtöbbjén a nagy helyi kedvenc kihalt dodó madár képével. 

Hello tourist

A következő két nap is reggeltől estig tartó konferenciával telt. Még egy koktél party-ban volt részem, mivel ez egy másik konferencia volt újonnan csatlakozó résztvevőkkel. A szervezők igazán kitettek magukért, mert non-stop fellépőket rendeltek nekünk, a már ismerős afrikai táncosoktól a latin gitároson és bollywoodi tánccsapaton át a tűzzsonglőrökig. Szóval nagyon mozgalmas volt. 

Aztán elérkezett az utolsó konferencianap is. Azt ígérték, hogy igyekeznek fél órával hamarabb befejezni, de végül pont annyival tovább tartott és fél 7-kor hangzott el az utolsó záróbeszéd. Sajnos már jó sötét volt addigra, így sok program lehetőségem nem maradt. A hotelben a német kollégával beültünk vacsizni, aztán vége is volt a napnak. 

Ma pedig az utazásom napja van, az utolsó lehetőség, hogy csináljak valami programot, mielőtt felszáll a repülőm. Igazán sikeresen indult, mivel reggelinél kizártam magam a szobámból, de nagyon rutinosan megoldották, és kaptam új kártyakulcsot. Aztán kicsekkoltam, beraktak a bőröndöm a megörzőbe, és szerveztem magamnak programot. Hogy hol ülök most? A tengerparton egy napágyban, körbevéve egy kínai családdal... Hogy miért? Mert leültem egy napágyra, a család meg jó szorosan körém telepedett. Nyilván ki akartak túrni, de csak azért sem megyek arrébb, amíg nem indul a taxim a vizimotoros programomhoz. Úgyhogy most benne leszek az összes családi fotójukban, mint egy oda nem illő családtag. Épp elkezdtek kajálni. Tudom, feleslegesen gonoszkodom, de akkor is én voltam itt előbb és kész, a többi ágynál meg nincs ernyő.

Igazából az Iles aux Cerfs-re szerettem volna elnézni, de nem keltem fel hozzá elég korán, és a recepción lebeszéltek róla, mert nem értem volna vissza időben sajnos. Azzal nem számoltam, hogy nincs szervezett túrán kívüli hajó a szigetekre, csak a kötött időben közlekedő motorcsónakok és katamaránok. Így maradt a második választás, a víz alatti robogó. Kíváncsi vagyok, milyen lesz. Kezd felhősödni az ég, úgyhogy nagyon remélem, addigra kitisztul mire sorrakerülök! 

Hello konferencia

Eljött a kedd, az első konferencia első napja. Pontosabban az első ülés egy munkacsoporti ülés, és technikailag csak a második fut konferencia néven, de szinte egyre megy. Mauritius két órával jár előbb az otthoni időnél, ami azt jelenti, hogy reggel még a szokásosnál is nehezebb felkelni. Rendre ki is hagytam a reggeliket pár perc tovább alvás érdekében. Szerencsére azért az ülés viszonylag későn, fél 10-kor kezdődik, így annyira nem durva a helyzet. Az ütemezés: ülés, kávészünet, ülés, ebédszünet, ülés, kávészünet, ülés, vége. Rájöttem, hogy minden bizonyára azért rendezték erre a szigetre az ülést, hogy próbára tegyék munka iránti elkötelezettségünket: végig bírjuk-e ülni a napot egy zárt agyonlékkondizott ablak nélküli teremben, miközben a kávészünetekben csábítóan hívogat minket odakint a homokos pálmafás vízpart. Komolyan, még az ülés közben az ablaktalan teremben is igyekeznek emlékeztetni minket, hogy mit láthatnánk odakint, mert a vetítő háttérképe alapból egy gyönyörű helyi tengerparti látkép. Jelentem, még kitartok, nem lógtam el! (Kapok fizuemelést?) Az ebéd is része a csomagnak, amit svédasztalos konstrukcióban oldottak meg a hotelben. Az étkezőnek van egy nyitott teraszrésze, ami hálóval van elkerítve, hogy ne jöjjenek be kintről a madarak. Ennek ellenére egy csomó madár repkedett odabent, és hangosan csicseregtek nekünk az ebéd mellé. Apukámnak megküldött kép alapján a leghangosabb és leggyakoribb az ebédnél a pásztormejnó. Kicsit olyan mint egy rigó és egy szarka keveréke. A felszolgált helyi ételek túlnyomó többségben indiai beütésűek, és jó erősen vannak fűszerezve. Az első nap után kissé ellenkezett a gyomrom, így azóta próbálok okosan válogatni. Úgy tűnik, menedzselem a helyzetet.

Az első ülésnap napnyugtakor ért véget, pont láthattuk a napot alábukni, amikor kiléptünk a teremből 6-kor. Az első nap ejtettük meg a közös fotó elkészítését, ami mókásan alakult, mert az egész bagázst kivezényelték üzleti ruhában a homokos parta, hogy szép legyen a háttér. A tűsarkú cipősök kissé megszenvedtek a homokban. Ez volt az első olyan esemény, amelyen a csoportkép egy drónnal készült. Vicces volt, ahogy kb 80 ember szugerál egy repkedő távirányítós robotot, ami pont jól jött, mert így mindenki valóban vigyorgott a képen.

Fél 8-ra a vendéglátó hatóság szervezett nekünk egy koktél party-t, ami csak névleg volt az, mert koktélt sajnos nem adtak, csak egyéb alap italokat. A party helyszíne a hotel egyik bárja volt, amelyhez felvezető út két oldalán afrikai dobosok és táncoslányok fogadták az érkezőket. A házigazda hivatal vezetője köszöntő beszéde után indulhatott a buli. Az este során főleg a monacói, a dán és a svéd kollégákkal építettem a kapcsolatot. Kár, hogy velük pont nincs annyi közös ügyünk.

A második munkanap első fele pont úgy zajlott mint az előző napé, utána viszont kettőkor véget is ért a banzáj. Vendéglátóink voltak olyan kedvesek és szerveztek nekünk közös szabadidő programot, ami katamaránnal való hajókázás volt a szomszéd öbölben. Elvileg azt mondták, a hajóról nézzük majd meg a naplementét, de végül fél órával előtte kikötöttünk, ami nem volt baj, mert amikor tényleg eltűnt a nap, jó sötét lett az utakon hazafelé. A hajó a Grand Baie öbölből indult, így láthattuk azt a környéket is. Sok a bolt, fejlettebb, túristás része ez Mauritiusnak. Érdekesség volt, hogy naplementekor, amikor a levegő már hűvösebbé vált, a kikötőnél levő kőfal még javában sugározta magából a meleget, ahogy elmentünk mellette.

Hello Le Meridien

A reggeli kávé és dzsemes zsömle meg minibanán után elbúcsúztam a vendéglátóimtól, és újra taxiba ültem. A mostani taxisom nem beszélt jól angolul, inkább a franciát preferálta, így igyekeztem felidézni a bennem szunnyadó mondatszerkezeteket, amíg átszállított a Le Meridien-be, amely a maradék éjszakákra lesz a szálláshelyem. Ezen az útszakaszon is főleg cukornádat láttam. Azt elfelejtettem mesélni, hogy a nyűgös taxissal áthaladtunk a fővároson, Port Louis-on is, ahol azért voltak nagyobb és rendezettebb házak meg utcák, csak minden zárva volt, lereteszelve, kivéve az utcai piacokat. Az egyiknél le is húzódtunk pár percre, amíg alkudott magának a sofőröm valami vacsit az egyik árustól. Utólag visszagondolva, igazán kérhetett volna nekem is, mert akkor nem kellett volna Jumbóba mennem! Bár nem tudom persze, a gyomrom hogy értékelte volna.

A Le Meridienhez sorompón át érkeztünk, fizettem 500 rúpiát taxisomnak, aki figyelmeztetett, hogy sok lesz a kínai. Igaza volt, tényleg sok itt a kínai vendég, sőt, a recepciósok némelyike folyékonyan beszéli is. Mondjuk a foglalásnál is egy bizonyos Wong úrnak kellett írni, úgyhogy lehet, hogy nem véletlenül preferálják ennyire. A taxistól átvett egy portás-recepciós, aki behúzta az előcsarnokba a bőröndöm, és kérte, hogy foglaljak helyet. Ez volt az első olyan hotel, ahol fotelből kellett becsekkolnom, miközben megkínáltak welcome itallal. Mit ne mondjak, le is voltam nyűgözve. Becsekkolás után jelezték, hogy várnom kell pár órát a szobára, de addig nyugodtan nézzek körbe a resort-ban, így útnak is indultam bejárni. Az előcsarnokból két lépcsősor vezetett le a medencés bárig, utána pedig pálmafás homokos strand következett. Ez a Mauritius már sokkal jobban tetszett! Szandál le, és irány az óceán! Elég hideg volt! Miután kibarangoltam magam, visszatértem az előcsarnokba, ahol összefutottam az osztrák kollégával, aki akkor érkezett. Leültem vele amíg becsekkolt, és ezzel szereztem magamnak még egy welcome italt, mert azt hitték, együtt érkeztünk. :P A szobáink még nem voltak készen, így beültünk az egyik hotelen belüli étterembe ebédelni, és gonoszkodtunk kicsit a pincérrel, amikor nem az én négy betűs vezetéknevemet adtuk meg, hanem az osztrák kolléga sokbetűs osztrák nevét. Szegények vissza is jöttek, hogy ugyan írja már le olvashatóbban, mert nem tudják kibogozni.

Ebéd után a szobáink is elkészültek, be lehetett költözni. Elégedett vagyok az enyémmel. Bár néha hangosak a kínai szomszédok, azért nagy az ágy és szép a kilátás:

Hello Mauritius

Nincs is jobb annál, amikor írsz egy hosszú és szellemes bejegyzést, aztán a feltöltésnél nyomtalanul elszáll az egész. Akkor kezdjük ismét...

Üdv Mauritiusról, ami nem, nem Mexikó. Sok minden kimaradt és már kissé be is porosodott a blog, de valahol folytatni kell, és úgy döntöttem most jött el a pillanat (vagyis egy órája, amikor megírtam az előző bejegyzést, ami elszállt), csapjunk is bele.

Ismét munkaútként sikerült kifognom egy nem mindennapi (hello Brüsszel) konferencia-desztinációt. Ide most egyedül jöttem a hivatalból, és az útvonal Párizson át vezetett. Az első szakaszt sikeresen abszolváltam, aztán következett egy röpke 11 órás átszelése pár kontinensnek, mire kialvatlanul és nyűgösen leszálltunk Mauritius szigetén. Az érkezéskor le kellett adni egy bevándorlási és egy egészségügyi lapot, válaszolni pár rutin kérdésre, aztán beengedtek az országba. Begyűjtöttem a csomagomat, váltottam mauritiusi rúpiát, és siettem az előre odarendelt taxisomhoz, aki a nevemmel várt a kijáratnál. Ő is nyűgös volt, mert elmondása szerint másfél órát várt rám, extra időt rá kellett fizetnie a parkolásra (rokkant helyen állt meg amúgy), és különben is, már alig várja hogy saját kocsija legyen, mert most mindent a cég kap, őt meg halálra dolgoztatják. Szóval kellemes utitársam volt a röpke egy órára, amíg átszeltük a szigetet a déliparton fekvő reptértől az északi parton találhat szállásig. A sziget parttalan része elég lehangolónak tűnt számomra. Rozoga vakolatlan házak, ritkán lakott területek, sok sok cukornád. A települések közelében sok volt a kóbor kutya. Nem volt túl bizalom gerjesztő eddig a sziget számomra. Az első még hivatalos utam előtti éjszakát a Le Cactus vendégházban töltöttem olcsón. Olyan szempontból nem rossz, ha valaki autót bérel és bázisként használja, de autó nélkül nem ajánlom, mert nincs a közelben semmi. Kérdésemre, hogy hol tudok venni valami vacsora félét, a tulajbácsi elirányított a kb. 2 kilométerre fekvő bevásárlóközpontba, a Jumbo-ba, ahova a helyi buszjáratot javasolta igénybe venni. Álltam is vagy 5 perce a megállóban, ami amúgy pont a ház előtt volt, amikoris kijött a tulajnéni, és szólt, hogy nem fog egyhamar jönni az a busz, meg egybként a taxi biztonságosabb is, szívesen hív nekem egyet. Ezt remek ötletnek találtam, így eltaxiztam a Jumbóba, a taxis megvárta, míg veszek egy minipizzát, aztán visszavitt a szállásra. Később az osztrák kolléga mesélte, hogy ő kipróbálta a helyi járatot, és nem volt rossz élménye, de azért nem bánom, hogy kihagytam.

A nap hátra levő részét a vendégház óceánra néző közös teraszán töltöttem, ahol könyvet olvastam, amíg a nap el nem tűnt a vízben. Azért este hűvös van.