2019.02.15 - vonatozás és Tokamachi

Fájó szívvel elhagytam a luxus kapszulát és megkezdtem a vonatozós napomat. Végig volt helyjegyem, mivel nem volt kedvem kockáztatni, hogy órákig ácsorogjak rosszabb esetben. Az első szakasz Hakodate és Shin-Hakodate-Hokuto között volt, ahonnan a shinkansen indult. Ez csak rövidke 20 perces út volt, így a Szapporóig utazó kínai pár nem sokáig élvezhette, hogy helyet cseréltem egyikükkel, kivéve, ha az utánam érkező is hasonlóan rugalmas volt. A második szakasz már gyors shinkansen volt, a Hokkaidó és Tokió között közlekedő Hayabusa nevű. Én nem mentem végig, csak Omiyáig, ami olyan fél óra lehet Tokiótól. Ezt az utat pontosan 3 óra 52 perc alatt tettük meg, szinte nesztelenül suhanva. Azt viszont nem mondanám, hogy nem éreztem a sebességet, mert a folyósón mászkálva eléggé dülöngéltem azért. 

Omiyában egy másik shinkansenre szálltam, ez már ismerős volt, mivel Sado szigetre is ezzel utaztam tavaly. Az oldalán toki madarak reültek, ő volt a Max Toki shinkansen és 1 óra 2 percet utaztam rajta, Echigo yuzawa állomásig. A JR bérletem csak idáig volt érvényes, ezért itt ki kellett mennem jegyet venni a legutolsó szakaszra. Ez 650 yenbe került, ami nem vészes. Közben ismét visszatért a hó. Ahogy haladtam délre, úgy fogyott el, Omiyában kifejezetten kellemes idő volt, aztán nem sokat láttam a tájból, mert a második shinkansen hegyek között haladt, így főleg alagútban voltunk. Ezért is volt érdekes, hogy a hó egyszercsak ismét ott termett. 

Echigo yuzawából egy kis helyi személyvonat közlekedett Tokamachiba, 32 perces útvonalon. Sajnos rossz oldalra ültem, mert itt már nem alagútban mentünk és a jobb oldalon volt a lenyűgöző hegyes völgyes táj. Sípályákat is láttam, meg szánkózó gyerekcsapatot. Sebaj, elterveztem, hogy majd a visszefele úton csinálok képeket, de most nem volt kedvem feladni az ülőhelyem. 

Tokamachiban Shota nevű ismerősöm szüleinél volt a szállásom, akit észt barátnőmön ketesztül ismerek és tavaly kalauzoltam Budapesten. Úgy volt, hogy Shota, aki amúgy Tokióban lakik, is pénteken jön haza a hófesztiválra, amit már vagy 10 éve látott utoljára, és majd talizunk az állomáson, viszont kicsit csúszott a programja ezért én háromnegyed órával beelőztem. Az utazó SIM-kártya most különösen hasznos volt, mert tudtam végig kommunikálni Shotával, aki szólt, hogy anyukája kijön elém az állomásra. 

Így is lett, Shota anyukája már ott várt és hazavitt kocsival. Közben mentegetőzött, hogy vidéken laknak. Shotáék háza egy régi japán ház, tatamival, faragott ajtófélfával, és mobilklímával. Ez azt jelentette, hogy alapból hideg volt a házban, ahol épp nem ment a villanyrezsó. A nagyszobában pedig a korábbi útjaim során megismert aztal alatt melegítős kotatsu várt, és mandarin az asztalon. Nagyon tipikus japán téli szobakép. Anyuka gyorsan beterelt a kotatsu alá, és kínált kávéval meg mochival, aztán visszamentünk az állomásra Shotáért, majd megismerkedtem apukával is, és Shota hugával, Minorival. Aztán anyuka megmutatta a szobámat, ami Shota öccséé volt, aki Kiotóban lakik. Hárman vannak testcérek. Lecuccoltam, utána hamarosan elindultunk is hófesztiválozni. 

Az itteni hófesztivált is most rendezték meg 70-edszerre, csakúgy mint a szapporóit, azonban a hetven év alatt most először fordult elő komoly baleset a készülődés során. A legnagyobb hószobor és nagyszínpad építésekor egy hetvenes évű bácsi életét vesztette körülbelül akkor, amikor én Japánba érkeztem. Emiatt nem épült fel a nagyszínpad, veszélyesnek nyilvánították és törölték az oda tervezett hókarnevál részét a programnak, ami pedig a leglátványosabb lett volna. Így jártam. Persze hogy sajnáltam, hogy elmarad a teljes műsor, de azért a maradékra is kíváncsi voltam. 

Beszéljünk először a hóról. Azt mondják, Tokamachiban esik a legtöbb hó Japánban. Én ezt el is hiszem, mivel péntek estét kivéve, végig havazott, amíg ott voltam, szép óriás pelyhekben. Fel is vannak készülve a hóra rendesen, a csatorna elvezeti az olvadt havat, és a vonatsíneket meg egyes utakat mini szökőkutak locsolnak, hogy ne álljon meg rajta a hó. Itt is láttam Otaruban is használt járdahókotrókat, meg egyéb jégtörő eszközöket. Maga a hó kicsit vizes fajta, ami miatt nagyon könnyen formázható, viszont jó kemény is. Hógolyózni fájna vele, de hószobrok faragására ideális.

Visszatérve a fesztiválra, az elhelyezkedése Szapporótól eltérően kiterjed több területre. A hószobrok és vásárok elszórve helyezkednek el a környéken, ezért gyalogosan nem lehet jól bejárni. Vagy kocsi kell hozzá, vagy a helyi buszjárattal kell körbemenni. Mi befizettük magunkat egy nem hivatalos hószobor túrára, egy Michiko-san nevű 72 éves néninél. Ő volt a főszervező, és a résztvevők valamilyen úton módon hozzá kapcsolódtak, úgy jöttünk össze. Mi úgy jöttünk a képbe, hogy Shota anyukája egy hobby muzsikus-csapatban volt Michiko-sannal, olyan arcfestős maskarás jellegűben, amiről Sado szigeteki beszámolómban már írtam. Shota mutatott róluk képet és mókásan néztek ki. A csapat kb. 22 fős lett, és nekivágtunk a busztúrának. A túradíjban volt egy sör vagy tea, két házi rizsgombóc és csoki is és olyan 3 óráig tartott, mivel időbe telt egyik helyről átgurulni a másikra. Helyismeret nélkül, nem hiszem, hogy megtaláltam volna az összes szobrot, mert eléggé el voltak rejtve, például egy ház vagy hegy mögötti réten. A legtöbbön még az utolsó simításokat végezték gőzerővel az építő csapatok. Még egy óra volt a zsűrizésig, nagyon iparkodtak. Az tetszett az itteni alkotásokban, hogy 3D-s volt mindegyik, a nagyok is. Szapporóban a katedrálison és instant ramenen kívül a nagyok hátulja lapos hófal volt, és abból nyúltak ki a részletek. Tokamachiban viszont akár sétálni is lehetett volna a részletek között. Volt egy mini falurész, 4-5 házzal, híddal, várral, fákkal, az utcán lány kiskutyával. Ez volt a kedvencem addig, amíg el nem értünk az egyiptomi témájú piramisos alkotáscsoporthoz. Itt volt szfinx, fáraó, piramis téglákat hordozó építők és egy már álló piramis is. Nagyon jól nézett ki, és másnap hallottam, hogy persze el is nyerte az első helyezést. 

A túrát élveztem, mert egy nagyon helyi program kellős közepébe csöppentem bele, csak azt sajnáltam kicsit, hogy sötétben van, mert így nem tudtam olyan jó képeket készíteni a szobrokról. A résztvevők is barátságosak voltak, és tetszett, hogy ilyen vegyes társaság. Volt köztük halárus, spanyol tolmács meg kimonó készítő is. Megtudtam, hogy Tokamachi a hófesztiválon túl a kimonóról is híres, és a fesztivál alatt is rendeznek kimonó szépségversenyt. És ha már a helyi programokról beszélünk, anyuka mesélte, hogy négy évente rendeznek művészeti fesztivált is, ahova Japán minden részéről és külföldről is jönnek résztvevők, továbbá márciusban van egy nagyszabású tüzijáték is. Szóval szeretik a rendezvényeket, nem hagyják magukat elhavazódni. Érdekes kis település, és meglepően nemzetközi, van olasz és horvát testvérvárosuk is.

A túra végén Minori szedett fel minket kocsival, és furikázott haza. Anyuka még csinált nekünk udon tésztás levest vacsira, aztán fürdő után várt a meleg futon. 

2019.02.14 - Hakodate

Reggel majdnem elaludtam mert elfelejtettem bekapcsolni az ébresztőt. De szerencsére még működött bennem az időeltolódás, és felébredtem 8-kor. A reggeliig így volt fél órám, ezért a reggeli fürdőzés már nem fért bele. A ryokan reggelim rizs volt, miso leves, saláta, kis főtt halszelet, alga, apróságok és grapefruit. Pont elég, hogy jóllakjak, bár a nattot azért hiányoltam kicsit. 

Összepakoltam, és elvitettem magam a kisbusszal az állomásra. Hárman mentük, úgyhogy legalább most nem csak miattam furikáztak. Az állomáson már gyűlt a kínai ajkú túrista tömeg és mégjobban örültem, hogy van előrefoglalt helyem. A vagonszámot nem találtam meg egyből, de aztán egy kedves peronőr bácsi útbaigazított. 

A Hakodatéba tartó Hokuto vonaton az tetszett, hogy volt a helyjegynek kis tartó az előttem levő szék hátulján, úgyhogy gyorsan bele is helyeztem, nehogy elkeverjem. Kalaúz mondjuk nem jött, és később sem nézte meg senki ezt a jegyet, szóval igazából arra volt, hogy jó helyre üljek. 

Hát, elég hóviharos volt az út Hakodatéba! Néha a hófelhőtől alig látszott a táj. Izgultam, hogy mennyit fogok látni a városból azon az egy napon, amíg ott vagyok, de aztán szerencsére nem esett azért egyfolytában. 

A szállásom ezúttal a Capsule Hotel Hakodate volt, ami az első kapszulahotel Hakodatéban. Nagyon szuper szállás volt, csak ajánlani tudom! A lobby tágas és világos és emellett hívogató. Vannak babzsákok, világtérkép ahol az utazók javasolják az országuk helyi látványosságait, társasok, zongora, gitár. A személyzet nagyon barátságos és lelkes, és a szoba is kényelmes. A luxus kapszulát fizettem, mivel így is olcsóbb volt az összes eddigi szállásnál a 2700 yennel, és ez abból állt, hogy az ágy el volt különítve kis folyosó résszel és asztallal együtt, ezért olyan volt, mint egy mini szoba. A fürdőben volt arctisztító készlet is és járt korlátlan számú törülköző meg pizsi. Valentin nap alkalmából pedig ingyen forrócsokit kaptam.

Becsekkolhattam másfél órával korábban, aztán nekivágtam a városnak. Elsétáltam a piros téglaépületes kikötőbe, ahol ettem egy tűrhető desszertet, aztán felvillamosoztam a Goryokaku parkba, megnézni a csillagalakú erődöt. Felmentem az ottani toronyba és láttam az esti kivilágítást, meg egy mini kiállítást arról, hogyan nyitották meg Japánt Perry kapitány hajói előtt. A Japán elszigetelődést követő nyitás ugyanis a Hakodate kikötőben történt, ezért is építették az erődöt, hogy védje a magisztrátusi irodát. Európai mintára lett tervezve, körülötte vizesárokkal. Télen a víz befagyott és az így keletkezett jéggel kereskedtek, nagy tömbböket vágva ki belőle.

Következőként visszavillamosoztam a kikötőhöz, mert onnan indúlt a felvonó a Hakodate hegyre. Figyelmeztettek, hogy a hóesés miatt nem biztos, hogy jó lesz a kilátás, de szerencsére egész jól rá lehetett látni Hakodatéra a felvonó tetejéről. Állítólag ez Michelin csillagos kilátás, Japán egyik leghíresebb esti kilátása. Jól kirajzolódott Hakodate félszigete, mivel ez a kilátó pont a déli csücsökben van már, és visszanéz Hokkaido felé.

Utána úgy döntöttem, gyalogolok a hotelig. Közben megálltam feltölteni a Suica kártyám, vettem még ki pénzt, és vettem pár ajándékot is. A hotelben mostam egy adagot és egész jól meg is száradt minden. Aztán kidőltem és aludtam. 

2019.02.13 - Noboribetsu, a Pokol völgye

A Little Barrelben is jól aludtam. Eddig csak az első szálláson ébredtem kevésbé pihenten, de ott a párna is kemény volt. Reggelire a vendégházban ettem lekváros pirítóst és banánt, aztán elköszöntem Otarutól és elballagtam a vonatállomásra. Mivel este is esett a hó, nem mindig találtam meg a térkép által jelzett utat, és kicsit én is hókotró lettem a bőröndömmel. A vonatom Szapporó felé picit késett a hó miatt, kemény 9 percet. Felháborító. Természetesen legalább 10-szer elnézést kértek miatta. Sin-Szapporóban szálltam át Hakodate felé és már nem volt ülőhely, ezért a folyosón álldogáltam. A sok óriás bőrönd miatt még kevesebb hely maradt az embereknek, és a későbbi megállóknál már alig fértek fel az újfelszállók.

Noboribetsu volt az én célállomásom és miután ügyesen lenyomakodtam a vonatról bőröndöstül, tanulva a tapasztaltakból, egyből mentem is a helyjegy foglaló ablakhoz, hogy másnap nehogy ne férjek fel. Noboribetsu állomáson lépcsőzni kellett, ezért önkéntes nyugdíjas csomagcipelő bácsik várták az érkezőket, sárga mellényben. Mondjuk nekem nem lett volna szívem nyugdíjas bácsival cipeltetni az óriásbőröndöm. Szerencse, hogy az enyém pici és lehet vele lépcsőzni. Mázlim volt a csomagmegörzőknél, mivel volt még szabad nagyobb szekrény és volt is nálam 500 yen apróban, szóval gyorsan le is csaptam rá. Miután megszabadultam a csomagoktól, vettem buszjegyet egy automatából, aztán megtanulmányoztam a buszmenetrendet visszairányba. Kinéztem a fél 6-ra visszaérő buszt és gyorsan megírtam az esti szállásomnak, hogy akkorra kérem majd a fuvart. 

A Noboribetsu onsen falu kb 15 perc volt busszal. A hely tele volt keletázsiai túristákkal, a hideg és a hóesés ellenére. Azért onsen falu, mert egy aktív vulkán közelében található, tele geotermikus aktivitással (értsd, enyhe kénes zsóriszag és gőzölgés) és ezért minden vize termál víz. Nemzeti park is van a vulkanikus terület körül, ahonnan jól rá lehet látni az egyik kráterre, amit pokol völgyének hívnak. Ez a Jigokudani, (de nem ugyanaz, ahova a majmok járnak fürdeni, az egy másik). A pokol völgye téma végig vonul az egész falun, ami tele van démon/kobold szobrokkal meg szögecses buzogányokkal. 

Mivel egy körül érkeztem, bőven ebédidő volt, ezért gyorsan beálltam egy ramen sorba. Ez az Aji no Daiou bolthoz vezetett, ami népszerűnek nézett ki. A net szerint az ajánlott leves itt a curry ramen és a csípős ramen. A csípősnél kitaláltak olyan kihívást, hogy minden extra kanál csilipor után felszámolnak 50 yent, és aki megeszi a 10 kanáltól felfelé erősített levest, annak felrakják a nevét a dicsőségfalra, mellette jelezve, hogy hányas fokozatot ette. Lehet, módosítaniuk kellene az erősségen, mivel csak amíg ott voltam, három kínai ajkú is teljesítette a feladatot. Szerintem nekik meg se kottyan. Én maradtam a még kellemesen csípős curry ramennél, ami mellé fincsi gyozát is kértem. Jól esett a havas sorbanállás után. Kb. kettőre végeztem az ebéddel és elindultam felfedezni a környéket. Volt egy park három óránként kitörő gejzírrel, és rálátás a pokol völgyre. Sajnos sok túra útvonal le volt zárva a hó és a jég miatt, mint pl a völgybe vezető út is, amit 2019. március 20-ig felújítanak (ha valaki ellátogatna, szerintem ezt követően tegye, hogy egész közel tudjon menni a kráterhez). A kilátóból viszont lenyűgöző volt a táj.

Közben láttam rókát is. Kis cuki japán róka volt, szegényt lerohanták a túristák. Attól nem kell tartaniuk hogy veszett, mert Japánban nincs veszettség, ezért is nehéz behozni házikedvenceket. 

A kilátónál megkértem valakit, hogy készítsen képet, utána cserébe én is csináltam a teljes 8 tagú családról. Aztán úgy tűnik, felcsaptam fotósnak, mert egy malájziai pár is gyorsan megkért, hogy fotózzam le őket is.

Utána felnéztem egy szentélybe, de nem volt annyira különleges. Lefelé eléggé csúszott a lépcső, ezért egy kínai apuka úgy döntött, inkább fenéken csúszik le, családja nagy örömére. Szerintem azért fájhatott neki, mert eléggé bukkanós volt. Én inkább a lépcsőt választottam. 

A látnivalókat követően a Daiichi Takimotokan hotelbe mentem, ami egy óriási puccos drága hotel a pokol völgye mellett. Arról híresek, hogy 7 féle onsen vizű medencéjük van, melyek mind más más jóhatással bírnak az ásványi összetételüknél fogva. Szerencsére nem kell szállóvendégnek lenni, külsősök is befizethetik magukat csak a fürdőbe, 2000 yenért. Így is tettem, és meglepően élvezetes volt az élmény. Rendes japán onsen volt, vagyis külön a női meg a férfi részleg. Csupaszra vetkőztünk és kaptunk egy nagy meg egy kistörcsit. A kicsit be lehetett vinni magunkkal a medence részhez. A medencerész tele volt gőzzel a termálvíz miatt, főleg sziluetteket láttam. Először a szuhanyzóknál megtisztítottam magam, utána végigpróbáltam az összes medencét, mindig elolvasva, hogy melyik mire jó. A legtöbb a vérkeringést serkentette, és volt néhány ami a bőrproblémákra volt ajánlott. Volt egy "termálvízesés", amikor magasból csurgott le a víz és alá lehetett ülni egy jó kis masszázsra. Az egyik medence egy hideg és egy melegvizes körből állt, és ha váltakozva gyalogoltál körbe bennük, jót tett a keringésnek. A benti részben volt még legalább öt kisebb nagyobb medence, különféle hőfokokkal. Az öltözőben utána láttam, hogy a hófokok 38-42 között mozogtak. Persze jó vörös is lettem a végére, de jól esett. Az egyik medence pont a pokol völgyére nézett. Volt két kinti medence is, egy kisebb és egy nagyobb. Érdekes élmény volt ülni a szabadban csupaszon egy medencében, amikor mínusz 5 fok és hó van. A kilátás a havas bokrok és kőlámpás volt. Mázlim volt, mert a nagyobb medencében épp nem volt senki, ezért egyedül relaxálhattam benne. Fél 4-től ennél a medencénél bár is működik, és mindenféle alkoholt meg narancslevet lehet rendelni és iszogatni a medencénél. Mondjuk a termálvizet nem kötöttem volna össze alkohollal, de biztos ők tudják, mi illik hozzá a legjobban. 

Amikor már kezdtem kicsit főni és szétázott a tenyerem, ideje volt elhagyni a fürdőt. Odakint alig éreztem a hideget, és valamiért fagyira vágytam. Így történt, hogy tejes fagyit nyalogatva sétálltam a hóesésben, és nagyon elégedett voltam mindennel. A buszmegállót egy kis információs pultos segítséggel sikerült megtalálnom és pontosan visszaértem az állomásra. A bőrönd begyűjtése után nem sokkal már érkezett is értem egy kisbusz a Hotel Izumiből. 

A Hotel Izumi egy kissé korosodó kopottas ryokan, de amúgy rendesen karban van tartva, csak néhol icit szakadtas a tapéta a wc-ben. Miután levettem a bejáratnál a csizmám, kicsekkolásig nem is láttam viszont, valahova eltűntették. Mivel itt kirúgtam a hámból és teljes ellátást kértem, bejelentkezésnél meg kellett jelölnöm, hogy hánykor óhajtom a vacsit, a reggelit és az állomásra a fuvart. Nagyon praktikus volt az egész. A szobám két fős volt, úgyhogy nekem jó tágas. WC és egy csap volt benne, viszont fürdőszoba nem, mivel ennek a hotelnek is volt saját onsenje. Volt hűtőm, és tv-m is, szóval nagyon kis luxus volt a vendégházakhoz képest. Vacsoráig még bolt másfél órám, így gyorsan átöltöztem a helyi ryokan-köntösbe és lementem felfedezni az onsent. Itt egy belső és egy külső rotenburo medence volt, és megint jó hullámban érkeztem, mert odakint épp nem volt senki. A medencéből nappal a tengert látni, most ott sötétség volt. Viszont megvilágították a környező havas fákat és a hóban kisállat nyomait is láttam, fejem felett pedig az Orion volt és a hold. Rejtett kincs ez a hotel a kilátásávval és kinti fürdőjével! És szerintem nagyon jó áron volt, 9000 yen volt minden étkezéssel együtt ez az egy éjszaka. Örülök, hogy rátaláltam. 

Vacsorára előre kellett választanom foglalásnál, hogy sertés sukiyakit vagy rákot preferálok. Gondoltam, eddigre már biztos jól teleeszem magam tengeri dolgokkal, úgyhogy a sertést választottam. Egy gyertyával fűtött mini jénaiban ott is volt a sertés sukiyakim, viszont azon túl kb. a vacsi 90%-a tengeri herkentyűből állt. Elvégre erről híres a környék, dicsekedniük kell vele. Nem bántam, szépen befslatoztam a sashimit, shrimpet, kagylót, egyebet és ittam rájuk egy kis sört. Furcsamód csak egy márka volt, és nem a Sapporo, ami ott van a szomszédvan, hanem Asahi. 

A kiadós ryokan vacsit tv-zéssel pihentem ki, utána csakazértis lementem egy utolsó fürdőzésre. Elvégre maximálisan ki kell használni a lehetőséget! És de jó döntés volt! Pont esett a hó! Eddig csak a már leesett havas tájat csodáltam a kinti medencékből, mert a pokol völgyénél is pont csak azután esett, miután kiléptem a hotelből. Most kipróbálhattam azt is, hogy ülök a termálvízben, és nézem, ahogy hullanak az arcomra a megvilágított hópelyhek. A teljes relaxálásba kicsit bezavart egy non-stop beszélő kínai ajkú kislány, de egy kis idő után elmentek, és elcsendesedett a környék. Mondanom sem kell, ennyi termálfürdőzés után nagyon jól aludtam. 

2019.02.12 - Otaru (most már tényleg)

A reggeli bogárészlelés után gyorsan elmenekültem a szállásról és elsétáltam a Nijo halpiacra, ahol a rák volt a legnépszerűbb kínálat. Utána felkerestem egy neten kinézett kávézót, ahol felszolgálták életem eddigi legcukibb lattéját. Valami kis szendergő manócska volt a latteart. Mellé kértem reggelire sajtos mézes pirítóst, ami nagyon fincsi volt, majd otthon is csinálok. 

Reggeli után elnéztem az Odori Parkba, megcsodálni, hogy rombolják szét a fesztivál után a hószobrokat. Egy részéről már lemaradtam, egyedül a helsinki katedrális állt még. A többin bőszen dolgoztak már a markológépek. Kis csoportosulások alakultak a bámészkodókból, egyfajta katasztrófa turizmus ez is. Biztos van olyan, aki ezt élvezi a legjobban a hófesztiválból! 

A fő haditervem az étkezés volt. Sajnos valamiért minden csak 11-kor nyit Szapporóban, legalábbis azok közül, ami engem érdekelt, úgyhogy nem ehettem egyiket reggelite, másikat ebédre, muszáj volt választom. Elhelyezkedése miatt a futószallagos sushit választottam végül, mivel amíg itt vagyok, ki kell használnom a friss tengeri ételeket. A Sapporo állomáson található Hanamaru sushizót néztem ki, ami nagyon nagyon népszerű volt. Ez ugyanaz, amit feladtunk Erikóval, mivel a várakozási idő akkor két óra volt. Hát, most sem volt rövidebb, viszont még nem voltam olyan éhes mint előző nap, így bevállaltam. Sorszámot kellett húzni és enyém a 109-es volt. A soron következő épp a 34-es vendég volt, szóval tényleg volt időm bőven. Annak örültem, hogy nem kellett ott ülni a sorban, hanem addigis tudtam nézelődni a bevásárló központban. Vettem is egy leárazott kéztörlőt, hogy minél jobban asszimilálódjak a japán társadalomba. Minden magára valamennyit adó japán hord magánál kéztörlőt, mert a nyilvános mosdókban általában nincs. 

Visszanéztem vagy háromszor, de még nem következtem. Aztán legközelebb rémülten láttam, hogy már a 112-es következik!! Lemaradtam! Megijedtem, hogy elzavarnak, mivel nem voltam ott időben, de szerencsére csak egy picit kellett még várnom és beengedtek. A hely azért is népszerű, mert friss és a minőséghez képest nagyon jó áron vannak a sushik. Aki nem látta kedvenc választását épp a futószallagon, az rendelhetett a sushiséfektől. Ehhez ki volt rakva mindenki elé egy afag papír és egy toll, és fel kellett írni rá, hogy miből kérünk hány darabot,vkérünk-e wasabit és mi az asztalszámunk. Rendeltem tengerisünt, ikrát, rákot, fésűkagylót. Tényleg finomak voltak.

Ebéd után itt volt az idő átköltözni Otaruba, mostmár turista célból. A Little Barrel vendégházban várt a bőröndöm. Pont becsekkolásra értem oda, úgyhogy le is pakoltam a többi cuccom is. A vendégház egy nagy belmagasságú századeleji európai stílusú épületben volt. Nagyon eklektikus volt a belső dekorációja is. A fűtést egy rakás villanyrezsóval oldották meg. 

Otaruban Elsőként felmásztam az első szállásomhoz, mivel ott felejtettem az egyik sminkem, és kérdésemre megírták, hogy még megvan. Nem bántam, mert fentről jó volt a kilátás, és legutóbb nem volt alkalmam fényképet készíteni. Most pótolhattam. Út közben ki volt írva, hogy ne fényképezkedjünk az út közepén, mert veszélyes. Kissé furcsának találtam ezt a figyelmeztetést, amíg meg nem pillantottam egy csokornyi kínai ajkú túristát, aki épp ezt csinálta. A helyi sofőrök nagyon kedvelhetik a túristákat. 

Sikeres küldetésemet követően a központ és a kanális felé indultam. A kanálisnál a turista információs épület előtt épp meggyújtották az első gyertyákat a hóba vésett Otaru feliratnál. A kanális már ki volt gyertyázva és kezdtek gyűlni a turisták. Nyugatról keletre haladtam, és mindig volt valami újabb forma vagy alkotás, amit muszáj volt lefotózni. Hangulatos volt, még a túristákkal együtt is. Később, amikor fokozódott a tömeg, már a hangulat is változott azért. 

Vacsira kaisendont ettem, és eddig ez volt a legfinomabb. Nevetséges, hogy két órát vártam a szapporói sushira, de az otarui kajáldába egyből bejutottam, és az utóbbi simán felülmúlta a sushizdát. A hely amúgy igen aprócska volt, tolóajtók vették körbe, az volt a fal, és pont annyi hely volt a pult körül, hogy le lehessen ülni. Ezért mindig azon a tolóajtón lehetett bejönni, ahol felszabadult a hely. A helyet Sawasaki Suisan no. 3-nak hívták és egy néni szakácskodott, egy lány segédje társaságában. A Little Barrell vendégházban ajánlották. 

Otaruban az üveg is népszerű, mivel üveglámpákat vittek a halászok a tengerre és fellendítették az üvegpiacot. Sok üvegbolt található a településen és gyakori túrista ajándék. 

A kanálison kívül még a településen szerte lehetett hóba helyezett gyertyákra bukkanni. Ahogy sötétedett, annyival könnyebbé vált ez a feladat. A régi vasút vonalán egész hosszú kiállítás volt havas-gyertyás alkotásokból. Különösen tetszettek a jégbe zárt préselt virágok. A posta előtt jégbe zárt bélyegek voltak, egy múzeum udvarában pedig hócsúszdát ástak a helyi önkéntesek. Bár jó sokan voltak, a tömeg inkább a kanális területére tömörült, így ez a másik helyszín hangulatosabb volt ilyen nyugisági  szempontból. Ha valaki erre jár a fesztivál idején, ki ne hagyja Otarut és a havas gyertyafény ösvényt!

2019.02.11 - Hófesztivál, harmadik nap

Reggel összekaptam magam, kicsekkoltam és ismét bementem Szapporóba. A 6 napos vonatbérletemből a mai napot terveztem felhasználni második napként, mivel már sok napom nem lesz itt, és fogynak a lehetőségek. Nehogy a végén még bukjak egy napot! Emiatt vonattal mentem be a fesztiválra, útközben csodálva a tengerpartot, amit hó borított. Láttam igen elszánt szörfösöket is a vízben. Nagyon profin hőszigetelő gumiruhájuk lehet, hogy így bírják télen is. 

Szapporó állomáson megkerestem a hófesztivál külön buszjáratát, és pont elcsíptem utolsó felszállóként az akkor indulót. A busz a Tsudome nevű helyszínre ment, gondoltam, felfedezem ezt is így utolsó nap, hiszen Odori parkot már csukott szemmel is ismertem. 

Tsudome szuper hely kisgyerekeknek! Olyan, mint egy óriási játszóház, melynek fele havas játék, másik fele kisvonat, ugrálóvárak mászóka, labirintus, stb. Annyira jó lett volna most gyereknek lenni! Így felnőttként a lehetőségek limitáltak voltak, és az egyiknél, a felnőtt hócsúszdánál már ki volt írva, hogy elfogytak a sorszámok a napra, pedig még alig volt dél. Így maradt a másik felnőtt attrakció kipróbálása: a hómobillal vontatott gumiszánkó/csónak. Ez fizetős volt, 600 yen, amit bepengettem, és beálltam a sorba. Aki sorrakerült, kapott bukósisakot, aztán beülést követően indult is velünk a hómobil. Készítettek mindenkiről egy profi képet, amit utána meg lehetett venni jópénzért. 

Hát, nem tudom, a mögöttem levő kisgyerekek hogyan maradtak bent a csónakban, mikor engem össze-vissza dobáltak a hóbuckák. Ha tudom előre, hogy így felcsap az arcomba a hó, felvettem volna a síszemüvegem és akkor biztosan jobban élveztem volna. Enélkül kissé féltem, nehogy kiessen a konaktlencsém, de szerencsére átvészelte. Azért élménynek jó volt, nem panaszkodom. 

Ezt követően körbejártam a kinti részt. Volt sok hócsúszda, mini hólabirintus, amiben kisgyerekek kergetőztek, hógolyós céltáblák, ahol a tökéletes hógolyókat műanyag hógolyó formázóval lehetett megformázni, ami olyan volt, mint egy nagy fagyiskanál. Egy hófalba emberfigurák voltak vályva, amibe beállva jó fotókat lehetett készíteni. Egy másik fotós élmény az volt, hogy belefekszel a hóba, míg a családod lapáttal beás a kép erejéig. Elvileg adtak hozzá vízálló réteget. Egy apuka nagy lendülettel lapátolta rá a havat két kacagó gyermekére, amikor arra jártam. Volt egy olyan labirintus is, amiben a falak között néha alagutak voltak. Ez csak kisgyerekeknek volt sajnos. 

A kinti részek után bementem a fedett stadion épületébe. Egy falon világtérkép volt, és matricával lehetett jelezni, hogy ki honnan jött. A térkép alapján én voltam az ötödik magyar és a negyedik magyar lány az idei hófesztiválon. Japánnak és Hokkaidónak is volt külön térképe. Érdekes elemzést lehet majd készíteni belőle utólag. Tetszett az ötlet. 

A stadion négy nagy részre oszlott, volt a kajarész, egy színpad, a felfújós ugrálóvár és játszóház dolgok, és az egyéb kategória. Utóbbiban volt a kisvonat, amit szobabiciklivel kellett működtetni. Amíg a cserekek kisvonatoztak, addig a szüleik tekertek, hogy haladjon a kisvonat. Szerintem zseniális dolog a szülők bevonására. Volt sebességszámláló is és meg lehetett próbálni megdönteni a napi rekordot. Azért volt helyi tekerőszemélyzet is, ha nem gyűlne össze elég lelkes szülő erre a célra. 

Ebédre ettem mini dzsingisz kán tálat, ami bárány sukiyaki. Mivel mini volt, vettem mellé még rántottcsirke falatokat is, majd az étkezést és benti nézelődést letudva, visszabuszoztam a különjárattal Szapporó állomásra.

Mivel aktiválva volt mára a bérletem, úgy döntöttem, visszavonatozok kicsit Otaru felé, megnézni jobban a tengerpartot. Reggel azért nem tettem, mert siettem be a fesztiválra. 

Szerencsére a bőröndöm nem volt nálam, nem kellett hurcolászni, mivel a holnapi szállásom, ami szintén Otaruban lesz, befogadta egy nappal korábban. Így Szapporóba csak a hátizsákomat vittem, egy napi cuccal. 

A gyorsabb vonattal elmentem Otaruchikkoba és leszálltam sétálni kicsit. Szerencsére szép napos idő volt. Megnéztem a havas kikötőt, aztán kisétáltam az egyik kőmólón egy kicsit. Éppen horgásztak rajta, de nem nagyon volt kapás. 

Séta közben készítettem szülinapi kártyát anyukámnak a hóban, és élveztem a talpamat melegítő kairo tasakokat. 

Otaruchikko után már nem volt kedvem sokat vonatozgatni, ezért inkább a vonatról videóztam a partszakaszt, és csak Szapporóban szálltam le. 

A fésztivál harmadik helyszíne Susukino volt. Itt jégszobrokat lehetett megcsodálni. A jégszobrok nagyon részletesek voltak, nagyon tetszettek. Különösen egy madár hallal a csőrében. A szponzoroknak is voltak cégre szabott jégszobrai, pl. Sapporo sörnek két nagy söröskorsó, egy tengeri herkentyűs étteremnek pedig jégyfalba zárt halak meg rákok. Sok képet csináltam, viszont kissé mókás, mert Susukino egy nagy piroslámpás negyed, ezért a szobrok hátterében sokszor kacérkodó lányok kacsingatnak az óriásplakátokról. 

Itt is volt jégcsúszda, és itt már felnőttek is mehettek, ezért naná, hogy kipróbáltam én is! Jó móka volt! 

Végül készíttettem magamról emlékképet, ami egész jól sikerült, ezért megvettem 1200 yenért a fizetős papírveziót, az ingyen járó minikép mellé. Legyen olyan kép emlékbe, amin én is rajta vagyok, ha már nem szelfizek, szelfibotozok. 

Vacsorára rament akartam enni a listámon levő egyik helyen, de az első sajnos zárva volt, ünnepnap miatt. A másodikban alig voltak, úgyhogy egyből asztalhoz ülhettem. Mivel az ajánlott ramen a shoyu ramen volt, azt rendeltem, egy tojással. A tojás tökéletes volt. Kár, hogy Európában nem így csinálják általában. 

A szállásom ezúttal a Susukinotól és a Nijo halpiactól nem messze található Yuyu Vendégház volt. Ez volt idáig a leghangulatosabb szállás, és mindenképp a toppon végezte volna, HA nem veszek észre egy ágyipoloskát!! Nem voltam benne biztos, hogy az e, de másnapra volt csípésallergiám, úgyhogy ezek után valószínű. Szerencsére csak reggel láttam a bogarat, úgyhogy addig legalább nagyon kényelmesen aludtam. Reggel jól leráztam mindenem, biztos ami biztos úgyhogy nagyon remélem, hogy nem hoztam magammal egyet sem! Kész mázli, hogy a bőröndöm biztonságban várakozott rám Otaruban.

2019.02.10 Szapporó hófesztivál, második nap

Reggel már nem kellett vissza gyalogolnom az állomásig, mivel pont mások is oda mentek, így együtt taxiztunk lefelé. A szállósadó bácsi kifizette nekünk a taxit, mert azt mondta, amúgy is levitt volna minket, csak most nem tud elszabadulni a recepcióról. 

Első állomásom a következő szállás, a Guest House YaDo volt, és otthagytam a bőröndöm meg hátizsákom becsekkolás előtt. Megkérdeztem a recepciós srácot, hogy meddig kell este visszaérni és megnyugtatott, hogy ráérek éjfélig. Ezzel a tudattal elindultam ismét a szapporói hófesztiválra, retúr buszjeggyel.

A busz negyed 11-re ért be, amit megírtam Erikónak, egy couchsurfös lánynak, akivel előző nap vettem fel a kapcsolatot, hogy együtt lógjunk. Ő is turistaként jött, a déli Ishigaki szigetről, ami Okinawa része, és Taiwan mellett található, úgyhogy eléggé fázott az ottani 25 fok után.

Erikóval a hotel lobbiban találkoztunk és mentünk megnézni a fesztivált. Nem zavart, hogy már láttam ezeket, mindig lehet tenni új felfedezést. Most például beálltunk plüsshóemberes emlékképet készíteni, azonban csak a mini képet kértük, ami ingyen volt, nem fizettünk 1200 yent a nagy képért. Beálltunk egy ingyen meleg kávés sorba is, és kaptunk egy kesernyés dobozos kávét, ami azért kézmelegítőnek jó volt. Ebédre Erikó vegetáriánus éttermet nézett ki, de mivel vasárnap volt, kiderült, hogy zárva vannak. Utána sushival próbálkoztunk volna Sapporo állomáson, de ott meg két órás volt a várakozás! Így hát beültünk a szemközti étterembe, ahol kaisendont (sashimi rizságyon) ettem. Volt rajta rák, ikra, tengeri sün. Egy darabig elbeszélgettünk, aztán elmentünk Erikónak sajtot venni, mivel Hokkaidó híres a tejtermékeiről. A boltos a sajt mellé csomagolt jeges tasakot, hogy ne izzadjon meg, ha esetleg fűtött helyiségbe mennénk. 

Erikó listáján szerepelt egy cukrászda, ahol csak negyed órát vártunk a leüléshez, ami Japánban semmi. Feleztünk egy fagyikelyhet és egy sajttortát. Utóbbi tetején reszelt sajt volt, ami meglepett, de passzolt hozzá. 

A beszélgetés során kiderült, hogy mindketten szeretünk karaokézni, úgyhogy természetesen nem hagyhattuk ki ezt az alkalmat! 

Karaoke előtt beugrottunk leadni Erikó sajtját a hotelében, aztán befizettük magunkat másfél óra éneklésre. Próbálkoztam Arashi számokkal is japánul, és a rappen kívül egész tűrhetően tudtam követni. Erikónak meglepően mély hangja volt, de mentek neki magas hangok is. Jól elszórakoztunk. 

Utána még nem ért véget a nap, mivel kitaláltuk, hogy felmegyünkba Sapporo torony tetejére, megnézni az esti fényeket. Nem olyan magas a torony, de az Odori Parkra szépen rá lehet látni fentről, úgyhogy láttuk a hófesztivál esti kivilágítását is. Egyes hószobrokra fényvetítettek. Sajnos valahol útközben Erikó elhagyta az egyik kesztyűjét. Kíváncsi vagyok hány félkesztyűt találtak a fesztivál alatt, mivel én is legalább 5 embert figyelmeztettem, hogy elhagyta és nem vette észre. 

A toronyból speciális alkalomként, hófesztivál révén legyalogolhattunk lépcsőn is, a lift helyett. Kicsit vicces volt, hogy ez a speciális esemény, de persze kipróbáltuk, és lelkesen integettünk a liftezőknek a lépcsőről. 

Vacsira a fesztiválon vettünk panírozott sajtrudat. Az enyémben virsli is volt. 

Aztán sietnem kellett, hogy elérjem az utolsó buszomat Otaru felé. Kicsit aggódni kezdtem, amikor elsőre nem találtam a megállót, mivel a google térkép nem oda mutatta, ahol ténylegesen volt, de aztán meglett. Elköszöntem Erikótól és visszabuszoztam a szállásra. Közben volt még egy kis aggodalom, mert a foglalásvisszaigazolásban az állt, hogy csak 10-ig lehet becsekkolni. Reméltam, hogy nem értettem félre a recepcióst az éjféljével, mert nagyon nem akartam a fagyban éjszakázni. 

Aztán kiderült, szerencsére, hogy felesleges volt az aggodalom, tényleg éjfélig volt recepció és velem egyidőben még két másik vendék is érkezett. A YaDo vendégház sima emeletes ágyas hostel szobás volt. Talán 8 ágyas, de mivel naponta máshol vagyok, ez a részlet már nem rémlik. A fürdőszoba viszont nagyon tágas volt és új kinézetű. A női alvórész külön kódos ajtóval volt leválasztva a többi résztől. 

Eddig, fürdőszoba szempontból ez a kedvenc, csak sajnálom, hogy nem adnak papucsot. 

2019.02.09 - Szapporói Hófesztivál

Enyhe fejfájással ébredtem, de szerencsére feledtette velem a Potmum hostel szuper morihico kávéja. Tudtam, hogy itt muszáj lesz kávéznom, amikor kiderült, hogy a wifi kódjában is benne van, hogy kávé. Ráadásul mivel az instagramra feltöltöttem róluk képet, kaptam úti csöpögtetős filteres kávét ajándékba! 

Egy rizsgombóc reggeli után a hófesztivál felé vettem az utat. Mivel ezen az estén Otaruban volt a szállásom, ezért a bőröndöm és hátizsákom egy csomagmegörzőben hagytam, közel az Otaru felé közlekedő busz megállójához. A megálló közel volt a hófesztivál Odori Park helyszínéhez is, ahol a nagy hószobrok vannak. 

Amint feljöttem a felszínre, máris ott tornyosult előttem egy seregnyi hószobor.

A park 12 blokkra van felosztva, és mindegyikben volt valami látványosság. A 12-ik volt a helyi civil hószobrászok tere, ahol a közönség megszavazhatta kedvencét. Az idei nyertes csapat már 18-ik alkalommal vett részt a versenyen. Volt egy rakás anime karakter, pokemon, hello kitty, állatfigurák. Sok még felismerhető állapotban, néhány kissé megroggyanva. A 11-ik blokkan a nemzetközi csapatok remekműveit csodálhattuk meg. Nekem különösen a kínai csapat munkája tetszett, viszont az első helyezett a thai csapat lett, fátyolos farkú aranyhalaival. 

A következő blokk nagyon jól nézett ki! Egy óriási Star Wars hószobrot tartalmazott. Volt rajta óriás R2D2, óriás C3PO, és egy X-wing, amibe be lehetett szállni fényképezkedni. A fényképhez viszont sorszámot kellett húzni, amit naponta 3-szor osztottak, és maximum 100-at. A japánok pedig sokan vannak, és szeretnek sorbanállni... Ez azt jelentette, hogy negyed órával a következő osztás előtt már pont lekéstem a biztos bejutók csoportját, és beállhattam a talán még esélyesek sorába. Előttem négy japán állt, mögöttem egy külföldi lány. Szóba is elegyedtünk és megtudtam, hogy Oliviának hívják és Kaliforniából jött. Azaz pontosabban Osakából, mert most ott tanul egy évig. Elpanaszolta, hogy már háromszor is próbálkozott sorbanállni, de elküldték, hogy túl korán jött. Erre mire legközelebb visszajött, már a lecsúszók sorába került. A felügyelő japán srácokat furdalta is erősen a lelkiismeret! Reméltük, hogy emiatt mindenképp adnak neki sorszámot valahogy! (és talán akkor már nekem is..) Lement a tuti bejutók sora, és izgultunk. Az előttünk levő japánok bejutottak, a srácok pedig közölték, hogy már csak egy darab sorszám van, ezért, ha nem vállaljuk együtta fotózkodást, akkor az egyikünk lemarad. Mivel a sorakozás alatt már összebarátkoztunk, persze egyikünket sem zavarta, úgyhogy párosan bejutottunk utolsókként. A mögöttünk állóknak már csak akkor volt esélyük, ha valaki időközben visszamondja. Időzónákra adták a sorszámokat, és a miénk fél 6-tól 6-ig tartott, addigra kellett visszamennünk. Olivia elment szentélyt nézni, én pedig maradtam a fesztiválon, nézelődni. 

Nagyon hálás vagyok a sorsnak, amiért mögém állította Oliviát, ugyanis olyan áttörő tudásra tettem szert általa, amely jelentősen megváltoztatta a hokkaidói kirándulásomat. Tudom, drámain hangzik, de ez fontos tudás, a neve pedig kairo. Nem a város Egyiptomban, hanem a kis levegőre aktiválódó melegítő tasakocskák. Nem, nem most találkoztam ezzel először, viszont azt eddig nem tudtam, hogy van külön a zokni talpára ragasztható változata is! Első dolgom volt a sorbanállás után, hogy vegyek egy csomagot a legközelebbi combiniben (értsd vegyesbolt), és rányaljam (nem szó szerint) őket a talpamra. Onnantól így kezdem minden reggelem és nem is fázik a talpam. A legjobb.

Visszatérve a szobrokhoz, egy nagy lóversenyt ábrázoló hófal következett, aztán a szomszéd blokkban zöldségeket szállító vonatot láthattunk. Volt egy blokk, ami jégfal volt és nem hó. Egy japán várat faragtak meg, előtte pedig három alulöltözött (azaz pont hogy alul nem öltözött) lányka ugrált és énekelt a hószínpadon, rajongóik lelkesedésére. Attól fáztam, hogy rájuk néztem! Miniszoknyában voltak, harisnya nélkül, amikor én meg épp azt állapítottam meg magamban előtte pár perccel, hogy még mintha a szemgolyóm is fázna, olyan hideg van. Értem, hogy ugráltak, de akkor is. Brrr. 

Volt egy Hatsune Miku hófal is, mivel ez a japán vocaloid karakter erősen képviseltette magát ezen a 70-ik fesztiválon. Erre külön Hó-Miku dizájnt csináltak, és korlátozott forgalmú ajándéktárgyakat dobtak piacra, amiért ebben a blokkban állhattak be kígyózó sorba a rajongók. 

Kaja blokk is volt, ahol fesztivál ételeket meg rament árultak. Fura lesz hallani, de nem rament ettem, hanem imomochit, ami édesburgonyás mochi volt pálcikán. Nagyon fincsi volt, de nem elég, ezért utána küldtem két héjában grillezett fésűkagylót, majd desszertnek új kedvenc kávésomtól, a morihicotól egy yuki no oshiruko nevű desszert italt. Utóbbi meleg epres tej volt, mochival, eperdarabokkal, granolával. Mindennel elégedett voltam. 

Majdnem elfelejtettem említeni, pedig ez volt az egyik leglátványosabb, felépítették hóból majdnem teljesen életnagyságúra a Helsinki katedrálist! Előtte japán enka énekesek adtak koncertet, mikor arra jártam. 

Több hófal nem rémlik, viszont volt jégcsúszda a kisgyerekeknek, és egy oyan játék, ahol a képernyőn lévő hóembereket kellett dobálni igazi hógolyókkal, amíg át nem alakultak jegesmedvévé. 10 fős volt egy csapat, és mérték a legjobb addigi teljesítményt. 

Az Odori Park keleti végét a Szapporo torony zárta, ami előtt egy koripálya volt, meg egy hosszúéletű karácsonyfa. 

Mire végigértem, el is telt az idő, úgyhogy siethettem vissza az X-wing fotózásra. Már várt Olivia (nem késtem!), és mehettünk is fényképezkedni. Felmentünk a színpadra, és beálltunk az X-wingbe, pózoltunk kettőt, aztán vége is volt. A képet odaadták miniben, amin rajta volt egy QR kód és jelszó, ahonnan le lehetett tölteni a képet digitálisan. 

Ezt követően Oliviával kettesben nézelődtünk tovább. Az egyik blokkban síugró pálya volt, és néha bemutatókat tartottak. Pont kezdődött egy, úgyhogy odamentünk megnézni a síugró fiatalok produkcióját. Volt köztük 10 éves is, nagyon menő 360-as fordulatos ugrást nyomott. Biztos van már rajongói klubja a suliban. Az idősebbeknek (értsd 13 év felett :D ) már nem írták ki a korát. Lányok is ugrottak, bár sajnos mindig elestek, pedig nagyon szurkoltunk nekik. Egy srác kamerával ugrott, és voltak szinkronban ugrók is. Ügyesek voltak, na. 

Utána fáztunk, ezért gyorsan beültünk szemben egy kávézóba melegedni, meg tölteni a telefont, és a második emeletről még láttuk kicsit a síugrókat. 

Még beszéltük, hogy felmegyünk a toronyba is, de már sajnos nekem nem volt időm, mivel el kellett jutnom Otaruba, és becsekkolnom 10-ig. 

Elbúcsúztam Oliviától, és begyűjtöttem a csomagmegörzőben hagyott cuccaim, aztán levadásztam a buszmegállót, ami kissé körbe volt havazva. 

A busz késett pár percet és nem állt senki más a megállóban, úgyhogy már kezdtem aggódni, hogy rossz helyen állok, de aztán felbukkant a busz. Működött a Suica kártyám is, és még akadt hely, bár a kisbőröndöm a folyosót torlaszolta, szóval bőröndökkel nem ajánlatos buszozni, de amikor le akart szállni valaki, azért mindig megoldottam a dolgot. Az út Otaruig picivel több mint egy óra volt, és a kis késéssel 21:40-re értem a végállomásra. Innen még gyalogolnom kellett hegynek felfelé a bőrönddel, úgyhogy megint aggódtam kicsit, hogy nem késem-e le a becsekkolást. Az esti hóbaburkolózott Otaru csöndes volt és hangulatos. Osztrák sífalura emlékeztetett a hangulata. 

A szállásra, ami ezúttal az Otaru Guesthouse Harvest volt, 2 perccel 10 előtt értem oda, aminek nagyon örültem. Utánam fél órával még érkezett egy pár, és nekik is sikerült becsekkolniuk, szóval nem volt azért teljes szigor. Itt egy kétszemélyes tatamis futonos szobám volt jó áron. Kényelmes volt és meleg. Kaptam mini törülközőt, meg egy lepedő méretűt, aminél attól tartottam, hogy mégis inkább lepedő, ezért nem mertem összevizezni, maradtam a kicsinél. A Potmumban ilyen téren nagy luxus volt, három törcsi, fogkefe, fogkrém és még elvihető papucs is járt a kapszulámhoz. A Harvest viszont adott teát és kávét, és egy teljes szobát. A többi vendég koreai, kínai, egyéb ázsiai túrista volt. A kínai család kissé hangoskodott, de éjfélre mindenki elcsendesedett, így könnyen elaludtam. Így telt az első fesztiválnapom.

Japán 2019.02.07-08 - Odaút

Negyed 4-kor, vagyis hajnalok hajnalán keltem, ugyanis az akciósabb Air France jegyem reggel 6-kor indult Párizsba. A reptérre sikeresen és időben kiértem, ezért gondoltam, elnézek a Sparba, hátha nyitva van. Még korán volt a Spárosoknak, viszont pont szembejött teljesen váratlanul anyukám unokatestvére, aki Milánóba készült, bevásárló körútra. Megörültünk és elszórakoztattuk egymást beszállásig, így nem telt unalmasan egyikünknek sem a várakozás. Celebet is szpottingoltam, mivel beszállásnál a sorban Alföldi Robi állt előttem a barátjával. Ők is túristán utaztak. 

Párizsban fél 9-kor szállt le a gép, és mivel a tokiói járat csak délután 4-kor indult, volt egy rakás időm. A küldetésem az volt, hogy bemegyek a városba és visszaadom a Párizsban élő Francknak a mini pendrive-ját, amit még Koreában adott kölcsön. Hétköznap lévén, csak ebédidőben ért rá talizni, így előtte mászkáltam kicsit a környéken, és párizsi utcarajzokat, azaz inkább utcamozaikokat vadásztam. Egy darabot sikerült csak felfedeznem, viszont találtam helyette egy nagy parkot, benne Louis Vuitton alapítvánnyal, egy nagy hattyús tóval és sok sétáló erdei ösvénnyel. Itt ütöttem el az időt ebédig, és határozottan jobban telt, mint a reptéren. 

Franckkal egy sarki pékségbe mentük, ami nagyon népszerű volt a környéken dolgozók körében. Egész japános sor formálódott, mire odaértünk. Én éclairt ettem, mert csaltam, és korábban benyomtam egy melegszendvicset. Egy közeli parkocskában ettüknmeg, mivel szép napos időnk volt. 

Tali után elbúcsúztam, majd igyekeztem vissza a reptérre. Olyan egy órásra saccoltam az időt, ha minden jól megy. Hát persze, hogy nem ment jól... Kedvenc kiszámíthatatlan RERB keresztbe tett, és leállt teljes vonalon baleset miatt. Persze mindent csak és olyan fóanciául mondták be, amiből alig értettem valamit. Az lett gyanús, hogy kezdett kiűrülni a szerelvény, ezért gyorsan rámentem a Twitter oldalukra, ahol már érthetőbb volt a kommunikáció. Azt ígérték, kettőre indul újjra, azonban nekem picit három utántól már kezdődött a beszállás. Nem is várakoztam, hiszen Japánt azért mégsem olyan szívesen késtem volna le, vonatjegy kuka, irány a taxi. Pont volt felettünk egy Novotel, és pont téblábolt ott egy taxis, aki már ugyan épp végzett erre a napra, de amikor megtudta, hogy a reptérre lenne, rábólintott. Így történt, hogy a párizsi átszállásom majdnem annyi lett, mint a teljes repjegyem fele... De legalább nem unatkoztam! 

A Párizs-Tokió járat nagyon északon repült, így kb. 11 órás volt az út, ami rövidnek számít ebben a viszonylatban. Egy idősebb japán úr ült mellettem, aki félúton leöntötte magát vörösborral, más különben nem sok vizet kavart. Viszont valaki a környékemen kutyaszarba léphetett, mert néha pontosan olyan szag csapta meg az orrom. Titkon reméltem, hogy nem én vagyok a bűnös, a nagy parkturizmus után. (ui: nem én voltam!)

A 11 órát még követte egy Tokió-Sapporo út, amit igyekeztem végigaludni. A kettő között lezavartam egy villámgyors vízumszerzést, kevésbbé gyors bőröndbegyűjtést, és még vonatbérletet is volt időm venni. Rendesek, mert a nemzetközi terminálról is fel lehet adni bőröndöt, nem kell elhagynom hozzá az épületet. Csak betartják az ebészünetet. Akinek nincs türelme várakozni, az átmehet becsekkolni a belföldi terminál épületébe is, de én inkább kivártam, semmint hogy bolyongjak a bőrönddel. Utána kényelmesen átbuszoztam a másik terminálra és hamarosan beszállás volt. 

Ezt a harmadik utat bóbiskolva vészeltem át. Olyan két órás volt. Osztottak italt, de akkora volt a gép, hogy nem értek a végére leszállásig (60 sor, A-tól J-ig!). Ezt úgy oldották meg, hogy az utolsó 6 sor rendelését egyszerre vették fel, papírra felírva, aztán szépen kiosztották az italokat. Ami még érdekesség, a pici japán légiutas-kísérők gumibottal ellenőrizték, hogy be van-e zárva a felső csomagtároló rendesen, mivel nem érték fel. 

Végre megérkeztem Chitose reptérre, ahol venni akartam volna túrista sim kártyát, de nem volt az a fajta (so-net), amit kinéztem. Aztán a Sapporói vonatpályaudvaron találtam végül egy automatát, ami árulta. 

A vonat, amivel a reptérről bejutottam a városba is kihívás volt! Mivel kemény télidőben jöttem Sapporóba, nagy volt a hó és a hideg, ezért a vonat akadozva közlekedett. A google térképes útvonaltervező szerint a késés oka az volt, hogy jeges volt a vonatkerék. Ez azt jelentette, hogy jól tele volt a vonat, amire úgy kellett felnyomakodni. De sikerült, így végre bejutottam. A szállás is meglett, becsekkoltam, aztán mentem megenni első ramen levesemet vacsira, a népszerű Ramen Shingen nevű helyre. Amikor azt mondom népszerű, az azt jelenti, hogy este fél 10-kor hóesésben is fél óra sorbanállás van odakint, utána még fél óra odabent. Ez az empatikusabb embereket arra készteti, hogy amikor sorra kerül, nagyon gyorsan egyen, hogy ne fagyoskodjanak sokáig -10 fokban a kintiek. Hát az előttem lévők nem voltak túl empatikusak. Az ajánlott a shenshu ramen volt, ami miso alapú. A tészta fincsi volt, kerek vastagabb és sárga. A lé annyira nem nyűgözött le, de nem is telített el annyira, úgyhogy utána még bírtam mozogni. Ettem gyozát is, fincsi roppanósat. 

Utána gyorsan visszametróztam a szállásra, mielőtt elment volna az utolsó metró. Sétálni nem lett volna jó a nagy hóban.

A szállás kapszula szerű, de csak 6 fős a szoba, úgyhogy igazából jól szeparált hostel. 

Mondanom sem kell, alig érte a fejem a párnát, már aludtam is. Így telt az első két napom.