2018.08.09 - első napi csajos buli

Ismét Japánban!

Ezúttal Lufthansával utaztam, Frankfurton keresztül, Hanedára. Mivel Frankfurtban volt 4 órám az átszállásra, megérdeklődtem, hogy merre található a Lufthansa bolt, mert venni akartam pontokból egy felfújhatós nyakpárnát a hosszú útra. Ki kellett mennem a biztonsági kapun hozzá, de utána hamar visszaengedtek, így simán ment minden. Miután összefogdostam az összes reptéri pokemont bóklásztam a reptéren és próbáltam USB töltőtpontot keresni a haldokló telefonomhoz, de csak valami egyéb fajta konnektorok voltak, vagy olyan fura USB, amit nem érzékelt a telefonom. Nem izgultam azért, mert megvolt kinyomtatva is a beszállókártyám szerencsére. ANA géppel mentünk Japánba, így kipróbálhattam ezt a légitársaságot is. A JAL nekem jobban tetszett, finomabb volt az étel. Az a hír járta, hogy az ANA gépen fenékmosós japán WC van, így mentem is felfedezni, de sajnos csak a sima légi pottyantós volt itt is. A business osztályról persze nem tudok nyilatkozni. 

Miután kiolvastam a könyvemet, volt 7 órám alvásra, amit igyekeztem kihasználni, hogy minél kipihentebb legyek leszállás után. Ugyanis az érkezésem napja volt az egyetlen olyan nap, amikor Yuka barátnőm ráért találkozni, így ki akartam használni minden maradék percet, nem akartam korán kidőlni. Miccsi barátnőm is bejelentkezett Yukához, mivel ő is csak aznap ért rá, így az volt a terv, hogy ott találkozunk délután. Egy darabig bizonytalan volt, hogy Miccsi jön-e végül, mert tájfunt ígértek aznapra, és én is izgultam, hogy majd rázni fogja a gépet, de végül minden jól alakult. A tájfun reggel továbbállt, így elkerültük egymást, Miccsi pedig kimerészkedett, és megvalósulhatott a hármastali. 

A gép simán landolt és a Japánba való bejutás zökkenőmentes volt nagyon. Szerintem most jutottam be a leggyorsabban az országba, alig volt sor és egy szót sem kérdeztek. Odakint trópusi fülledt levegő fogadott, nosztalgikus volt és nyár-hangulatú, és persze jó meleg, de így délutánra nem volt olyan elviselhetetlen. Yukához fél 6 körül értem oda. Szerencsére elküldte a házról a képet, így az alapján be is azonosítottam. Már Miccsi is ott volt és megismerhettem Yuka férjét és cuki féléves kislányát, aki egy tündéri kisbaba. Alig hallottam sírni valamennyit. Ha ölben volt és letették, simán játszott tovább magában, nem panaszkodott. Nyugodt gyerek. Vittem neki hímzett galléros fehér rugdalózót, ami talán jó is lesz rá. 

Beszélgettünk kicsit a lányokkal a hűtött szobában, aztán közben Yuka kiugrott a boltba vacsiért, amíg Miccsi rajongó-társammal megbeszéltük az Arashi fejleményeket. Még taglalhattuk volna tovább, de aztán Yuka szólt, hogy menjünk le vacsizni, mert elkészült a curry. Kaptunk hozzá kagylós miso levest és salátát is, majd desszertre pudingot. Fincsi volt minden. Közben Yuka férje valami mangalicás tv programot próbált megtalálni a neten, de végül feladta. Ekkor világosítottam fel Yukát, hogy a Pick szalámi egyébként nem mangalica, amin kicsit meglepődött, de azt mondta, hogy nem baj, mert finom. Mondta, hogy holnap jön majd az anyukája, aki szintén szereti. 

Vacsi után még beszélgettünk kicsit, vagyis főleg a japánok, amíg én próbáltam ébren maradni. Utána Miccsi elindult haza, én meg zuhanyozni. Babafektetést követően még Yukáztam kicsit, és nosztalgiáztunk egyet Budapestről. Egész sok szóra és kifejezésre emlékszik még! Simán elmondta például Halász Jutka szülinapos dalának a refrénjét! Meg is dícsértem. Számolgatták a férjével, hogy hány év múlva tudnak majd utazni a gyerekkel vajon. 

Ekkorra már feldobott a meleg fogadtatás, és beütött az időeltolódás is, így a fárasztó út ellenére alug bírtam elaludni, pedig egészen fél éjfélig elbeszélgettünk. Jó első nap volt.

Japán 2017Q4 - Hazaút

Halogattam, halogattam, mert amíg nem írok róla, kicsit olyan, mintha még kint lennék Japánban. De az igazság az, hogy: november 15-e reggelén kicsekkoltunk a szállásról és elindultunk a Haneda reptérre. Izgultam, mert reggeli csúcsidőben kellett átkelnünk a fél városon vonattal, bőröndökkel, ezért rákerestem minden jótanácsra a témában még előző este. Találtam egy oldalt, ami megnevezte a csúcsidőben leginkább érintett vonalakat így a Yamanote körgyűrűt hanyagoltuk. A JR Joban vonal is megállt Nipporiban, és annak a gyors változata csak kétszer állt meg Shinagawa előtt, ami azt jelentette, hogy csak kétszer kellett átvészelni a ki-beszállást állomásunkig. Sikeresen meg is oldottuk a helyzetet és Shinagawában már szálltunk is át a reptér felé tartó vonatra. Tavaszi utamnak köszönhetően már egész otthonosan mozogtam azon a környéken. 

A reptérre most is hamar kiértünk, de most jobban fel voltam készülve, és tudtam, hogy még a biztonsági kapuk előtt kell keresni az érdekes boltokat, csak fent az emeleten. Az egyik játék és ajándékbolt különösen tetszett, és aki elfelejtett volna venni valakinek ajit, annak különösen ajánlom. Fent a baloldali szárny vége felé található. Sajnos még túl korán volt ramenezni, így az most kimaradt, de majd egyszer biztos kipróbálom a fenti éttermekben is, hisz kell a gyűjteményembe. Egyébként szuvenír boltok és éttermek vannak odafent, régi Edo-korszak stílusú japán utcafrontnak álcázva magukat, meg van planetárium-kávézó és matchbox versenyautopálya. Szívesen kipróbáltam volna még több dolgot, de ha túl korán ér ki az ember a reptérre, hurcolásznia kell magával a bőröndjeit, mert még nem nyílt ki a checkin. Ha viszont bőröndfeladás után akar nézelődni, még hátra van a biztonsági vizsgálat és az útlevél ellenőrzés, amit sosem lehet tudni, hogy meddig tart, így nehéz előtte relaxálni és kiszámolni az időt. Mondjuk ez alkalommal nagyon gyorsan átjutottunk az ellenőrző pontokon, alig volt sorbanállás. A biztonsági átvilágítás után a kijárat melletti asztalkánál kell bemutatni az ÁFA-mentesség igazolásaként az útlevélbe tűzött bolti számlákat, ha van ilyenünk. Könnyű elmenni mellette, így Zs-t is én irányítottam vissza oda. Szépen kitépkedték a számláit, aztán mehettünk is tovább. Odabent még arra volt időnk, hogy bedobjunk egy búcsú-rament, aztán mentünk beszállni a gépre.

JAL-lel utaztunk, és én elégedett voltam velük. Ide nem volt előre foglalt ülőhelyünk, de mivel együtt chekkoltunk be, egymás mögötti sorba kaptunk helyet. Egymás mellé már nem tudtak adni. Zs mellett egy idősebb egyedül utazó japán nő ült, aki kérésemre nagyon kedvesen átadta nekem a helyét, és szerintem ő is jól járt ezáltal, mert így egy másik idős japán néni mellé került, akivel végigdumcsizták az utat. Bár lehet, hogy Zs-vel is jól eldumcsizott volna, ki tudja. 

A filmek között szerepelt a Shinobi no kuni is, amit Micchivel moziztunk, így gyorsan meg is néztem ismét, ezúttal felirattal, ellenőrizve, hogy korábban mennyit értettem belőle valójában. Sok meglepetés nem ért, úgyhogy elégedett voltam a teljesítményemmel. 

Az ételek finomak voltak, és amit érdekességként említenék, az a Yoshinoya gyorsétteremlánc-JAL együttműködése, Air Yoshinoya néven. Teljesen autentikus yoshinoya-féle gyudont kaptunk, amihez külön műanyag tasakban járt folyékony tojássárgája, tojás-szósz néven. Örültem, mert szeretem a gyudont és a mostani út során pont kimaradt. 

Londonban szálltunk át, ahol muszáj volt bedobnom egy Toastie-t, bár a JAL út után nem is voltam éhes. Jó sok időnk volt a két gép között, amit Pokemon vadászattal töltöttem el. Vajon Brexit után is lesz arra EU roaminghoz hasonló? Remélem! A hosszú repülés fárasztó volt ugyan, de még egész jó hangulatban voltam, főleg ha a Heathrow alkalmazottjaihoz viszonyítom a dolgot, akik többsége elég morcos kedvében volt. Ezen nem segített, hogy a biztonsági vizsgálatnál szinte mindegyik táska félrement kézi átnézésre, és az érintett utasok ki voltak akadva. Lehet, hogy engem is jobban zavart volna, ha szűkösebb lett volna az időm. 

Ami sokkal jobban lefárasztott és nyűgössé tett, az a London-Budapest közötti kb. 2,5 óra volt. Azt hittem, már sosem érek haza. Aztán mégis megérkeztünk, a bőrönd is egész hamar csatlakozott, míg végül szüleim kocsijában úton voltam a lakás és az ágyikóm melege felé. Ezzel véget ért Japán 2017Q4-es utam is. Viszlát jövőre! :)

Japán 2017Q4 - Takaosan és Ikebukuro

Utolsó teljes napunkon olyan helyre szerettem volna menni, ahol még nem jártam. Az egynapos kirándulások közül Takaosanra esett a választásom. Takaosan egy 599 méter magas hegy Shinjuku állomástól kb. egy órányira vonattal. Népszerű a kirándulók körében, mivel jó kis kiránduló ösvényei vannak és szép kilátás nyílik a tetejéről. Van rajta egy buddhista-shintoista templom komplexum is. 

Mivel arra még eddig nem voltam, gondoltam, itt az ideje megnézni. Ősszel különösen népszerű a színes falevelek miatt, így talán annyira nem volt baj, hogy nem volt túl napos időnk, ez kicsit redukálta a tömeget. Kicsit. Mert azért a fő ösvényen nyüzsgés volt rendesen.

Shinjukuból elvonatoztunk a Takaosanguchi megállóig, ahol úgy döntöttünk, a siklóval megyünk fel félútig, hogy időt nyerjünk vele. Előtte még bedobtunk egy kis parázson sült édesszójás dango-t, mert természetesen a siklóig vezető útról nem hiányozhattak a helyi finomságokat kínáló árusok. A sikló üléses volt, de állóhely is van az elején meg a végén, és javaslom is, hogy ott utazzon az ember, mert jól néz ki, ahogy a táj feltárul a sikló előtt/mögött. Mi sajnos nem fértünk már oda, így ablakhoz ültünk, de azért onnan sem volt vészes a látvány. Állítólag ez a világ legmeredekebben közlekedő siklója, és egy szakaszon Zs kapaszkodott is, nehogy kúcsússzon az ülésről. 

Odafent megtaláltuk a fő túraösvényt a csúcs felé és azon haladtunk egy darabig, aztán a majom parknál (amit tudatosan kihagytunk) rátértünk az egyik kisebb oldalösvényre, hogy megússzuk a tömeget. 

Először a függőhidas 4-es ösvényen mentünk. Volt ezen is forgalom, de lényegesen kevesebb és kezelhető. Ez rendes erdei ösvény volt a hegyoldalban, semmi aszfalt vagy építmények. Valamiért mindenki velünk szembe jött, de elvileg kétirányú volt, mert csak a 6-oshoz írták, hogy felfele egyirányú. Megállapítottam, hogy Japánban is él a túratársakra ráköszönés kultúrája, szinte minden szembejövő köszönt nekünk. Ha 80-szor nem hallottam, hogy konnichiwa, akkor egyszer sem. Persze mi is mindig visszakonnichiwáztunk, illedelmesen. Érdekes volt látni, hogy ezeken az oldalösvényeken csak japánok közlekedtek. Kivétel nélkül mindenki japán volt (vagy legalábbis úgy beszélgetett a túratársával). Pedig kellemes kis túraútvonalak. Kedvencünk Zs-vel a kiránduló ovis csoport volt, sárga egyensapiban. Menetelő ovisdalt énekeltek, amint elhaladtak mellettünk. Nagyon kis cukik voltak. 

A hegytetőről tényleg szép volt a kilátás, de sajnos az idő miatt a Fuji nem volt látható (khm városi legenda khm), és az őszi falevelek is még csak kezdeti színesedési fázisukban voltak. Azért jól néztek ki a fakoronák és a mögöttük húzódó hegység látképe. Mivel még időben jól álltunk, továbbmentünk a Jinbasan ösvényen a következő kilátópontig. Út közben találtunk egy hegyi éttermecskét, ahova beültünk, vagy inkább ki, mivel csak kinti asztalai voltak, egy finom adag soba tésztás levesre. Az enyém a hegyi zöldséges változat volt, és nagyon jól esett. Kaptam mellé egy csésze meleg  zöldteát is. Hangulatos kis hely volt és nyugis. Külön értékeltem, hogy a mellettem lévő asztalnál a lányok Arashiról beszélgettek. 

Ezen az útvonalon amúgy már nem volt olyan tiszta kilátás a tájra, mert belógtak mindig a fák, de azért mint erdei túra jó volt, sok madárkával. Utána visszafordultunk, nehogy ránksötétedjen még odafent, és a főkilátótól az 5-ös és 3-mas ösvényeken jöttünk le.

Visszatérve a főútvonalra, a Yakuoin templom épületei között vezetett az utunk. Nagyon szép színes faragott épületeket láttunk. A főmotívum a tengu volt, ami egy hosszú orrú hegyi kobold, a hegy lakója. 

Volt egy nagy kerek kőgyűrű is, amin át kellett bújni aztán kívánni és egy farúddal megkongatni pár vasgyűrűt. Remélem, valami jó fog történni, mert a kiírás csak japánul volt, és abból nem jöttem rá, hogy mi a tematikája... A környékén szerelemmel (öt yenes érmék piros madzagra fűzve) meg találkozással, házassággal (sok sok csengettyű) kapcsolatos szentélyek voltak, úgyhogy talán hasonló lehetett ez is. Nagymamáim biztosan értékelni fogják.

Lefelé már nem siklóval jöttünk. Erre a szakaszra üzemel még egy libegő is, de inkább gyalogoltunk. Elég meredek és szerpentines út volt, aszfalton, így inkább kihagytam volna így utólag. Az viszont mókás volt, amikor az éles kanyarokat még az icipici japán teherautók meg kisbuszok is csak tolatós fordulással tudták bevenni. Valóban meredek ez a hegy.

Pont sötétedésre értünk le, majd visszatértünk az állomásra, és egy átszállással Shinjukuba. Utolsó nap lévén, még nem volt kedvem visszamenni a szállásra, ezért Ikebukuroban leszálltunk körülnézni. Betértünk a Sunshine city plázába és ettünk Coco curry-t vacsira. Olyat választottam a többoldalas menüről, amin a curry mellett egy húspogácsa volt, közepén egy lágytojással. Finom volt, de átverés, mert kiderült, hogy a húspogácsa középen lyukas, csak pogácsagyűrű, amit takart a tojás. Trükkösek.

Miután elűztük túra utáni éhségünket, benéztünk egy játéktermes helyre, ahol lenyomtunk pár menet taiko no tatsujint. Jó volt ismét dobolni. Megvettük utolsó ajándékainkat a környező boltokban, aztán ideje volt visszatérni a szállásra pakolni. Azonban előtte még muszáj volt kipróbálnom a Starbucks jelenlegi szezonális italát, a málnás fehércsokis frapuccinot. Meglepően finom volt, ízlett. Valamiért édesebbre számítottam, de még kezelhető volt. 

A pakolás ijesztő káosszal indult, de hihetetlen módon sikerült betuszkolni mindent a bőröndbe. Persze hagytunk a hotelnek jópár dobozt meg zacskót meg egy farmernadrágot a procedúra végére, de ha a svéd lány bőröndjén nem akadtak fenn, akkor nem lehet nagy probléma, megoldják. Kíváncsi vagyok, miket szoktak mások hátrahagyni, a takarítók biztos tudnának mesélni. Reggel irány a Haneda.

Japán 2017Q4 - Sétahajó, mozi, sukiyaki

Ez a nap Micchi nap volt, amit Micchi barátnőmmel töltöttem. Délben találkoztunk Nippori állomásnál, és mentünk Asakusába (mivel nem múlhat el nap, hogy ne járjak arra), ahol felszálltunk egy hajóra. Az első program ugyanis sétahajókázás volt a Sumida folyón, Odaibáig. Szerencsére nagyon szép napos időnk volt, így a hajó fedélzetére is ki tudtunk menni. Az út második fele különösen látványos volt, amikor leértünk az öbölrészbe a magas toronyházakkal és a Rainbow híddal. Maga a hajó úgy nézett ki a sok buborékszerű üvegablak miatt, mint egy scifi filmbeli űrhajó. 

Odaibában leszálltunk és elnéztünk a Fuji tv épületébe, ahol óriás Arashi plakátot fotóztunk. Aztán megkerestük az új unikornis szarvú óriás gundam robotot a Diver City pláza előtt. Nemrég lett lecserélve a korábbi erre a felfejlesztett verzióra. Mondjuk én még mindig azt a verziót várom, amibe bele is lehet ülni. Remélem, egyszer lesz olyan is! 

Ebédre a pláza étteremrészén ültünk be kaisendont enni, ami a sashimi rizságyon. Az enyémen volt tonhal szelet, lazac és mégtöbb tonhal, csak pépes formában. Nagyon finom és friss ízű volt. Közben tanakodtunk, hogy mi legyen a következő program, és kitaláltuk, hogy üljünk be moziba. Jelenleg két Arashi tag filmje is ment, így választanom kellett, hogy melyik legyen a kiválasztott. Az egyik most jött ki, a másikban viszont a kedvencem volt és Micchi szerint meglepő, hogy még mindig műsoron van, mivel július óta adják már. Jobban megnézve, már csak Odaibában adták, így ezt jelnek vettem és amellett döntöttem. 

Mivel még volt a moziig egy kis idő, azt a pláza játéktermében töltöttük, végre végre a dobos Taiko no tatsujin játékkal. Jó móka volt, és Micchi is játszott velem. Viszont aki kipróbálja, ne Odaibában tegye, mert itt a kétfős menet 400 yen volt, és máshol fele ennyiért is játszható.

A mozinak szép nagy vászna volt, és mivel régebbi filmet néztünk, alig voltak rajtunk kívül. Tuti a többi néző is Arashi rajongó volt. A film címe Shinobi no kuni, azaz ninják országa (angol címe Mumon, a szereplő neve után) és az Iga prefektúra ninjáinak összecsapását mutatja be Nobunaga hódító seregeivel és a ninjaéletet. Volt benne CGI, sok komikus elem és szomorú rész is. Nekem tetszett, és bár felirat nélkül nem mindent értettem, azért nagyjából tudtam követni.

Vacsorára Tokyo állomásra mentünk, ott pedig a Marunouchi épület 35. emeletén található elegáns Moritaya étterembe. Nem is tudom, ettem-e már ilyen elegáns helyen. A kilátás az esti tokiói fényekkel természetesen pazar volt, és az étel is nagyon finom. Menüsort szolgáltak fel nekünk. Elsőként előételeket kaptunk gyönyörű őszi dekorációval és külön leírással angolul, hogy mi micsoda. Aztán főételként a sukiyaki következett, amit egy kimonós felszolgáló néni sütött meg nekünk az asztalnál. Először felvert egy tojást a tányérunkban, majd arra szedte rá mindig az aktuálisan elkészített adagot. Amint kiűrült a tányérka, szedte is a következőt. A marhahús vékonyra volt szeletelve, hamar megsült. Mint megtudtam, Kagoshimáról származott, ahol híresek a marhák. Maga az étterem kiótói, és a rizs is kiotói rizs volt. Természetesen nem maradhatott el a desszert sem, amit szintén elegánsan tálaltak, virág dekorációval. Az étterem többi vendége mind külföldi business partnerét lenyűgözni kívánó japán üzletember felállás volt. A szomszédos asztalnál valami amerikai fejes osztotta az észt a japán leányvállalati alfejesnek mindenféle szervezeti átalakításról, meg hogy mit szeretne látni a jövőben. A végén meg tanácsot kért, hogy hol vegyen jó minőségű öltönyt Tokióban. Komikusan filmszerű volt az egész, bár az amerikai pökhendi lekezelő stílusa eléggé idegesített.

Micchitől, ha ez eddig mind nem lett volna elég, még szülinapi ajándékot is kaptam! Természetesen Arashi-sat, a legújabb CD-jüket. Alig várom, hogy meghallgassam.

Utána még sétáltunk picit a környék utcáin, csodáltuk a karácsonyi kivilágítást és egy dán ikebana művész virágos karácsonyi kompozícióit, amíg ránk nem kapcsolták a fényeket egyszercsak. Ez egyértelmű jele volt, hogy már későre jár és ideje elbúcsúzni, így együtt visszamentünk Nipporiba, ahol Micchi átszállt a saját vonatára. Az éjszakai vonatok hangulata teljesen más, sok a dülöngélő ember, és árad a kocsikban az alkoholszag, mint ahogy a pesti éjszakai buszokon is jellemző. Viszont továbbra is csendben vonatoznak az emberek, nincs a vonaton hangoskodás, bár lehet, hogy csak ilyen kocsit fogtunk ki, ehhez még nem vonatoztam kint eleget éjszaka, hogy általános következtetést tegyek a témában. Minden esetre Tokióban sem szeretem az éjszakai vonatokat.

Micchivel nagyon jó tartalmas és vidám napot töltöttem, olyan programot próbáltam, amit eddig Tokióban még nem, és mivel végig japánul beszéltünk, a nyelvet is sokat gyakorolhattam. Örülök, hogy rámírt és sikerült találkoznunk. Remélem, hamarosan Budapesten is találkozunk, hogy viszonozni tudjam a sok ajándékot és pátyolgatást!

Jalán 2017Q4 - Dobmúzeum és táncóra

Reggel a többiek kicsekkoltak, mi meg be. Elintéztem, hogy ne kelljen elhagyni a szobát majd visszatérni, így kitakarították úgy, hogy még benne volt a cuccunk. Az én szobámat kértem, mert az a sarkon volt, így csak egy oldalról fenyegetett volna zajos szomszéd (de szerencsére nem volt onnan sem). Zs áthúzta a csomagjait, neki kellett kicsit pakolnia, de neki szerintem gyorsabban ment, mint ha nekem kellett volna. Más hihető érv most nem jut eszembe, ami eltereli a figyelmet arról, hogy szimplán az önérdek vezérelt igazából, úgyhogy inkább ugorjunk.

A többiekkel együtt elvonatoztunk Tokyo állomásig, ők ugyanis innen mennek tovább shinkansennel Osakába. Nekünk Asakusában (igen, már megint) volt program betervezve, Tokyoig csak úgy elkísértük őket, halogattuk a búcsút. Elcsattant az utolsó közös selfie, minden jót kívántunk egymásnak, és japánosan integettünk utánuk, amíg el nem tűntek szem elől. 

Asakusában először a Miyamoto boltot vettük célba, ezúttal pénzköltés céljából. Dobot sajnos nem, viszont beszereztem egy legyezőt, egy lámpást és egy maszkot, mindegyiket a jövő heti koncertünkre, remélem, mindnek lesz sikere. Utána felmentünk a negyediken lévő dobmúzeumba, ami jó kis hely. Szinte az összes kiállított dobot ki lehet próbálni, még ütőt is adnak hozzá. Viszont csak finoman, mert mégiscsak kiállított tárgyak, na meg Tokió közepén vagyunk és eléggé berezonálnak a falak is. Volt kirakva egy magnó is, amin különféle természethangok rekreálását lehetett meghallgatni dobokkal és egyéb hangszerekkel. A békabrekegés kagylókkal egész hihető volt. Az esőt utánzó egyik hangszer ki is volt állítva, egy papírlegyezőre voltak fűzve gyöngyök és azt rázogatva egész zápor keletkezett. A magnóról felkeltette az érdeklődésemet a noh furulya, nagyon sejtelmes hangja van. 

Még elidőztünk volna a múzeumban, de várt a neten talált ingyen kultúr program: nihon buyot, azaz japán táncot tanultunk az Asakusa túrista centerben. Amikor odamentünk az információs pulthoz megérdeklődni a dolgot, az első hölgy mutogatott a szomszéd pulthoz, hogy ott beszélnek angolul. Nem akartam feleslegesen riogatni angolbeszéddel fenyegető kinézetemmel, ezért átsétáltam oda, és valóban ki is volt írva egy táblácskára, hogy English. A néni ehhez képest japánul magyarázott főleg, ami ezek után vicces volt, de nem probléma. A megfelelő pultnál bejelentkeztünk a táncra és felmentünk a 6-ik emeletre. Itt beöltöztettek minket yukatába és kaptunk lábujjas zoknit is mellé. Zs-n kívül volt még egy pasi, meg kezdés után is fogtak még kettőt, így egész jól összegyűlt a csapat. Olyan 10-en lehettünk. Az öltöztetés során volt, amikor egyszerre ketten is igazgatták rajtam a köntöst, amitől egész királylány érzésem támadt. 

Immár táncra készen, először megismerkedtünk az oktatónkkal és magával a darabbal. A tolmácsnéni elmondta, hogy a darab a Sakura Sakura lesz, aminek főszereplője egy 16 éves tinilány. Azt is megtudtuk, hogy a japánok nem zavartatják magukat, amikor ellenkező nemet kell eljátszaniuk, így mi se tegyük, a férfiak is képzeljék magukat egy 16 éves lány szerepébe. 

Ezen persze jót derültünk, főleg a férfi résztvevők, de egész jól szótfogadtak. Miután megkaptuk a legyezőket, kezdődhetett a móka. Az instruktorral háromszor táncoltuk el a táncot, melyből az első kettő alatt mondta is a lépéseket, az utolsónál csak a szemünkkel igyekeztünk leutánozni. Közben marketing célokból jó sok fotó készült, amihez előre hozzájárultunk. Utána a profi táncosok bemutattak még pár japán táncot, majd a végén csoportkép következett. A yukatából kicsomagoltak minket és pillanatok alatt visszaváltoztam hétköznapi turistává. A zoknit megtarthattuk. 

A végén kitöltöttünk egy értékelést, és ezzel végetért a program. A tolmácsnéni büszkén mutatta nekünk az előző alkalmon készült képet, amelyen Miss Korea, Miss Kína és Miss Tajvan is részt vettek. Az én gondolatom az volt, hogy ennyi Miss után a mi marketing képeink nem tudom, mennyire lesznek vonzóak, de tolmácsnéni szerint inkább örüljünk, hogy ugyanazon az eseményen vettünk részt, mint a Miss-ek, majdnem olyan, mintha egy helyiségben lettünk volna velük, ami szerinte jó dolog.

Ebédre csípős rament ettünk, ami meglepő módon tényleg csípett. Még szerencse, hogy csak az egyes fokozatot rendeltük a háromból. Azért finom volt, de tisztította a legutakat rendesen. Mivel a ramenes pont ott volt a dobbolt mellett, nem lehetett nem betérni ismét. Előző alkalommal ugyanis kimaradt a második emelet, ahol a drága mikoshik és dobok voltak. Ezúttal már nem vettünk semmit.

Gyalog mentünk vissza egészen Yanakáig. Közben láttunk jó vonat figyelő felüljárót, meg Ueno parkban a művészeti egyetem kiállított díjnyertes fantázia-mikoshijait: egy tori kapun átbújó teknőst, milói Vénuszt, és egy motort. A park taván egy japán kastély váza is figyelt, ami egész jól mutatott megvilágítva. 

A szálláson gyorsan lecuccoltunk, majd visszatértünk Uenoba, ahol ismerősömmel, az idén Japánba kiköltözött D-vel beszéltem meg találkozót. A Torikizoku nevű csirkés izakayába vitt minket, ahol megbeszéltük a japán élet és utazásaink részleteit, fincsi csirkefalatok és sör kíséretében. Volt egy kis meglepetés is, mivel Zs berendelt kép alapján valami rántott falatkákat, amikről kiderült, hogy a csirke alsócombja végén lévő porc volt önmagában. Ezen még D is meglepődött kicsit. Tényleg minden részét külön külön is felszolgálják a csirkének. 

D javasolta, hogy folytassuk az iszogatást a parkban, így az egyik boltban vettünk Strong nevezetű alkoholos italt, ami főleg energiaitalra emlékeztetett, aztán kiültünk a D által ajánlott helyre. A beszélgetés során D említette, hogy Nippori felett van az egyik kedvenc vonatnéző helye egy szentély kertjében, amit ha van időnk, majd nézzünk meg. Addig addig, hogy végül még akkor este elsétált velünk oda, és figyeltük az elhaladó vonatokat, shinkanseneket. Volt néhány egész csinos is köztük. Jó kis este volt, örülök, hogy sikerült összefutnunk. 

Japán 2017Q4 - Idegenvezetés és izakaya

A Nora tours szombaton ismét beüzemelte járatát, ugyanis ezen a napon Olivernek külön táncórája volt, így saját programot kellett szervezni. Magamra vállaltam a feladatot, és elvittem a csapatot Shinjukuba, a Metropolitan Government Building tetején lévő ingyenes kilátóba. Út közben az utcán leszólított minket egy tévés csapat, akik Fukushimával kapcsolatban akartak kérdezni valamit japánul, de siettünk, így leráztam őket. 

Sikeresen megtaláltuk a kilátó bejáratát és az épület 45. emeletéről megcsodáltuk a kilátást. Sajnos a Fuji rejtőzködött, mint mindig. Szerintem Tokióból eddig még sosem sikerült megpillantanom. Odafent nasinak kiosztottam a csapatnak a korábban direkt erre a napra vett csokis pálcikákat, ugyanis Pocky nap volt, 11.11. A cég egyik zseniális marketing fogása. 

Következő állomásunk a szintén Shinjukuban, Kabukicho részen található Godzilla fej felkutatása volt. A vonatról láttam, hogy kb. merre lehet, azonban alulnézetből nehéz volt észrevenni az épülettengerben. Bolyongtunk kicsit, aztán az utcai ingyen wifi megsúgta nekünk a pontos helyet.

A vonatok felé vettük az irányt, amikor E kiszúrt egy több emeletes kézimunka, hobby boltot és bement színes kontaktlencséket venni. Talált is jó sokat, de kellettem végül tolmácsnak a vásárlási folyamathoz, mert akadékoskodtak valamivel a pénztárnál. Kiderült, hogy kontaktlencse vásárlásakor ott kell, hogy legyen az, aki hordani fogja, mivel csak úgy adják ki, ha aláír egy nyilatkozatot, hogy vállal a szemeiért minden felelősséget. E ajándékba szánta őket, de végül úgy vette, mintha magának venné, és így már működött a dolog.

Hárman mentünk innen tovább, ezúttal B csatlakozott a magyar csapathoz. A többiek múzeumba mentek, szobrokat nézni Uenoba. Mivel B vegetáriánus, így a Nora tours előre kikeresett a környéken egy profilba vágó éttermet és oda tértünk be ebédelni. Paradicsomleves vagy saláta, és főétel volt a menü. Főételből ketten a gombás rizst választottuk, Zs pedig a zöld curryt. Meglepően jó volt, amellett, hogy meglepően zöld is. Főleg curry íze volt. Itt kihasználva a netet egyeztettünk Oliverrel, hogy mikor csatlakozna hozzánk. Pont akkor végzett a tánccal, ezért azt írta, hamarosan megkeres minket. 

A Meijijingu szentélyhez beszéltünk meg találkozót, amit pont akkor zártak, amikor odaértünk. B-vel még gyorsan besurrantunk és sikerült picit körbenéznünk, mielőtt ránk zárták volna a kapukat. A kijáratnál megtaláltuk egymást a többiekkel, és elvittem a csapatot végig Omotesandón, a Tokyu Plazába. 

A Plazába főleg a stabilabb wifi és a WC miatt mentünk be, na meg jól néz ki a tükrös bejárat és fent a Starbucks terasza. 

A WC-t csak én szemléltem meg a csapatból, na meg a plázában tartózkodó szinte valamennyi nő. A sor olyan hosszú volt, hogy egy biztonságiőr bácsi irányította a forgalmat! Azért türelmesen kivártam a sorom, aztán felnéztem én is a tetőteraszra. 

Következő, és egyben túránk utolsó állomásai a Shibuya átkelőhely és a Hachiko kutyaszobor voltak. Szombat este hemzsegett a tömegtől a hely, így aki először látta, az teljes üzemmód idején láthatta. Tavasszal, amikor erre jártunk nem volt olyan lenyűgöző, mert aznap és abban a napszakban alig volt ember, nem úgy mint most.

A szállásra visszatérve begyűjtöttük N-t (E külön utakon járt), majd elbuszoztunk ismét Asakusába, ahol Oliver reggeli új ismerősével találkoztunk, az amerikai A-val, aki szintén annál a tanárnál vett táncórát, mint Oliver. A kaliforniából jött, de jelenleg angolt tanít koreában, kisiskolásoknak. Terve, hogy majd Japánban csinálhassa ugyanezt. Amúgy ő is taikózik, kb. három éve kezdte, de Koreában nem tudja csinálni nagy bánatára. Furcsa, hogy Magyarországon több taiko lehetőség van, mint Koreában. 

A terv az volt, hogy beülünk valahova és valamikor csatlakozik hozzánk Yoshi is, miután lefektette a kislányát. Az első helyet, amivel próbálkoztunk Yoshi ajánlotta, azonban tele volt és várni kellett volna egy ideig, hogy bejussunk. Ránézésre semmi sem tűnt megfelelőnek Oliver számára, ezért vissza akart minket vinni ugyanabba a ramenes kajáldába, amiben pár napja voltunk. Én megmakacsoltam magam és mindenképp új helyre szerettem volna menni, mivel ugyanoda visszamenni unalmas, annyi új és ismeretlen hely vár még a felfedezésre. Az amerikai lány támogatott és próbált konstruktív alternatívákat ajánlani. Végül abban maradtunk, hogy ha a következő utcában sem lesz semmi szimpi, akkor marad a ramenes. Persze találtunk egy izakayát, ahova be is fértünk, így mindenki megnyugodott. Oliver megadta Yoshinak a koordinátákat, és addigis megkezdtük az előfalatozást. 

A rendelést tableten kellett leadni, ami azért veszélyes, mert egyszerűbb túlzásokba esni és összerendelni minden félét. Aztán Yoshi valóban odahuppant hozzánk egyszercsak, így személyesen is meg tudtuk köszönni neki a tegnapi előadást. Javasoltam neki, hogy szervezhetne valami csoportos taikós utat a jövő évi Sado szigetes Earth Celebration-re, mert érdekel, csak macerás lenne egymagam szervezni, márcsak az odajutás miatt is. Megtudtuk, hogy még ő sem volt eddig a rendezvényen, mert mindig akkor volt külföldi eseményeken, de pont jövő évre tervezte, hogy most elmegy Sado szigetre. Abban maradtunk, hogy majd az Európai Taiko Konferencián megbeszéljük a részleteket. Jó lenne, mert tetszenek ezek a taikós utak nagyon! 

Közös kép után elköszöntünk Yoshitól és A-tól és visszametróztunk jókedvűen a szállásra. Ez volt a csapat utolsó közös estéje, mivel vasárnap reggel a többiek tovább mennek Osakába.

Japán 2017Q4 - Séta és Fuerza Bruta

Pénteken kényelmesen felkeltünk, és nekiláttunk az Oliver tours-nak, ma ő volt a soros idegenvezető. Akihabarában kezdtünk, mivel E-nek és B-nek is volt onnan megbízása. E boltja sajnos zárva volt, de B sikeresen beszerzett valami videójátékos figurát. Én pedig két Arashi kitűzőt.  Akihabara után elvonatoztunk Tokyo állomásra, megcsodáltuk kívülről az épületet, aztán lesétáltunk Ginzáig. Ginzában barangoltunk, nézelődtünk. Bementünk egy bevásárló épületbe, aminek a 19-ik emeletéről egész jó volt a kilátás. Aztán elbúcsúztunk azoktól, akik vissza akartak menni a szállásra, és a többiekkel négyesben beültünk rament enni a Tokyo állomás alatti Ramen utcán. Tonkotsu rament választottam, és egész jó volt, bár sajnos a vékonytészta volt hozzá.

Ebéd után mászkáltunk kicsit a föld alatt, néztük az anime és egyéb mesekarakter boltokat, édesség boltot. Aztán tanakodtunk, hogy merre tovább. Oliver egyből Shinagawába akart menni és ott mászkálni vagy beülni, mert onnan már közel lesz az este fél8-kor kezdődő program, a Miyamoto féle Fuerza Bruta. Így itt ismét kettéváltunk és hármasban Zs-vel és E-vel elsétáltunk a Császári palotáig, ahonnan szép toronyház sziluetteket fotóztunk a naplementében és néztük az esti futókat.

A palotától úgy döntöttünk, hogy gyalog megyünk tovább egy darabig, aztán felszálltunk mi is a vonatra, mert egészen Shinagawáig gyalogolni hosszú lett volna azért. 

Shinagawában csúcsidő volt, és óriási embertömeg. Izgultam kicsit, hogy meg fogjuk-e találni egymást a többiekkel, ugyanis pont a központi kijáratban maradtunk, mint találkozó pont. De addig még volt háromnegyed óránk, amit egy emeleti kávézóban ütöttünk el, ahol sütit és forrócsokit rendeltünk. 

A találka sikeresen lezajlott, az európai arcok és termetek, meg színes ruháink kitűntek a tömegből. Ismét hatan indultunk útnak, a Prince Hotelhez, ahol a Fuerza Bruta előadás kezdődött hamarosan.

Valóban rajta voltunk a véndéglistán, így bejutottunk gond nélkül. A táskánkat betettük egy 500yenes megőrzőbe, és betereltek minket a vászonsátorral négy felé osztott nézőtérre. Mindegyik sátorba bejött egy feketemaszkos férfi és egy szemünkbevilágítós kísérője, nagyon titokzatosak voltak, amikor egyszercsak elkezdett villogni a fény, jött a taikó-techno és konfettis eső közepette széttörtek pár hungarocel lapot néhány kiválasztott néző, pl. Oliver fején. Viccesen indult az biztos. Utána volt falonjárás, drótkötélről hintázás, plafonon medencében úszás, persze taiko is, meg szélgép ellen futó szamurájok. Nagyon wtf volt az egész, kiszámíthatatlan és picit izgultunk, hogy vajon mi fog még következni. Ámultunk és bámultunk és nagyon jól szórakoztunk. Picit vizesek is lettünk, de azért aki eleve esőköpennyel készült az azért túlzásba esett szerintem. A show végén a szereplők és a dobosok lejöttek közénk és együtt buliztunk meg fényképezkedtünk. A fődobos az előzőnapon workshopot tartó Yamabe volt, és örült nekünk, amikor felfedezett minket a tömegben. Csináltunk is vele közös képet. Szerintem tízszer jobb volt az előadás mint a túristák körében elterjedt Robot Restaurant. Nagy köszönet Yoshinak, hogy meghívott rá minket!