2014. április 26., amikor majdnem elindultam Japánba...

Kedves Blogolvasók!

Akik annak a reményében olvassák most a blogot, hogy itt nyomon tudják majd követni legújabb kalandozásaimat Japánban, azokat (magammal együtt) el kell, hogy keserítsem, ugyanis mégsem mentem ma Japánba. Ne gondolja senki, hogy áprilisi tréfa volt csak az egész, mert már tényleg meg volt február óta a jegyem, kivettem a szabadságom és a bőröndöm is félig bepakolva állt ma reggel, sőt, még a hátramaradt ajándékokat is megvásároltam a délelőtt folyamán. Azonban már egy hete éreztem, hogy valami betegség lappang bennem, amit nagyon de nagyon meg próbáltam leküzdeni, elfojtani, elkerülni, de miután a reggeli vásárlásból hazaértem, úgy éreztem, hogy ha most így kimegyek Japánba, annak nem biztos, hogy jó vége lesz. Azért nem kell súlyos betegségekre gondolni (legalábbis remélem!), és most sem vagyok olyan rosszul, csak éppen annyira, hogy úgy érezzem, ebből bármi lehet a napokban. Lehet, hogy semmi sem lesz, de úgy döntöttem, hogy nem kockáztatok meg egy esetleges betegséget Japánban, főleg úgy, hogy még a nyelvet sem beszélem olyan jól, hogy orvosokkal kommunikáljak az egészségemről. Még ha Balira mentem volna heverészni a napon, akkor esetleg, de így, hogy fizikai munkát terveztem végezni vidéki farmokon, így már nem mertem bevállalni. Igen, szar érzés, és nem csak azért, mert buktam a repjegyet (persze ez is hozzájárul), hanem mert tényleg erre készültem már hónapok óta és az ottani ismerősöket is jó lett volna újra látni. Szerencsére mindenki megértő volt (a légitársaságot kivéve, de hát a szabályzat az szabályzat), a teafarmról és a kis panzióból is nagyon gyorsan visszaírtak, hogy tudomásul veszik, sajnálják nagyon, gyógyuljak meg és várnak legközelebb.

Igazából, ha belegondolok, egész szerencsés voltam eddig, hogy még sosem kerültem ilyen helyzetbe eddigi útjaim során. (Azért egy Arashi koncertre biztos kimentem volna betegen is! :P )

Ez van,  しかたがない, vagyis nincs mit tenni, kúrálom magam és tervezem a következő utat!!

dec. 16, utolsó nap és repülés

Elérkezett az utolsó napom Japánban. Sikerült ezt is mozgalmassá szerveznem, mert üzent Yuka, hogy ráér találkozni fél 2 körül. Omotesandóba a Tokyu Plazához beszéltem meg vele a találkozót, mivel ott van ingyen wifi, és rá tudtam nézni, ha írna közben valamilyen változtatást. Most nem volt annyira ijesztő nagy tömeg, mint amit korábban vasárnap délután láttam. Yuka már nem volt betegmaszkban, már nem volt olyan beteg szerencsére. Gyozát ebédeltünk, ami főtt vagy pirított húsos derelye, eredetileg Kínából. Finom volt, bár nekem kicsit gyenge volt az íze és a szósztól sem lett sokkal erősebb. A sört úgy csapolták, hogy rátették a korsót egy automata sörcsapra, ami gombnyomásra megdöntötte a poharat, feltöltötte a korsót és ha megtelt, visszadöntötte álló helyzetbe. Ebéd után Yukával búcsút vettünk egymástól, mert vissza kellett mennie az oviba ritmikát tanítani a gyerkőcöknek. Én pedig neki vágtam az ajándékvásárlásnak. A sok költözés miatt direkt utolsó napra hagytam ezt, mivel nem akartam addig cipekedni és ekkorra már átláttam, mennyi hely maradt a bőröndben. Voltam Harajukuban, visszamentem Asakusába is, aztán még a Skytree Ghibli boltjába is (itt magamat ajándékoztam meg egy bögrével). Asakusában a metró A4-es kijáratához közeli kávézóban ittam egy dizájn cappuccinot, amely cuki cicát ábrázoló latte artot jelentett. Alig volt szívem meginni, de kénytelen voltam, mivel mennem kellett tovább és még rám fért az a kis koffein löket, hiszen hátra volt a csomagolás és a reptéri kiút. De ezek előtt betértem most már tényleg utolsó vacsimra a Yoshinoya gyorsétterem láncba egy gyors rizses marhára (gyudon). Jó volt, lényegre törő és gyors. :)

Kennél összetömörítettem amit tudtam, és egész gyorsan bekerült minden a bőröndbe. Kennel már nem találkoztam, mert sokáig dolgozott, így a kulcsot a postaládában hagytam neki. Persze indulásnál már kicsit kapkodtam, ezért el is felejtettem lekapcsolni a lépcsőházi világítást, remélem, Ken nem haragudott miatta.

A reptéren még ittam egy Arashi által reklámozott Mets Colát, ami Zero volt és nem volt finom, aztán becsekkoltam. Annak ellenére, hogy Tokió mekkora nagyváros, eléggé kihalt volt a Narita reptér este 11 körül. Alig lézengett egy-két utazó és a boltok nagy része is be volt már zárva. Nem is tudtam megvenni az úti rizsgombócomat ezúttal.

A Tokió-Doha útvonal volt vagy 11 óra repülési idő, de mázlim volt, mert 3 székem is lett, így végig tudtam heverni rajtuk és tudtam aludni valamennyire. Sikeresen át is aludtam a második vacsit, amit kicsit azért sajnáltam, de utána még szerencsére adtak egy reggelit is. Koreai filmeket néztem, mert a repülőgépes filmeknél nem szoktam hallani rendesen a hangot, ezért jól jön, ha eleve nem értem a nyelvet, és tudom olvasni a feliratot. Meg a koreai filmek jók tudnak lenni.

dec. 17, Doha-Budapest

Dohába helyi idő szerint 4 körül értünk, még sötétben, aztán fél nyolckor indultunk tovább, immáron szép fényes napsütésben. A reptértől egész sokáig vitt minket a busz a gépig, és mivel a város nincs olyan messze, kicsit láttam is Dohából valamit. Persze fentről, madártávlatból még többet. Az különösen jól nézett ki, ahogy a sivatagi homok találkozik a tengerrel és összefolyik a kettő. A mostani úton a hármasülésből középen nem ült senki, megint kényelmesen elfértem. Másodszomszédom egy koreai néni volt, aki mint kiderült az egyik légikisasszonynak volt az anyukája. Ez azzal járt, hogy jó sokszor megkérdezték tőlem is, hogy kérek-e inni. Sajnos a protekció már nem terjedt ki arra, hogy én is kapjak a business osztályon osztogatott csokiból, de annyira azért nem bántam. A néni így is felajánlotta az egyik sósmogyiját, amit a lánya hozott. Ezen a járaton már nem aludtam, csak filmeztem, hogy este könnyebb legyen az alvás és átállás. Maradtam a feliratos filmeknél, és még több koreai valamint japán film került terítékre. Kaptam második reggelit, aztán landoltunk Budapesten. A gép aztán tovább ment Zágrábba és az oda tartó utasok itt le sem szállhattak. Ezt úgy oldották meg, hogy még a gépről való leszállás előtt minden leszállónak ellenőrizték a beszállókártyáját, hogy nehogy belógjon Budapestre. Engem szerencsére hazaengedtek. Apa értem jött kocsival, Anya pedig finom házi velős húslevessel és stefánia vagdalttal várt, így nem is volt időm a japán konyha hiányán keseregni.

Köszönöm Japán és tokiói ismerőseim a sok mozgalmas napot és élményt! Jó, bár kissé pörgő kikapcsolódás volt. Holnap pedig back to work. (Este 9 órakor már szabad aludni ugye? :) Jó éjt!

dec. 15, taiko workshop és shabu shabu

Reggel összepakoltam a taiko felszerelésem, és elindultam Asakusába, a Taiko Center által meghirdetett 3 órás workshopra, amire még Budapesten jelentkeztem, emailben. Sikerült időben megtalálnom a helyet és befizettem a regisztrációs díjat, aztán mehettem is átöltözni. 11-en vettünk részt a workshopon, és a csapat túlnyomó többsége idős hölgy volt. Volt még rajuk kívül egy idős bácsi is, aki állítólag sokkal fiatalabbnak néz ki a koránál a többiek szerint, amit én sajnos egyáltalán nem tudnék megsaccolni, és volt egy velem egyidős férfi, aki teljesen kezdőként jött a workshopra. Őt leszámítva a legfrissebb résztvevő 6 hónapja kezdett dobolni, a legrégebbi pedig a bácsi volt 6-7 évvel, meg természetesen a tanárnő, aki vagy 20 éve minimumm taikózik. Két dalt tanított nekünk a naname uchi stílusban, ami Tokió tradicionális stílusa és döntött dobon játsszák, matsuri alapokra építve. A második dalhoz kaptunk CD-n énekes aláfestést is. Mivel idősebbek és kezdő is volt köztünk, kicsit aggódtam, hogy könnyű lesz a szint, de végül egész kihívás lett hibátlanul eljátszani mindent, megdolgoztatott. Mivel ez a workshop egyben év végi összejövetel is volt, részét képezte egy óra utáni kerekasztalos eszem-iszom. Az egyik nagyon vicces és pörgő néni hozott finom minőségi szakét, amivel engem is megkínált és söröztünk meg szusiztunk. Egész jól sikerült követnem majdnem végig a beszélgetést. A pörgő néni beszélt főleg, és sokat áradozott az egyik fiatal srác taikó oktatóról, akivel közös képet is csinált, amit büszkén mutogatott. Be kellett valljam, a srác tényleg egész jól nézett ki! Nem csoda, hogy egész ügyes volt a néni, mivel volt erős motiváció. :) A dínomdánom végén csináltunk közös fotót, aztán sétáltam vissza Kenhez. Fél 5 körül értem a lakásba és Ken már éhes volt, úgyhogy kérdezte, hogy mi legyen az utolsó japán vacsorám. Igazából az utolsó előtti volt, mivel a másnapi gépem este fél 11-kor indult, amibe még bőven befért egy vacsi, de Kennel tényleg az utolsó volt, így valami olyan helyre akartam menni, ahova egyedül nem mennék. Így esett a választás a shabu shabu-ra, ami hangutánzó szóból eredő ételmegnevezést. Az asztal közepén felállított gázrezsón alaplevet forralnak, amibe zöldségeket főznek, és pálcikával vékonyra szeletelt marhahús szeleteket lengetnek oda-vissza, amíg másodpercek (kb 6 lengetés) alatt meg nem fő. Ennek az oda-vissza húzogatás nak a hangja a "shabu shabu". A hely, ahova beültünk all-you-can-eat shabu shabu volt, ami azt jelentette, hogy annyi húst és zöldséget kértünk, amennyi belénk fért. Kennél a tofu volt népszerű, nálam meg a gomba fogyott gyorsan. Finom volt ez az étel is, jó döntés volt, passzolt a hirtelen szelessé, hűvössé váló télies időhöz, átmelegített minket.

dec. 14, főzőcske és ismét költözés

Eljött az utolsó napom Tomokóval. Reggel főzőcskéztünk kicsit, mert Tomokó vitt az év végi munkahelyi bulira Japán derelyét, aminek elkészítésében én is segítettem neki.　Hyuuzu-t készítettünk, ami Iwate prefektúra eledele. Lisztből és vízből tésztát gyúrtunk, kis köralakú lapokat nyújtottunk, megtöltöttük őket dióval és barnacukor darabkákkal, és a derelyéket forró vízben megfőztük. Melegen finom, amikor még folyékony a cukor benne. Most kicsit több időm volt beszélgetni Tomokóval, és megtudtam, hogy nagyon is közelről érintette őt a 2011-es cunami, ugyanis elvesztette szüleit és nagymamáját is a szökőárban. Ketten maradtak öccsével. Öccse velem egy idős és Sapporóba költözött a katasztrófa után, mert nem akart többet Iwate közelébe sem menni, amit nem csodálok. Tomokó pont a cunami előtt egy évvel költözött Tokióba. Szülei egy vegyesboltot vezettek, amit nem hagytak ott elég gyorsan, és nem volt idejük elmenekülni az ár elől. Azt mesélte, hogy a település, ahol lakott, mindig készült a cunamira. Ott lebegett egész gyermekkora alatt a fejük felett a szökőár veszélye, mert tudták, hogy egyszer jönni fog. Minden évben tartottak evakuálási gyakorlatot is, és ki voltak jelölve a menekülési útvonalak. A településükön volt a legmagasabb gát a környéken, és gyerekszemmel biztonságosnak tűnt, de sajnos utólag még sem minősült elég magasnak. Tomokó úgy mesélte, hogy nagyon sokat elvesztett a cunami miatt, de sokat is nyert, mert rengeteg kedves segítőkész embert ismert meg, akik egy nagy családdá váltak számára. Ő maga gyakran megy haza a településre és a környékre önkénteskedni, segíteni. Most Karácsonyra is mutatta, hogy visz az átmeneti szállásokon lakó gyerekeknek egy bőröndnyi cukrot és tart majd nekik kézműves foglalkozást. Tomokó volt eddig az első olyan japán ismerősöm, akit ennyire közvetlenül érintett a katasztrófa. Sokat járt előadást tartani és beszélni az utóhatásokról, azt mondta, ez segít neki feldolgozni a történteket. A következő és egyben utolsó szállásadómmal 3-ra beszéltem meg találkozót. Kennel már találkoztam egyszer, amikor tavaly januárjában megszálltam nála két éjszakára a nyelvsuli ideje alatt. Igazából azért választottam, mert tudtam, hogy jó helyen lakik, közel a taiko workshop helyszínéhez, amire vasárnap mentem, meg persze azért is, mert tudtam, hogy megbízható, rendes házigazda. Azzal a hírrel fogadott, hogy pont most sikerült új lakást találnia, úgyhogy ne lepődjek meg a lakásban lévő felfordulás miatt, mert jövő hétvégén költözik. Azért szerencsére nem mondta vissza és tudott most fogadni még, és annyira azért nem volt nagy a felfordulás. A japán szobákban eleve kevesebb bútor van, mint a nyugatiakban, úgyhogy nagyon sok nagy tárgy nem foglalta a helyet. Utolsó estémig túladott egy kanapén és egy asztalon is, így még tágasabb lett a szoba. Ken rendes volt, volt kis ideje szórakoztatni, ezért elsétáltunk a hozzá nagyon közel eső Skytree-hez, és bementünk a Ghibli boltba. Aztán elsétáltunk egy általa kinézett rámen étkezdébe, ugyanis arra a kérdésére, hogy mit szeretnék enni, én rávágtam egyből, hogy miszo ráment. :) A rendelésünket felvevő pincérnek Ken nyomatékosan kiemelte, hogy csakis miszo rament enni jöttem el idáig Magyarországról, úgyhogy a lehető legfinomabb legyen! Finomra is sikerült, kicsit csípős volt, de pont jó. Még nem járt későre, úgyhogy a következő hely, ahova kérésemre mentünk, az meglepő módon egy játékterem volt. Sajnos Ken még nem játszott a taiko játékkal, ezért kezdő szinten kellett kezdenünk, de a végére már bevállalt egy közepes szintet is. Azért én nyertem. Annak ellenére, hogy elmondása szerint nagyon régen volt utoljára játékteremben, jól elvoltunk mindketten. Utána annyira kimelegedtünk, hogy ránk tört a fagyizhatnék. Ken elvitt a kedvenc régi törzshelyére, ami egy Samurai nevű kávézó volt Kameido megállónál. Nagyon kis otthonos, hangulatos hely, csak sajnos lehet benn cigizni is, ami kicsit rontott az élvezetén számomra. A bárpultnál végig hintaszékek sorakoztak, és mindenki azokra pályázott. Nagyon finom a csepegtetett kávé és a fagyijuk is jó volt. A tulajdonos végigjárta Japán kávéházait egy éven keresztül, hogy jól kidolgozza a kávéháza jelenlegi koncepcióját. Mielőtt kávéházat nyitott, aikidó mester volt és a bátyja még most is híres mester, tanítványokkal. A szamuráj hangulatot egy teljes páncélzat és a bárpult mögötti falon lógó igazi katanák idézték meg. A barátságos kávéház hangulatot pedig a naponta cserélt friss virágcsokor és persze a hintaszékek. Jó hely volt. Ismét egy jó nap.

dec. 13, Odaiba és monjayaki

Péntek 13-án egy fiúval volt találkozóm, aki szintén lakott nálam Budapesten. Ryosuke Odaibába vitt el, de nem vonattal mentünk végig, hanem átgyalogoltunk a Szivárvány hídon. Jó magas híd, mert úgy építették, hogy átférjenek alatta a nagyobb hajók. Viszont nem sokkal utána annyira fejlődésnek indult a hajógyártás, hogy még nagyobbak lettek a hajók és azok már nem fértek át a híd alatt. Így a hajók útvonala Yokohama lett, amely által Yokohama gazdasága erősödött. Nagyon szép volt az éjszakai látkép a hídról, jól lehetett látni a Tokió tornyot és a Skytree tornyát is. Kívülről a Tokió torony jobban tetszik, de a kilátás szerintem a Skytreeből lenyűgözőbb. Odaibába átérve végigjártuk a bevásárló központokat, amelyek közül egyik sem volt hétköznapi. Az elsőben, amelyik nevére nem emlékszem, 80-as évekbeli játékgépek voltak és egy egész sarok a takoyakinak volt szentelve. :) Ettünk is egy adagot és fincsi volt, mint mindig. A Venus Fort nevű komplexum egy talán Olaszországot idéző belső városrészként volt kialakítva, a mennyezet volt az égbolt és ruhák száradtak a boltok feletti emeleten. A Driver City előtt áll a nagy robot Gundam, ami mögött most egy vetítő vászon volt, amire Gundam-animációt vetítettek. Közben a Gundam több színben villogott, mozgatta a fejét és füstölt. Legutóbb amikor láttam, nem csinált ilyet, úgyhogy megint érdekes volt látni. Elsétáltunk a vonathoz és beültünk a sofőr helyére, ugyanis vezető nélküli vonat volt. Kicsit olyan volt, mint egy hullámvasúton ülni. :)

Odaiba után a következő állomásunk Tsukishima volt, ami híres monjayaki központ. Egy egész utcasor csak monjayaki éttermekből áll. Kiválasztottuk az egyiket és megettünk két monjayakit. Egy tonhalasat és egy minishrimpeset, amiket mi sütöttünk meg az asztalon lévő vaslapon. Ilyet már tavaly is csináltam Yukával és nagyon ízlett, azért akartam megint ilyet enni. Vacsi után természetesen játszottunk taikó játékot, amit most Ryosuke nyert, mert sokkal profibb szinten van nálam. 

dec. 12, koncert!!!

Tomokónál aludtam eddig a legjobban. Kényelmes futonja van. Aludtam is 10-ig. Tomokó is kb akkor kelt és utána otthon dolgozott. Én addig szép lassan készülődtem az esti Arashi koncertre. Délben elindultam Yukával találkozni. A 9-ik emeleten lakik Ikebukuro közelében és egész jó a kilátása, bár esti fényekkel biztos jobb. Szegény tényleg elég betegnek tűnt, maszkban volt és eléggé köhögött. Odaadtam végre a becsempészett mézet és szalámit és átvettem a koncertjegyeket. Azért annyira beteg nem volt, hogy ne tudna enni, így együtt mentünk futószalagos szusizóba. Népszerű tehát finom helyet nézett ki, ami természetesen azt jelentette, hogy sorbanállós volt, várakoznunk kellett, de itt legalább voltak lerakva székek a várakozóknak. Bejutottunk és ettem sok finom szusit, köztük egy szép nagy unagisat is végre. Utána megkerestük Yuka barátnőjét Micchit, aki Yuka helyett jött a koncertre velem. Yukával osztálytársak voltak gimiben, most pedig fogorvosként dolgozik. Ennyi fogorvossal még nem találkoztam eddig, mint a mostani Japán utamon. :) Yuka összeismertetett minket egymással és beültünk kicsit egy Starbucksba beszélgetni, aztán eljött az idő, hogy elinduljunk a koncertre. Elköszöntünk Yukától és elmetróztunk a Tokyo Dome arénáig, ahol már kezdtek gyülekezni a rajongók. Csináltunk pár fotót a feliratokkal, aztán bejutottunk és felmásztunk hátulról az 5-ik sorba...ami sajnos elég messze volt, de legalább bejutottam, és az is valami. A koncert 3 órás volt és főleg álltunk, közben csápoltunk a több színben villogó LED jogarral és lelkesen integettünk ha felénk járt az egyik Arashi tag. Villogó jogara mindenkinek volt és sokszor sikerült szinkronban lengetni, ami fentről ahol ültünk nagyon jól nézett ki, főleg, mikor leoltották a világítást. Az élő koncertnek azért teljesen más a hangulata mint a felvételnek, sokkal jobban magával ragadja az embert. De ez persze minden koncertre vonatkozik. A koncert közben végig mászkáltak a lépcsőn fel és le a szervezők, akik figyelték, hogy videóz vagy fényképez-e valaki, de azért sikerült csinálnom a helyről pár képet, de szigorúan csak Arashi előtt és után. Közben a műsorral voltam inkább elfoglalva.  Micchivel jól kijöttünk, nagyon élveztük az egészet mindketten, annak ellenére, hogy annyira messze ültünk, hogy az Arashi tagok arcát csak távcsővel lehetett látni sajnos. Szerencsére voltak kivetítők és Tomokótól kaptam is kölcsön egy kis távcsövet, így nem volt olyan vészes. A koncert során volt az arénában tűzijáték, tűzgömbök, síneken körbemozgó színpadok, lézerfények, hulló csillám szalagok. Nagyon lenyűgöző volt az egész. Egyszer volt középtájt egy beszélgetős rész, amit annyira nem értettem, és a végén is beszéltek, amikor a záróbeszédjeiket mondták. A többi ének volt, és a vége felé jött a közös tánc, amihez egy-két hónappal ezelőtt tették fel az oktató videót a netre. Sikerült hibátlanul eltáncolnom az egészet, és jól nézett ki, ahogy mindenki egyszerre csinálta csak a hullámzás kicsit lassú volt.  A koncert után még vagy másfél órát beszélgettem Micchivel, főleg Arashiról. Megtudtam, hogy ő már a debütálásuk óta rajongó és mindegyik koncerten ott volt eddig. Nem semmi. Teljesen más Japánban élő rajongónak lenni mint külföldinek. Európai arc nem is rémlett most a közönségből. Még elkaptam az utolsó előtti metrót és visszaközlekedtem Tomokóhoz. Arashi koncert letudva. :)

dec. 11, mozi és kultúra

Este Julian fotelét megtoldottam még egy székkel és így már sokkal kényelmesebb volt az éjszaka. Reggel korán keltünk, hogy lehetőleg elkerüljük a legdurvább reggeli csúcsforgalmat és nagyjából sikerült is, most annyira én sem voltam veszélyes másokra a bőröndömmel. Egy ponton elköszöntem Juliantól, ő egyetemre ment órára, én meg a következő szállásadómhoz Takadanobabába. Mivel még korán volt, csomagommal behúzódtam egy kávézóba és vettem egy reggeli szendvics és kávé menüt. Aztán a személyzettől kértem egy kis útbaigazítást és mentem a találkozó ponthoz. Tomokóval hamar beazonosítottuk egymást és elsétáltunk a lakásáig. Ez megint egy öregebb lakás, viszont valamivel nagyobb mint Riné. Lepakoltam a cuccom és szusszantam egyet, aztán Tomokóval elmentünk ebédelni. Japán curry volt soron, közepesen csípősen. Körbenézve az étkezdében mindkettőnknek az tűnt fel, hogy rajtunk kívül csak férfiak voltak. Úgy látszik, a curry férfias étel. :) 

Ebéd után Tomokó elment intézni saját dolgait aztán órája volt, ugyanis japánt tanít külföldieknek. Én mára ismét napirendre tűztem a túrista információs center felkutatását Tokió állomás környékén. Ezúttal sikeresen megtaláltam és egy kitöltött nyomtatványért cserébe valamint az útlevelem felmutatása mellett átvehettem egy Arashi kanjival díszített kendőt. :) Egy hongkongi barátnőm adta a fülest, hogy annak alkalmából, hogy idén nagyon sok külföldi túrista látogatott el Japánba, december 1 és 19 között promóciót tartanak, amely keretében az ebben az időszakban Japánba látogató túristák közül az első 3000 jelentkezőnek adnak egy arashis kendőt. Azért pont arashisat, mert Arashi volt ebben az évben a túrista központ nagykövete, arca. Jól jártam, hogy elmentem a kendőért, ugyanis az információs pultos néni felküldött a felettük lévő kávézó szerű kulturális pontra, ahol ingyen bevezetést tartottak a japán kultúra egyes részeibe külföldieknek. Én voltam az egyedüli vendég és a két ott dolgozó lány nagyon boldognak látszott, hogy végre jött valaki. Fel lehetett próbálni kimonót, fényképezkedni benne, kipróbáltam a kentama fajátékot, volt kalligráfia, hajtogattam darut és kaptam kandzsival írt nevet is. Plusz még ingyen wifi is volt. Ráértem, így kipróbáltam majdnem mindent amit lehetett és kitöltöttem a kérdőívüket. Mivel én voltam az első magyar látogató, felkerült a kimonós polaroid képem a falon lévő világtérképre is, csak utólag rájöttem, hogy elírtam rajta az egyik kandzsit... Kínos. Miután így elmerültem a japán kultúrában, ideje volt indulnom, és az animekultúrát élveznem. Ma szerda volt, ami Tokióban az olcsó mozinap. Rinnel ekkorra beszéltünk meg egy közös mozizást. Shinjukuban találkoztunk és beültünk megnézni a legújabb Studio Ghibli filmet, a Kaguya Himét. A Kaguya Hime egy régi japán mesét dolgoz fel, ami kicsit Babszem Jankós történet, annyiban, hogy az idősebb gyerek nélküli házaspár egy bambuszban talál egy kisbabát, akit sajátjukként felnevelnek. A kislányból szépséges lány lesz, akinek rengeteg kérője akad, de mindegyiket visszautasítja, mert igazából ő a hold hercegnője, aki a végén visszamegy a holdra. Nagyon tetszett a rajzfilm és szerencsére majdnem mindent értettem is benne, egy két párbeszédtől eltekintve. Nem kisgyerekeknek való szerintem, mert nagyon elgondolkodtató és tele van szimbólumokkal. Volt olyan része is, amin könnyeztem kicsit. Majd azért megnézem felirattal is később. 

Mozi után játszottam Rinnel is taikós játékot. :) Végig ő vezetett, aztán a legutolsó mérkőzést azért sikerült megnyernem. Játék után elbúcsúztam Rintől és bevásároltam az esti paprikás csirkéhez, ugyanis Tomokónak paprikát hoztam ajándékba és be kellett mutatnom a használatát. A nokedlit kanálból kellett szaggatnom, így az nem lett a legszebb, de összességében jól sikerült a vacsi és Tomokónak is ízlett. Kaptam mellé saját készítésű japánszilva pálinkát/bort (?), amit Tomokó minden évben csinál, és fél évig kell erjeszteni hogy jó legyen. Forró vízbe öntve ittuk, amolyan forraltborként.