2019.02.12 - Otaru (most már tényleg)

A reggeli bogárészlelés után gyorsan elmenekültem a szállásról és elsétáltam a Nijo halpiacra, ahol a rák volt a legnépszerűbb kínálat. Utána felkerestem egy neten kinézett kávézót, ahol felszolgálták életem eddigi legcukibb lattéját. Valami kis szendergő manócska volt a latteart. Mellé kértem reggelire sajtos mézes pirítóst, ami nagyon fincsi volt, majd otthon is csinálok. 

Reggeli után elnéztem az Odori Parkba, megcsodálni, hogy rombolják szét a fesztivál után a hószobrokat. Egy részéről már lemaradtam, egyedül a helsinki katedrális állt még. A többin bőszen dolgoztak már a markológépek. Kis csoportosulások alakultak a bámészkodókból, egyfajta katasztrófa turizmus ez is. Biztos van olyan, aki ezt élvezi a legjobban a hófesztiválból! 

A fő haditervem az étkezés volt. Sajnos valamiért minden csak 11-kor nyit Szapporóban, legalábbis azok közül, ami engem érdekelt, úgyhogy nem ehettem egyiket reggelite, másikat ebédre, muszáj volt választom. Elhelyezkedése miatt a futószallagos sushit választottam végül, mivel amíg itt vagyok, ki kell használnom a friss tengeri ételeket. A Sapporo állomáson található Hanamaru sushizót néztem ki, ami nagyon nagyon népszerű volt. Ez ugyanaz, amit feladtunk Erikóval, mivel a várakozási idő akkor két óra volt. Hát, most sem volt rövidebb, viszont még nem voltam olyan éhes mint előző nap, így bevállaltam. Sorszámot kellett húzni és enyém a 109-es volt. A soron következő épp a 34-es vendég volt, szóval tényleg volt időm bőven. Annak örültem, hogy nem kellett ott ülni a sorban, hanem addigis tudtam nézelődni a bevásárló központban. Vettem is egy leárazott kéztörlőt, hogy minél jobban asszimilálódjak a japán társadalomba. Minden magára valamennyit adó japán hord magánál kéztörlőt, mert a nyilvános mosdókban általában nincs. 

Visszanéztem vagy háromszor, de még nem következtem. Aztán legközelebb rémülten láttam, hogy már a 112-es következik!! Lemaradtam! Megijedtem, hogy elzavarnak, mivel nem voltam ott időben, de szerencsére csak egy picit kellett még várnom és beengedtek. A hely azért is népszerű, mert friss és a minőséghez képest nagyon jó áron vannak a sushik. Aki nem látta kedvenc választását épp a futószallagon, az rendelhetett a sushiséfektől. Ehhez ki volt rakva mindenki elé egy afag papír és egy toll, és fel kellett írni rá, hogy miből kérünk hány darabot,vkérünk-e wasabit és mi az asztalszámunk. Rendeltem tengerisünt, ikrát, rákot, fésűkagylót. Tényleg finomak voltak.

Ebéd után itt volt az idő átköltözni Otaruba, mostmár turista célból. A Little Barrel vendégházban várt a bőröndöm. Pont becsekkolásra értem oda, úgyhogy le is pakoltam a többi cuccom is. A vendégház egy nagy belmagasságú századeleji európai stílusú épületben volt. Nagyon eklektikus volt a belső dekorációja is. A fűtést egy rakás villanyrezsóval oldották meg. 

Otaruban Elsőként felmásztam az első szállásomhoz, mivel ott felejtettem az egyik sminkem, és kérdésemre megírták, hogy még megvan. Nem bántam, mert fentről jó volt a kilátás, és legutóbb nem volt alkalmam fényképet készíteni. Most pótolhattam. Út közben ki volt írva, hogy ne fényképezkedjünk az út közepén, mert veszélyes. Kissé furcsának találtam ezt a figyelmeztetést, amíg meg nem pillantottam egy csokornyi kínai ajkú túristát, aki épp ezt csinálta. A helyi sofőrök nagyon kedvelhetik a túristákat. 

Sikeres küldetésemet követően a központ és a kanális felé indultam. A kanálisnál a turista információs épület előtt épp meggyújtották az első gyertyákat a hóba vésett Otaru feliratnál. A kanális már ki volt gyertyázva és kezdtek gyűlni a turisták. Nyugatról keletre haladtam, és mindig volt valami újabb forma vagy alkotás, amit muszáj volt lefotózni. Hangulatos volt, még a túristákkal együtt is. Később, amikor fokozódott a tömeg, már a hangulat is változott azért. 

Vacsira kaisendont ettem, és eddig ez volt a legfinomabb. Nevetséges, hogy két órát vártam a szapporói sushira, de az otarui kajáldába egyből bejutottam, és az utóbbi simán felülmúlta a sushizdát. A hely amúgy igen aprócska volt, tolóajtók vették körbe, az volt a fal, és pont annyi hely volt a pult körül, hogy le lehessen ülni. Ezért mindig azon a tolóajtón lehetett bejönni, ahol felszabadult a hely. A helyet Sawasaki Suisan no. 3-nak hívták és egy néni szakácskodott, egy lány segédje társaságában. A Little Barrell vendégházban ajánlották. 

Otaruban az üveg is népszerű, mivel üveglámpákat vittek a halászok a tengerre és fellendítették az üvegpiacot. Sok üvegbolt található a településen és gyakori túrista ajándék. 

A kanálison kívül még a településen szerte lehetett hóba helyezett gyertyákra bukkanni. Ahogy sötétedett, annyival könnyebbé vált ez a feladat. A régi vasút vonalán egész hosszú kiállítás volt havas-gyertyás alkotásokból. Különösen tetszettek a jégbe zárt préselt virágok. A posta előtt jégbe zárt bélyegek voltak, egy múzeum udvarában pedig hócsúszdát ástak a helyi önkéntesek. Bár jó sokan voltak, a tömeg inkább a kanális területére tömörült, így ez a másik helyszín hangulatosabb volt ilyen nyugisági  szempontból. Ha valaki erre jár a fesztivál idején, ki ne hagyja Otarut és a havas gyertyafény ösvényt!

2019.02.11 - Hófesztivál, harmadik nap

Reggel összekaptam magam, kicsekkoltam és ismét bementem Szapporóba. A 6 napos vonatbérletemből a mai napot terveztem felhasználni második napként, mivel már sok napom nem lesz itt, és fogynak a lehetőségek. Nehogy a végén még bukjak egy napot! Emiatt vonattal mentem be a fesztiválra, útközben csodálva a tengerpartot, amit hó borított. Láttam igen elszánt szörfösöket is a vízben. Nagyon profin hőszigetelő gumiruhájuk lehet, hogy így bírják télen is. 

Szapporó állomáson megkerestem a hófesztivál külön buszjáratát, és pont elcsíptem utolsó felszállóként az akkor indulót. A busz a Tsudome nevű helyszínre ment, gondoltam, felfedezem ezt is így utolsó nap, hiszen Odori parkot már csukott szemmel is ismertem. 

Tsudome szuper hely kisgyerekeknek! Olyan, mint egy óriási játszóház, melynek fele havas játék, másik fele kisvonat, ugrálóvárak mászóka, labirintus, stb. Annyira jó lett volna most gyereknek lenni! Így felnőttként a lehetőségek limitáltak voltak, és az egyiknél, a felnőtt hócsúszdánál már ki volt írva, hogy elfogytak a sorszámok a napra, pedig még alig volt dél. Így maradt a másik felnőtt attrakció kipróbálása: a hómobillal vontatott gumiszánkó/csónak. Ez fizetős volt, 600 yen, amit bepengettem, és beálltam a sorba. Aki sorrakerült, kapott bukósisakot, aztán beülést követően indult is velünk a hómobil. Készítettek mindenkiről egy profi képet, amit utána meg lehetett venni jópénzért. 

Hát, nem tudom, a mögöttem levő kisgyerekek hogyan maradtak bent a csónakban, mikor engem össze-vissza dobáltak a hóbuckák. Ha tudom előre, hogy így felcsap az arcomba a hó, felvettem volna a síszemüvegem és akkor biztosan jobban élveztem volna. Enélkül kissé féltem, nehogy kiessen a konaktlencsém, de szerencsére átvészelte. Azért élménynek jó volt, nem panaszkodom. 

Ezt követően körbejártam a kinti részt. Volt sok hócsúszda, mini hólabirintus, amiben kisgyerekek kergetőztek, hógolyós céltáblák, ahol a tökéletes hógolyókat műanyag hógolyó formázóval lehetett megformázni, ami olyan volt, mint egy nagy fagyiskanál. Egy hófalba emberfigurák voltak vályva, amibe beállva jó fotókat lehetett készíteni. Egy másik fotós élmény az volt, hogy belefekszel a hóba, míg a családod lapáttal beás a kép erejéig. Elvileg adtak hozzá vízálló réteget. Egy apuka nagy lendülettel lapátolta rá a havat két kacagó gyermekére, amikor arra jártam. Volt egy olyan labirintus is, amiben a falak között néha alagutak voltak. Ez csak kisgyerekeknek volt sajnos. 

A kinti részek után bementem a fedett stadion épületébe. Egy falon világtérkép volt, és matricával lehetett jelezni, hogy ki honnan jött. A térkép alapján én voltam az ötödik magyar és a negyedik magyar lány az idei hófesztiválon. Japánnak és Hokkaidónak is volt külön térképe. Érdekes elemzést lehet majd készíteni belőle utólag. Tetszett az ötlet. 

A stadion négy nagy részre oszlott, volt a kajarész, egy színpad, a felfújós ugrálóvár és játszóház dolgok, és az egyéb kategória. Utóbbiban volt a kisvonat, amit szobabiciklivel kellett működtetni. Amíg a cserekek kisvonatoztak, addig a szüleik tekertek, hogy haladjon a kisvonat. Szerintem zseniális dolog a szülők bevonására. Volt sebességszámláló is és meg lehetett próbálni megdönteni a napi rekordot. Azért volt helyi tekerőszemélyzet is, ha nem gyűlne össze elég lelkes szülő erre a célra. 

Ebédre ettem mini dzsingisz kán tálat, ami bárány sukiyaki. Mivel mini volt, vettem mellé még rántottcsirke falatokat is, majd az étkezést és benti nézelődést letudva, visszabuszoztam a különjárattal Szapporó állomásra.

Mivel aktiválva volt mára a bérletem, úgy döntöttem, visszavonatozok kicsit Otaru felé, megnézni jobban a tengerpartot. Reggel azért nem tettem, mert siettem be a fesztiválra. 

Szerencsére a bőröndöm nem volt nálam, nem kellett hurcolászni, mivel a holnapi szállásom, ami szintén Otaruban lesz, befogadta egy nappal korábban. Így Szapporóba csak a hátizsákomat vittem, egy napi cuccal. 

A gyorsabb vonattal elmentem Otaruchikkoba és leszálltam sétálni kicsit. Szerencsére szép napos idő volt. Megnéztem a havas kikötőt, aztán kisétáltam az egyik kőmólón egy kicsit. Éppen horgásztak rajta, de nem nagyon volt kapás. 

Séta közben készítettem szülinapi kártyát anyukámnak a hóban, és élveztem a talpamat melegítő kairo tasakokat. 

Otaruchikko után már nem volt kedvem sokat vonatozgatni, ezért inkább a vonatról videóztam a partszakaszt, és csak Szapporóban szálltam le. 

A fésztivál harmadik helyszíne Susukino volt. Itt jégszobrokat lehetett megcsodálni. A jégszobrok nagyon részletesek voltak, nagyon tetszettek. Különösen egy madár hallal a csőrében. A szponzoroknak is voltak cégre szabott jégszobrai, pl. Sapporo sörnek két nagy söröskorsó, egy tengeri herkentyűs étteremnek pedig jégyfalba zárt halak meg rákok. Sok képet csináltam, viszont kissé mókás, mert Susukino egy nagy piroslámpás negyed, ezért a szobrok hátterében sokszor kacérkodó lányok kacsingatnak az óriásplakátokról. 

Itt is volt jégcsúszda, és itt már felnőttek is mehettek, ezért naná, hogy kipróbáltam én is! Jó móka volt! 

Végül készíttettem magamról emlékképet, ami egész jól sikerült, ezért megvettem 1200 yenért a fizetős papírveziót, az ingyen járó minikép mellé. Legyen olyan kép emlékbe, amin én is rajta vagyok, ha már nem szelfizek, szelfibotozok. 

Vacsorára rament akartam enni a listámon levő egyik helyen, de az első sajnos zárva volt, ünnepnap miatt. A másodikban alig voltak, úgyhogy egyből asztalhoz ülhettem. Mivel az ajánlott ramen a shoyu ramen volt, azt rendeltem, egy tojással. A tojás tökéletes volt. Kár, hogy Európában nem így csinálják általában. 

A szállásom ezúttal a Susukinotól és a Nijo halpiactól nem messze található Yuyu Vendégház volt. Ez volt idáig a leghangulatosabb szállás, és mindenképp a toppon végezte volna, HA nem veszek észre egy ágyipoloskát!! Nem voltam benne biztos, hogy az e, de másnapra volt csípésallergiám, úgyhogy ezek után valószínű. Szerencsére csak reggel láttam a bogarat, úgyhogy addig legalább nagyon kényelmesen aludtam. Reggel jól leráztam mindenem, biztos ami biztos úgyhogy nagyon remélem, hogy nem hoztam magammal egyet sem! Kész mázli, hogy a bőröndöm biztonságban várakozott rám Otaruban.

2019.02.10 Szapporó hófesztivál, második nap

Reggel már nem kellett vissza gyalogolnom az állomásig, mivel pont mások is oda mentek, így együtt taxiztunk lefelé. A szállósadó bácsi kifizette nekünk a taxit, mert azt mondta, amúgy is levitt volna minket, csak most nem tud elszabadulni a recepcióról. 

Első állomásom a következő szállás, a Guest House YaDo volt, és otthagytam a bőröndöm meg hátizsákom becsekkolás előtt. Megkérdeztem a recepciós srácot, hogy meddig kell este visszaérni és megnyugtatott, hogy ráérek éjfélig. Ezzel a tudattal elindultam ismét a szapporói hófesztiválra, retúr buszjeggyel.

A busz negyed 11-re ért be, amit megírtam Erikónak, egy couchsurfös lánynak, akivel előző nap vettem fel a kapcsolatot, hogy együtt lógjunk. Ő is turistaként jött, a déli Ishigaki szigetről, ami Okinawa része, és Taiwan mellett található, úgyhogy eléggé fázott az ottani 25 fok után.

Erikóval a hotel lobbiban találkoztunk és mentünk megnézni a fesztivált. Nem zavart, hogy már láttam ezeket, mindig lehet tenni új felfedezést. Most például beálltunk plüsshóemberes emlékképet készíteni, azonban csak a mini képet kértük, ami ingyen volt, nem fizettünk 1200 yent a nagy képért. Beálltunk egy ingyen meleg kávés sorba is, és kaptunk egy kesernyés dobozos kávét, ami azért kézmelegítőnek jó volt. Ebédre Erikó vegetáriánus éttermet nézett ki, de mivel vasárnap volt, kiderült, hogy zárva vannak. Utána sushival próbálkoztunk volna Sapporo állomáson, de ott meg két órás volt a várakozás! Így hát beültünk a szemközti étterembe, ahol kaisendont (sashimi rizságyon) ettem. Volt rajta rák, ikra, tengeri sün. Egy darabig elbeszélgettünk, aztán elmentünk Erikónak sajtot venni, mivel Hokkaidó híres a tejtermékeiről. A boltos a sajt mellé csomagolt jeges tasakot, hogy ne izzadjon meg, ha esetleg fűtött helyiségbe mennénk. 

Erikó listáján szerepelt egy cukrászda, ahol csak negyed órát vártunk a leüléshez, ami Japánban semmi. Feleztünk egy fagyikelyhet és egy sajttortát. Utóbbi tetején reszelt sajt volt, ami meglepett, de passzolt hozzá. 

A beszélgetés során kiderült, hogy mindketten szeretünk karaokézni, úgyhogy természetesen nem hagyhattuk ki ezt az alkalmat! 

Karaoke előtt beugrottunk leadni Erikó sajtját a hotelében, aztán befizettük magunkat másfél óra éneklésre. Próbálkoztam Arashi számokkal is japánul, és a rappen kívül egész tűrhetően tudtam követni. Erikónak meglepően mély hangja volt, de mentek neki magas hangok is. Jól elszórakoztunk. 

Utána még nem ért véget a nap, mivel kitaláltuk, hogy felmegyünkba Sapporo torony tetejére, megnézni az esti fényeket. Nem olyan magas a torony, de az Odori Parkra szépen rá lehet látni fentről, úgyhogy láttuk a hófesztivál esti kivilágítását is. Egyes hószobrokra fényvetítettek. Sajnos valahol útközben Erikó elhagyta az egyik kesztyűjét. Kíváncsi vagyok hány félkesztyűt találtak a fesztivál alatt, mivel én is legalább 5 embert figyelmeztettem, hogy elhagyta és nem vette észre. 

A toronyból speciális alkalomként, hófesztivál révén legyalogolhattunk lépcsőn is, a lift helyett. Kicsit vicces volt, hogy ez a speciális esemény, de persze kipróbáltuk, és lelkesen integettünk a liftezőknek a lépcsőről. 

Vacsira a fesztiválon vettünk panírozott sajtrudat. Az enyémben virsli is volt. 

Aztán sietnem kellett, hogy elérjem az utolsó buszomat Otaru felé. Kicsit aggódni kezdtem, amikor elsőre nem találtam a megállót, mivel a google térkép nem oda mutatta, ahol ténylegesen volt, de aztán meglett. Elköszöntem Erikótól és visszabuszoztam a szállásra. Közben volt még egy kis aggodalom, mert a foglalásvisszaigazolásban az állt, hogy csak 10-ig lehet becsekkolni. Reméltam, hogy nem értettem félre a recepcióst az éjféljével, mert nagyon nem akartam a fagyban éjszakázni. 

Aztán kiderült, szerencsére, hogy felesleges volt az aggodalom, tényleg éjfélig volt recepció és velem egyidőben még két másik vendék is érkezett. A YaDo vendégház sima emeletes ágyas hostel szobás volt. Talán 8 ágyas, de mivel naponta máshol vagyok, ez a részlet már nem rémlik. A fürdőszoba viszont nagyon tágas volt és új kinézetű. A női alvórész külön kódos ajtóval volt leválasztva a többi résztől. 

Eddig, fürdőszoba szempontból ez a kedvenc, csak sajnálom, hogy nem adnak papucsot. 

2019.02.09 - Szapporói Hófesztivál

Enyhe fejfájással ébredtem, de szerencsére feledtette velem a Potmum hostel szuper morihico kávéja. Tudtam, hogy itt muszáj lesz kávéznom, amikor kiderült, hogy a wifi kódjában is benne van, hogy kávé. Ráadásul mivel az instagramra feltöltöttem róluk képet, kaptam úti csöpögtetős filteres kávét ajándékba! 

Egy rizsgombóc reggeli után a hófesztivál felé vettem az utat. Mivel ezen az estén Otaruban volt a szállásom, ezért a bőröndöm és hátizsákom egy csomagmegörzőben hagytam, közel az Otaru felé közlekedő busz megállójához. A megálló közel volt a hófesztivál Odori Park helyszínéhez is, ahol a nagy hószobrok vannak. 

Amint feljöttem a felszínre, máris ott tornyosult előttem egy seregnyi hószobor.

A park 12 blokkra van felosztva, és mindegyikben volt valami látványosság. A 12-ik volt a helyi civil hószobrászok tere, ahol a közönség megszavazhatta kedvencét. Az idei nyertes csapat már 18-ik alkalommal vett részt a versenyen. Volt egy rakás anime karakter, pokemon, hello kitty, állatfigurák. Sok még felismerhető állapotban, néhány kissé megroggyanva. A 11-ik blokkan a nemzetközi csapatok remekműveit csodálhattuk meg. Nekem különösen a kínai csapat munkája tetszett, viszont az első helyezett a thai csapat lett, fátyolos farkú aranyhalaival. 

A következő blokk nagyon jól nézett ki! Egy óriási Star Wars hószobrot tartalmazott. Volt rajta óriás R2D2, óriás C3PO, és egy X-wing, amibe be lehetett szállni fényképezkedni. A fényképhez viszont sorszámot kellett húzni, amit naponta 3-szor osztottak, és maximum 100-at. A japánok pedig sokan vannak, és szeretnek sorbanállni... Ez azt jelentette, hogy negyed órával a következő osztás előtt már pont lekéstem a biztos bejutók csoportját, és beállhattam a talán még esélyesek sorába. Előttem négy japán állt, mögöttem egy külföldi lány. Szóba is elegyedtünk és megtudtam, hogy Oliviának hívják és Kaliforniából jött. Azaz pontosabban Osakából, mert most ott tanul egy évig. Elpanaszolta, hogy már háromszor is próbálkozott sorbanállni, de elküldték, hogy túl korán jött. Erre mire legközelebb visszajött, már a lecsúszók sorába került. A felügyelő japán srácokat furdalta is erősen a lelkiismeret! Reméltük, hogy emiatt mindenképp adnak neki sorszámot valahogy! (és talán akkor már nekem is..) Lement a tuti bejutók sora, és izgultunk. Az előttünk levő japánok bejutottak, a srácok pedig közölték, hogy már csak egy darab sorszám van, ezért, ha nem vállaljuk együtta fotózkodást, akkor az egyikünk lemarad. Mivel a sorakozás alatt már összebarátkoztunk, persze egyikünket sem zavarta, úgyhogy párosan bejutottunk utolsókként. A mögöttünk állóknak már csak akkor volt esélyük, ha valaki időközben visszamondja. Időzónákra adták a sorszámokat, és a miénk fél 6-tól 6-ig tartott, addigra kellett visszamennünk. Olivia elment szentélyt nézni, én pedig maradtam a fesztiválon, nézelődni. 

Nagyon hálás vagyok a sorsnak, amiért mögém állította Oliviát, ugyanis olyan áttörő tudásra tettem szert általa, amely jelentősen megváltoztatta a hokkaidói kirándulásomat. Tudom, drámain hangzik, de ez fontos tudás, a neve pedig kairo. Nem a város Egyiptomban, hanem a kis levegőre aktiválódó melegítő tasakocskák. Nem, nem most találkoztam ezzel először, viszont azt eddig nem tudtam, hogy van külön a zokni talpára ragasztható változata is! Első dolgom volt a sorbanállás után, hogy vegyek egy csomagot a legközelebbi combiniben (értsd vegyesbolt), és rányaljam (nem szó szerint) őket a talpamra. Onnantól így kezdem minden reggelem és nem is fázik a talpam. A legjobb.

Visszatérve a szobrokhoz, egy nagy lóversenyt ábrázoló hófal következett, aztán a szomszéd blokkban zöldségeket szállító vonatot láthattunk. Volt egy blokk, ami jégfal volt és nem hó. Egy japán várat faragtak meg, előtte pedig három alulöltözött (azaz pont hogy alul nem öltözött) lányka ugrált és énekelt a hószínpadon, rajongóik lelkesedésére. Attól fáztam, hogy rájuk néztem! Miniszoknyában voltak, harisnya nélkül, amikor én meg épp azt állapítottam meg magamban előtte pár perccel, hogy még mintha a szemgolyóm is fázna, olyan hideg van. Értem, hogy ugráltak, de akkor is. Brrr. 

Volt egy Hatsune Miku hófal is, mivel ez a japán vocaloid karakter erősen képviseltette magát ezen a 70-ik fesztiválon. Erre külön Hó-Miku dizájnt csináltak, és korlátozott forgalmú ajándéktárgyakat dobtak piacra, amiért ebben a blokkban állhattak be kígyózó sorba a rajongók. 

Kaja blokk is volt, ahol fesztivál ételeket meg rament árultak. Fura lesz hallani, de nem rament ettem, hanem imomochit, ami édesburgonyás mochi volt pálcikán. Nagyon fincsi volt, de nem elég, ezért utána küldtem két héjában grillezett fésűkagylót, majd desszertnek új kedvenc kávésomtól, a morihicotól egy yuki no oshiruko nevű desszert italt. Utóbbi meleg epres tej volt, mochival, eperdarabokkal, granolával. Mindennel elégedett voltam. 

Majdnem elfelejtettem említeni, pedig ez volt az egyik leglátványosabb, felépítették hóból majdnem teljesen életnagyságúra a Helsinki katedrálist! Előtte japán enka énekesek adtak koncertet, mikor arra jártam. 

Több hófal nem rémlik, viszont volt jégcsúszda a kisgyerekeknek, és egy oyan játék, ahol a képernyőn lévő hóembereket kellett dobálni igazi hógolyókkal, amíg át nem alakultak jegesmedvévé. 10 fős volt egy csapat, és mérték a legjobb addigi teljesítményt. 

Az Odori Park keleti végét a Szapporo torony zárta, ami előtt egy koripálya volt, meg egy hosszúéletű karácsonyfa. 

Mire végigértem, el is telt az idő, úgyhogy siethettem vissza az X-wing fotózásra. Már várt Olivia (nem késtem!), és mehettünk is fényképezkedni. Felmentünk a színpadra, és beálltunk az X-wingbe, pózoltunk kettőt, aztán vége is volt. A képet odaadták miniben, amin rajta volt egy QR kód és jelszó, ahonnan le lehetett tölteni a képet digitálisan. 

Ezt követően Oliviával kettesben nézelődtünk tovább. Az egyik blokkban síugró pálya volt, és néha bemutatókat tartottak. Pont kezdődött egy, úgyhogy odamentünk megnézni a síugró fiatalok produkcióját. Volt köztük 10 éves is, nagyon menő 360-as fordulatos ugrást nyomott. Biztos van már rajongói klubja a suliban. Az idősebbeknek (értsd 13 év felett :D ) már nem írták ki a korát. Lányok is ugrottak, bár sajnos mindig elestek, pedig nagyon szurkoltunk nekik. Egy srác kamerával ugrott, és voltak szinkronban ugrók is. Ügyesek voltak, na. 

Utána fáztunk, ezért gyorsan beültünk szemben egy kávézóba melegedni, meg tölteni a telefont, és a második emeletről még láttuk kicsit a síugrókat. 

Még beszéltük, hogy felmegyünk a toronyba is, de már sajnos nekem nem volt időm, mivel el kellett jutnom Otaruba, és becsekkolnom 10-ig. 

Elbúcsúztam Oliviától, és begyűjtöttem a csomagmegörzőben hagyott cuccaim, aztán levadásztam a buszmegállót, ami kissé körbe volt havazva. 

A busz késett pár percet és nem állt senki más a megállóban, úgyhogy már kezdtem aggódni, hogy rossz helyen állok, de aztán felbukkant a busz. Működött a Suica kártyám is, és még akadt hely, bár a kisbőröndöm a folyosót torlaszolta, szóval bőröndökkel nem ajánlatos buszozni, de amikor le akart szállni valaki, azért mindig megoldottam a dolgot. Az út Otaruig picivel több mint egy óra volt, és a kis késéssel 21:40-re értem a végállomásra. Innen még gyalogolnom kellett hegynek felfelé a bőrönddel, úgyhogy megint aggódtam kicsit, hogy nem késem-e le a becsekkolást. Az esti hóbaburkolózott Otaru csöndes volt és hangulatos. Osztrák sífalura emlékeztetett a hangulata. 

A szállásra, ami ezúttal az Otaru Guesthouse Harvest volt, 2 perccel 10 előtt értem oda, aminek nagyon örültem. Utánam fél órával még érkezett egy pár, és nekik is sikerült becsekkolniuk, szóval nem volt azért teljes szigor. Itt egy kétszemélyes tatamis futonos szobám volt jó áron. Kényelmes volt és meleg. Kaptam mini törülközőt, meg egy lepedő méretűt, aminél attól tartottam, hogy mégis inkább lepedő, ezért nem mertem összevizezni, maradtam a kicsinél. A Potmumban ilyen téren nagy luxus volt, három törcsi, fogkefe, fogkrém és még elvihető papucs is járt a kapszulámhoz. A Harvest viszont adott teát és kávét, és egy teljes szobát. A többi vendég koreai, kínai, egyéb ázsiai túrista volt. A kínai család kissé hangoskodott, de éjfélre mindenki elcsendesedett, így könnyen elaludtam. Így telt az első fesztiválnapom.

Japán 2019.02.07-08 - Odaút

Negyed 4-kor, vagyis hajnalok hajnalán keltem, ugyanis az akciósabb Air France jegyem reggel 6-kor indult Párizsba. A reptérre sikeresen és időben kiértem, ezért gondoltam, elnézek a Sparba, hátha nyitva van. Még korán volt a Spárosoknak, viszont pont szembejött teljesen váratlanul anyukám unokatestvére, aki Milánóba készült, bevásárló körútra. Megörültünk és elszórakoztattuk egymást beszállásig, így nem telt unalmasan egyikünknek sem a várakozás. Celebet is szpottingoltam, mivel beszállásnál a sorban Alföldi Robi állt előttem a barátjával. Ők is túristán utaztak. 

Párizsban fél 9-kor szállt le a gép, és mivel a tokiói járat csak délután 4-kor indult, volt egy rakás időm. A küldetésem az volt, hogy bemegyek a városba és visszaadom a Párizsban élő Francknak a mini pendrive-ját, amit még Koreában adott kölcsön. Hétköznap lévén, csak ebédidőben ért rá talizni, így előtte mászkáltam kicsit a környéken, és párizsi utcarajzokat, azaz inkább utcamozaikokat vadásztam. Egy darabot sikerült csak felfedeznem, viszont találtam helyette egy nagy parkot, benne Louis Vuitton alapítvánnyal, egy nagy hattyús tóval és sok sétáló erdei ösvénnyel. Itt ütöttem el az időt ebédig, és határozottan jobban telt, mint a reptéren. 

Franckkal egy sarki pékségbe mentük, ami nagyon népszerű volt a környéken dolgozók körében. Egész japános sor formálódott, mire odaértünk. Én éclairt ettem, mert csaltam, és korábban benyomtam egy melegszendvicset. Egy közeli parkocskában ettüknmeg, mivel szép napos időnk volt. 

Tali után elbúcsúztam, majd igyekeztem vissza a reptérre. Olyan egy órásra saccoltam az időt, ha minden jól megy. Hát persze, hogy nem ment jól... Kedvenc kiszámíthatatlan RERB keresztbe tett, és leállt teljes vonalon baleset miatt. Persze mindent csak és olyan fóanciául mondták be, amiből alig értettem valamit. Az lett gyanús, hogy kezdett kiűrülni a szerelvény, ezért gyorsan rámentem a Twitter oldalukra, ahol már érthetőbb volt a kommunikáció. Azt ígérték, kettőre indul újjra, azonban nekem picit három utántól már kezdődött a beszállás. Nem is várakoztam, hiszen Japánt azért mégsem olyan szívesen késtem volna le, vonatjegy kuka, irány a taxi. Pont volt felettünk egy Novotel, és pont téblábolt ott egy taxis, aki már ugyan épp végzett erre a napra, de amikor megtudta, hogy a reptérre lenne, rábólintott. Így történt, hogy a párizsi átszállásom majdnem annyi lett, mint a teljes repjegyem fele... De legalább nem unatkoztam! 

A Párizs-Tokió járat nagyon északon repült, így kb. 11 órás volt az út, ami rövidnek számít ebben a viszonylatban. Egy idősebb japán úr ült mellettem, aki félúton leöntötte magát vörösborral, más különben nem sok vizet kavart. Viszont valaki a környékemen kutyaszarba léphetett, mert néha pontosan olyan szag csapta meg az orrom. Titkon reméltem, hogy nem én vagyok a bűnös, a nagy parkturizmus után. (ui: nem én voltam!)

A 11 órát még követte egy Tokió-Sapporo út, amit igyekeztem végigaludni. A kettő között lezavartam egy villámgyors vízumszerzést, kevésbbé gyors bőröndbegyűjtést, és még vonatbérletet is volt időm venni. Rendesek, mert a nemzetközi terminálról is fel lehet adni bőröndöt, nem kell elhagynom hozzá az épületet. Csak betartják az ebészünetet. Akinek nincs türelme várakozni, az átmehet becsekkolni a belföldi terminál épületébe is, de én inkább kivártam, semmint hogy bolyongjak a bőrönddel. Utána kényelmesen átbuszoztam a másik terminálra és hamarosan beszállás volt. 

Ezt a harmadik utat bóbiskolva vészeltem át. Olyan két órás volt. Osztottak italt, de akkora volt a gép, hogy nem értek a végére leszállásig (60 sor, A-tól J-ig!). Ezt úgy oldották meg, hogy az utolsó 6 sor rendelését egyszerre vették fel, papírra felírva, aztán szépen kiosztották az italokat. Ami még érdekesség, a pici japán légiutas-kísérők gumibottal ellenőrizték, hogy be van-e zárva a felső csomagtároló rendesen, mivel nem érték fel. 

Végre megérkeztem Chitose reptérre, ahol venni akartam volna túrista sim kártyát, de nem volt az a fajta (so-net), amit kinéztem. Aztán a Sapporói vonatpályaudvaron találtam végül egy automatát, ami árulta. 

A vonat, amivel a reptérről bejutottam a városba is kihívás volt! Mivel kemény télidőben jöttem Sapporóba, nagy volt a hó és a hideg, ezért a vonat akadozva közlekedett. A google térképes útvonaltervező szerint a késés oka az volt, hogy jeges volt a vonatkerék. Ez azt jelentette, hogy jól tele volt a vonat, amire úgy kellett felnyomakodni. De sikerült, így végre bejutottam. A szállás is meglett, becsekkoltam, aztán mentem megenni első ramen levesemet vacsira, a népszerű Ramen Shingen nevű helyre. Amikor azt mondom népszerű, az azt jelenti, hogy este fél 10-kor hóesésben is fél óra sorbanállás van odakint, utána még fél óra odabent. Ez az empatikusabb embereket arra készteti, hogy amikor sorra kerül, nagyon gyorsan egyen, hogy ne fagyoskodjanak sokáig -10 fokban a kintiek. Hát az előttem lévők nem voltak túl empatikusak. Az ajánlott a shenshu ramen volt, ami miso alapú. A tészta fincsi volt, kerek vastagabb és sárga. A lé annyira nem nyűgözött le, de nem is telített el annyira, úgyhogy utána még bírtam mozogni. Ettem gyozát is, fincsi roppanósat. 

Utána gyorsan visszametróztam a szállásra, mielőtt elment volna az utolsó metró. Sétálni nem lett volna jó a nagy hóban.

A szállás kapszula szerű, de csak 6 fős a szoba, úgyhogy igazából jól szeparált hostel. 

Mondanom sem kell, alig érte a fejem a párnát, már aludtam is. Így telt az első két napom.

Korea - kilencedik, utolsó nap (2018.11.24)

Utolsó koreai reggelemen arra keltem, hogy leesett az első hó. Ez a tény, valamint a lehetőség, hogy elég délben kicsekkolnom meggyőzött, hogy aludjak még inkább egy kicsit, a korai napkezdés helyett. Így 10-ig a szálláson lustálkodtam, majd összepakoltam és felkerekedtem shoppingolni. A nagybőröndöt a szálláson hagytam megőrzésre és egy üres hátizsákot vittem magammal a gyűjtőkörutamra. 

Első állomásom Myeongdong arcápolós utcája volt, ahol begyűjtöttem pár kenceficét és maszkot. Volt arcmaszk akció is, úgyhogy az egyik csomag mellé kaptam még egyet, és meglepődve állapítottam meg, hogy az arcmaszkoknak milyen súlya van. Ha ennyi folyadékot belenyomnak, jobb lesz feladnom őket a reptéren, még mielőtt elkobozzák az átvilágításon! 

Következő a tennivalók listáján természetesen a kimcsi múzeum volt, amit csakis azért halogattam eddig, mert utitársamat nem érdekelte. Mivel utitársam mindeközben már a felhők felett repült Franciaország felé, én befizettem magam a kimcsi múzeumba. Aki azon tanakodik, hogy vajon mi mindent lehet elmondani a kimcsiről, ami kitölt egy egész múzeumot, azt meg kell hogy nyugtassam, hogy olyan sokat azért nem lehet, bár lehetett volna jobb az a múzeum. Azért így is volt pár érdekes dolog, mint például rögtön az elején egy interaktív játék, amely során digitálisan kimcsit készítettünk. Utána volt egy szoba a kimcsiben található tejsavbaktériumnak szentelve, egy terem ahol különféle kimcsiket készítettek dokumentumfilmeken, egy kimcsi kostoló szoba három féle kimcsivel, stb. stb. Elszórakoztam azért és még receptet is hoztam. 

Ezt a kulturális élményt követően Sinchon állomásra mentem, egy közeli boltba, és valamilyen rendezvénybe botlottam. Volt felállítva egy színpad is, amelyen hogyhogynem éppen koreaidob csapat lépett fel! Pont elcsíptem belőle az utolsó öt percet, aminek nagyon örültem. Szerencsés véletlen volt, az biztos. A boltban már kevésbé volt szerencsém, mert a pultnál fizetéskor derült ki, hogy nem működik a kártya terminál és csak készpénzben lehet fizetni. Félretetettem az árut és elindultam automatát keresni, de közben rájöttem, hogy kifutok az időből, így inkább a metrómegállóhoz mentem, ugyanis ismét találkozóm volt Sophie-val. Sophie elmesélte, hogy délelőtt a környéken tűz volt, ami tönkretette az egyik kártyaterminál fajtát kiszolgáló szervert, emiatt sok helyen nem lehetett aznap kártyával fizetni. Sophie kerített nekem automatát, és drukkoltunk, hogy ne azon a rendszeren fusson ami leégett és működjön. Miután sikerült pénzhez jutnom, visszamentünk a boltba kifizetni a csomagom, aztán Sophie kérésemre kinézett egy közeli éttermecskét késői ebédre/korai vacsira, ahol Seolleongtang levest készítettek. Ez Szöul helyi levese és marhalábszárból készül. Viszonylag enyhe a fűszerezése, de az asztalnál saját ízlés szerint fel lehet turbózni. Érdekessége, hogy annak ellenére, hogy már van benne tészta, a mellé járó rizst is beleöntik evés előtt. Legalábbis Sophie szerint, aki így is tett, én meg követtem. Kellemes marhahúsleves volt, rizzsel. Kíváncsi vagyok, mit szólnának otthon, ha legközelebb rizst tennék a húslevesbe! 

Miután jól laktunk, mivel még jól álltam időben, Sophie elvitt egy íjász kávézóba. Itt 10 ezer wonért cserébe lehetett lőni háromszor 10-es kört, igazi verseny íjjal, kb. 15 méteres távolságból. Még karvédőt is kaptunk és az asszisztens elmagyarázta a helyes beállást és fogást. Baloldalas íjat kaptam és az is kellett. Az első kör közben az asszisztens figyelte a teljesítményünket, és néha odajött igazítani kicsit a fogásunkon vagy az irányzékon. Egész jó kis meccs volt, amit végül Shopie nyert összességében, de a második körben legalább megelőztem. Volt pár 10-es találatom is, bár teljesen a közepébe nem sikerült lőnöm sajnos. Még egy ráadás kört is kaptunk, aztán sietnem kellett a bőröndért meg a reptérre. Örülök, hogy ráért Sophie és izgalmasabbá tette utolsó koreai napomat. 

A szálláson átrendeztem a bőrönd és a hátizsák tartalmát, aztán mentem Szöul állomásra elérni a reptéri vonatot. Ott szembesültem azzal, hogy kétféle is van, egy közvetlen expressz ami csak ott áll meg, és egy sima expressz, ami minden állomáson. Elbizonytalanodtam, hogy az útvonaltervezőm vajon melyiket hozta fel a kettő közül, de végül megkockáztattam a lassabbikat. Szerencsére az sem ment egy óránál tovább, ezért jól odaértem a reptérre, a tervezettek szerint. 

Mivel a családnak ígértem képeslapot, reméltem, hogy a reptéren még találok, ugyanis a városban alig akadt. Még az első vagy második nap láttam párat, de nem voltak olyan jók, ezért elhalasztottam a vásárlást. Ne tegyétek! Mint Japánban, Koreában sem olyan divat a képeslapozás, ezért alig kapható. A neten említették, hogy a reptéren is van, ezért ez volt utolsó reménységem, de hátulütője is van annak, ha az esti járattal indulok, ugyanis ekkorra már majdnem minden bolt bezárt. Becsekkolás után is minden zárva volt, csak egy rántottcsirkés hely szolgálta még ki az utazókat. Ide én is betértem egy utolsó próbára, de a csípős szószos csirke falatkáiktól nem voltam annyira lenyűgözve. Korea, hol van az a híres rántottcsirkétek? Átverés az egész? Lehet, hogy vissza kell még térnem további kutatás céljából a jövőben. 

Az úton annyi érdekesség történt, hogy a mellettem ülő koreai nő megajándékozott egy doboz csokival, mert rendes szomszédja voltam, pl. megtaláltam az ülés alatt a leesett mobilját. Nem hiszem, hogy ezért csokit érdemeltem volna, bár minden viszonyítás kérdése, ki tudja milyen utitársakhoz volt már szerencséje! Az út egyébként főleg alvással meg olvasással telt, most nem volt kedvem filmeket nézni. Isztambulig 12 órás volt a repülés, ami kibírható, ha közvetlen járat. Az átszállás ezek után ugyanis már sokkal nehezebb, és a kétórás út sokkal hosszabbnak tűnik. Azért valahogy az is eltelt, és végül megérkeztem Budapestre. Koreai körutazásom ezzel véget ért. Én jól szórakoztam, remélem ti is! Köszönöm, hogy velem tartottatok! 

Korea - nyolcadik nap (2018.11.23)

Kissé lemaradtam a történettel, de jussunk a végére, mert még két izgalmas nap hátra van. Péntek volt Franck utolsó teljes napja Koreában, és utolsó napunk Buszanban. Ideje volt felfedezni a várost nappali világosságban is. Kijelentkeztünk a hotelból, ott hagyva a bőröndöket, és elmetróztunk a távolabbi strandszakaszra, Gwangalli beach-re. Ez is homokos part mint a hotelünknél levő Haeundae, csak innen teljes rálátás nyílik Korea leghosszabb hídjára, a Gwangandaegyo hídra, aminek esti kivilágításáról tegnap már lecsúsztunk. Aki meg szeretné csodálni a híd esti fényeit, innen tegye. Nappal, főleg így télen nem volt semmi igazán extra a strandon, magán a tengeren kívül. Jó volt látni a tengert, főleg ahogyan csillogott a hullámokon a reggeli napsugár. Mászkáltunk kicsit a homokon és Franck kagylókat gyűjtött hangszer készítéshez. Reggelire áfonyás bagelt ettem egy kávézóban, aminek szép lila színe volt. Utána, hogy ne töltsünk sok időt a föld alatt, busszal mentünk vissza Haeundae-ra, ahol szintén mászkáltunk kicsit a parton. A kagyló felhozatal itt gyengébb volt, de a tengeri kilátásba nem zavart bele a híd. A tengerrel pózolós képbe viszont kissé bezavart a télikabát...

Miután kitengerpartoztuk magunkat, begyűjtöttük a bőröndöket és elmentünk Buszan állomásra, megvenni a vonatjegyet Szöulba. Még szerencse, hogy nem indulás előtt terveztük a jegyvásárlást, mert egész hosszú volt a sor, és a kinézett 7 órai vonatra már nem is volt hely. Ezzel viszont nyertünk egy extra órát Buszan felfedezésére, mivel este 8-ig volt időnk. 

Az állomáson hagytuk a bőröndöket csomagmegőrzőben, ami 5ezer won volt (1300 forint) egy napra. Nem ment azért ilyen simán, ahogy leírtam, mivel az automata csak készpénzt és papírból csak ezreseket fogadott el, így Franck elment felváltani a pénzünket, amíg én őriztem a szekrényeket. Közben segítettem két koreai nőnek, hogy hogyan kell kezelni az automatát, mivel mi már azon a részén túl voltunk és csak a fizetéskor akadtunk el. Hálásak voltak, és mindannyian mókásnak találtuk, hogy a külföldi ad tanácsot a helyieknek. 

A vonatállomásról metróztunk vagy egy órát északnak, ugyanis első utikönyvek és net által is ajánlott uticélunk a Beomeosa buddhista templom volt. A metrótól egy kisebb busz vitt fel minket a hegyre, ahol a templom épületei voltak, de előtte egy utcai árustól vettünk ebédre gőzgombócokat. 

A Beomeosa templom nekem nagyon tetszett. Lépcsőzetesen lehetett haladni felfelé a főépülerhez és az összes épületen szép díszes festmények voltak. Volt egy Buddhista múzeum nevezetű épület is, de nem a Buddhizmus rejtelmeit boncolgatta, hanem kiállítottak benne pár szerzetes által készétett művet, faragványt, könyvet. Voltak igazán régiek és viszonylag újabbak is, bár elég szűkös volt a felhozatal. Viszont a múzeum épülete tetszett, jó vaskos fagerendák tartották. 

Beomeosa után egy kiemelt látványosság volt még a listámon, ami belefért az időbe, a Gamcheon Culture Village nevezetű negyed, amit az utikönyv Korea Machu Picchujaként emlegetett. A negyed sok kis színes házat takar egy meredek hegyoldalban, szűk lépcsőkkel és sikátorokkal. Eredetileg a koreai háború menekültjei által összeeszkábált nyomornegyed volt, melyet nemrég egy projekt keretében kicsinosítottak és teleszórták műalkotásokkal, hogy újjáéledjen mint kulturális negyed. Nagyon jól néztek ki a kis színes házak a hegyoldalban, és izgi, bár fárasztó volt kanyarogni az apró lépcsősorokon. A negyed egy része olyan volt, mintha visszautaztunk volna a múltba, tele régi boltokkal, fodrászattal, kacatossal. Az egyik épületben épp kimcsit készítettek nénikék. Mondjuk nem irigylem az idősebb lakókat, akiknek meg kell mászniuk a hegyoldalt a hazajutáshoz! Minden esetre, érdekes volt nagyon a negyed, ajánlom. 

Utána elbuszoztunk vissza a vonatállomásra, és ott egy közeli étteremben vacsiztunk rizses kását, azaz koreaiul dzsuk-ot. Óriási adagot kaptam, de valahogy benyomtam mindet. Az enyém csirkés ginsenges volt. Nagyon ízlet. 

Vacsi után begyűjtöttük a bőröndöket és felszálltunk a vonatra, majd olyan három óra múlva visszaérkeztünk Szöulba. Utolsó szállásunk, a Seoul Blues az állomás mellett volt, 10 perc gyalog, és már előre lebeszéltem velük, hogy későn érkezünk. A csöngetésre egy kedves koreai srác nyitott ajtót, körbemutatta a hosztelt, aztán ment vissza a szomszéd bárba dolgozni. Itt emeletes ágyas szobánk volt, ismét aprócska fürdővel. Franck összepakolt a hajnali indulásra, és még este elköszönt, mivel nem szándékoztam felkelni én is ötkor. Az én gépem csak szombat este ment, úgyhogy még volt egy teljes napom Szöulra.