2018.08.13 - a függőágyas kávézó

Na elkiabáltam, mert a shinagawai vendégházból 10-ig kellett kijelentkezni. De nem is volt baj, mert Rinnel 11-re beszéltem meg a találkozót, így időben tudtam érkezni. A vendégházban járt ingyen kávé, így csak azután merészkedtem ki a melegbe, miután felhajtottam egy pohárral. Japános pontossággal érkeztem a találkozó helyre, Mitaka állomásra, majd hamarosan befutott Rin is és elnavigált a függőágyas kávézóba ahol dolgozik. Nagyon hangulatos kis emeleti helység, ahol kellemes volt a légkondi. Ott volt a két tulaj is, Yuu és Kazuma, akik voltak olyan rendesek, és megengedték, hogy ingyen megszálljak a kávézóban egy éjszakára. Rin ugyanis már elköltözött egy igen pici lakásba, ahol nem tud fogadni ottalvó vendégeket, így ilyet tudott felajánlani nekem, én meg éltem a lehetőséggel, mivel még sosem aludtam függőágyban, főleg nem egy japán kávézóban. 

A kávézó este 11-ig volt nyitva, így volt is pár fizető vendég odabent, és én is rendesen kifizettem a Rin által elkészített jegeskávémat. Aztán elmentünk ebéd után nézni. Most egész kivételesen nem rament ettem, hanem natto udont. Volt a tetején egy nyers tojás is, ami még ilyen melegben sem zavart, mert mivel a japánok sok nyers tojást esznek, nagyon odafigyelnek a tojás frissességére. 

Még visszatértem a kávézóba pihegni egyet, utána amíg Rin 4-ig dolgozott, elindultam sétálni egyet a környéken. A közeli Inokashira parkot néztem ki, mert nagy és tava is van és a fák miatt hűvösnek ígérkezett. A parkban található a Ghibli múzeum is, ahol korábban már jártam. Ahogy sétálgattam a park árnyas fái között, kezdett egyre jobban elsötétülni az ég és a távolban morajlások hallattszottak, közeledett egy nagynak ígérkező zuhé. Gyorsan jött, ezért amikor megéreztem az első cseppeket, gyorsan behúzódtam egy fal nélküli pihenőhely teteje alá, hogy ott várjam ki az esőt. Na ilyet legközelebb nem teszek! Amint közeledik, vagy visszafordulok, vagy bemegyek valami zárt helyre. A zuhé ugyanis szeles és erős villámlásokkal teli vihar lett valójában, ami egy órán keresztül tartott. Szerencsére volt két másik menedéktársam is, egy bácsi meg egy fiatal srác, így nem egyedül kellett kivárnom a vihart, ami elég félelmetes volt néha, mert nagyon közel csapódtak a villámok! Kettő különösen közel volt, úgyhogy ijedtemben el is dobtam az esernyőmet, nehogy odavonzzam valahogy. Még csak az hiányozna, hogy belémcsapjon a villám! Olyan egy óra múlva kezdett végre enyhülni és megjelent a srác barátnője egy esernyővel, így ketten maradtunk a bácsival. Megállapítottuk, hogy a távolban már süt a nap, úgyhogy hamarosan eláll, de elég nehezen akart elállni, ezért elköszöntem végül és elindultam az ernyőmmel vissza a kávézóba. 

Sikerült visszatalálnom és örültek, hogy nem áztam szét. Inkább nem merészkedtem ki ezután, csaknbent relaxáltam inkább, aztán Rinnel elszaladtunk a közeli boltba hozzávalókat venni a paprikás csirkéhez. A külföldi élelmiszer részlegen találtunk Pick szalámit is, amit Rin szintén megvett érdekességként. 

A vacsi fúziós volt, mert a nokedlis paprikás csirke mellett készült miso leves és goyás rántotta. Most ettem először goyát, aminek a magyar nevét nem tudom. Úgy néz ki mint egy rücskös uborka, Okinawán népszerű és kesernyés íze van. Ez a goya Yuu kertjében termett, és szerencsére annyira nem volt keserű. A nokedli majdnem elmaradt, mert Rin véletlenül felhasználta a maradék tojást a miso leveshez, de Kazuma volt a megmentőnk, mert gyorsan elszaladt tojást venni. Megérte, mert a nokedli be szokott jönni a japánoknak. Most is nagy sikere volt. 

Vacsi után megérkezett még egy srác, aki finom matchás fagyit készített nekünk desszertre és cserébe megkapta a maradék vacsorát. Aztán Rinnel elmentünk egy közeli sentoba, ami nem termálvizes fürdőház, és általában azok járnak oda, akiknél nincs fürdőszoba. A kávézóban nem volt zuhany vagy kád így a fürfőház maradt. Ez egy egyszerű és régies változat volt, nem volt benne dekoratív mozaik. Rin elmondta, hogy van külön sento művész, aki készíti a sentoban található csempemozaik képeket, amelyek között általában megtalálható a Fuji hegy. Egyebekben a sento is úgy működött, mint az onsen, egy szobában levetkőztünk, majd a vizes helyiségban megtisztálkodtunk, végül beültünk a medencékbe ázni. Jól esett, bár sokáig nem bírtam, mert volt vagy 42 fokos. 

Fürdés után visszatértünk a kávézóba, ahol Már csak a később érkezett srác maradt még dolgozni kicsit valamin. Mint megtudtam, régebben sok Arashi számot hallgatott, így Rin felrakta a youtubon és együtt dúdolgattuk a darabokat. Még Rin is dolgozott kicsit a gépén, aztán ketten maradtunk és elhelyezkedtünk az alváshoz. Rin is velem maradt a kávézóban, hogy ne legyek egyedül este. Először a füldön lévő matracra heveredtem, de miután lekapcsoltuk a villanyt, egér hangokat hallottam a fejemnél a falban, ezért inkább felköltöztem az egyik függőágyba. Nem mondom, hogy a legkényelmesebb éjszakám volt, de nem is volt vészes. A repülőnél sokkal jobb. 

2018.08.12 - couchsurfös találka nap

A kapszula nem volt vészes. A légkondi kevésbé volt zajos mint a tavalyi Bay hotelben. Csak az volt zavaró, hogy az emeleten egy légtérben volt vagy 14-16 kapszula, azaz sokan voltunk, így kb. hajnali 2-ig volt ki-be járkálás. Belépéshez pedig egy pittyegő kódot kellett mindig beütni az ajtón, ami egy idő után idegesítő volt kissé, főleg, ha valaki elsőre nem találta el. A taktikám ezért az volt, hogy 2-ig fülhallgatóval tévéztem, kivárva, hogy lecsendesedjenek a dolgok, majd onnantól már tudtam aludni. 

11-kor elhagytam a szállást és elindultam bőröndömmel Shinagawa felé. Nem tudom, mi történik, de mintha egyre nehezebb lenne ez a bőrönd, pedig nem is vettem semmit. Mivel utolsó percben foglaltam ezeket a szállásokat, mert reméltem, hogy visszajelez egy couchsurfös, nem tudtam egy helyre foglalni mindhárom napot. De így legalább mindig van valami fix programom. A shinagawai ugyanaz a vendégház volt, ahol tavaly tavasszal is megszálltunk, így könnyen odataláltam. Mivel a bejelentkezés csak 4-től kezdődött, így persze nem volt ott senki. Viszont az ajtó nyitva volt, ezért fogtam és becsempésztem a bőröndömet a folyosón sorakozó bőröndsorba, mint valami gyanús besurranó. Már visszavettem a szandálomat, mikor rájöttem, hogy valamit elfelejtettem kivenni a bőröndből, így visszalopóztam rámolni kicsit, majd ismét ki. Mondjuk ennyit arról, hogy mennyire "megőrző" a csomagmegőrzőjük. De a lényeg, hogy nem kellett cipelgetnem egész nap. A telefonom emlékezett a vendégház wifijére, úgyhogy gyorsan írtam Yuuki nevű ismerősömnek, hogy hol és mikor találkozzunk. Őt onnan ismerem, hogy tavasszal nálam szállt meg budapesti útja során. Mivel még most végez egyetemen, nem dolgozik, úgyhogy ráért napközben összefutni. Shibuyába beszéltük meg a talit, a Tower Records zenebolt előttre. Jó ötlet volt, mert a zeneboltban jó hűvös volt, így kellemesebb volt ott várakozni mint odakint a fülledt meleg időben, ami most különösen fülledt volt. 

Sikeresen megtaláltuk egymást Yuukival és elmentünk ebédet keresni. Az ebéd nem más volt, mint ramen. Yuuki elvitt Shibujában egy eldugott emeleti pici ramen kajáldába, ahol állítólag finom shio rament adnak. A ramen családnak ezt az ágát még nem kóstoltam, így ideje volt megpróbálni. A hely arról volt még híres a helyiek körében, hogy egy japán humoristának az étterme, ami magyarázta, hogy miért van tele a fal autogrammos táblácskákkal. Szárított minirákos shio rament rendeltem, de megállapítottam, hogy nem vagyok shio ramen rajongó. Túl ízetlen volt a leves nekem. Állítólag aki jó shio rament tud készíteni, annak megy a többi is, mivel abból a legnehezebb elővarázsolni az ízeket az egyszerű alaplé miatt. 

Ebéd után kerestünk valami desszertes helyet, ahol gyugodtan tudunk ücsörögni, anélkül, hogy a várakozó vendégek kiutálnának minket. A hikarie bevásárlóközpont 8. emeletén tértünk be egy tradicionális japán édességeket kínáló kávézóba. Kissé drága de finom hideg zöld teát rendeltem, karamellás mandula rágcsával. Szép esztétikus képet csináltam róla, de csak emiatt azért nem érte meg talán. De legalább ráláttunk a híres kereszteződésre is. Beszélgettünk kicsit, aztán rávettem Yuukit, hogy játszon velem taiko no tatsujint, mert érkezésem óta még nem kerítettem rá sort. Játszottunk két kört, utána elbúcsúztunk, mert sietnem kellett a következő találkámra. 

Takuyával találkoztam következőként, akit szintén couchsurfingről ismerek. Ő már szerepelt a blogomban, mint aki egy egész sülthalfejet rendelt nekünk tavaly tavasszal, ami akkora volt majdnem mint a fél asztal. Most golfozni volt a főnökével és onnan visszafele futottunk össze. Beültünk egy cipőlevevős bárba iszogatni, csipegetni és beszélgetni. Szeretek vele találkozni, jó beszélgetőtárs, és most az ajándékát sem felejtettem el elhozni, mint a múltkor. A kisfiának is hoztam agyagsípot, aminek remélem, örül majd. Elég nehéz gyerekeknek magyaros ajándékot találni. Tippeket szívesen fogadok!

Takuyától elköszönve igyekeztem, hogy 10 előtt visszaérjek a vendégházba, mert csak addig volt bejelentkezés. Na meg kíváncsi voltam, meg van-e még a becsempészett bőröndöm. Persze megvolt. Véletlenül pont azt a szobát kaptam, ahol legutóbb is voltunk, és pont ugyanazt az ágyat is. Csak most a családom helyett két kínai nő volt a szobatársam. Az egyik beszélt japánul, így japánul kommunikáltunk. Elmondta, hogy a másik, akit csak itt ismert meg, nem beszél csak kínaiul, úgy utazgat egyedül. Először nagyon bátornak gondoltam, de aztán belegondoltam, hogy az írásjelekkel papíron biztosan meg tudja értetni magát Japánban, így annyira nincs elveszve. Vagyis más, mintha csak magyar tudással utazgatnék.

Nem voltak hangos szobatársak, csak nagyon nyomatták a légkondit sajnos. Egyszer lekapcsoltam éjjel, de reggelre megint ment. Nem szeretem a túlnyomatott légkondit, mert megfájdul tőle a fejem, ha a kinti és a benti különbség vagy 15 fok. Ha nem ilyen drasztikus a különbség, akkor jöhet! Holnapi állomásom Mitaka lesz, ahol szintén volt couchsurfössel, Rinnel fogok találkozni. Elég korán lebeszéltük, így remélem, nem felejtette el. Majd reggel kiderül!

2018.08.11 - tüzes nap

Tetszik, hogy a japán hotelekben általában 11-ig kell kijelentkezni, mert így kényelmesen össze tudom szedni magam reggelente. A Sakura hotelben reggeli is járt a szobához, ami lekváros pirítóst és teát takart. Amíg falatoztam, kitaláltam a programomat aznapra és ellenőriztem az útvonalakat hozzá. Úgy döntöttem, hogy gyalog megyek át a következő szállásra, ami csak fél óra sétát jelentett a déli napsütésben. Vagyis ezek után ne panaszkodjak, hogy melegem van, mi? Az árnyékban nem is volt olyan elviselhetetlen, csak a napon. 

Útközben elhaladtam a tavaly áprilisi utolsó hotelünk, az Edoya mellett is, és nosztalgiáztam kicsit. Aztán megtaláltam a Centurion Ladies Hostel Ueno nevezetű mostanit, ahol beraktam megőrzésre a bőröndömet, hogy folytathassam a napot. 

Ikebukuro volt a következő uticélom, ahol bemenekültem a meleg elől a föld alá, és bóklásztam a bevásárlóközpont-labirintusban, amíg meg nem éheztem. Ekkor kinéztem a 7-ik emeleten egy halas éttermet, ahol finom sashimit és udont ettem, és kaptam a végén pontgyűjtő kártyát is. Kíváncsi vagyok, évekig jó-e, mert nem hiszem, hogy egyhamar megtelik!

Miután jóllaktam, elsétáltam a tűzoltóság ikebukuroi oktató központjába, ahol interaktív tanfolyamokat tartanak bárkinek a különféle biztonsági alapintézkedésekről, mint tűzoltás, menekülés a füstölgő házból, tennivaló földrengés esetén. R-ék ajánlották a programot, ami egyébként ráadásul még ingyenes is. Háromszor indítják egy nap, és sikerült beférnem az utolsóra. Elsőként végignéztünk egy animációs filmet az eddigi három legnagyobb Japán földrengésről és arról, hogy mennyire fontos a gyakorlás, hogy gyorsan tudjon az ember reagálni éles helyzetben. Sok élet emiatt menekült meg. 

A film után kisebb csoportokra bontottak minket. Az én csapatom volt a külföldi csapat, plusz becsatlakozott egy később érkező két kisgyerekes japán család is. Volt két német srác, két spanyol ajkú lány és az egyiknek a japán kinézetű barátja. A következő program előtt a szandálban érkezőknek adtak zárt orrú cserecipőt biztonsági előírások miatt. Egész jól fel voltak készülve nagylábú külföldiek terén is. Utána beültünk a tűzvédelmi oktatásra. Itt is megnéztünk egy filmet, aztán virtuális tüzet olthattunk igazi tűzoltó készülékkel. És megtanultuk, hogy az első lépés ha valaki tüzet lát, hogy odakiállt a többieknek, hogy tűz van! Kadzsi da! Aztán a többi lépés a pin-hose-lever (vagyis kivenni a biztosító gyűrűt, kipattintani a csövet, megnyomni a kart). Valamiért én voltam a leglelkesebb a csoportban, mert amikor kért minket a néni, hogy ismételjük hangosan utána a lépésekhez a kulcsszavakat, elsőre csak én kiálltottam vissza neki, lehet, hogy a taiko miatt. Utána azért szerencsére becsatlakoztak a többiek is. A tűzoltásos gyakorlaton megtudtuk, hogy Japánban az első oka a tűznek a szándékos gyújtogatás. Ezért van az, hogy reggel kell kirakni a papírszemetet, nem este. 

A következő gyakorlat az volt, hogy ki kell jutnunk egy füsttel telefújt szobalabirintusból. Nem volt szabad 120 centi fölé emelkednünk, mert akkor megszólalt egy jelzőcsengő és kintről a néni beszólt hangszórón, hogy túl magasan vagyunk. Trükkös volt, mert nem nyílt mindegyik ajtó, így tényleg labirintus hatást keltett. Közben meg kellett számolnunk, hány elefánt rajzot látunk út közben, és jelenteni a végén. Kiderült, hogy azért volt ez a feladat, mert így akarták megmutatni, hogy meneküléskor is fontos körbenézni és figyelni a környezetünkre és társainkra. Bevallom, én a négyből csak egyet vettem észre. 

Az utolsó gyakorlat a földrengés szimulátor volt. Itt is megnéztünk egy rövid filmet arról, hogy mitől és hogyan keletkeznek a földrengések, majd kipróbálhattuk, milyen volt a 2011-es 9-es erősségű, 7-es fokozatú eddigi legerősebb japán földrengés. Az volt a feladat, hogy amikor elkezdődik, bújjunk az adztal alá, védjük a fejünket és kapaszkodjunk az asztal lábába. Jó rendesen dobált minket a szimulátor! Elég ijesztő volt ígyis, hát még élőben milyen lehetett! Főleg, mivel az itteni asztalunk lába súlyokkal volt megerősítve, utána próbáltam megemelni kicsit, és jó nehéz volt. Az igazi asztalok valószínűleg összevissza ugráltak volna a szobában velünk együtt.

Az oktatás végén kaptunk egy emlékkártyát és egy legyezőt, és beszélgettem még kicsit az oktatókkal. Meséltem nekik, hogy nemrég itt járt az unokatesóm is, ezért van ilyen magyar dömping, aztán amikor az oktató néni magyar tánccal próbálkozott, mutattam nekik egy kis csárdást. Gondoltam, legalább ők is szórakoznak kicsit. 

Az épületből kilépve láttam, hogy sikeresen megúsztam egy nagyobb zuhét, ami kicsit le is hűtötte a levegőt, bár csak átmenetileg, amíg el nem kezdett párásodni és fülledni. Még borús volt, így aggódtam, hogy elmaradnak-e a mára ígért tüzijátékok az idő miatt, úgyhogy gyorsan kerítettem Starbucks wifit ellenőrizni. Ha már betértem, kipróbáltam a zöldteás smores-os frapuccinojukat is, ami olyan volt mint a sima zöldteás frapuccino, keksz, csoki és pillecukor darabkákkal.

A tüzijáték nem maradt el, így már csak döntenem kellett, melyikre menjek. Végül a kisebbik de közelebbiket választottam, mert féltem, hogy a tömeg miatt nehezen fogok tudni visszajutni utána a szállásra. 

A jingu hanabit a meiji szentély melletti stadionból lőtték, és a stadionba árultak rá fizetős jegyeket. A potyázók mint én is a környéken próbáltunk helyezkedni. Sajnos a stadion nagy részét fák vették körül, takarva a rálátást, és a jó rálátással rendelkező helyre a gonosz szervezők a tömeg szemébe nyomattak vagy hat mobil reflektort, nehogy lássunk valamit ingyen... Szerencsére a korábban kapott legyezőmmel szuperül ki tudtam takarni a reflektorok zömét, így viszonylag jól láttam a műsort. Tetszett, hogy az összes tüzijáték kis csillagocskákra pattant szét. Volt szivecske és mosolygós arc is. 

A végén (amikor lekapcsolták a reflektorokat is persze), a meginduló tömeget rendőrök terelgették. Jó sokan voltunk itt is, így egy megálót sétáltam Shinjukuig, ahol még nyitva volt egy listámon lévő ramenes, így elfogyasztottam napi ramenemet is. Egész finom volt. 

A hotelbe visszatérve elfoglaltam tévével felszerelt kapszulámat és kipihentem a nap izgalmait.

2018.08.10 - második napi rokon találka

Reggel sikerült időben felkelnem, csak Yuka aludt el egy picit. Összekaptuk magunkat, kaptam reggelire virslis zsemlét meg mochit, megdögönyöztem kicsit Lisa babát, aztán Yuka elvitt kocsival a vonatállomásra. 

Első uticélom a következő szállásom volt, a Sakura Hotel Jimbocho, ahol leadtam a bőröndömet, majd robogtam tovább Tokió állomásra. Pontosan sikerült érkeznem a 10 órás találkozóra, amit R. unokatesómmal megbeszéltünk, és meg is pillantottam őt és barátját az út túloldalán, így megvalósult a rokontalálka a Világ másik felén! 

Elkísértem őket reggelizni, aztán elvonatoztunk a fél órányira található Yokohamába nézelődni. A fő program az általam véletlenül felfedezett, ott megrendezett Pikachu parádé volt, amelyen sok ember nagyságú Pikachu totyogását csodálhattuk meg a tűző nyári napsütésben. Szerintünk megérte, mert vicces volt és nagyon japán. Osztogattak Pikachus papír sapkákat és pokemonos legyezőket is az érdeklődőknek, és minden féle kapcsolódó játékhoz lehetett sorakozni, mely utóbbiakat mi csak néztük inkább. Az egyik ilyen játék az volt, hogy hány plüss Pikachut bír rátornyozni a soron következő gyerek egy másik óriás plüs pokemon hasára, mielőtt az a megadott időkeretet eléri, amikoris előrebillen és ledől a torony. A darabszámtól függően nyereményeket kaptak a versenyzők. Az egyik kisfiú nagyon ügyesen taktikázott és ráhalmozott vagy tíz plüsst a nagyplüssre. 

A parádé után elmetróztunk a kínai negyedbe, ahol végigkóstoltuk a gőzölt és egyéb gombócokat. Kifogtam egy túl édes édes-savanyú sertésest, amit nem ennék megint, így vettem egy szaftos leveses főtt gombócot is, ami már fincsi volt. Mászkáltunk még egy kicsit a környéken, aztán visszatértünk Tokió állomásra. 

Még Yokohamában az egyik abc-ben vettem egy hűsítő sprét, ami -5 fokos érzetet kelt elvileg. Hát, nekem vagy nem működött, vagy tényleg csak mínusz 5 fokot vitt le, amit nem érezhettem meg eleve, mert 38 fokról indúltam. Minden esetre nagyobb hatást reméltem. 

Tokióba visszatérve beültünk sörözni egy kézműves sörházba, a Nihombashi Brewery lánc egyik helyiségébe, és helyi söröket kortyolgattunk, miközben R-ék beszámoltak a Japán útjukról és kalandjaikról. Kaptam sok jó tippet is az én utamhoz, amit majd szerintem ki is próbálok. 6 körül kezdtünk megéhezni, így felkerekedtünk és átvonultunk a közelben lévő föld alatti ramen utcára, ahol elfogyaszthattam mostani utam első ramenjét. Az utca legnépszerűbb boltját választottuk, mert ramen-sznobok vagyunk, így végigvártuk a 45 perces sort, ami nem is volt olyan hosszú mint szokott. Kissé zokon vettük, amikor a sor elejére érve még várattak minket és elénk hoztak mögülünk egy egyedül érkezőt és egy párt, mivel nem volt felszabadult hármas ülés. Épp fontolgattam, hogy ketté kéne válnunk, ha megint elénk akarnak hozni valakit, de aztán végre mi kerültünk sorra és bejutottunk. A bolt neve Rokurinsha volt, és tonkotsu ráment ettem, nagyon jó állagú tojással. Egyedül a hússal nem voltam annyira elégedett, mert túl zsíros tarja volt és nem olyan omlós, de amúgy tudnék megint náluk enni. 

Utána valami édesre vágytunk, így felmerészkedtünk a szabadba, keresni valamit. Ekkorra már nem volt olyan rekkenő hőség, elviselhető lenne, ha ilyen lenne egész nap. A szomszéd épületbe tértünk be az állomás mellett, ahol egy puccos francia cukrászda meg egy péksüteményes közül az utóbbi mellett döntöttünk. Itt még elbeszélgettünk kicsit, aztán búcsút vettünk egymástól és visszatértünk szálláshelyeinkre. Izgultam, mert a telefonom már csak 6%-on futott, de szerencsére sikeresen vissza tudtam navigálni Jimbochoba. A Sakura hostellánc ezen épülete kisebb, mint amiben tavaly jártam, így az emeletemen például csak két zuhanyfülke és csap van az ottani 6 helyett, de legalább nem vagyunk olyan sokan. Azért itt is vannak zajos szomszédok, de a három lány szobatársam rendesnek tűnik szerencsére és nem zajonganak, nem horkolnak, így ha sikerül elaludnom az időeltolódás ellenére, akkor nyugodt éjszakám lesz.

2018.08.09 - első napi csajos buli

Ismét Japánban!

Ezúttal Lufthansával utaztam, Frankfurton keresztül, Hanedára. Mivel Frankfurtban volt 4 órám az átszállásra, megérdeklődtem, hogy merre található a Lufthansa bolt, mert venni akartam pontokból egy felfújhatós nyakpárnát a hosszú útra. Ki kellett mennem a biztonsági kapun hozzá, de utána hamar visszaengedtek, így simán ment minden. Miután összefogdostam az összes reptéri pokemont bóklásztam a reptéren és próbáltam USB töltőtpontot keresni a haldokló telefonomhoz, de csak valami egyéb fajta konnektorok voltak, vagy olyan fura USB, amit nem érzékelt a telefonom. Nem izgultam azért, mert megvolt kinyomtatva is a beszállókártyám szerencsére. ANA géppel mentünk Japánba, így kipróbálhattam ezt a légitársaságot is. A JAL nekem jobban tetszett, finomabb volt az étel. Az a hír járta, hogy az ANA gépen fenékmosós japán WC van, így mentem is felfedezni, de sajnos csak a sima légi pottyantós volt itt is. A business osztályról persze nem tudok nyilatkozni. 

Miután kiolvastam a könyvemet, volt 7 órám alvásra, amit igyekeztem kihasználni, hogy minél kipihentebb legyek leszállás után. Ugyanis az érkezésem napja volt az egyetlen olyan nap, amikor Yuka barátnőm ráért találkozni, így ki akartam használni minden maradék percet, nem akartam korán kidőlni. Miccsi barátnőm is bejelentkezett Yukához, mivel ő is csak aznap ért rá, így az volt a terv, hogy ott találkozunk délután. Egy darabig bizonytalan volt, hogy Miccsi jön-e végül, mert tájfunt ígértek aznapra, és én is izgultam, hogy majd rázni fogja a gépet, de végül minden jól alakult. A tájfun reggel továbbállt, így elkerültük egymást, Miccsi pedig kimerészkedett, és megvalósulhatott a hármastali. 

A gép simán landolt és a Japánba való bejutás zökkenőmentes volt nagyon. Szerintem most jutottam be a leggyorsabban az országba, alig volt sor és egy szót sem kérdeztek. Odakint trópusi fülledt levegő fogadott, nosztalgikus volt és nyár-hangulatú, és persze jó meleg, de így délutánra nem volt olyan elviselhetetlen. Yukához fél 6 körül értem oda. Szerencsére elküldte a házról a képet, így az alapján be is azonosítottam. Már Miccsi is ott volt és megismerhettem Yuka férjét és cuki féléves kislányát, aki egy tündéri kisbaba. Alig hallottam sírni valamennyit. Ha ölben volt és letették, simán játszott tovább magában, nem panaszkodott. Nyugodt gyerek. Vittem neki hímzett galléros fehér rugdalózót, ami talán jó is lesz rá. 

Beszélgettünk kicsit a lányokkal a hűtött szobában, aztán közben Yuka kiugrott a boltba vacsiért, amíg Miccsi rajongó-társammal megbeszéltük az Arashi fejleményeket. Még taglalhattuk volna tovább, de aztán Yuka szólt, hogy menjünk le vacsizni, mert elkészült a curry. Kaptunk hozzá kagylós miso levest és salátát is, majd desszertre pudingot. Fincsi volt minden. Közben Yuka férje valami mangalicás tv programot próbált megtalálni a neten, de végül feladta. Ekkor világosítottam fel Yukát, hogy a Pick szalámi egyébként nem mangalica, amin kicsit meglepődött, de azt mondta, hogy nem baj, mert finom. Mondta, hogy holnap jön majd az anyukája, aki szintén szereti. 

Vacsi után még beszélgettünk kicsit, vagyis főleg a japánok, amíg én próbáltam ébren maradni. Utána Miccsi elindult haza, én meg zuhanyozni. Babafektetést követően még Yukáztam kicsit, és nosztalgiáztunk egyet Budapestről. Egész sok szóra és kifejezésre emlékszik még! Simán elmondta például Halász Jutka szülinapos dalának a refrénjét! Meg is dícsértem. Számolgatták a férjével, hogy hány év múlva tudnak majd utazni a gyerekkel vajon. 

Ekkorra már feldobott a meleg fogadtatás, és beütött az időeltolódás is, így a fárasztó út ellenére alug bírtam elaludni, pedig egészen fél éjfélig elbeszélgettünk. Jó első nap volt.

Japán 2017Q4 - Hazaút

Halogattam, halogattam, mert amíg nem írok róla, kicsit olyan, mintha még kint lennék Japánban. De az igazság az, hogy: november 15-e reggelén kicsekkoltunk a szállásról és elindultunk a Haneda reptérre. Izgultam, mert reggeli csúcsidőben kellett átkelnünk a fél városon vonattal, bőröndökkel, ezért rákerestem minden jótanácsra a témában még előző este. Találtam egy oldalt, ami megnevezte a csúcsidőben leginkább érintett vonalakat így a Yamanote körgyűrűt hanyagoltuk. A JR Joban vonal is megállt Nipporiban, és annak a gyors változata csak kétszer állt meg Shinagawa előtt, ami azt jelentette, hogy csak kétszer kellett átvészelni a ki-beszállást állomásunkig. Sikeresen meg is oldottuk a helyzetet és Shinagawában már szálltunk is át a reptér felé tartó vonatra. Tavaszi utamnak köszönhetően már egész otthonosan mozogtam azon a környéken. 

A reptérre most is hamar kiértünk, de most jobban fel voltam készülve, és tudtam, hogy még a biztonsági kapuk előtt kell keresni az érdekes boltokat, csak fent az emeleten. Az egyik játék és ajándékbolt különösen tetszett, és aki elfelejtett volna venni valakinek ajit, annak különösen ajánlom. Fent a baloldali szárny vége felé található. Sajnos még túl korán volt ramenezni, így az most kimaradt, de majd egyszer biztos kipróbálom a fenti éttermekben is, hisz kell a gyűjteményembe. Egyébként szuvenír boltok és éttermek vannak odafent, régi Edo-korszak stílusú japán utcafrontnak álcázva magukat, meg van planetárium-kávézó és matchbox versenyautopálya. Szívesen kipróbáltam volna még több dolgot, de ha túl korán ér ki az ember a reptérre, hurcolásznia kell magával a bőröndjeit, mert még nem nyílt ki a checkin. Ha viszont bőröndfeladás után akar nézelődni, még hátra van a biztonsági vizsgálat és az útlevél ellenőrzés, amit sosem lehet tudni, hogy meddig tart, így nehéz előtte relaxálni és kiszámolni az időt. Mondjuk ez alkalommal nagyon gyorsan átjutottunk az ellenőrző pontokon, alig volt sorbanállás. A biztonsági átvilágítás után a kijárat melletti asztalkánál kell bemutatni az ÁFA-mentesség igazolásaként az útlevélbe tűzött bolti számlákat, ha van ilyenünk. Könnyű elmenni mellette, így Zs-t is én irányítottam vissza oda. Szépen kitépkedték a számláit, aztán mehettünk is tovább. Odabent még arra volt időnk, hogy bedobjunk egy búcsú-rament, aztán mentünk beszállni a gépre.

JAL-lel utaztunk, és én elégedett voltam velük. Ide nem volt előre foglalt ülőhelyünk, de mivel együtt chekkoltunk be, egymás mögötti sorba kaptunk helyet. Egymás mellé már nem tudtak adni. Zs mellett egy idősebb egyedül utazó japán nő ült, aki kérésemre nagyon kedvesen átadta nekem a helyét, és szerintem ő is jól járt ezáltal, mert így egy másik idős japán néni mellé került, akivel végigdumcsizták az utat. Bár lehet, hogy Zs-vel is jól eldumcsizott volna, ki tudja. 

A filmek között szerepelt a Shinobi no kuni is, amit Micchivel moziztunk, így gyorsan meg is néztem ismét, ezúttal felirattal, ellenőrizve, hogy korábban mennyit értettem belőle valójában. Sok meglepetés nem ért, úgyhogy elégedett voltam a teljesítményemmel. 

Az ételek finomak voltak, és amit érdekességként említenék, az a Yoshinoya gyorsétteremlánc-JAL együttműködése, Air Yoshinoya néven. Teljesen autentikus yoshinoya-féle gyudont kaptunk, amihez külön műanyag tasakban járt folyékony tojássárgája, tojás-szósz néven. Örültem, mert szeretem a gyudont és a mostani út során pont kimaradt. 

Londonban szálltunk át, ahol muszáj volt bedobnom egy Toastie-t, bár a JAL út után nem is voltam éhes. Jó sok időnk volt a két gép között, amit Pokemon vadászattal töltöttem el. Vajon Brexit után is lesz arra EU roaminghoz hasonló? Remélem! A hosszú repülés fárasztó volt ugyan, de még egész jó hangulatban voltam, főleg ha a Heathrow alkalmazottjaihoz viszonyítom a dolgot, akik többsége elég morcos kedvében volt. Ezen nem segített, hogy a biztonsági vizsgálatnál szinte mindegyik táska félrement kézi átnézésre, és az érintett utasok ki voltak akadva. Lehet, hogy engem is jobban zavart volna, ha szűkösebb lett volna az időm. 

Ami sokkal jobban lefárasztott és nyűgössé tett, az a London-Budapest közötti kb. 2,5 óra volt. Azt hittem, már sosem érek haza. Aztán mégis megérkeztünk, a bőrönd is egész hamar csatlakozott, míg végül szüleim kocsijában úton voltam a lakás és az ágyikóm melege felé. Ezzel véget ért Japán 2017Q4-es utam is. Viszlát jövőre! :)

Japán 2017Q4 - Takaosan és Ikebukuro

Utolsó teljes napunkon olyan helyre szerettem volna menni, ahol még nem jártam. Az egynapos kirándulások közül Takaosanra esett a választásom. Takaosan egy 599 méter magas hegy Shinjuku állomástól kb. egy órányira vonattal. Népszerű a kirándulók körében, mivel jó kis kiránduló ösvényei vannak és szép kilátás nyílik a tetejéről. Van rajta egy buddhista-shintoista templom komplexum is. 

Mivel arra még eddig nem voltam, gondoltam, itt az ideje megnézni. Ősszel különösen népszerű a színes falevelek miatt, így talán annyira nem volt baj, hogy nem volt túl napos időnk, ez kicsit redukálta a tömeget. Kicsit. Mert azért a fő ösvényen nyüzsgés volt rendesen.

Shinjukuból elvonatoztunk a Takaosanguchi megállóig, ahol úgy döntöttünk, a siklóval megyünk fel félútig, hogy időt nyerjünk vele. Előtte még bedobtunk egy kis parázson sült édesszójás dango-t, mert természetesen a siklóig vezető útról nem hiányozhattak a helyi finomságokat kínáló árusok. A sikló üléses volt, de állóhely is van az elején meg a végén, és javaslom is, hogy ott utazzon az ember, mert jól néz ki, ahogy a táj feltárul a sikló előtt/mögött. Mi sajnos nem fértünk már oda, így ablakhoz ültünk, de azért onnan sem volt vészes a látvány. Állítólag ez a világ legmeredekebben közlekedő siklója, és egy szakaszon Zs kapaszkodott is, nehogy kúcsússzon az ülésről. 

Odafent megtaláltuk a fő túraösvényt a csúcs felé és azon haladtunk egy darabig, aztán a majom parknál (amit tudatosan kihagytunk) rátértünk az egyik kisebb oldalösvényre, hogy megússzuk a tömeget. 

Először a függőhidas 4-es ösvényen mentünk. Volt ezen is forgalom, de lényegesen kevesebb és kezelhető. Ez rendes erdei ösvény volt a hegyoldalban, semmi aszfalt vagy építmények. Valamiért mindenki velünk szembe jött, de elvileg kétirányú volt, mert csak a 6-oshoz írták, hogy felfele egyirányú. Megállapítottam, hogy Japánban is él a túratársakra ráköszönés kultúrája, szinte minden szembejövő köszönt nekünk. Ha 80-szor nem hallottam, hogy konnichiwa, akkor egyszer sem. Persze mi is mindig visszakonnichiwáztunk, illedelmesen. Érdekes volt látni, hogy ezeken az oldalösvényeken csak japánok közlekedtek. Kivétel nélkül mindenki japán volt (vagy legalábbis úgy beszélgetett a túratársával). Pedig kellemes kis túraútvonalak. Kedvencünk Zs-vel a kiránduló ovis csoport volt, sárga egyensapiban. Menetelő ovisdalt énekeltek, amint elhaladtak mellettünk. Nagyon kis cukik voltak. 

A hegytetőről tényleg szép volt a kilátás, de sajnos az idő miatt a Fuji nem volt látható (khm városi legenda khm), és az őszi falevelek is még csak kezdeti színesedési fázisukban voltak. Azért jól néztek ki a fakoronák és a mögöttük húzódó hegység látképe. Mivel még időben jól álltunk, továbbmentünk a Jinbasan ösvényen a következő kilátópontig. Út közben találtunk egy hegyi éttermecskét, ahova beültünk, vagy inkább ki, mivel csak kinti asztalai voltak, egy finom adag soba tésztás levesre. Az enyém a hegyi zöldséges változat volt, és nagyon jól esett. Kaptam mellé egy csésze meleg  zöldteát is. Hangulatos kis hely volt és nyugis. Külön értékeltem, hogy a mellettem lévő asztalnál a lányok Arashiról beszélgettek. 

Ezen az útvonalon amúgy már nem volt olyan tiszta kilátás a tájra, mert belógtak mindig a fák, de azért mint erdei túra jó volt, sok madárkával. Utána visszafordultunk, nehogy ránksötétedjen még odafent, és a főkilátótól az 5-ös és 3-mas ösvényeken jöttünk le.

Visszatérve a főútvonalra, a Yakuoin templom épületei között vezetett az utunk. Nagyon szép színes faragott épületeket láttunk. A főmotívum a tengu volt, ami egy hosszú orrú hegyi kobold, a hegy lakója. 

Volt egy nagy kerek kőgyűrű is, amin át kellett bújni aztán kívánni és egy farúddal megkongatni pár vasgyűrűt. Remélem, valami jó fog történni, mert a kiírás csak japánul volt, és abból nem jöttem rá, hogy mi a tematikája... A környékén szerelemmel (öt yenes érmék piros madzagra fűzve) meg találkozással, házassággal (sok sok csengettyű) kapcsolatos szentélyek voltak, úgyhogy talán hasonló lehetett ez is. Nagymamáim biztosan értékelni fogják.

Lefelé már nem siklóval jöttünk. Erre a szakaszra üzemel még egy libegő is, de inkább gyalogoltunk. Elég meredek és szerpentines út volt, aszfalton, így inkább kihagytam volna így utólag. Az viszont mókás volt, amikor az éles kanyarokat még az icipici japán teherautók meg kisbuszok is csak tolatós fordulással tudták bevenni. Valóban meredek ez a hegy.

Pont sötétedésre értünk le, majd visszatértünk az állomásra, és egy átszállással Shinjukuba. Utolsó nap lévén, még nem volt kedvem visszamenni a szállásra, ezért Ikebukuroban leszálltunk körülnézni. Betértünk a Sunshine city plázába és ettünk Coco curry-t vacsira. Olyat választottam a többoldalas menüről, amin a curry mellett egy húspogácsa volt, közepén egy lágytojással. Finom volt, de átverés, mert kiderült, hogy a húspogácsa középen lyukas, csak pogácsagyűrű, amit takart a tojás. Trükkösek.

Miután elűztük túra utáni éhségünket, benéztünk egy játéktermes helyre, ahol lenyomtunk pár menet taiko no tatsujint. Jó volt ismét dobolni. Megvettük utolsó ajándékainkat a környező boltokban, aztán ideje volt visszatérni a szállásra pakolni. Azonban előtte még muszáj volt kipróbálnom a Starbucks jelenlegi szezonális italát, a málnás fehércsokis frapuccinot. Meglepően finom volt, ízlett. Valamiért édesebbre számítottam, de még kezelhető volt. 

A pakolás ijesztő káosszal indult, de hihetetlen módon sikerült betuszkolni mindent a bőröndbe. Persze hagytunk a hotelnek jópár dobozt meg zacskót meg egy farmernadrágot a procedúra végére, de ha a svéd lány bőröndjén nem akadtak fenn, akkor nem lehet nagy probléma, megoldják. Kíváncsi vagyok, miket szoktak mások hátrahagyni, a takarítók biztos tudnának mesélni. Reggel irány a Haneda.