dec. 8, Yokohama és Omotesando

A reggel koránkeléssel indult, mert el kellett jutnom Shin-Yokohamába negyed 11-re innen Chofuból. Legolcsóbban ez 3 átszállással volt lehetséges, de egész könnyen megbírkóztam vele. A legbonyolultabbnak Shibuya bizonyult, ahol vagy tíz percen keresztül követtem az irányt jelző nyilakat be és ki az állomásról, mire megtaláltam azt a vonatot, ami nekem kellett. Shin-Yokohamában találkoztam Juliannel és elmentünk a ramen múzeumba. A múzeum szó azért erős túlzás erre a helyre, de legalább már itt is jártam. 300 yen a belépő, és odabent egy mini városrész van felépítve régi Tokió stílusban. A régi olyan 60-as évek körül lehet, de majd utólag javítom, ha nagyon félretippeltem. Ez a múzeum része a helybek, egyebekben ramen éttermek gyülekezete. Az éttermek (kb. 8) Japán híresebb ramen megyéinek kínálatát vonultatják fel átlagon felüli áron. Választható mini-ramen lehetőség is, amely fél adag 550 yenért, ha valaki több rament is ki szeretne próbálni. Ezzel csak az a bökkenő, hogy a féladag is nagy önmagában, így sajnos csak két adag rament tudtam megkóstolni, a Kumamoto megye tonkotsu-miso ramenjét és a Hokkaidóban híres Sumite étterem miso ramenjét. (persze hogy miso ramennek kellett lennie :)) Nekem a második jobban ízlett, Juliannek az első, így mindketten jól jártunk. 

Miután degeszre tömtük magunkat tésztás levessel, elindultunk körülnézni Yokohamában. Itt az első fő látványosság a kikötő. Van mellette egy vidámparkocska óriáskerékkel, amely Yokohama jellemző látképének része, főleg esti kivilágításban, amit most sajnos nem láttam, mert nem maradtunk sötétedésig. A kikötőben szokott horgonyozni a japán cruiser, Asuka, amit repülős útitársam ajánlott figyelmembe, hogy szép, de most biztos melegebb helyeken hajózott, mert épp nem volt bent. A kikötőben ittunk langyos forraltbort a német karácsonyi vásáron, megnéztük a hajóállomást, ahova a nemzetközi hajók futnak be, aztán elsétáltunk Yokohama másik nagy látványossága felé, a kínai negyedbe. Ez a Tokióhoz legközelebb eső, a kínaiak által is elismerten autentikus kínai negyed, ahol színvonalas a kínai konyha. Ezt most nem próbáltuk, mert még jól voltunk lakva a múzeum után, de azért benyomtam egy csokis pandabatyut. :)

Ezzel letudtuk Yokohamát és mivel Juliannek sietnie kellett vissza tanulni, èn sem maradtam tovább. Külön irányba mentünk, és a vonaton annyira rámtört a fáradtság, hogy el tudtam volna aludni a földön is. Pedig még csak 3 körül volt! Meddig tart még ez a fránya időeltolódás-effektus?? 3kor mégsem mehettem még haza aludni, az milyen már! Úgy döntöttem, elmegyek az ismert wifi pontjaimhoz Harajukuban, ott még idén úgysem voltam. Omotesandónál jöttem fel a metróból. Vasárnap délután volt, és bár már voltam itt régebben, ennyi embert még nem láttam, mint most! Tömött sorokban hömpölygött az embertömeg végig a sugárúton. Az egyik kereszteződésnél össze is ámultunk egy san diegoi nővel ezen. Kultúrsokk volt neki is, nekem is, ott fényképeztük a látványt egymás mellett. Aztán felmentem a Tokyu Pláza 5-ik emeletére wifizni kicsit, majd körbenéztem a boltokban, bementem a Kiddyland játékboltba (megállapítva, hogy a cseh animáció most nagyon népszerű Japánban, mert külön szekciót szenteltek neki a boltban), átsétáltam a Takeshitadorin és legyalogoltam Shibuyáig, ahonnan visszavonatoztam Chofuba, Rinhez. Teljesen ki voltam merülve már addigra, zuhantam is rá...igen igen, a futonra. Oyasumi!

dec. 7, amikor a bagoly meg lett nézve általam

Eredetileg úgy volt, hogy Rin ráér ezen a napon, de sajnos közbejött neki valami, így majdnem egyedül kellett elütnöm az időt, de ekkor eszünkbe jutott, hogy hátha ráér Ryo, akivel hármasban lógtunk Budapesten, és aki egész jól beszél magyarul. Még előző este leszerveztük, hogy hol és mikor találkozzunk, és most csak negyedórát sikerült késnem, javulok... Ryo a Facebookon egyszer említette, hogy létezik Tokióban bagoly kávézó. Hát akkor természetes, hogy azt kell megnéznünk! Kouenjiben találkoztunk és meg is találtuk a bagoly kávézót, de épp tele volt, így azt javasolták, menjünk vissza 20 perc múlva. Addig benéztünk egy antikváriumba, amely egy csomó komoly idegennyelvű tudományos könyvet is árult. Meg is lepődtem, például Plátón meg Flauberten, de volt Hobbit is és Ryo talált nagy kétkötetes magyar-orosz szótárt (ha jól rémlik orosz volt, de nem biztos). A húsz perc elteltével visszatértünk a kávézóba, és mostmár sikeresen bejutottunk. Rajtunk kívül egy 4 fős lánycsapat volt még ott és később két idősebb nő. Meg persze a baglyok. A kávézó két baglyot foglalkoztat, egy kisebb világos tejeskávé színűt és egy nagy lusta szürkét. Szelídek voltak, egész közel lehetett hozzájuk menni, csak simogatni nem volt szabad őket. Persze az egész hely tele volt baglyos dekorációval és fényképekkel. Az asztalokon külön album volt a kisebb bagoly játékos hétköznapjairól. Ryoval rendeltünk egy egy kávét, amit természetesen baglyos csészében kaptunk meg és csináltam egy rakás képet. A tulaj meg közben kiselőadást tartott bagoly témában (viselkedés, markoló erő, stb) és elgondolkodtam, vajon hányszor mondhatta már el ezeket életében, vagy akár egy nap folyamán. Mindenesetre érdekes kávézó volt, de ha bagoly nem lett volna benne, nem lett volna semmi különös. Két bagoly nagyon fel tud dobni egy átlagos kávézót! :)

A baglyok után takoyakit vettünk ebédre az állomás mellett, amit egy közeli parkban ettünk meg. Barátságos hely volt kacsás tóval és játszótérrel. Végig jó idő volt, szépen sütött a nap. Ryoval főleg magyarul beszélgettünk, szerintem jól megy neki. Az én japánomnál jobb az ő magyarja, az biztos. Aztán elsétáltunk a következő állomásig és elvonatoztunk egy a fiatalok által kedvelt negyedbe, Kichijojiba, ahol szintén van park, de sokkal nagyobb, és van egy csomó bevásárlóhely. Sétáltunk a parkban és megnéztük az elektronikai termékeknél a játékokat és a CD-ket. Érdekes módon taikóval kapcsolatos CD vagy DVD nagyon kevés volt. Végül Ryót is kihívtam egy taiko játék menetre, amit aztán jól megnyert, mert mint kiderült, neki otthon is van ilyen játéka és a húga nagyon profi benne. 

Visszavonatoztunk Chofuba, ahol Rin csatlakozott hozzánk és bevásároltunk az esti nabe partyhoz. Nabét most ettem először, és igazából egy nagy cseréptálban az aszal közepére állított rezsón főzött leves, benne tetszés szerinti zöldségek és vékonyra vágott húsok, amik gyorsan megfőnek. A miénk alapleve szójatej volt és víz, a töltelék meg hús, káposzta, tofu, több féle gomba (az enokit nagyon szeretem), jégcsapretek, babcsíra. Finom volt és laktató. Téli étel, mivel jól átmelegíti az embert. Amíg Rin előkészítette a zöldségeket, addig Ryo segítséget kért tölem magyar nyelvből. A mostani diplomamunkáját a -va/-ve kettős jelentéséről írja (pl. énekelve sétál, és a passzív alak, pl. el lett magyarázva a tanár által). Hát nem hiszem, hogy a legjobb emberhez fordult nyelvtan szempontjából, és elég bizonytalan válaszokat adtam szegénynek. Most a passzív alakokat kérdezte, és azok eleve olyan magyartalannak hangzanak. Pl. az, hogy a levél meg van írva János által elvileg helyes, csak soha nem mondanánk, nem? Én ilyen passzív alakot csak az angol nyelvkönyvek magyarázó részében láttam eddig magyarul. Viszont ha nem mondjuk, akkor miért helyes? Ha helyes, miért nem mondjuk? Magyartanár nem leszek soha, az biztos! (A blog helyesírási hibáit látva szemüket ráncoló olvasók fellélegezhetnek.) 

Tehát a mai nap a bagoly meg lett tekintve, a park be lett járva, a taikó játék el lett veszítve, a nabe pedig el lett fogyasztva általam. :P

dec. 6, japánkodás és költözés

Reggel 6-kor keltem, és háromnegyedkor előjött Mai is, aki ragaszkodott hozzá, hogy elvigyen kocsival az állomásig a kis Nissanjával. Az útvonalamat is kinézte és leírta egy papírra, így elég volt azt követnem végig. Szerencsére sikerült, nem tévedtem el és még a megbeszélt fél 9 előtt sikerült odaérnem Chofu állomásra. Hamarosan új házigazdám Rin is felbukkant és elsétáltunk a negyed órányira lévő lakáskájába. Az előzőhöz képest ez teljesen más hangulatú, picike városi garzonlakás. Van benne egy előszoba-konyha, egy wc, egy zuhanyzófülke káddal és egy szoba. Nem nagy, de legalább könnyen befűthető. Rinnél lecuccoltam, kaptam kulcsot és együtt elmentünk a legközelebbi vonatmegállóig, ahonnan Rin bicajjal ment tovább egyetemre, és én pedig vonattal, szintén egyetemre, ugyanis a Waseda egyetemen rendeztek mocsi készítő eseményt szumósokkal a nemzetközi diákoknak, amire Julian elhívott engem is. Az egyetemnél Julian körbekalauzolt kicsit, aztán kezdődött is az attrakció. Vagy 15 diák a waseda szumó klubból igazi szumó pelusban felsorakozott aztán felváltva püfölték a főtt rizst egy nagy fa kalapáccsal. Közben azt kellett kiabálni, hogy yoisho, hogy finom legyen, meg biztatásként, amit a nemzetközi diákok nem nagyon kiabáltak, de én nagyon lelkesen, mert egész taikós volt. :) Meg persze ezzel akartam azt a látszatot kelteni, hogy nekem ott a helyem, nem csak potyavendég vagyok. Kaptunk az esemény alkalmából egy tál zöldséglevest és háromféle mocsit. Fincsi volt. 

Miután kikiabáltam magam és elfogyasztottam a jutalom falatkáimat, elköszöntem Juliantól és elvonatoztam Ginzába, ahova Sunjival beszéltem meg találkát. Julian és Sunji is a Kudan nyelvsuliból ismerősöm, de ők egymással nem tartják a kapcsolatot. Sunji az általam ismert nyelvsulisok közül egy orosz lánnyal maradt kapcsolatban, aki szintén egy japánhoz ment férjhez. Elmentünk egy helyre, ahol állítólag nagyon finom mencsikacut, azaz fasírtot adnak, és az ennivalót elvittük, hogy egy parkban együk meg. Útközben láttunk egy forgatást, csak sajnos nem láttuk, kik voltak a szereplők, mert egy ramen boltban forgattak. Remélem, nem valamelyik Arashi tag volt! Az első parkban nem jártunk sikerrel, mert nagyon apró zöldterület volt, ezért hamar beterítette az összes környéken dolgozó dohányos füstje, akik mind oda mentek le cigizni. A második park sokkal jobb választás volt, mert pad is volt, gyerekes játszótér, sőt, még talpmasszázsos kavicsos rész is. Itt elbeszélgettünk egy ideig és ajándékot cseréltünk. Kaptam fürdőszettet aranyos karácsonyi kiszerelésben. Parkozás után még volt sok időnk, így elsétáltunk egy teázóba, ahol a bejáratnál kellett fizetni és.....az egyik főútra, és bementünk pár boltba, aztán elviharoztam Sengawába, hogy találkozzak Rinnel. Kicsit elkeveredtem és fél óra késésben voltam, úgyhogy az egyik ponton leszálltam telefonálni Rinnek, hogy ne várjon inkább. Mégis megvárt és együtt sprinteltünk egy kis kávézóba, ahol filmklubbot tartottak. Szerencsére még csak 5 perce ment a film, nem késtünk sokat. Aki Karismaki finn rendezőnek egy filmjét néztük, angolul, japán felirattal. Utána kaptunk többfogásos vacsorát és kis beszélgetés volt filmekről. A vacsi finom volt, a film is szórakoztató volt, de sajnos a beszélgetésnek kb a felét értettem. Azért érdekes volt nézni a különféle embereket, voltak érdekes arcok, nem unatkoztam. 

A filmest után hazaközlekedtünk és bedőltem a futonba aludni. Mozgalmas nap volt. 

Kawagoe

Reggel fél 8-kor átmentem Maiékhoz reggelizni. Szép nagy adagot esznek reggel, így jól is laktam egy fél napra. Utána Mai elment dolgozni, én meg mentem az apukával és a nagyival a szomszéd faluba a vonatállomáshoz. Hamar megérkeztünk és könnyen megtaláltam mindkét átszállásnál az utat, így már egy órával a tervezett előtt megérkeztem Kawagoe állomásra. Ott átsétáltam a szomszéd Honkawagoe megállóhoz, és vártam, hogy megérkezzen Julian is. Addig benéztem a tourist information nevű helyiségbe, ahol egy néni ült, aki alig beszélt angolul, így japánul elmagyarázta nekem a térképet és az ajánlott útvonalat, meg külön kérdésemre, hogy hol lehet finom angolnát enni. Ez nem volt olyan fura kérdés, mert Kawagoe az angolnájáró híres, így a néninek volt is külön térképe az ilyen éttermekről. (Rossz szóvicc következik: a néni angolul nem, csak angolnául tudott...) Utána beültem egy Starbucksba és ittam egy matcha frapuccinot, ami után legutóbbi utam óta vágyakoztam. 10-re befutott Julian is és együtt vágtunk neki a városnak. 

Az első érdekesség egy karácsonyfa formájú műanyag palackokból készített alkotás volt. A flakonokban víz volt, körülöttük pedig LED lámpák és egy kép arról, milyen szépen néz ki ez az egész este, amikor világít. Persze még délelőtt volt, így inkább érdekes flakonalkotás volt mint szép. Tovább haladva elértük a régi házakat, amik belül többnyire ajándékboltokként üzemeltek, kívül meg kissé kormos és régi hatású Edo kori stílusban épültek. Volt egy harangtorony is, szintén fából, ami a leírás alapján többször leégett már, de mindig újraépítették. Az egyik utca angol neve penny candy lane volt, és végig cukorkákat és kis játékokat árultak rajta, otthoni vidéki búcsú kirakodóvásársorait idézve. Ezzel ki is merítettük a fő látnivalókat, így jöhetett az angolna (unagi). Elsőre nem sikerült megtalálni az ajánlott boltot az angolnatérkép alapján, így megkérdeztünk egy riksást, aki hamar útbaigazított minket. Az étteremben kiválasztottuk az ajánlott menüt, ami egész véletlenül a legolcsóbb is volt, és vártam az unagit. Erre nem kihoztak valami ismeretlen halat főételnek?! Jött ugyan az angolna is, de csak mint valami fura pácban lévő melléktál, vékonyka csík-falatok formájában. :( Lebukott Julian, hogy azért az ő kandzsi tudása is még fejlesztésre szorul! Kicsit sajnáltam, de azért úgy összességében finom ebéd volt. Ebéd után felsétáltunk még egy kicsit megnézni egy nagyobb szentélyt, aztán kezdett rámtörni az időeltolódás és az álom ellen küzdöttem. Ébresztőként bementünk egy játékterembe és megvertem Juliant a taikós játékban. Három menetet is játszottunk, nagyon élveztem! Kéne otthonra is. Utána beültünk egy kávézóba kicsit pihenni, felébredni, beszélgetni, mert még korsi lett volna hazamenni. Végül Juliannak mennie kellett valami egyetemi klubbos megbeszélésre (igazából csak ittak), úgyhogy elkísértem a vonathoz, aztán még úgy döntöttem, hogy megnézem este is azokat a világító flakonokat. Sötétben, így kivilágítva tényleg jól nézett ki! 

Kawagoéból sikeresen visszataláltam Maiékhoz, de még csak a nagyi volt otthon. Először nem akart beengedni, de aztán szerencsére eszébe jutott, hogy ki vagyok, és ajtót nyitott. Mai családja onsenbe ment, mert ma munkaszüneti napjuk volt, Mai pedig sokáig dolgozott, így a nagyival kettesben tévézgettem, és vártam, hogy megjöjjenek. A nagyitól megtudtam, hogy már 62 éve él ebben a házban, és régen körös-körül rizsföldek voltak arra. Megvitattuk a tévében látott műkorcsolyázókat is, és a kotatsu alá kuporodva mandarint nassoltunk. Aztán megjött Mai, és átmentem az új házba. 

Alig vártam, hogy ágyba azaz futonra dőlhessek, annyira rámtört az időeltolódás és városnézés miatti fáradtság. Ez volt az utolsó estém Maiéknál, és reggel különösen korán kellett kelnem, hogy elcsípjem Rint egyetem előtt, így próbáltam hamar elaludni. Sikerült. 

Saitamai hétköznapok

Mai családja fogorvos család. Apja fogorvos, anyja fogorvos asszisztens, öccse fogorvos és Mai is az. A házuk alsó szintjén van a rendelő, de a gyerekek csak pár napot dolgoznak itt, főleg külső rendelőben vannak. Mai hetente kétszer rendel itthon. Ma szabadnapja volt és ráért velem lógni, úgyhogy kértem, hogy mutasson valami érdekes helyet itt Saitamában. Hát, nem akarom leszólni a Tokión kívüli életet, de nem sok minden lehet erre, ha a legérdekesebb egy óriási bevásárló központ! :P Kb három megállóra volt vonattal ez a Lake Town nevű monstrum. Egy napig tartana bejárni, ha minden boltba be akarnék nézni szerintem. Így is eltöltöttünk vagy fél napot és Mai vett egy csomó ajándékot az évvégi munkahelyi tombolához. Én közben nézegettem a sok hasznos/haszontalan/fura/vicces/cuki kütyüt. Volt az egyik boltban egy szörmók medve, amelyik visszamondta, amit mondtál neki, csak cuki szörmókhangon. Egész jól tudott magyarul. :) Csak azért nem vettem meg, mert nem tudtam eldönteni, hogy kinek adjam karácsonyra. :P

A pihenő szünetben szusszantunk kicsit és ittunk tápiókás bubble teát. Én a karamelles tejes teát választottam. Fincsi volt. Egy csomó mindenes/vegyes bolt volt ebben a bevásárlóközpontban, egész meglepődtem. Az egyik könyvesboltban árultak rubikkockát, és a dobozán rajta volt Rubik Ernő fényképe és egy rövid leírás róla. Az evőpálcika boltban az egyik eladónéni gyorstalpalót tartott nekem pálcikafogásból. Ki volt téve két tál apró szemű vörösbab, és azon lehetett tesztelni, hogy mennyire jó a fogás a pálcikán, úgy, hogy az egyik tálból át kellett pakolni a másikba. Sikerült. :) 

Fél napi vásárlás után tűnt fel csak, hogy az egész bevásárlóközpontban végig csak én voltam fehérember... Saitamába nem sok külföldi jöhet. 

A vacsorát Mai nagyija csinálta. Japános rántott csirkefalatok voltak rizzsel, mellé miszó leves és párolt zöldség. A nagyi 84 éves és igen vidám és fürge. Azt mondta, az én nagymamáim fiatalok. :) Egész jól értem a japánját szerencsére. Panaszkodott, hogy sosem tudja megjegyezni Mai külföldi vendégeinek a nevét, akik nála szállnak meg, de az enyém nem bonyolult, mert a nora japánul kóbort jelent. A kóbormacska a nora neko. :) 

Vacsi után átmentem Maiékhoz és együtt tévéztünk a szülőkkel. Anyukája beszédes, apukája szótlanabb. Az egész család picike. :) Vártam, hogy a zenés műsorban előjöjjön Arashi, de csak a reklámokban voltak, úgyhogy feladtam és jöttem lefeküdni. Holnap korán kell kelnem, mert Mai apja beviszi a nagyit a szomszéd településre orvoshoz és elvisznek a vonatig, ahonnan kb egy órára található egy régi japán falu, ami holnapi uticélom lesz. Még az is Saitama, úgyhogy azért nem csak bevásárlóközpont van erre, na. :)

Naphon 2013!

Hello Tokió! Ismét a Qatarairways volt az a jótevőm, amely elröpített Japánba. Méghozzá egy jól elcsípett szuperkedvezményes áron: oda-vissza volt 135500 HUF! Szépen belefért a hitelkártya keretembe. :) 

December 2-án fél 5 körül szállt fel a gépem viszonylag kevés magyar utassal, Doha felé. Az 5 órás út első felében néztem az előttem ülő útitársaim filmjeit. Mivel középen ültem, ráláttam egyszerre két filmre is. A másnaposok 3 elég morbidan indult, a Wolverine-t meg már láttam, úgyhogy nem igazán hiányzott egyikhez sem a hang. Az én képernyőm sajnos nem reagált semmire, úgyhogy az út második felében ablak melletti magyar szomszédommal beszélgettem. Nagy ősmagyar rajongó volt és tőle tudtam meg, hogy az ősmagyarok régen Japánt úgy hívták, hogy Naphon, és ebből lett a japánoknak a Nippon. Bizony, az ősmagyarok nevezték el Japánt, igazán büszkék lehetünk. Azt is megtudtam, hogy szomszédom magán cruiser yachtokon vizisport (főleg búvár) oktató. Régebben egy Japánkörüli cruiseren is dolgozott 5 évig, a mostani hajója meg Abudabinál horgonyzott épp. Érdekes élet lehet, bár én nem tudnám ilyen sokáig csinálni a hajóndolgozást. 

Dohában most jobban alakultak az átszállási körülmények. Rutinosan megtaláltam a wifi spotot, aztán már szinte szállhattam is fel a tokiói gépre. Most nem várakoztattak minket karámban, mint múltkor. Ez a második gép szerencsére jóval nagyobb és kényelmesebb volt mint az első, és itt még helyet is sikerült előre választanom. Most az ablak mellett döntöttem, és bár két szomszédom is fel kellett állítanom, ha ki akartam menni, sokkal kényelmesebb volt az ablaknak dőlve aludni. Aludtam is vagy 5 órát a 9-ből. A maradék időmben meg ettem, beszélgettem, illetve játszottam a szerencsére itt jól működő kivetítőmön. 

Kétszer szolgáltak fel ennivalót (Doha felé egyszer), de már nem tudtam volna megmondani, hogy melyik volt ebéd, melyik vacsora, vagy éppen reggeli, annyit változott az időzóna. :) Volt egy nyugatias menü és egy japános menü, amit a japán szomszédaim kicsit megkritizáltak, de szerintem egész ehető volt. Na jó, a rizst talán tényleg szétfőzték egy kicsit. :) Most két egyetemista japán srác ült mellettem, viszonylag nulla angol tudással, úgyhogy nagyon megörültek, amikor japánul reklamáltam meg, hogy a mellettem ülő ráült a biztonsági övemre. Utána small talk-oltunk néha, amely során megtudtam, hogy Németországban voltak és Gunmába mennek és hogy az egyik jövőre egy banknál fog dolgozni. Aranyos, normális útitársak voltak, szerencsém volt. 

Naritán a reptéri vámos fennakadt azon, hogy tavaly is voltam Japánban, kétszer is, de szerencsére meggyőzte a "szeretem Japánt" magyarázatom és a végén mosolyogva adta vissza az útlevelem és nem is akarta megkeresni a táskámban rejtőző szalámit. :)

Naritáról elvonatoztam Uenoig, ott átszálltam az egyik metróra, ami aztán vonattá alakult át a végállomáson és továbbvitt Yatsuka állomásra Saitamában. Onnan felhívtam Mai-t, aki 5 perc múlva felvett kocsival és hazavitt. Találkoztam a szüleivel és a szomszéd házban de velük egy teljen lakó nagymamájával, akinél lakni fogok. Jó nagy mindkét ház és elsőre kicsit labirintusos tákolmánynak tűnik. Fűtés nincs a nagyinál, de szerencsére elektromosan fűtött a lepedő, az asztal, és természetesen a WC ülőke is. Remélhetőleg nem fogok fázni. :D

Amikor bepótolom a lemaradásom és leírom a hazautat

Először is: Boldog Szülinapot gacca!! :) (remélem, a napján olvasod!)

Másodszor pedig, ha már itt járok, ideje lezárni a Japán utat:

December 18. kedd. Minden cuccom befért a bőröndbe. Teljesen jól kiszámoltam mindent. Még a készpénzemet is, mert pontosan annyi maradt, amennyi a legutóbbi utam után is, 1000 JPY. Még az aprót is sikerült elköltenem a reptéri vonatra. Nem tudom, erről írtam-e már régebben, Tokióban olyan a jegyrendszer, hogy ha a bejáratnál nem fizetted meg az utazni tervezett távolsághoz szükséges pénzt, mert vagy kevesebbért vettél jegyet, vagy nem volt annyi a feltöltőkártyán, akkor a kilépésnél nem enged ki a kapu és vagy a pénztároshoz mehetsz különbözetet fizetni, vagy még a kiléptető kapu előtt van egy külön különbözetfizetésre szolgáló automata. Na miután lenulláztam az utazókártyám, ebbe dobáltam be a maradék aprómat, így nem akadtam fenn semmilyen kapun és akadálymentesen eljutottam a reptérre, szépen időben. Annak ellenére, hogy a járatom nem volt kiírva a kivetítőre, engedtek becsekkolni az oroszpultnál, azaz mégiscsak indult a járat, nem tudtak átverni. :) Búcsúzóul vettem még a Starbucksban egy matcha frapucchinot, és megállapítottam, hogy ha előbb tudtam volna, hogy sokkal finomabb a meleg változatánál, akkor csak ilyet iszom végig. Bejöhetne hozzánk is.

A gépen azt a taktikámat követtem az időeltolódás mellékhatásainak megelőzésére, hogy mivel este szállt le a gép, semmit nem aludtam végig, hogy jó fáradt legyek és otthon egy rendes alvás után simán visszaálljak a régi kerékvágásba. Az ébrenlét érdekében a gépen végig filmet néztem, összesen 5 fért bele. Egyik sem volt kiemelkedő alkotás, és már másnap alig emlékeztem mindegyik címére, nem hogy most. Azt leszámítva, hogy a mellettem ülő srácnak erős lábszaga volt, más említésre méltó nem történt (sőt, ez sem annyira az, de már leírtam, úgyhogy mindegy :D).

Most sokkal több időm volt az átszállásnál Moszkvában. Eléggé untam magam. Szerencsére az ingyen wifin keresztül tudtam bloglemaradásokat pótolni (lásd előző két bejegyzés), bár senkinek nem kívánok két blogbejegyzést iTouchon vagy hasonló maroknyi társain bepötyögni. Persze annak ellenére, hogy egy csomót vártam a beszállásra, majdnem sikerült mégis lekésnem a csatlakozást egy félbusznyi hozzám hasonló lúzer társammal együtt. Kb. 10 percenként mentem ránézni a beszállókapura, hogy ki van-e már írva Budapest, beszállunk-e már, de sokáig semmi nem volt, aztán talán Teherán volt egy darabig. Utána még Budapestet is láttam a kapun megjelenni, de akkor még nem volt beszállítás. Közben végig mondták be hangosbemondón a járatokat meg írogatták a kivetítőn hogy beszállás, de Budapestről egy kukkot sem hallottam és a képernyőn is végig nagy üresség volt a városnév mellett. Aztán amikor megint ránéztem a kapura, nem volt sehol senki! Jön ki rajta egy légitársaságos és jár körbe hogy Budapest Budapest. Így sikerült összeszednie minket. Akkor fogtam fel, hogy én lehettem a bamba, amikor a gépre lépve az utasok 80%-a fogadott. Hopsz! :) Mellettem egy olyan sorstárs ült, akivel egy napon (aztán másnap) utaztunk Lisztferihegyről. Na ezt kár volt megemlíteni neki, mert onnantól végig beszélt, ráadásul MLM-ről, amibe csakazért sem tudott beszervezni. Utastársamnak hála minden szempontból lefáradva érkeztem Budapestre, de szerencsére apa kijött elém kocsival, úgyhogy hamar hazaértem.

Aztán másnap már várt a munka és a karácsonyi bevásárlás, ideje volt hazajönni.