Videódarabkák Japánból! (ha működik)

Ide kattintva lehet (elvileg) megnézni a videóimat.

És itt egy youtube összeállítás az Otaiko Hibike 2014 taiko fesztiválról:

2014.08.16. Achi, Fukui, Nagoya

Az utolsó teljes napom Japánban jó mozgalmasra sikeredett, pont mint az első, így szép keretes zárást adott az utamnak. Reggel Dean és felesége Moe felvett négyünket a ryokannál a bérelt minibusszal, és elmentünk Fukui prefektúrába, Ota faluba, ahol nagy taiko fesztivált rendeztek Otaiko Hibike néven. Achiból kb. 3 óra volt az út kocsival és nagyon hálásak voltunk Deannek, hogy elvitt minket, mert vonattal és busszal körülményes lett volna odajutni, elég eldugott helyen volt. A bejáratnál osztogattak szórólapot, programfüzetet, kis polifoam matracot amire le lehet ülni, legyezőt és ingyen tofu kóstolót. Egy ajándéksor és egy ételsor után balra fordulva elérkeztünk a nagyszínpadhoz, ahol a fellépések voltak. Egy tágas domboldal alján volt a színpad, a nézők pedig a domboldalra telepedve nézték a műsorokat. Sajnos már rögtön az elején eleredt az eső és után alább sem hagyott, sőt csak erősödött. Ezt leszámítva remek fesztivál volt. A színpadon szép nagy odaikók voltak felállítva és volt olyan műsorrész, amikor 250-en doboltak egyszerre a színpadon! Csak úgy zengett a környék! Gondolom, azért is tették ilyen eldugott helyre az egészet. :) Egy darabig a matracomon ülve néztem a bemutatkozó általános és középsulis taikósokat, aztán amikor már kezdett jobban esni az eső, akkor oldalra húzódtam és állva figyeltem tovább a fellépéseket. Nagyon jó volt a színvonal, mindenki nagyon ügyesen játszott. Volt egy középsulis csapat, ahol a fellépők fele hagyományos japán táncokat adott elő dobkíséretre, az is érdekes volt. A szünetekben a standoknál ettem yakitorit, azaz csirkenyársat, ami tipikus fesztivál valamint bisztró (izakaya) eledel. Fincsi volt, 5 darabot adtak egy nejlonzacsiban. Az egyik szünetben a színpadon felállítottak egy asztalt székekkel, és felhívtak 7 férfit. Kíváncsian vártam, hogy mi lesz és kiderült, hogy tofu evő verseny következik! Egy perc alatt kellett megenni annyi tömb tofut amennyit bírt a versenyző. Minden megevett tofu tálját a versenyző mellé pakolták, és minden versenyző mögött állt egy segéd, aki adta neki a következő tálat. Volt olyan férfi, aki négyet evett, az átlag 6-7 volt és az első helyezett hihetetlen mennyiségű tofut nyelt le egy perc alatt, 17 tányérral nyert!! A következő körre hét nőt kértek a színpadra, és bár nem voltam éhes, és tudtam, hogy sok tofut nem fogok tudni megenni, azért reméltem, hogy az előző körben hozott minimumot meg tudom ütni, és hát mikor lesz megint alkalmam tofu evő versenyen indulni, ha nem most? Így gyorsan felszaladtam hetediknek a színpadra. Kicsit izgultam, mert pálcikával kellett enni és a tofu elég puha, puding állagú volt, de így legalább könnyen le lehetett nyelni, lehetett hörpinteni. Sípszóra nekiláttam és 4 tállal sikerült zárnom a versenyt. A nők azonban gyengébben teljesítettek mint a férfiak, az előttem lévők 2-2-3 tállal ettek, de persze nem én nyertem, mert volt egy vékonyka nő aki 10-et fogyasztott el! Nem tudom, hogy csinálta, de biztos nagyon szereti a tofut! :) Jó móka volt, és minden résztvevő kapott egy kis kulcstartót emlékbe, amire rá van írva, hogy Otaiko, úgyhogy elégedetten távoztam. A koncertek maradék részét egy bácsi strandernyője mögött állva néztem, aki teljesen fel volt szerelkezve székkel meg hűtőtáskával és olyan szigorúan nézett mindenkire, hogy senki sem mert elé állni és takarni a kilátást, így teljesen jó helyem volt mögötte nekem is. Az egyik fő fellépő az Amanojaku csapat volt, akiknek tavaly előtt részt vettem egy Exeterben tartott workshopján. Tényleg profik, nagyon jó előadásuk volt, bár pont a műsoruk közepén szakadt le igazán az ég és úgy ömlött az eső, hogy kezdett átázni az ernyőm! Gyorsan be is menekültem a szomszédos VIP sátor alá, ahol a szemfüles dobostársaim már rég elhelyezkedtek az üresen maradt székeken. Én még ácsorogtam egy kicsit, de aztán maguk a szervezők mondták, hogy üljek le nyugodtan, úgyhogy a fesztivál maradék részét a VIP sátorból néztem végig. Amanojakuék után még volt egy csapat, akik először furcsa szalmakalapban doboltak, aztán csatlakozott hozzájuk egy szintetizátoros és egy kis pirotechnika és igazi show-t adtak elő. A végén még tűzijátékot is lőttek fel, de ekkorra már 9 óra lett, és indulnunk kellett vissza. A tűzijáték elhalványuló fényében gyorsan utat vágtunk a parkolóig, ami egy suli földudvarán volt, és eléggé elöntötte az eső, így sárban caplattunk a kocsiig, nagyokat cuppogott a szandálunk. Deanék ismét nagyon rendesek voltak, mert Dorist és Evát elvitték a hoteljukig Fukuiba, minket pedig Nagoyáig a kapszulahotelbe, ahova utolsó estére foglaltam szállást. Frank is oda foglalt, hogy egyszerűbb legyen Deannek minket lerendezni és ez volt az első kapszulahotel élménye. Remélem, tetszett neki! :) Az eső egész végig esett, de azért egész jól haladtunk. Az autópályákon amiken mentünk, a sebességkorlát 80 km/óra volt, ami elég lassú és szinte alig tartotta be valaki. Lendületünk a GPS által becsült utolsó 30 percben tört meg, ugyanis Nagoyához közeledve dugóba kerültünk este fél 12 körül, így a becsült éjféli érkezés helyett végül fél 1-re értünk a kapszulahotelhez.

Az ilyen hotelekben az a jó, hogy direkt arra jöttek létre, ha egy üzletember az esti mulatozás után lekésné az utolsó vonatot, akkor legyen hol aludnia, így késői becsekkolást is elfogadnak. Szépen besétáltunk a szőnyegezett előtérbe, ahonnan a recepciós már tessékelt is ki minket, hogy azonnal vegyük le a cipőnket és zárjuk be a bejárat előtti előtérben lévő kulcsos szekrényekbe. Ezt gyorsan meg is tettük, aztán bejelentkeztünk. Eddig mindenhol minden bejelentkezésnél/regisztrációnál/pénzváltásnál, egyéb ügyintézésnél elkért alap adat Japánban a név, telefonszám, cím. A cím annyira nem muszáj, de a telefonszámot még a Toyota múzeumban is elkérték, amikor béreltem audio guide-ot. Addig kotorásztam Mariko telefonszámát keresve, hogy végül elengedték nekem ezt az adatot, így a becsekkolásos papíron mindössze a nevem szerepelt. Előre kellett fizetni (3700 yen volt egy éjszaka hétvégére), és aztán kaptam még három kulcsot a cipőskulcs mellé. Egyet egy csomagmegőrző szekrényhez, amibe a bőröndöm és a táskám ment, egyet egy öltözőszekrényhez, amibe a ruhám ment és ahol várt egy egyenmelegítő és törülközők, és az utolsó kulcs a női kapszulák közös ajtajához volt, hogy férfiak ne menjenek be. A férfi kapszulákhoz vezető ajtó nem volt kulcsos. Ez a kapszulahotel nem sima kapszulahotel volt ám, hanem Relaxation Spa néven futott, fürdő és masszás emelet is volt benne. A fürdő használata benne volt az árban, és az volt maga a zuhanyzó is, így én is igénybe vettem. A női öltöző és fürdő az alagsorban volt, és egy külön Women Only lifttel lehetett felmenni utána az 5. emeletre, ahol a női és a férfi kapszulák is voltak. Vicces volt, mert az egész épületben mindenki az egyenmelegítőben mászkált. Az 5. emeleten volt egy közös helyiség, ahol mangákat lehetett olvasni, netezni lehetett és onnan nyílt egy játékterem rész is (taikós játék sajnos nem volt). A számítógépeknél becsekkoltam a reggeli járatomra, aztán bemásztam a kapszulámba. Szerencsére az enyém az alsó szinten volt, így nem kellett fellépcsőznöm az emeletre. A kapszula olyan volt, mint a korábbi utam során, azaz szövetrolóval záródott, viszonylag tágas volt, és volt benne tévé. Viszont már elég későre járt, kb. fél 3 lehetett, így most már nem tévéztem, csak bezuhantam az ágyba és aludtam reggel 6-ig. Reggel a melegítőmben kimásztam a kapszulából, lelifteztem a women only lifttel az alagsorba, ott használtam a kikészített fogkeféket és fésűket, rendbe raktam magam, átöltöztem és magamhoz vettem a csomagom. Megjegyzem érdekességként, hogy volt bugyi automata is, de nekem nem volt rá szükségem, így használni nem használtam.

A hotel a természetéből adódóan pont ott volt a vonatállomás mellett, így pár percen belül már a vonaton ültem, először Nagoya pályaudvar, majd a reptér felé. A reptéren vettem még két utolsó onigirit és egy doboz kávét az útra, és helyben elfogyasztottam egy maccha frapuccinot brownie morzsákkal a tetején a Starbucksban, hogy nehogy úgy menjek el Japánból, hogy nem ittam ilyet. :)

A repülőn direkt nem aludtam, hogy könnyebb legyen az átállás. Megnéztem 4 és fél filmet, aztán a leszállás előtti fél órában összebarátkoztam a mellettem ülő japán lánnyal, akit az egyszerűség kedvéért Yukának hívtak. Eddig a legnépszerűbb japán női név (legalábbis szűk ismeretségi körömben) a Yuka és a Mariko. Ez a Yuka beszédterapeuta Nagoyában, velem egyidős és most egy hetes nyáriszünetét tervezte tölteni Londonban. Helsinkiben az átszállásnál még közös képet is csináltuk, aztán megvártam vele a londoni gépre való beszállás kezdetét, mivel az övé fél órával korábban ment mint az enyém és amúgy sem lett volna más dolgom. Ja igen, azt még elmesélem, hogy Helsinkiben az EU-n kívülről érkező utasoknak még egyszer át kell menni egy biztonsági kapun az átszállásnál, ezért kénytelen voltam magamba dönteni az összes nálam levő folyadékot, így a dobozos kávémat is, nehogy kidobassák velem.

Nagoyából Helsinkibe az út valamivel 10 óra alatt volt, de annyira nem volt vészes. Annál inkább szenvedtem a maradék úton Helsinkiből hazáig. Itt már tévé sem volt, így bóbiskoltam és vártam már hogy hazaérjek.

Összességében szuper út volt ez a mostani, sok érdekeset láttam, próbáltam ki, tapasztaltam, új emberekkel találkoztam, szép tájakon jártam, jót doboltam és finomakat ettem. Köszönöm ismét Japán! Remélem, még találkozunk!

2014.08.15. Iida, Achi

Az utolsó tábornap. Reggel összecsomagoltam a bőröndöm és Art eljött a kisbusszal a hotelig, hogy ne kelljen a próbateremig cipelni a csomagokat. Ma beleadtunk mindent és átvettük az összes, azaz három eddig tanult darabot: a szivárvány fesztivált, a miyakét és a yatai bayashit. A miyakét szeretem játszani, egész jól megy, kivéve a gugolós rész, mert ha azt rendesen csinálom, megfájdul a térdem és a talpam, úgyhogy azt leegyszerűsítem kicsit. A szivárvány fesztivál is jó szám, csak az a fránya yatai bayashi fog ki rajtam mindig.

Ebédszünet után jött egy kotó művészből, egy sakuhacsi művészből és egy dobosból álló trió, és tanultunk kicsit kotózni meg sakuhacsi bambusz furulyázni. A kotón a sakura című alap japán dalt tanultuk és az egész jól ment. Két csapatban volt a két hangszeres foglalkozás és én Junkóval és Gerrel voltam együtt, mi voltunk a Wasabi csapat. Mivel ügyesek voltunk, a tanárnő tanított egy cifrább változatot is, aminél a végén le kell nyomni egy húrt és az utolsó hangnál pedig kettőt pengetünk. A húr annyira megnyomta a középső ujjam ujjbegyét, hogy még most is bizsereg kicsit! Maradok a taikónál. A kotó 13 húros és a felém eső húr a legmagasabb, a külső a legmélyebb. A jobb kéz hüvelyk, mutató és középső ujjával pengetjük, amelyekre tépőzárral szorítható fehér szögletes műkörmöket teszünk fel pengetőnek, de nem a körmünkre, hanem az ujj másik oldalára. Pengetés közben nem emeljük fel az ujjunkat, hanem csúsztatjuk fel és le a hangszeren, mintha sétálna rajta a kezünk. 

A sakuhacsi esetében már nem volt ilyen sikerélményem. Itt Junkó remekelt, a Wasabi csapat többi tagjának a 30 perc alatt talán egyszer vagy kétszer sikerült hangot elővarázsolni a furulyából... Nagyon nehéz megszólaltatni!! Amikor valamilyen csoda folytán megtaláltam a jó szöget, kb. Két másodperc múlva el is vesztettem megint. Maradok a harsonánál. 

A végén a két csapat kotó koncertet adott egymásnak, aztán tényleg véget ért az utolsó óra. Könnyes búcsút vettünk tanárainktól és Junkótól és a Misaka szállóból eljöttek értünk és csomagjainkért, és elhoztak minket Achi faluba. A Misaka szálló egy ryokan, ami japán stílusú panzió. A nők és a férfiak egy-egy szobán osztoznak, vagyis mi négyen vagyunk egy szobában Dorissal, Evával és Gerrel. Tatamis a soba és futonon alszunk. A fürdőszoba közös, mivel nem sima fürdőszoba van, hanem a ryokannak van egy onsenje, azaz termálfürdője. Nagyon hangulatos az egész. 

Vacsi előtt még volt egy kis időnk mászkálni, és én kihasználtam ezt az időt, hogy keressek egy telefonfülkét és felhívjam a kapszulahotelt ahol utolsó este fogok megszállni, hogy picit később érek majd oda, mint amit checkin időpontnak megadtam a foglalásnál. Ez volt az első hivatalos japán telefonhívásom, vagyis amikor nem ismerőst vagy olyat hívtam, aki számított a hívásomra, és megértettek, úgyhogy elégedett voltam magammal. 

A vacsora egy ételprezentáció volt. Szép tatamis szobában szolgálták fel és egymás után hordták be a finomságokat. Kaptunk sashimit, gombás rizst, tempurázott zöldségeket és rákot, levest, soba tésztát és a végén görögdinnyét, ezúttal a megszokott pirosat. Nagyon finom volt minden, jól laktam. Velünk vacsorázott Takafumi, Dean és a felesége is. Art és Yukari nem tudtak jönni sajnos, mert Artnak fellépése volt a kotós csapattal, Yukari meg otthon maradt a gyerekekkel, mert a kislány nem érezte jól magát. 

Vacsora után siettünk le a főtérre a fesztiválra, és pont elcsíptük a taikósok második számát. Ugyanaz a csapat volt, akik szerdán is doboltak, de most jobb volt a hangulat mert több néző volt és lelkes volt a közönség. Vissza is tapsolták őket. 

Utána bonodori össztánc következett, amit természetesen végigtáncoltam, most már nagyon gyakorlottan, mivel ugyanazt az egy számot táncoltuk végig, amit szerdán is. Közben elvonta a figyelmem kicsit, hogy az előttem táncoló nő fenekére rászállt egy nagy ciripelő sáska (majd megkeresem a pontos nevét, mert gyanús hogy nem sáska), és vagy két körig ott is maradt. Szerk.: kabóca!

A tánc után következő tombolához mi is kaptunk jegyeket a ryokantól, de sajnos nem húzták ki a számainkat. Pedig nyerhettem volna negyed kiló rizst pl. :) A tombolát a műsorvezető által kiválasztott kisgyerekek húzták, akik utána választhattak maguknak valamilyen kis felfújhatós játékot, pl. labdát, kardot. A végén mindig pózolniuk kellett a fényképhez és a "hai pó--zu" felszólításra mindig automatikusan és nagyon profin beálltak, a békejelet mutatva. :) 

A tombola után a Disney Frozenje Let It Go című számának japán változatára (amiért meg vannak őrülve, és mindenhol ez szól) megnéztünk egy nagyon cifra és szép tűzijátékot ami megkoronázta a fesztiválos estét és a taikótábort. 

Szuper élmény volt, sokat tanultam és sokat tapasztaltam, örülök, hogy eljöttem. 

2014.08.14. Iida

Elérkeztünk az utolsó előtti tábornaphoz, lassan véget ér az izzasztó móka. Ma ismét Yukarival kezdtük a délelőttöt, és ismét a miyakét doboltuk. Nagyon kemény volt. A végét már nem is bírtam, és amikor a mi csapatunk dobolta volna a témát és a másik a kísérő titi titit, én maradtam a kíséretnél inkább. De előtte azért beleadtam mindent! 

Ebédidőben Takafumi hozott nekünk napilapot, és mutatta, hogy benne van a rólunk szóló cikk. Én nem vagyok a képen, mert olyan szögből csinálta a fotós, de első helyen említi Magyarországot, a résztvevők felsorolásakor. 

Ebédszünet végén kipakolt a Tokara bolt, azaz mindenféle Tokarás cuccot lehetett venni tőlük. Én vettem egy Dvd-t és egy pár könnyű ütőt, amit holnap majd aláiratok az együttessel. 

Arttal folytattuk és befejeztük a tradicionális yatai bayashit. Közben egy résznél kissé belegabalyodtam a ritmusba, mert a kezem a mi verziónkat akarta néha játszani. A végére csak összejött, és ennek nagyon örültem. 

Közben a pihenő szünetben Art mesélt arról, hogy nem szeretett Amerikában taikózni, mert főleg a nyugati parton nem igazán volt befogadó a taikó közösség. Azt mondta, hogy ott nem tekintették igazi taikósnak azt, aki nem volt japán származású, így feketeként mint kívülállót kezelték. Japánban viszont a japánok sokkal nyitottabbak, itt a kinézet nem számít, csak az a feltétel, hogy szeresd a taikót és beszélj japánul, és az utóbbi pedig ugye tanulható. Miután eljutott egy folyékony szintre, szívesen fogadták és együtt doboltak vele a nagymesterek is. Art azért jött Japánba, mert a Világ egyik legjobb taikósa akart lenni, még japán standard szerint is. A saját határait akarta megismerni és átlépni. A Japánban évente megrendezett nagy taikóversenyen sikerült is első helyezést elérnie és a japán taikó közösség elismeri, így itt sokkal jobban érzi magát. A nagy versenyt tavaly óta már nem tartják meg, mert már a legutóbbin sem volt első helyezett, nincsenek új igazán jó taikósok, meg állítólag anyagi okai is voltak. 

(közben amikor ezt írom, megy a tévé a szobámban és épp egy utazós műsor megy, ahol egy olyan vonatállomáson járnak, ahol egy folyamirák az állomásfőnök...ott virít az állomáson egy akváriumban és az ott dolgozó alkalmazott azt mondja, hogy szigorú főnök, mert elvárja, hogy etessék is...)

A mai óra is jól megdolgoztatott minket. Rögtön mentem is az új hotelbe izomlazítani egy kicsit, vagyis ázni a medencében. Most az enyém volt az egész és nyújtottam kicsit a melegvízben, aztán beültem a masszázsfotelbe. Egy órát minimum ültem benne, jól esett. 

Utána a dobos csapattal beültünk megint vacsizni, most egy Zen nevű helyre. Én kipróbáltam a miso rámenjüket, de annyira nem volt nagy szám, a többiek nabét ettek és vegyes falatkákat. 

Holnap reggel vinni kell majd a csomagunkat a próbaterembe, mivel az óra után rögtön átköltözünk egy az Achi faluban lévő szállásra, ahol a korábbi dobtábor résztvevői rendszeresen megszálltak, mivel a tulajok is taikósok és jó barátai a Tokarának. Idén pont zsúfolt időszakjukban érkeztünk táborozni, ezért nem tudtak végig fogadni minket, csak az utolsó napra. Még tart ott a fesztivál, úgyhogy majd megint eltáncolhatom a Hirugami Onsen bonodori táncát, amit tegnap is lejtettem. :)

2014.08.13. Iida

Ma volt a legkeményebb nap az izmaink számára. Yukari tartotta a délelőtti órát, mert ma szünet volt a gyerekeknek és nem volt aki vigyázzon rájuk, így előbb Art maradt otthon velük, aztán délután Yukari. Egy 6 éves kislányuk és egy 4 éves kisfiuk van. A kislánynak hosszú göndör fekete haja van. A kisvárosban elég különlegesnek számítanak, biztos nem lehet könnyű dolguk, vagy legalábbis nem lesz az később. Gyerekként még talán nem olyan zavaró félvérnek lenni. 

Yukari ma a miyake stílust tanította nekünk. Vagyis a stílus neve nem pont ez, hanem fektetett dob japánul, de gyakran hívják így, mert onnan ered. Van egy Miyake nevű csapat, akik csak ugyanazt az egy miyake darabot játszák, és azzal turnéznak, viszont azt nagyon profin csinálják. A miyake darabhoz nagyon mélyre kell gugolni, széles terpeszben, és úgy is kell maradni. Nagyobb, vastagabb ütőkkel játszák, amit én is kipróbálhattam, mert Dean kölcsönadott egy párat, de a súlyuk szerencsére nem volt több a rendes ütőnél, vagy legalábbis nem feltűnően. A ritmushoz is kellett koncentrálni, vagyis inkább a kézmozdulatokra, úgyhogy jól lefárasztott minket! Yukari szerint ha jó kondiban akarunk lenni, miyakét kell játszani mert ez erősít a legjobban. 

Ebédszünetben Dean elvitt négyünket lábujjas cipőt venni, ami jó taikóhoz. Valójában munkacipőként használják, így egy nagy munka és szerszámos boltba mentünk. Biztos csodálkoztak kicsit az emberek, hogy mit keres ott ennyi külföldi. Vettem lábtyűcipőt, aztán siettünk vissza az órára, de előtte még Takafumi megkínált minket sárga belsejű görögdinnyével. Az íze görögdinnyés volt, de fura volt hogy sárga. 

Arttól a yatai bayashit tanultuk, de az eredeti tradicionális verziót. Az eleje megegyezik azzal a verzióval, amit a Taiko Hungary is játszik, úgyhogy ez még ment. Utána azonban áttértünk a felüléses játszási módra, és annak a végére már a hátradőlésből alig tudtam visszajönni a dobhoz. A felsőcombot és az alsó hasizmot dolgoztatta meg főleg. Art azt mondta, hogy a sok yatai bayashi után jobban tudott futni, mert olyan combizom részeit dolgoztatta meg, ami jól jön a futáshoz. 

A sok kemény munka után Art azzal

jutalmazott minket, hogy bevitt este kocsival Achi faluba, ahol már tartott a 4 napos fesztivál. Táncoltam bonodori össztáncot, ettem takoyakit és megnéztük a helyi taikósok fellépését. Voltak általános sulis tagok, kicsit idősebbek, meg két felnőtt nő és egy férfi. Ügyesek voltak, bár az elejéről lemaradtam, mert elég lassan készült el a takoyakim. Sok volt a szúnyog, úgyhogy remélem, nem csípett meg egy sem! A Nagoyában összeszedett csípéseim még most kezdenek csak halványodni, nem szeretnék újakat! 

Ui: ma kaptam a hírt, hogy dícséretben részesült a haikum a Japan-EU haiku versenyen! 600 körüli nevezés érkezett, és két nyertes lett, 1 japán és egy EUs, valamint dícséretben részesítettek 5-5 további haikut, és köztük volt az enyém! :) Elvileg kapok majd valmi kis ajándékot a versenyt rendező Matsuyama faluból. Kíváncsi leszek, mit küldenek! :)

2014.08.12. Iida, este

Arra is jó ez a blogolás, hogy tudjam követni, hanyadika van, különben már elvesztettem volna a fonalat. Tegnap a csapattal izakayába ültünk be, ami hangulatos bisztró féle. Főleg inni szoktak  az ide járók, és mellé sült és főtt falatkákat, edamame babot, ilyesmit rágcsálnak. Mi is közösben vettünk mindent és végig kóstoltunk pár ételt, köztük a fent említett babot, tofut (agedashi tofu), sült polip falatkákat (tako karaage), krumplit valami rágós halfélével a tetején, sült csirke falatkákat (tori karaage), baconbe tekert spárgát, kimchit. A német pasival söröztünk, a többiek maradtak a víznél. A hely úgy nézett ki, hogy középen volt egy folyosó és két oldalt a beülös fakkok. Le kellett venni a cipőnket, mert alacsony asztalos tatamis fakkok voltak. Ahova mi ültünk ott két hatfős asztal volt, a másiknál iddogáló üzletemberek ültek. A hosszú külföldi lábainkat benyomtuk az asztal alá, aztán megrendeltük az ennivalókat. Körbekérdeztem mindenki foglalkozását, és megtudtam, hogy Eva az év felében egy szabadalmakkal foglalkozó ügyvédi irodában dolgozik, fél évet pedig Ekvadorban tölt, mivel odavalósi a férje. Doris idősek otthonában ápolónő, és mesélte, hogy tavaly lett 50 éves és ezt az utat kérte szülinapjára a családtól. Ők ketten most járnak először Japánban. Ger két évet az amerikai légierőnél szolgált (lány amúgy), és akkor itt állomásozott Japánban, így az ő japán tudása egész jó. Most történelmi regényeket ír, vagyis főállású írónő. A jelenlegi könyve amin dolgozik, arról a japán férfiről fog szólni, aki az első ázsiai volt Amerikában, az 1800-as évek végén. Adott nekünk névjegykártyát, úgyhogy majd meg fogom keresni ezt a könyvet, ha megjelenik, mert érdekesnek hangzik. A francia Frank tudományos folyóiratba ír cikkeket műszálas anyagokról, mint kémiai tudományos újságíró. Van kémiai háttere, így azt mesélte, hogy eleinte az írás volt a nehezebb neki, nem a téma. Josi Münchenben a helyi közműveket irányító cégnél dolgozik. Szóval egész vegyes társaság gyűlt itt össze!

Vacsi után megnéztük a keddi csapatot. Voltak köztük erősebbek és picit gyengébbek, de úgy általában ügyesek voltak. Nálam mindenképp erősebbek, és erre főleg akkor éreztem rá, amikor másnap ugyanazt a felüléses darabot kezdtük el tanulni, amit ők játszottak. Én már a bevezetőnél kidőltem...

Miután megnéztük az órát, én betértem az új hotel harmadik emeletén található fürdőbe. Vittem a két svájcit is, mert ők nem is tudtak róla hogy van. Nagyjából elmagyaráztam nekik hogy működik, amiben segített két idős japán hölgy is, akik épp végeztek. Az egyik egy picit meglepődött, amikor a kijáratnál nem találta a papucsát, ugyanis az én lábamon volt. Mondjuk csodálkoztam is, hogy ilyen kevés papucs van kirakva. :) visszaadtam neki, aztán a ruhámat betettem egy zárható szekrénybe és bementem a fürdőrészbe. Amíg a medencén kívül alaposan megtisztítottam magam, addig pont végzett a bent tartózkodó hölgy így magamra maradtam. Beültem a 40 fokos medencébe ázni, aztán csatlakozott hozzám egy újabb idős hölgy. Mivel ketten áztunk csupin a vízben, illet kicsit beszélgetni. A néni egész sok szót tudott angolul, így vegyesen kommunikáltunk, bár a csobogó víz miatt nem mindig értettem mit mond. Elmondta, hogy kétszer is volt Budapesten és nagyon tetszett neki, főleg az esti hajókázás a Dunán, de a magyar étel annyira nem az ő ízvilága. Ő hamarabb végzett, én még lazítottam kicsit fájó izmaim. Az újabb csatlakozó egy fiatal anyuka volt a kislányával. Velük odakint az öltözős részen beszélgettem kicsit japánul. Az anyuka mesélte, hogy ők Yokohamában élnek de szülei idevalósiak és az obon alkalmából ilyenkor hazalátogatnak. Azt még nem említettem, hogy az obon az egyik halottak napja Japánban, és ezen kívül még 3 másik ilyen alkalmuk van. Az egyik ősszel, egy az újévkor, és egy talán tavasz elején. A nyári obon egy hétig tart, és a családtagok kis tüzet gyújtanak a síroknál, aminek fekete füstje utat nyit a halottaknak, hogy eljöjjenek és együtt ünnepeljék a fesztivált. Az utolsó napon ismét meggyújtják a tüzet, hogy távozhassanak. Dean mesélte, hogy ő is ma tudta meg a feleségétől, hogy ilyenkor vannak akik padlizsánból és uborkából járművet készítenek elhunyt szeretteiknek, hogy könnyebben tegye meg a szellemük az utat. Szerk.: Utána olvastam, és az uborkából tradicionálisan lovat csinálnak, a padlizsánból pedig tehenet, amelyek hátán utaznak a szellemek, azonban a modernebb kreatív emberek mindenféle rakétát, tankot, motort, robotot és egyebet is készítenek belőlük manapság. (http://netalee.com/netagazou/2604.html)

Az anyuka figyelmeztetett, hogy holnap meleg lesz, aztán elköszöntünk és én még kipróbáltam a masszázs fotelt. Az elején kicsit ijesztő volt, mert egy kandzsit sem értettem a távirányítón, így lutri volt, mi fog történni, de aztán egész jól esett és nem is fojtott meg. :) 

2014.08.12. Iida

Hát reggel sajnos megint szakadt az eső, de ez nem tájfun, mert szél nem volt. Mondjuk Dean azt mondta, jobb ez, mert addig sincs fullasztó meleg. Végülis az ebédszüneten kívül végig az előadóvan voltunk, így annyira nem érintett minket a dolog, és mire negyed 4 körül végeztünk, már el is állt. 

Ismét simekötözéssel indult az óra, aztán jött a bemelegítés. Most vett minket közben egy tévés, aki Iida helyi csatornájától jött, ugyanis Yukari szétkürtölte mindenfelé, hogy megjöttek a vicces dobolós külföldiek. Így hogy közben kameráztak is minket, muszáj volt különösen beleadni mindent! Csak akkor volt kicsit zavaró a kamera, amikor pont azt vette, amint megszakadok a 40-edik felülésemnél... Bemelegítés után ferde dobokon doboltunk kicsit. Jó mélyre kellett gugolni, ami elég strapás volt. Főleg, hogy ez volt a mai ritmusgyakorlós feladat, így 30 percig ezt kellett csinálnunk folyamatosan. Csak azért nem hagytam abba közbe, mert a többiek is bírták és nem akartam én lenni az első aki kidől! Szerintem azért nem volt meg a harminc perc, de nem bántam! Ezt követően felelevenítettük a tegnapi szivárványos számot, és rendesen összeraktuk ismétlésekkel és átkötésekkel együtt. 

A következő szünetben a tévés készített két interjút, az egyiket japánul Josival, aki nagyon jól beszéli a nyelvet, a másikat Evával angol tolmácsolással. Róla megtudtam, hogy 63 éves! Remélem, hogy én is így fogok még bírni taikózni, vagy úgy általában sportolni ilyen koromban. Végigcsinált eddig minden gyakorlatot, olyanokat, amiket én feleannyi idősen már alig bírtam! 

Aztán a tévés elment, mi meg szivárványoztunk még egyet ebéd előtt. Ebéd után még kb két órát doboltunk. Art egy Stairs master nevű gyakorlatot tanított nekünk, aminek a célja, hogy egyformán erősítse mindkét kezet, mivel általában mindenkinek egy keze a dominánsabb, erősebb, ügyesebb. A gyakorlatot három dobon kellett csinálni és elég nehéz volt. Könnyen bele lehetett zavarodni a ritmusba és a kézrendbe. 7 fokozatot mutatott be nekünk, de mi csak az első kettőig jutottunk, az is épp elég bonyolult volt. 

Az óra végén ismét eljátszottuk a szivárványos darabot, jó gyorsan. Art azt mondta, képzeljük, hogy a Carnegie Hall-ban lépünk fel. Erre megjegyeztem persze, hogy én már léptem fel ott, és Art mondta, hogy ő is, csak ő taikóval, nem harsonával. :) 

Zárásként ismét kiabáltunk körben ülve. Art most egész rappesre, nyelvtörősre fogta, de fáradtan egyikünknek sem pörgött vala jól a nyelve. A shimék kikötözése után megköszöntük az órát, és visszasétáltunk a hotelbe. 

A többiekkel megbeszéltük, hogy 6-kor találkozunk a lobbiban, és beülünk együtt vacsizni valahova, aztán megnézzük Art keddi óráját is. A keddi csapat még nem játszik olyan régen, de elszántabbak és komolyan veszik. Kíváncsi vagyok, milyenek és mennyire vagyunk a szintjüktől.