Japán 2017: irány Kiotó

Reggel összepakoltunk és kijelentkeztünk a szállásról. Otthagytuk a legnagyobb bőröndöt megőrzésre, napi 300 yenért, mert nem akartuk elcipelni Kiotóba és vissza. Takuya mondta, hogy reggel megtapasztalhatjuk a csúcsidőt a tömegközlekedésnél, és tényleg csak úgy hömpölyögtek az öltönyösök a metró felé. Színes kabátaink csak úgy virítottak az öltönytengerben. Egész meleg napként indult ez a mai, végre szépen sütött a nap. Szerencsére mi nem metróval utaztunk, mert az esélytelen lett volna a bőröndökkel ilyen tömegben, hanem bevetettük a JR vonatbérletünk és a shinkanzen felé törtük az utat. Kissé bizonytalankodtunk a tábla előtt, mire egy japán bácsi megkérdezte, hogy segíthet-e, aztán elnavigált minket a shinkanzenek bejáratához. A Kiotó felé tartó vonaton már voltak páran, de még találtunk ülőhelyeket, csak nem egymás mellett. A szép időben nagyon jól lehetett látni az ablakból a Fujit. A vonaton vettem magunknak két ekibent, ami a fedélzeten árult csomagolt bento ételösszeállítás. Az egyik halas volt, a másik marhanyelves és pár japán utitársunk kíváncsian leste, hogy ízlik nekünk, majd megdícsérték a pálcikahasználatom. 

Kiotóba érve már visszahűlt kissé az idő kabátosra, de esőnek nem volt nyoma szerencsére. Itt egy airbnb-ben szálltunk meg, amit 4-től lehetett elfoglalni, de 10 után ott lehetett hagyni a csomagokat. Apróbb orientációs akadályok leküzdése után megtaláltuk a buszt ami nekünk kellett, és elmentünk a leírt megállóig. Szerencsére az itteni buszok is elfogadják a Tokióban váltott tömegközlekedési kártyákat, így nem kellett apróval bíbelődni. Amúgy egy buszjegy 230 yen felnőtteknek, és leszálláskor kell fizetni a sofőrnél. Hátul kell felszállni, és elől leszállni, és van a buszon egy aprópénzváltó is, mivel a sofőr nem tud visszaadni. Viszont az aprópénzváltó csak ezerből vált, nagyobb címleteket nem fogad el. Mi tehát kártyával csippantottunk, aztán megkerestük a lakásunkat. Az épületbe előre megkaptuk a kapukódot és a kódot a postaládához, ahol várt minket a lakáskulcs. Kicsit izgalmas volt, mert elsőre nem sikerült kinyitni a postaládát, csak negyedszerre, úgyhogy aggódtunk, hogy be tudunk-e jutni egyáltalán, de aztán sikerült. A nyolcadikra kellett felliftezni, és már bent is voltunk a lakásunkban. Szép modern volt belülről. Otthagytuk a bőröndöket egy üzenet kíséretében, aztán mentünk várostnézni. 

Az utcánk egy sétáló csatornaként kiépített folyómeder mellett volt, azon sétáltunk el a Nijo várig. Hangulatos séta volt, mert végig virágoztak a csatornamenti sakurák és a vízben is egész sok szirom úszott már. 

A várba 600 yen volt a belépő, amiért cserébe megnézhettük belülről a külső várépületet, kívülről a belső várépületet és a várkertet, és természetesen sok sok sakurafát. Itt sok csüngő ágú sakura volt, és este 9-ig kivilágítást is szoktak kapni április közepéig. Sajnos nem sikerült elcsípnünk a kivilágítást kiotói tartózkodásunk alatt, de nappal is szépek voltak a fák azért, így annyira nem bántuk. A külső épületbe cipő nélkül lehetett csak belépni. Kaptunk zacskót a cipőnknek, amiben vihettük végig magunkkal azokat. Az épület csupa fából készült és jó illata volt. Láthattunk pár tigrist, fenyőt, madarat ábrázoló ajtófestményt, és hallgathattuk a padlónyikorgást, ami madárcsicsergésre emlékeztetett. 

A várlátogatás után elbuszoztunk a Kinkokuji szentélyhez, ahol aranyozott pagodát fényképeztünk egy tó közepén. Mármint a pagoda volt a tó közepén, mi meg a túristák tengerében. Ahhoz képest sikerült jó helyet találni néhány fénykép erejéig, jól helyezkedtünk.

A szentélytől gyalog indultunk el a lakás irányába. Út közben egy hanami matsurinak végébe botlottunk a Hirano szentély kertjében, ami telistele volt sakurával és kajás sátorokkal. Nagyon finom volt a taiyakijuk (édesbabbal töltött hal formájú gofri).

Út közben betértünk még egy abc-be vacsiért, aztán felmentünk a lakásunkba. Rendes japán lakáshoz híven, a bejárat után emelt küszöb következett, amelyet már csak cipő nélkül volt szabad átlépni. Az ajtó melletti szekrényben ott várakoztak szépen a benti papucsok. A bejáratról vezető folyosón volt balra a tűzhely, csak és hűtő, a jobb oldalon pedig a fürdő nyílt. A wc fűtött üléses és bidés volt, épp csak a madárcsicsergés funkció hiányzott belőle. A zuhanykabinban volt egy mély kád. A melegvíz kapcsolója a folyosón volt, úgyhogy figyelni kellett, nehogy elfelejtsük benyomni zuhanyzás előtt.

A szobában két széles ágy volt és egy kanapé. Az ágyon hárman elfértünk, így a kanapét nem kellett bevetni. Volt egy erkélyünk és tv-nk is, úgyhogy meg is néztük egy sorozat első részét, amit egész jól meg is értett mindannyiunk. Én gyozát melegítettem vacsira, ami egész jó volt, bár frissen persze jobb. A lányok rántotthúsos curry-t ettek. A szállásadónk ajándékokat is hagyott nekünk: japános tükröt, fésűt és zsebkendőtokot. Meg kaptunk fogkefét és arcmaszkot is. Kényelmes ez az airbnb-zés. Itt két éjszakánk lesz.

Japán 2017: cseresznyevirágok az esőben

Első teljes napunk reggelén elég hűvös és esős időre ébtedtünk. De ez nem tántoríthatott el minket a fő napi programtól, a cseresznyefavirág nézéstől, vagyis a hanamitól. Felkerekedtünk ís első lépésként vettünk húsos meg édesbabos gőzgombócokat egy sarki abc-ben, amiket a bolt előtti kispadon majszoltunk el, az eresz alatt, miközben erősen szugeráltuk az eget, hátha kisüt a nap. 

Reggeli után elsétáltunk Shinagawa állomásra és elvonatoztunk Shinjukuig. Ott az egyik bevásárlóközpont alsó szintjén megtaláltuk azt a fánkos helyet, amit pár napja láttam egy youtube-os videóban. Crème brulées, áfonyás és sakurás fánkokat vettünk. Utóbbin voltak cseresznyevirág szirmok is, de elég édes volt, így nekem legjobban a crème brulées ízlett. 

Újult erővel vágtunk ismét neki esős Tokiónak, a Shinjuku gyoen nemzeti park felé. Út közben betértünk egy 6 emeletes játékterembe, amelyben titkon reméltem, hogy lesz taikós játék, de sajnos nem volt. Helyette az első emeleten UFO catcher gépek voltak, amelyekből gombokkal irányított gépkarral lehetett kihalászni főleg óriás plüss figurákat. A második emeleten a ritmusjátékok voltak, a 3. emeleten a purikura fényképezős fülkék, a 4. emeleten casino és kártya játékok, meg egy lóversenyes, ami előtt bőszen horkolt valaki. Itt cigiszag is terjengett, ezért gyorsan mentünk is tovább. Az ötödiken stratégiai játékokat láttunk, a legfelsőn pedig lövöldözőseket. Egyik sem vonzott most minket annyira, így visszaballagtunk az esőbe. 

Meglepő módonnem mi voltunk az egyetlenek, akik esőben mentek parkba. A park bejáratánál rendületlen szigorral ellenőrizték, hogy van-e nálunk alkohol, ugyanis a hanami másutt ivászattal egybekötött piknikezéssel jár napos időben, de nem hinném, hogy ennyire elvetemült legyen valaki, hogy esőben akarjon piknikezni. A fák szépen virágoztak és egész szép kis csapat gyűlt össze az esernyővel és sakurával pózolókból. Ahogy A. egyik facebook ismerőse is megjegyezte, a hanami esőben is hanami. 

Virágnézést követően elvonatoztunk Harajukuba és végigmentünk a Takeshita utcán, ahol boltról boltra haladtunk, hogy ne ázzunk-fázzunk annyira. Aztán a Tokyu pláza következett, az 5. emeleti ingyen wifijével, de sajnálatosan tapasztaltuk, hogy a bőrfotel helyére próbababák kerültek. Omotesandón visszaküzdöttük magunkat a szélben Harajuku állomásig, és elvonatoztunk Ebisure, ahol egy régi couchsurfinges ismerősömmel, Takuyával volt találkozónk. 

Takuya egy földön ülős elegáns izakaya étterembe vitt minket. A bejáratnál kellett hagyni a cipőket, és bekuporodni a sűlyesztett lábhelyes asztalokhoz. Takuya rendelt minden ételt, ami tenger gyümölcseiből állt sashimi formában. Jött még mellé egy óriási sült halfej, ami elfoglalta az asztal harmadát, meg saláta, amin nem sajt volt, mint A. első ránézésre hitte, hanem füstölt minihalacskák. Mindkét utastársam nagyon bátor volt, és feszegették határaikat. Szerencsére finom és jó minőségű volt minden, így nem kellett aggódni, és mindenki jóllakottan és egy igen japán élménnyel távozott. 

Takuyától elköszönve visszaközlekedtünk Shinagawára a szállásunkhoz, és bedőltünk az ágyba, remélve, hogy ez volt utolsó esős napunk Japánban. 

Japán 2017: érkezés, vonat, sushi

Igen, ismét japános blogok következnek. Remélem, másnak is hiányoztak! Ezúttal hármasban vágunk neki az országnak, A, E és én. :) Nagyon izgatott vagyok, mert teljesen más lesz társasággal utazni, akikkel közösen osztozunk az élményeken.

E. és én Budapestről indultunk, Dubaion át Narita reptérre. A. külön utakon járt, Dohán át Hanedára érkezett, jóval utánunk.

Az Emirates légitársasággal most repültem először, és vegyes érzéseim voltak. A második gép volt egyértelműen a jobb és a nagyobb is. Kétemeletes gép volt és a légiutaskísérők kollektíven 14 nyelven beszéltek. Volt mindnek zászlós kitűzője, hogy milyen nemzetiségű. A pilótánk kolumbiai volt, a másodpilóta jamaikai. És Dohából repültünk Tokióba, szóval multikulti a javából! Az időt filmekkel és alvással töltöttük el, aztán 5 + 9 óra múlva már Japánban is voltunk.

Kitöltöttük a bevándorlási papírt és a vámos papírt, sorbanálltunk mindkét helyen, átmentünk minden rostán és a bőröndöket is gyorsan begyűjtöttük, majd irány a szállás. Kb. Másfél órás út volt eljutni Kitashinagawába. Vettünk E-nek Pasmo kártyát, tettünk pénzt az enyémre, aztán kezdődhetett az első kaland, a vonatozás. 4 vonattal mentünk, de csak kétszer kellett átszállni, mert a második vonat simán csak kétszer nevet váltott útközben. Az első átszállás nagyon profin ment, aztán a másodiknál sajnos nem találtuk el, hogy hol lesz a vonat eleje, így mivel a vágány hátsófelén állt meg a rövidke 4 kocsijával, nem értük már el. De szerencsére már csak egy megállót kellett menni, így a célegyenestől legalább nem túl messze bénáztunk. Meg nem is sokáig, mert kb. 8 perc alatt beazonosítottuk a következő jó vonatot és már gyalogolhattunk is vígan az első szálláshelyünk felé. A Guest House Shinagawa-shukuban szálltunk meg, ami nagyon aranyos japános. A bejáratnál, amely függöny mögül bújik elő, le kell venni és benti papucsra cserélni a cipőnket, és a szobánkban tatami van. A wc-hez van külön wc papucs, és onnan tudod, hogy foglalt, hogy kint van az ajtó előtt az illető benti papucsa. Ellenben a zuhanyzót meg tudod nézni appon, hogy szabad-e vagy sem, ami hasznos lehet, mert a felső emeleten vagyunk, míg a zuhanyzó az alagsorban. Minden nagyon japán, sajnos a fűtetlen szoba is, de legalább tavasz van és nem tél.

Második kalandunk E-vel a sushizás volt. A közeli Kura sushiba mentünk, ami nem csak sima futószallagos sushizó, hanem a rendelésed külön futószallag-szinten érkezik az asztalodhoz, és ha ettél 5 tányérnyi sushit, a tányérokat be kell dobálni egy gyűjtőbe és elindul egy nyereményjáték, amellyel műanyaglabdába rejtett kis kindertojásszerű játékot lehet nyerni. Nekünk a második körre, azaz a tizedik tányér után összejött, és nyertünk egy rament evő animefigurás kulcstartót.

Vacsi után sétálgattunk még kicsit a környéken, aztán összeszedtük A-t a pályaudvaron. Szerencsére tudott sms-t küldeni, így csak rövid ideig aggódtunk, hogy hogy fogunk értesülni róla, ha lekéste az utolsó vonatot és taxizik. Meglepően gyorsan kiért Hanedáról, mert még az utolsó előttit megelőző vonatot is elérte.

Együtt a csapat! Kalandra fel!

Melbourne: az utolsó nap

Elérkezett ausztrál kalandozásom utolsó napja, az utazás napja. Összepakoltam és kicsekkoltam a hostelből és beadtam megőrzésre a bőröndöt. Vanessának 2-ig munkája volt, így addig egyedül barangoltam a városban. Ettem tojásos toast-os reggelit, nézelődtem a shopping centerekben, majd kivillamosoztam arra a helyre, ami nekem mint magyarnak a legizgalmasabb, a tengerpartra. Most sajnos szeles idő volt, nem olyan homokban mezítláb sétálgatós, úgyhogy cipőben sétálgattam. Az egyik Tigerair úton olvastam a magazinjukban egy kávézóról St. Kildában, ahol furcsa trendi lattékat és leveket kevernek, és ez volt az uticélom. Megtaláltam a Matcha Mylkbar nevű helyet és a Green Spice nevezetű italjukat rendeltem, amiben olyanok voltak, mint uborka, gyömbér, aloe vera, valami fűszer. Hát...érdekes volt. Remélem, legalább egészségbomba is!

Búcsút vettem St. Kildától és a tengertől és a Federation téren találkoztam Vanessával. A kivetítőn épp az amerikai választás ment élőben. Aggódva néztük az eseményeket, amelyek erősen Brexit emlékeket idéztek. Még hátra volt pár óra a végeredményig és nem akartunk ott ácsorogni addig, így elszakadtunk a képernyőtől és elmentünk ebédelni. Mintha összebeszéltünk volna, mindketten kínai batyura vágytunk, így egy a neten kinézett listán szereplő batyus helyre, a Shandong Mama étterembe néztünk be. Rendeltünk főttet és sültet is. Az utóbbiban kapor volt, ami elsőre elég furcsának hatott, de utána egész megszoktam.

Ebéd után desszert következett, és egy széles kínálatú cukiba vitt el Vanessa. Itt Jonathan is befutott és finom sütiket falatozva próbáltuk megemészteni a friss hírt, hogy Trump lett az elnök. Tippeltünk, hogy biztos Putyin fog gratulálni neki először.

Valóban jól látja az olvasó, utolsó napom nagy részét evéssel töltöttem. Sajnos már így sem fért bele kedvenc angolnás sushim. Aztán 7 óra lett, elmentem a bőröndért, érzékeny búcsútt vettem Vanessától, és felszálltam a Skybus-ra, ami 25 perc alatt kiért velem a reptérre. Ott a biztonsági átvilágítás sem volt hosszú, hamar átjutottam. Kilépéskor ki kellett tölteni még egy kérdőívet, amit be kellett dobni egy ládába, aztán már csak a beszállás volt hátra. Mázlim volt, mert a Melbourne-Doha járaton nem ült mellettem senki! Így szinte business osztályos kényelemben utazhattam. Hátrébb is egész szellősen ültek, többen is jól jártak.

Dohába pont úgy érkeztem, hogy mire megtaláltam a kaput, épp kezdődött a beszállás, így nem kellett várni. A vízum és útlevél ellenőrzést érdekesen a beszállással egybekötve oldották meg. Előttem kérdezgettek valakit, hogy ha csak 1 napra utazik Budapestre, miért 11 kilós a csomagja. Kíváncsi vagyok, felengedték-e végül az illetőt. A második gépen a középső ülés volt üres, úgyhogy ez is jól jött ki. Viszont pont nem adták azt a japán filmet, amit a másik gépen leszállás előtt kezdtem el nézni, ezért nem tudtam folytatni. Otthon majd kénytelen leszek levadászni, mert kezdett izgi lenni. Dohából az út fentről változatos volt, tenger, sivatag, kopár hegyvidék, havas hegylánc, és nem repültünk olyan magasan, hogy a felhők kitakarnák a kilátást. Örültem, hogy ablaknál ülök. Nem mondom, hogy szuper kellemes ilyen távokat repülni, de nem volt olyan vészes azért, bár túl gyakran ha gazdag lennék sem vállalnám. 

Hogy visszatérek-e még Ausztráliába, nem tudom. Mindig Új Zéland izgatott jobban, de kellemesen csalódtam, sok szépet láttam, és tudnék még mit nézni ott is, és nincs rendes jenguru képek sem, szóval nem kizárt. Ha máskor nem, talán Vanessa esküvőjére egyszer, majd meglátjuk. Minden esetre, jó kikapcsolódás volt!

Melbourne: állatvilág

Fél 11-re az utazási irodában voltam, és vártam a kirándulásunk kezdetét. Kicsi a melbourni turistavilág, ugyanis rögtön összefutottam egy ismerőssel, a holland lánnyal, akivel az ingyenes városi sétán beszélgettem. Ő is összefutott még egy utastárssal, akit a hosteljéből ismert. Összesen 16-an voltunk, ismét egy vegyes csapat. Volt belga, brit, holland, német, thai, tajvani, kínai. Vezetőnk Darren volt, a nagy környezetvédő, aki indulattal fűtött beszédet tartott a környezetszennyezésről és mindig a brit feleségét emlegette. Természetesen eco-busszal mentünk, amiről azt kell tudni, hogy valami filterrel működik, és ha kigyullad egy lámpa, akkor meg kell állni, és várni 15-40 percig, hogy öntisztuljon. Vagy valami ilyesmi. Előre elnézésünket kérte, ha ez történne, de szerencsére megúsztuk odafelé.

Első állomásunk a Moonlit Sanctuary vadaspark volt. Itt kaptunk nem túl jó virslis ebédet, aztán szabadon mászkáltunk a parkban. Vettem eledelt, és kézből etettem a bátrabb wallaby-ket, amik nevét nem tudom magyarul, de kinézetre kis kenguruk, csak sötétebbek és hegyesebb az orruk. Egész nagy körmük van. Láttam kengurukat is, de nagyon lusták voltak, ők nem kértek a kajából. És voltak egész kicsik is, akik mostanában bújtak ki az erszényből , vagy bentről kukucskáltak. Befizettem a koala találkozásra is természetesen. A vadőr egy hímkoalát hozott, és tett elé egy köteg eukaliptuszt, hogy lefoglalja valamivel, amíg pesztráljuk. Megsimizhettük és körbe is karolhattuk, de ölbefogni nem volt szabad, mert azt több államban megtiltották. Queensland államban még lehet ölbefogni koalát, és a kanadai haverom ki is próbálta. Nekem ez kimaradt, de ölelni is elég volt. Cuki volt és puha szőrű. Szerintem, jól kijöttünk egymással.

A park után egy skanzen-farmra mentünk, ahol láttunk kutyás birkaterelést és birkanyírást is. A bemutató során a kihozott birkát három perc alatt szabadította meg gyapjától a birkanyíró szakember, aki elmondta, hogy évente egyszer kell nyíri egy birkát, így végigutaznak az országon és úgy nyírnak, mint szerződéses idénymunkások. Egy birka megnyírása után, mérettől függetlenül 3 dollárt kapnak és naponta 150-200 birkát nyír egy fő (ha jól emlékszem, és ha jól értettem az erős akcentusát). A skanzen részben 19. századi farmházba lehetett betekinteni és voltak egyéb farmállatok is. Itt elegyedtem szóba szintén egyedül utazó tajvani busztársammal, Sandrával, akivel innentől együtt mászkáltunk és fotóztuk egymást, ha kellett. Jelenleg Szingapurban él férjével, aki üzleti útra ment, ő meg talált a neten szuper kedvezményes (68 ezer forintos) repjegyet Melbournbe és átugrott 5 napra addig, hogy ne otthon unatkozzon.

A farm után, ami egyébként már Phillip szigeten volt, elnéztünk egy kisvárosba enni valamit (fish and chips), aztán elvitt minket Darren a Nobbies-hoz, ami lenyűgöző sziklaszirtes kilátás a tengerre. A part mentén kis fapadlós sétány vezetett, és a sziklán színes szirti növények nőttek. Nagyon szép és vad hely volt.

Utolsó és fő programunk a kis pingvinek partraszállása volt. Ehhez egész arénás kilátókat is építettek és a centerben kijelző számolta vissza az időt a kispingvinek érkezéséig. Fél órával a partraszállás előtt ajánlott kimenni, nehogy lekésse az ember és jó ülőhelye legyen. Itt nem volt szabad fényképezni, nehogy véletlenül vakuzzuk a pingvineket és ezzel zavarjuk őket. Kb. az 5. sorban találtunk helyet Sandrával és izgatottan vártuk az első partraszállót. Nagyon sok kínai volt, és többekre rá kellett szólni, hogy tegye el a gépet. Aztán elkezdődött. A kispingvinek megvárják a szürkületet, amikor már biztonságban érzik magukat a ragadozó madarak elől. Előreküldenek egy-két bátor felderítőt, aztán 6-10-es csoportokban kijönnek a partra, át a homokon és fel a domboldalon, haza a bokrokba. Nagyon cuki volt, ahogy spuriztak a parton. Egész sokan voltak. Miután megfigyeltük egy darabig az érkezésüket, felmentünk az emelt fasétányokra, és követtük a pingvineket a bokrok között. A partraszállásnál messzebb voltak tőlünk, de a a sétányról kb. 30 centi közelségben is láttuk őket. Egyébként maguk a pingvinek sem voltak nagyobbak 30 centinél. A parkolóban táblák figyelmeztettek minket arra, hogy nézzünk a kocsi alá indulás előtt, mert lehet alatta pingvin. Buszunk alatt nem volt egy sem, csak kihajtáskor kellett várni kicsit, mert kettő épp előttünk kelt át az úton.

A visszaút eseménytelen lett volna, csak kigyulladt az a bizonyos eco lámpa, ezért várakoznunk kellett egy benzinkútnál negyed órát. Annyira nem örültünk neki, mert már negyed 12 volt és jó lett volna visszaérni mert kezdtünk elfáradni. Végül éjfél után érkeztünk meg, így jó hosszúra sikeredett a nap, de sok aranyos állatkát láttam, öleltem, etettem, és új ismerősre is szert tettem, így mindenképp megérte!

Melbourne: vásárlás és mozi

A következő nap erős szél volt és borús idő, így városi programot terveztem. Elmentem a japán Daiso boltba, amit már korábban kinéztem magamnak és vettem mosogató hálót meg vákum zacskót. Elégedetten távoztam és mentem szuvenírt nézni, utána kerestem egy itteni Sushi Hub-ot. Nagy örömömre itt is volt angolnás sushi, így azzal jól is laktam. A Federation téri ingyen wifivel kerestem olyan latte helyet, ahol érdekes latte artot rajzolnak és nincs nagyon messze. Egész véletlenül (de tényleg!) egy japán kávézót dobott ki a kereső, a Kuu Cafét. Elvillamosoztam a címre és kérdeztem, hogy csinálnak-e latte artot. A pénztároslány még gyorsan elcsípte a latte art művész tulajnőt, aki cuki oroszlánt rajzolt a kávémra, mely mellé zöldteás tortaszeletet majszoltam, és terveztem a továbbiakat.

Mivel már csak a kedd és a szerda fele maradt a kirándulásomból, és még nem láttam koalát meg nem etettem erszényeseket, mindenképp el akartam menni egy vadasparkba. A környéken három lehetőséget találtam, és a Moonlit Sanctuary tűnt a legszimpatikusabbnak. Viszont a honlapjuk szerint az odajutás tömegközlekedéssel elég problémás, de jelezték, hogy két szervezett túra is útbaejti őket, ezért eldöntöttem, hogy befizetek az egyikre, a Bunyip cég Phillip szigeti túrájára. Ez egy napos túra, reggel 11-től este 11-ig. Így kizárásos alapon csak a kedd volt erre alkalmas, ha nem akartam lekésni a hazagépet. Elmentem az irodájukba és befizettem magam a túrára, ami elvileg elvisz pingvin nézőbe is.  140 dollárba fájt, de ha látok erszényeseket, akkor megérte!

Miután lerendeztem a holnapomat, elsétáltam a botanikus kertbe relaxálni kicsit, mielőtt lemegy a nap, aztán levadáztam egy ingyenwifit a centrumban és megkaptam Vanessa üzenetét, hogy 9-kor találkozunk a mozi előtt. Estére ugyanis terveztük, hogy megnézzük a Doktor Strange mozifilmet. Sikeresen megtaláltam a mozit és megvettem a jegyem. Szabad helyválasztás van, így nem kellett egybe venni őket. Aztán befutottak a többiek: Vanessa, Jonathan és Elven is, azonban kissé későn, mert addigra már csak két szabad hely maradt a filmre. Így végül a John Reacher 2-re vettek jegyet, az enyémet meg szerencsére gond nélkül beváltották, úgyhogy négyen tudtunk mozizni. Egész jó kis akciófilm volt, kellemesen csalódtam. Film közben megtámadott minket egy nagy molylepke, úgyhogy veccelődtünk, hogy ilyen ez az ausztrál mozi élmény.

Melbourne: körséta és kaja

Reggel nem túl frissen vagy üdén, de kimásztam az ágyból és megismerkedtem egyik szobatársammal, Sugarrel Thaiföldről. Végre ő is csak túrista volt és nem munkavakációs. A sminkelésnél felpakolt magára vagy egy kiló sminket, pedig fiatalabb volt nálam és nem volt rejtegetni való ránca sem. Érdekes volt nézni az átváltozást, bár a végét nem vártam meg, mert siettem, hogy elérjem az itteni borravalós városi sétát. Most egy srác tartotta, Courtney néven, ami fura név egy férfinak szerintem, bár lehet, hogy nem így írja. Sokan voltunk és a csapat másik felét Lenny vezette, akinek a magyartudása annyi volt, hogy "Boldog Születésnapot kívánok drága Nagypapa". Erre nem számítottam a tudok pár szót magyarul megjegyzés keretében! Vártam a szokásos káromkodást vagy egészségedrét. Idáig ő a legközelebbi magyar találkozásom ausztráliai utam során.

A séta már ismerős helyeket mutatott nekem, de adott mögé történelmet és ismertetőt, ami jó volt. Megtudtam, hogy Melbourne területét először egy tazmániai birtokos kaparintotta meg az őslakosoktól egy álszerződéssel, takarókért, evőeszközért, egyéb apróságokért cserébe. A birtokos John Batman volt, így a település eredeti neve Batmania lett, és ezért is van sok helyen kiírva a Batman név még mindig. (~Nananana nananana~). Sokat hallottunk Ned Kellyről, akit csak úgy emlegetett vezetőnk, mint Melbourne első hipstere, láttunk szép és kevésbé szép grafitiket, és kiszúrtunk az egyik parkban egy fán szunnyadó oposszumot. A Federation téren pedig épp vasárnapi bolhapiac volt és rezesbanda koncertsorozat. Ide tértem vissza a séta után, hogy megvárjam Vanessát, aki munka után csatlakozott hozzám.

Vanessa elvitt Prestonba, ami olyan 15 perc vonatnyira van a központtól. Itt egy food truck rendezvényre jöttünk, amelynek vega témája volt. Csatlakozott hozzánk Jem és Elven, Vanessa ismerősei, és együtt kóstolgattuk a vega kínálatot. A rizses curry nem volt rossz, de a vega palacsinta annyira nem jött be.

Kaja után beszélgettünk még egy darabig, aztán visszatértünk a városba, és átcuccoltam a bőröndömet Vanessától a hostelbe. Tényleg jó, hogy majdhogynem az utca túloldalán van, nem kellett messzire vinni. Csak a lift sajnos elromlott a hostelben, ezért lépcsőzni kellett kicsit vele, aztán a lépcsőházból alig tudtam kijutni, mert nem olvasta a kártyámat a kártyaolvasó. Szerencsére jöttek hostel-lakók, akik kinyitották nekem.

Kis pihenő után ismét taliztam Vanessával és elmentünk megint rament enni (igen, felettébb változatosan étkezem). Jött Jonathan is, aki aznap cosplayeseket fotózott egy videojátékos rendezvényen, és arról mesélt nekünk.

Vacsi után le kellett sétálni a sok kaját, így elmentünk az oposszumos parkba oposszumnézni. Megint ott voltak, és most többet is láttunk, de nem jöttek annyira közel mint először.

Éjfélre értem vissza a hostelbe, de pont akkor jöttek meg a szobatársaim is, úgyhogy nem volt gond. Most nem horkolt senki (hacsak én nem!).