Cairns: reptér

Ez a nap sajnos reptérnap lett, bár nem így terveztem. A gépem papír szerint 4:50-kor indult delután, de nem volt csak korábbi vagy neccesen későbbi transzferbusz, ezért kb. 2-re kiértem. A kivetítő szerint a tigerair melbourne-i gépe egy órás késésben volt és mivel még korán volt becsekkolni, várakoztam kicsit. Fél 4 körül beálltam becsekkolni, és a pultnál jelezték, hogy hát a gépem bizony késik. Mondom, igen, láttam, egy órát. Mondják, nem, hármat... Első gondolatom az volt, hogy még szerencse, hogy 24 órás a portaszolgálat a hostelembe! Kaptam vouchert is, úgyhogy megnézem, mire tudom beváltani, bár csak kétszer 5 dollár, amiért szerintem nem sok mindent adnak, főleg egy reptéren. De még nincs kedvem bemenni, mert az épületben nyomatják a légkondit, kint meg tombol a 31 fokos nyár, így még élvezem, ameddig tudom. Kár, hogy a kilátás transzferbuszokra és taxikra nyílik, nem a tengerre!

Láttam itt is pár madarat, segítettem egy kétségbeesett ausztrál néninek megtalálni a minibuszát és megfigyeltem, hogy minden ki van írva japánul, sőt, egyszer be is mondták japánul, hogy valaki elvesztett egy kamerát. Vagyis népszerű kirándulóhelye ez a japánoknak, ezek szerint.

A vouchert végül a Burger King ausztrál változatánál, a Hungry Jack's-nél váltottam be egy peri-peri csirkés szendvics menüre. Csak egy dollárt kellett ráfizetni, nem is volt vészes.

Viszont a cairnsi reptér elég elmaradott az előző kettőhöz képest, mert alig volt pár eldugott konnektor mobiltöltésre. Úgy kellett levadászni sarkokban meg asztal alatt, míg pl. Sydney-ben külön usb-s pultrészek voltak mobiltöltés céljára.

Aztán végre beszálltunk és elfoglaltuk helyünket. Mellettem egy idős olasz néni ült, aki végigimádkozta az utat, legalábbis morzsolgatta a gyöngyfüzért. Amikor a kapitány közölte, hogy a melbourne-i időjárás 11 fok az összes utas szinkronban felhördült. Vicces volt. Nehezen válunk meg a jóidőtől.

Melbourne-ben gyorsan felszálltam az első Skybus-ra és fél 2 körül meg is érkeztem a hostelbe. Becsekkoltam és ninja módjára elfoglaltam a helyem a négyágyas szoba egyik felső ágyán. Sajnos valaki nagyon durván horkolt végig éjszaka, amitől sajnos nem sokat aludtam. Remélem, a többi éjszaka nyugisabb lesz!

Port Douglas: esőerdő túra

Amint a cím is mutatja, erre a napra terveztem az esőerdő megtekintését. 8:45-kor vett fel Diane a minibusszal, és ő volt tucatnyi csapatunk vezetője a napra. Szerencsére nagyon szépen érthetően beszélt, nem kellett akcentussal küzdenem. Amúgy örömmel tudtam meg, hogy a csapatunk amerikai tagjának is néha nehézséget okoz az ausztrál akcentus, nem csak én nem értem, hogy mit mondanak. És ő is úgy van vele, hogy kell néha pár másodperc mire leesik, hogy mit mondott az illettő. Amúgy eddig az emberek többségét megértettem, csak párszor találkoztam nagyon erős akcentussal. Na de a mai nap fő témája nem ez, hanem a Daintree esőerdő, amely egyike azon világörökségeinknek, amely egyszerre mind a 4 kritériumnak megfelel ahhoz, hogy természeti örökségnek minősüljön: szépség, veszélyeztetett fajok élőhelye, kulturális érték, tudomány számára értékes (de lehet, rosszul emlékszem a négyre, a lényeg, hogy mindnek megfelel, aminek lehet). Első megállóhelyünk a Mossman Kulturális Center volt. Itt kaptunk reggelire muffint kávét és teát, utána felvittek minket egy másik kisbusszal a sétáló túra kiinduló pontjához. A Mossman Kulturális Center egyik célja, hogy a helyi őslakosoknak képzést biztosítson vendéglátóipari munkákhoz, amellyel el tudnak helyezkedni bárhol Ausztráliában. Ezen a környéken az őslakos törzs a Kuku Yalanji, és a törzsbeliek vezetik az esőerdő sétákat is. A mi vezetőnk Roy volt (volt törzsi neve is, de arra nem emlékszem), akinek köszönhető az egész esőerdő séta ötlete. Nagyon jó kis sétát tartott nekünk. Kezdetnek körbesétáltunk egy tűz körül, amelyen Roy pálma levelet égetett, és magunkra legyeztük a füstöt, miközben Roy helyi nyelven az erdőt kérte, hogy vigyázza utunkat. Ez remek rituálé, mert rögtön a füst rovarriasztóként is szolgál. Roy mesélt cseresznyéről ami megvakít és csak anyatejjel orvosolható, fáról, amelyhez ha sokáig támaszkodsz kiütéseket kapsz, növényről, ami vízzel dörzsölve habzik és remek a szúnyogcsípésre, meg csalánszerű levélről, aminek csípését a pisi enyhíti. Utóbbi találóskérdés volt, amit sikeresen kitaláltam, szóval azt hiszem, készen állok az esőerdei vadkempingre! (ha nincsenek pókok...) Azt is megtudtuk, hogy Roy törzse eredetileg nem használt didgeridoot, és a bumeráng nekik hangszer, amit összeütögetnek. A pajzskészítés azonban náluk is divat. Jó volt hallgatni a bölcsességeket, sajnáltam, amikor vége lett. Elköszöntünk Roy-tól és Diane elvitte a csapatot ebédelni egy az esőerdő szélén elhelyezkedő rezort éttermébe. Nagyon szépen kialakított elegáns teraszos hely volt, kilátással természetesen az esőerdőre. A menü pedig korallzátonyon fogott barramundi, könnyed panírban, vagy csirke. Nyilván a halat választottam, és nem is bántam meg.

Ebéd utáni programunk motorcsónakos kirándulás volt a Daintree folyón, krokodillessel összekötve. Láttunk halakat, madarakat, sok mangrove fát, de bármennyire szugeráltuk a partot, a krokik rejtve maradtak. Kormányosunk az elején beszédes volt, aztán ahogy közeledett az út vége és érezte, hogy krokodiltalanul fog eltellni, elnémult és kínosan érezte magát, mert tudta, hogy csalódottan távozunk. De hát ez van, nem állatkertbe jöttünk, hanem a vadonba. Engem örökké vigasztalni fog, hogy Dél-Afrikában egy nap alatt megvolt a nagy 5. Ezzel szerintem minden szerencsémet eljátszottam állat észlelés terén.

A vizitúra után kaptunk frissítő italt és kekszet, aztán Diane még elvezetett minket a cukornád feldolgozó üzemig, ahol mesélt nekünk az itteni cukornádról, amely Queensland állam második legnagyobb export terméke. Tényleg jó sok ültetvényt lehetett látni út közben.

Végül visszatértünk Port Douglasba, ahol még végigmentünk busszal a főbb látványosságokon, és ezzel végetért a kirándulás. Az esőerdős séta és az ebéd volt a csúcspontja nekem.

Fél 5-re értem vissza a hostelbe és gyorsan strandszerkót öltöttem, hogy még meg tudjak mártózni a tengerben mielőtt lemegy a nap. Úgy rémlett, fél 7 körül van a naplemente, így még volt két órám. Sajnos novembertől kezdődik itt a csípős medúza szezon, ami egész májusig tart. Ez azt jelenti, hogy nagyon nem ajánlott a hálóval elkerített részen kívül fürdeni. Állítólag az itteni medúzacsípés akár halálos is lehet! A figyelmeztető tábla mellett a strandokon egy üveg ecetet is kitesznek, hogy azzal enyhítse a csípést az áldozat. Mindezt megfontolva maradtam a hálón belül, ahol érkezésemkor épp nem fürdött senki. Ez nem vette el a kedvem, és pár perc múlva már mentem is be a vízbe, ami meglepően kellemes meleg volt, pedig a korallzátonyos merülés miatt azt hittem, hideg lesz. Az viszont nem volt kellemes, hogy a hullámok felverték a homokot, így az egész elkerített rész olyan volt mint a kakaó, a homoszemcséktől. Nem volt túl hívogató és deréknél tovább nem is mentem be. Azért elmondhatom, hogy megmártóztam a strandon. Másnap amikor erre jártam reggel 10 előtt, még nem volt zavaros a víz, úgyhogy azért megerősítem, hogy nem mindig kakaó.

Mártózás után csatlakozott hozzám tegnapi kanadai ismerősöm, Simon, és együtt mászkáltunk kicsit a parton, aztán vettünk elvitelre egy pizzát és megettük az öbölnél. Amíg vártuk a pizzát, beszélgettünk egy svéd sráccal, aki most tervezi egy évvel hosszabbítani a munkavakációs vízumját, mert szeret itt lenni. Nem Port Douglasban van alapból, ide csak anyukájával jött, aki eljött meglátogatni Ausztráliában. Ez a hely túl pici ahhoz, hogy sokáig ellegyen az ember. Kivéve persze, ha merülésmániás.

Nekem pont elég volt ez a pár nap, amit itt töltöttem. Holnap irány vissza Melbourne-be.

Port Douglas: merülés

Amikor elterveztem, hogy Ausztráliába látogatok, tudtam, hogy nem mehetek el innen anélkül, hogy ne lássam a híres Nagy-korallzátonyt. Ezért repültem fel Cairns-be, illetve jöttem a kevésbé zsúfolt Port Douglas-be. A korallzátony túra fél 9-kor indult és kb. egy óra volt hajóval az út az első merülőpontig. A Quicksilver társasággal mentem a Silversonic túrára és ők az Agincourt korallzátony 3 ponttján álltak meg velünk merülni, és mindháromnál lehetett látni valami újat. Kaptunk kezeslábas napvédő ruhát, pipát, szemüveget és tappancsot. Elvileg dioptriás szemüvegjeik is vannak, de én elvoltam lencsében. A víz kissé hideg volt, de a látvány miatt megérte és alig akartam kijönni a végén. Nagyon szép időnk volt, így szuper látási viszonyok voltak, a víz olyan tiszta volt mint egy akvárium, és valójában az egész olyan volt, mintha egy óriási akváriumban úszkáltam volna. 40 fajta halat biztosan láttam, de lehet hogy többet is, hiszen vagy 1500 fajta él a korallzátonynál! Voltak igazán aprók, és egész nagyok is, bár talán 70 centis volt a legnagyobb, amit láttam. A fehéruszonyú szirtcápát nem számolom, mert belőle csak egy pici pillantást láttam, mert merülni kellett hozzá és fájt a fülem mélyebbre menni. Egy korall alatt rejtőzött az idegesítő túristák elől és a túravezető mutatta meg nekünk, mert általában ott szokott lenni. A többü cápa még mélyebb részeken volt, így csak a búvárok találkoztak velük. De nem csak a halak voltak változatosak, hanem a korallok is. Hal nélkül is lett volna néznivaló. Volt óriás agy formájú, gömbszikla kinézetű, karfiol, kék, zöld, lengedező, érintésre behúzódó. Láttam óriás kagylót, uborkát, tengericsillagot. Nem unatkoztam! Néhol erősebb volt az áramlat és jobban kellett úszni, de egyébként kellemes kaland volt (leszámítva, hogy kissé megviselt a himbálódzó hajó, túlérzékeny vagyok na). Kaptunk reggelit, ebédet és délutáni falatokat is, mely utóbbit nem merte bevállalni a gyomrom. Az ebéd svédasztalos volt és egész fincsi.

A három merülés után visszatértünk a kikötőbe, ahonnan aztán egy szintén egyedül utazó kanadai utitársammal mentem tovább városnézni.  Felmásztunk egy jó kilátópontba, aztán egy helyiek által használt hátsó úton, ami részben magánkerteken vitt keresztül, lementünk a partra. Itt hozzánk csapódott egy huszonévés izraeli pár és végül 4-en beültünk vacsizni az izraeli srác hostelje melletti bárba. Azért azt választottuk, mert olyan akciójuk volt, hogy az ottani hosteleseknek 10 dollárért adták a T-bone steak-et. A srác megvette mindannyiunknak az ő kedvezményét kihasználva, így jól jártunk és jól laktunk és persze jót társalogtunk mellé. Holnap az esőerdő vár rám!

Port Douglas: nyaralááás

Jelentem, sikeresen felkeltem reggel, bár kissé később az eredetileg tervezettnél, így már nem fért bele a titkos tervem, hogy kijelentkezés után még játszak egy gyorsat a taikós játékon. Kár, hogy otthon nincs! Vagy lehet, hogy jobb így, mert azon verném el az összes pénzem és nem jutna utazásra (hogy inkább ott verjem el az összes pénzem, mint ahogy épp most teszem...)!

Lezavartam a reggeli dzsemmezést, aztán 20 centért kinyomtatták nekem a repjegyet, így nem volt más hátra, mint elbúcsúzni Sydney-től és kivonatozni a belföldi terminálra. A terminál 3 megállóra és kb. 17 percre van a központi pályaudvartól és 10-12 percenként jár, úgyhogy nagyon egyszerűen és gyorsan ki lehet jutni. Megint csak a kapunál kérték el a jegyem beszálláskor, és az átvilágításnál nem kell kivenni a folyadékot, csak a spréket, ami a sok európai út után fura volt.

Sajnos ismét folyosó mellé kerültem, ezért nem tudtam olyan alaposan szemügyre venni fenntről a tájat, de az elején azért jól lehetett látni a homokos partszakaszt. Az út három órás volt Cairns-ig, így kicsit aggódtam, hogy elkapok valamit a mellettem ülő nőtől és kisfiától, mert úgy köhögtek, mint akik mindjárt kiköpik a tüdejüket. Persze azért extra jeget kértek a kólába, illetve az anyuka esetében a whiskeybe. Azért nem lehet rossz szavam, mert a kisfiú nagyon kis rendes volt és rászólt az anyjára, hogy dőljön hátrébb az ablakból mert takarja előlem a kilátást. Amúgy az út eseménytelen volt, aztán a pilótanő bemondta, hogy hamarosan leszállunk, 30 fok van a célállomáson, és egy órával korábbi az időzóna. Ismét egy más világ következik, érzem!

Pontosan érkeztünk, és bejelentkeztem az előre foglalt minibuszra, ami bevitt Port Douglas településre. A táj lenyűgöző volt! Egyik oldalt esőerdővel borított hegyek, másik oldalt csillámló tenger, homokos part. A sofőr figyelmeztette a gyengébb gyomrúakat, hogy bukkanós kanyargós út következik, így üljön előre, aki nem bírja, illetve készüljünk arra, hogy elég bátran vezet. Egy helyi nő is ült velünk a buszban, aki végigbeszélgette a sofőrrel az utat, és nagy rémületünkre az egyik témájuk az volt, hogy a sofőr egyik ismerősének le kellett vágnia az egyik lábát, mert elfertőződött valami pókcsípése... Remélem, csak minket szivattak és nem olyan gyakori azért az ilyen eset!

A minibusz kitett a szállásomnál, a Coral Beach Lodge hostelnél, ahol kedvesen fogadott a recepciós, elmagyarázta a tudnivalókat és odaadta a kulcsot. Lecuccoltam és siettem be a központba befizetni a holnap utáni esőerdő túrámat, mielőtt bezár az iroda. A páratartalom nem olyan vészes, és a nap sem tűzött túl durván. Minden zöld és pálmás és egzotikus, az égen papagáj rajok repkednek mint otthon a seregélyek. Azért a szemem sarkából láttam óriás hangyákat is, és a fa törzsén valami csúnyaság volt bebábozódva, úgyhogy nem jelentem ki, hogy tiszta paradicsom. A folyóparton vigyázat! krokodil! tábla volt kirakva, és hogy óvatosan mászkáljunk a vízparton, ugyanakkor a tábla mellett volt egy játszótér is, így vagy nem olyan nagy a veszély, vagy csak szeretnek veszélyesen élni. Tanuljon a gyerek. Minden esetre a folyóparti úton a hostel felé árgus szemekkel néztem a partot, nehogy moccanjon felém egy kroki. Izgi hely, az biztos!

A szobatársam két német lány Frankfurtból, akik hónapokra jöttek éves munkavakáció vízummal. Port Douglasban egy hónapot terveznek maradni, most keresnek munkát. Előtte vagy három hónapot Cairnsben töltöttek, és voltak Sydney-ben is. Amikor letelik a vízum, mennek haza egyetemre. Határozottan német túristából van a legtöbb idáig. Magyart még nem hallottam, bár a gépen voltak, így biztos ott vannak valahol!

Sydney: tengeres nap

Ismét egy órával később keltem, és nehéz volt kibújni az ágyból. Szerintem átálltam teljesen. Most kihagytam az ingyen dzsemes pirítóst és helyette ettem egy tükörtojásos babos toast-os kiadós reggelit, amely mellé macis latte artos kávét kaptam. Remek indítása volt a napnak, feltöltődtem. Elsétáltam a Darling kikötőbe, mert ott volt a napi első kiszemelt programom, a Sea Life akvárium. A waterfront-on nagy volt a nyüzsgés, ugyanis ma volt a lóverseny szezon legrangosabb napja: a Melbourne kupa. Úgy tűnt, ez a kupa olyan az ittenieknek, mint otthon az ötös lottó, amikor sokáig nem volt nyertes, vagyis szinte mindenki fogad rá. TAB feliratú kocsik rögzítették a fogadást, és kis képernyőn ment a verseny. Továbbá nem csak a fogadásról szól ez az esemény, hanem minden magára valamit adó ausztrálnak részt kell vennie egy partyn, ahová csakis kiöltözve, hölgyeknek pedig a már említett kalapban vagy fejdíszben kell megjelenni. A kikötői part tele volt ilyen partyval, és csak úgy vonultak a cifra fejfedők! Alig győztem kapkodni a fényképezőm, és az igazán cifrákról sajnos le is maradtam. Elvégre nem túl illendő arconfotózni idegeneket.

Az akváriumba volt 5 dollár kedvezményem, amit valamelyik jófej szobatársam hagyott az ágyamon. Bementem és megcsodáltam a halakat. Egy külön rész volt az ausztrál korallzátonyról, amit úgy néztem, hogy majd ezeket a halakat kell felismernem két nap múlva. Az akvárium fő látványossága a tengeri tehén. Kettő is van nekik, egy 11 éves lány és egy 17 éves fiú. Ezek az állatok akár hetven évig is élnek, úgyhogy az itteniek még fiatalok. Most sajnos csak az egyiket láthattuk, mert a hím akváriuma átalakítás alatt áll, így őt nem engedik ki. Megvártam a beszélős részt, de tényleg csak beszéltek, show nem volt, mert ők nem idomítják az itteni állatokat, inkább természetvédelem a profiljuk.

Az akváriumban a halak jópofák voltak, de annyira nem nyűgözött le a hely, így gyorsan áttértem a következő programra: a tengerparti sétára Bondi beach és Coogee beach között. Kb. fél óra volt a Circular Quay-től (ahol az operaház van) busszal a Bondi beach, semmiség a táv, viszont hirtelen más világba érkeztem. Gyönyörű kék tenger, homokos part, hullámokon szörfösök. Határozottan tetszett Bondi beach! És persze mára lett a legmelegebb az idő, úgyhogy kalap, napszemüveg, 50 faktor fel és még így is aggódtam, hogy meg ne égjek. Kiépített túra útvonal van a két beach között, ami kb. 5 km. Út közben a táj mellett megcsodálhattam a kb. 2 hétig zajló partmenti szoborkiállítást is, érdekes és furcsa kreálmányokkal. De kiállítás hiányában is teljesen élvezetes ez az útvonal. Szépek a mosott sziklák, a kék és helyenként vad tenger, és néhány madarat is láttam. Rájöttem, hogy ezen a szakaszon jártam a legközelebb Új Zélandhoz, bár látni nem láttam csak a végtelen vizet.

Azért elfáradtam ezen a sétán Coogee-ig. Már vártam, hogy megérkezzek. Kb. két öböllel előttig (talán Bronte öböl) volt még kellemes, utána már inkább fárasztó. Meg Coogee-ban épp valami kutat ástak az öböl egyik oldalán, ami bezavart a látképbe, de azért elücsörögtem kicsit mezítláb a homokban. Lábat is áztattam, és nem volt annyira borzasztóan hideg a víz, de azért meleg sem. Persze itt is partyztak cifra kalapokban, bár már inkább a végefelé jártak és mezítláb dülöngéltek egyes hölgyek az utcákon.

A fél órás visszaúton a buszon erőt gyűjtöttem a harmadik programhoz, a botanikus kerthez. Mint Melbourne-ben, itt is ingyenes és tele van pálmákkal, fikuszokkal és egyéb szépségekkel. Napnyugtáig van nyitva így még épp belefért, ugyanis novembertől 8- kor zár. Megállapítottam, hogy innen szuper kilátás nyílik az operaházra, a másik oldalán lévő öbölnél pedig hadihajók állomásoztak. Láttam kakadut, színes papagájt és egyéb madarat, valami rágcsálót és sok nagy dénevért. Utána siettem, nehogy bezárjanak.

A nap nem telhetett el taikós játék nélkül, így a hostel előtt útba ejtettem a játéktermet és elvertem 4 dollárt. A Linda Linda számot megpróbáltam nehéz fokozaton, és majdnem összejött, csak egy kicsivel csúsztam le a szintlépésről.

Mozgalmas volt ismét a napom, jót fogok aludni. Csak fel tudja kelni! Holnap ugyanis ismét repülök.

Sydney: day trip

Kezdek átállni, mert ma már ébresztőre keltem fel fél 8-kor, és hirtelen nem is tudtam elhallgattatni. Bocs szobatársak!

A reggeli ebben a hostelben kicsit kaotikusabb, mert magunk után kell elmosogatni, így csúcsidőben sokan nyüzsögnek egyszerre a konyhában. A dzsemek is közösek, üvegből kenegetjük a kenyereinket, míg a melbourne-iben kis tasakos dzsemek voltak.

Úgy döntöttem, a mai program a Kék hegyek lesznek, mert kíváncsi vagyok Ausztrália természetére. Egy prospektusban láttam, hogy ott is van hop on hop off busz, így azt céloztam meg, mert azt lehet saját tempóhoz igazítani. Döntést követően spuriztam a vonatpályaudvarra, mert két órás vonat út várt rám, ugyanis Katoomba a kiinduló pont, északnyugati irányba, a kontinens közepe felé. A Kék hegyek területe egy nemzeti park.

Sikeresen elértem a vonatot, és találtam egy ablak melletti helyet az emeleten, viszonylag tiszta ablakokkal. Vagy 20 megálló múlva kellett leszálni, így szemügyre vehettem több települést is út közben. Az alábbi észrevételeket tettem: szórtan fel-fel bukkantak itt is a jacarandák, csak amikor átléptünk a nemzeti park határán, akkor tűntek el; egész sok ház tetején volt napelem; szép rendezett kertek és házak voltak végig; az iskolában az egyenruha kötelező eleme a sapka.

Katoombába érkezve egyből a kijáratnál volt az Explorer busz jegyirodája. Maga az információs füzet volt a jegy és minden buszraszálláskor fel kellett mutatni a sofőrnek. 12:45-kor kezdtem meg a túrát az 1-es megállónál, és mivel szóltak, hogy ez után a busz után pár órás kimaradás után megy majd csak a 9-10 pontok felé a következő busz, így fennmaradtam a 11. pontig, hogy végigmenjek a kilátós kanyaron. A sofőr rendes volt és megállt 5 percre nekünk a 10-esnél, hogy lőhessünk pár képet, aztán legtöbbünk leszállt 11-nél, ahogy én is. A 11-es megállóval átellenben volt az út másik oldalán a 8-as megálló, ahonnan túrista út indult a Katoomba vízeséshez. Arra vettem az irányt és nem csalódtam. Már rögtön az első pár lépés bevitt az itteni esőerdőbe és egy kanyon páfrányos fás oldalán lépcsőztem kilátókhoz, amelyek vagy a vízesésre néztek, vagy az alattunk hosszasan elterülő erdőkkel borított völgyre. Nagyon szép látvány volt. Egész a vízesésig is el lehetett menni, amit nem szabad kihagyni, meg tetszett a Júlia erkélye kilátó is. Innen lehetett látni a sárga libegőt is, és alulról azt, hogy egy szakaszon üveg az alja (mármint a libegőnek).

Visszaértem a buszmegállóhoz. Itt akartam volna ebédelni, de zárva volt az étkezdéjük, így felpattantam a következő buszra, ami elvitt a 14-es pontra, más néven Echo Pointra, ahol szuper kilátás van a Három nővér sziklára. De ami még jobb volt most nekem, étterem, bár és kávézó is üzemel itt. A Milkbar nevű étkezdében vettem 12 dollárért egy lookout sajtburgert, amit kanyonos kilátás mellett befaltam és újult erővel elindultam kilátni. Egy lépcsősor levitt a Három nővérig, ahonnan szintén szuper volt a táj. Szóval ajánlom a 14-es pontot, elsétálva akár 15-ig, vagy fordítva.

A 17-es pont következett, a Leura csobogó. Itt is a kilátó rész volt a legjobb, ahol a völgy felett sárga tarajos fehér kakadúk röpködtek. Ezt is csak ajánlani tudom, ha valaki erre járna. Pont elértem a 16:23-as buszt, ami csak engem kitett a 20-as megállónál. A sofőr útbaigazított a Lyrebird Dell felé, és mondta, hogy az utolsó buszt még el fogom érni. Én viszont az utolsó előttire pályáztam, mert azzal elérhettem a korábbi vonatot is, így a vízgyűjtő tavacskáig gyorslépésben tettem meg az utat, és az ajánlott 50 percet lenyomtam kb. 20 perc alatt. Ez nem volt olyan lenyűgöző hely, bár azért szép volt persze. De kihagyható. Igazából azért néztem meg, mert a füzetke azt írta, hogy esetleg láthatunk itt lyrebird-öt (magyarul nem tudom mi a neve), de sajnos nem láttam. Kép alapján cifra farkú galamb kinézete van.

A 16:58-as busz (ami az utolsó előtti) elvitt a vonatmegállóba Leura településre, aztán a 17:23-as vonat repített vissza Sydney felé, ismét két órán keresztül, mialatt picit kipihentem a gyalogtúrákat. Nagyon praktikusak a vonatülések, mert át lehet billenteni a támlát a másik oldalra, így mindegy, hogy melyik menetirányba megy a vonat, mindig lehet hozzá igazodni. Ez még Japánnál is praktikusabb, ahol forgatták az üléseket.

A vonat a központi pályaudvarra futott be, ahonnan elmetróztam a kikötőig, ahol felszálltam az esti kompra. Elhaladtunk az operaház mellett és láthattam elölről is. Ezt Katja javasolta, és amikor tegnap a sétán mondták, hogy az Opal kártya a kompra is jó, tudtam, hogy ki kell próbálnom. Az éjszakai városkép a vízről szintén megérte.

A Darling öbölben szálltam le, és elundultam venni leárazott sushit vacsira. Nagyon profin megtaláltam a tegnapi helyet, de már sajnos zárva volt, így, mivel már annyira ismerem ezt a várost, átballagtam a lánc másik boltjához, mert az tegnap nem volt leárazva, ebből gyanítottam, hogy később zárnak. És így is volt. Most ropogós csirkés-avokádós és tempurás rák félsushi tekercseket vettem. Nyamm.

Aztán bandukoltam vissza a hotelbe, és egyszercsak amikor felnézek mit látok? A taikós játékgép logóját az emeleten! És valóban, az épület emelete egy játéktermet rejtegetett, ahol pedig két dobos játékgépet is találtam és mindkettő szabad volt! Két dollárral működik, és volt Arashi szám is rajta! Azt könnyű üzemmódban játszottam, így nyertem még egy menetet, de a Linda Linda szám középfokozata kifogott rajtam, de majd holnap visszavágok. Főleg, mivel nagyon közel van a hostelemhez. (Hogy ezt tegnap miért nem tudtam?!)

Sydney: városnézés

Reggel kijelentkeztem a hostelból, aztán elmetróztam a Southern Cross pályaudvarra, majd elbuszoztam a reptérre. Könnyen megtaláltam a belföldi járatot és gond nélkül bejutottam a várócsarnokba. Kissé izgultam, hogy 7 kiló alatt van-e a csomag és hogy nézik-e, de egyáltalán nem ellenőrizte senki. Fura volt, hogy csak a beszállókapunál kérték el először a jegyem. Simán bejutottam volna jegy nélkül odáig. Igazolványt pedig sehol nem is kértek. Az úton a mellettem ülő nő a kalapos lóverseny napról jöhetett, mivel a lábánál gondosan elhelyezte a fekete tollas fejdíszét, nehogy összetörjön.

Sydneyben a reptéren már karácsony volt. Bevonatoztam a központba és az okostelefon gps-ének áldásos segítségével pikk-pakk meg is találtam a hostelemet. A pultnál kaptam ágynemű huzatot és kulcsot, aztán felnéztem a 6 ágyas szobába és befoglaltam egy szabad emeletet az egyik ágyon. Ideje volt bevenni Sydney-t!

Hű gps-em elirányított a városháza elé, ahonnan ingyenes városnéző túra indult fél 3-kor. Még volt fél órám, így addig benéztem a szomszédos templomba, amelyről megtudtam utóbb, hogy Ausztrália legrégibb temploma, és megcsodáltam a szép lila jacaranda fát. Meglepett, hogy Sydney-ben is vannak jacarandák. Nem olyan sok, mint Pretoriában, de így is szép hatást keltenek, amikor virágoznak. Éljen a tavasz!

A sétára kb. 15-en gyűltünk össze, nemzetközileg vegyes társaság. Bár a németek túl voltak reprezentálva. Sok némettel találkoztam eddig az út során. A mostani szobatársaim között is van német. A túravezető lány 3 órás sétára vitt minket a városban. Mesélt történelmet (már amennyi van nekik), sztorizott és adott utazási tippeket. Megtudtuk, hogy a tömegközlekedésre használt Opal kártya mindenre, még a kompra is jó, és maximum 15 dollárt számol fel utazásra egy nap. Ez azt jelenti, hogy az afeletti utak már ingyen vannak. Vasárnap pedig további kedvezmény, hogy a maximum az 2,5 dollár. Kár, hogy ezt vasárnap délután tudtuk meg.

Láttunk érdekes szobrokat, épületeket, majd az operaháznál ért véget az ingyen séta, amikoris a lány jól megszedte magát a borravalókkal, főleg mivel úgy vezette fel az elején a túrát, hogy ezért ő nem kap semmit, úgyhogy szívesen veszi, ha fizetünk, amennyit szerintünk ért a séta.

A legjobban a kikötőrész tetszett nekem, meg a galambok közé vegyülő íbiszek. Utána pont eleredt az eső, úgyhogy lehúzódtam a föld alatti bevásárló negyedekbe nézelődni, meg angolnás sushit vacsizni, aztán visszatértem a hostelbe. Jól elfáradtam, mivel szinte egész nap mászkáltam. Holnapra valami nyugisabb program kéne. Majd kitalálom reggelre, hogy mit tudok bevállalni.