Hello tourist

A következő két nap is reggeltől estig tartó konferenciával telt. Még egy koktél party-ban volt részem, mivel ez egy másik konferencia volt újonnan csatlakozó résztvevőkkel. A szervezők igazán kitettek magukért, mert non-stop fellépőket rendeltek nekünk, a már ismerős afrikai táncosoktól a latin gitároson és bollywoodi tánccsapaton át a tűzzsonglőrökig. Szóval nagyon mozgalmas volt. 

Aztán elérkezett az utolsó konferencianap is. Azt ígérték, hogy igyekeznek fél órával hamarabb befejezni, de végül pont annyival tovább tartott és fél 7-kor hangzott el az utolsó záróbeszéd. Sajnos már jó sötét volt addigra, így sok program lehetőségem nem maradt. A hotelben a német kollégával beültünk vacsizni, aztán vége is volt a napnak. 

Ma pedig az utazásom napja van, az utolsó lehetőség, hogy csináljak valami programot, mielőtt felszáll a repülőm. Igazán sikeresen indult, mivel reggelinél kizártam magam a szobámból, de nagyon rutinosan megoldották, és kaptam új kártyakulcsot. Aztán kicsekkoltam, beraktak a bőröndöm a megörzőbe, és szerveztem magamnak programot. Hogy hol ülök most? A tengerparton egy napágyban, körbevéve egy kínai családdal... Hogy miért? Mert leültem egy napágyra, a család meg jó szorosan körém telepedett. Nyilván ki akartak túrni, de csak azért sem megyek arrébb, amíg nem indul a taxim a vizimotoros programomhoz. Úgyhogy most benne leszek az összes családi fotójukban, mint egy oda nem illő családtag. Épp elkezdtek kajálni. Tudom, feleslegesen gonoszkodom, de akkor is én voltam itt előbb és kész, a többi ágynál meg nincs ernyő.

Igazából az Iles aux Cerfs-re szerettem volna elnézni, de nem keltem fel hozzá elég korán, és a recepción lebeszéltek róla, mert nem értem volna vissza időben sajnos. Azzal nem számoltam, hogy nincs szervezett túrán kívüli hajó a szigetekre, csak a kötött időben közlekedő motorcsónakok és katamaránok. Így maradt a második választás, a víz alatti robogó. Kíváncsi vagyok, milyen lesz. Kezd felhősödni az ég, úgyhogy nagyon remélem, addigra kitisztul mire sorrakerülök! 

Hello konferencia

Eljött a kedd, az első konferencia első napja. Pontosabban az első ülés egy munkacsoporti ülés, és technikailag csak a második fut konferencia néven, de szinte egyre megy. Mauritius két órával jár előbb az otthoni időnél, ami azt jelenti, hogy reggel még a szokásosnál is nehezebb felkelni. Rendre ki is hagytam a reggeliket pár perc tovább alvás érdekében. Szerencsére azért az ülés viszonylag későn, fél 10-kor kezdődik, így annyira nem durva a helyzet. Az ütemezés: ülés, kávészünet, ülés, ebédszünet, ülés, kávészünet, ülés, vége. Rájöttem, hogy minden bizonyára azért rendezték erre a szigetre az ülést, hogy próbára tegyék munka iránti elkötelezettségünket: végig bírjuk-e ülni a napot egy zárt agyonlékkondizott ablak nélküli teremben, miközben a kávészünetekben csábítóan hívogat minket odakint a homokos pálmafás vízpart. Komolyan, még az ülés közben az ablaktalan teremben is igyekeznek emlékeztetni minket, hogy mit láthatnánk odakint, mert a vetítő háttérképe alapból egy gyönyörű helyi tengerparti látkép. Jelentem, még kitartok, nem lógtam el! (Kapok fizuemelést?) Az ebéd is része a csomagnak, amit svédasztalos konstrukcióban oldottak meg a hotelben. Az étkezőnek van egy nyitott teraszrésze, ami hálóval van elkerítve, hogy ne jöjjenek be kintről a madarak. Ennek ellenére egy csomó madár repkedett odabent, és hangosan csicseregtek nekünk az ebéd mellé. Apukámnak megküldött kép alapján a leghangosabb és leggyakoribb az ebédnél a pásztormejnó. Kicsit olyan mint egy rigó és egy szarka keveréke. A felszolgált helyi ételek túlnyomó többségben indiai beütésűek, és jó erősen vannak fűszerezve. Az első nap után kissé ellenkezett a gyomrom, így azóta próbálok okosan válogatni. Úgy tűnik, menedzselem a helyzetet.

Az első ülésnap napnyugtakor ért véget, pont láthattuk a napot alábukni, amikor kiléptünk a teremből 6-kor. Az első nap ejtettük meg a közös fotó elkészítését, ami mókásan alakult, mert az egész bagázst kivezényelték üzleti ruhában a homokos parta, hogy szép legyen a háttér. A tűsarkú cipősök kissé megszenvedtek a homokban. Ez volt az első olyan esemény, amelyen a csoportkép egy drónnal készült. Vicces volt, ahogy kb 80 ember szugerál egy repkedő távirányítós robotot, ami pont jól jött, mert így mindenki valóban vigyorgott a képen.

Fél 8-ra a vendéglátó hatóság szervezett nekünk egy koktél party-t, ami csak névleg volt az, mert koktélt sajnos nem adtak, csak egyéb alap italokat. A party helyszíne a hotel egyik bárja volt, amelyhez felvezető út két oldalán afrikai dobosok és táncoslányok fogadták az érkezőket. A házigazda hivatal vezetője köszöntő beszéde után indulhatott a buli. Az este során főleg a monacói, a dán és a svéd kollégákkal építettem a kapcsolatot. Kár, hogy velük pont nincs annyi közös ügyünk.

A második munkanap első fele pont úgy zajlott mint az előző napé, utána viszont kettőkor véget is ért a banzáj. Vendéglátóink voltak olyan kedvesek és szerveztek nekünk közös szabadidő programot, ami katamaránnal való hajókázás volt a szomszéd öbölben. Elvileg azt mondták, a hajóról nézzük majd meg a naplementét, de végül fél órával előtte kikötöttünk, ami nem volt baj, mert amikor tényleg eltűnt a nap, jó sötét lett az utakon hazafelé. A hajó a Grand Baie öbölből indult, így láthattuk azt a környéket is. Sok a bolt, fejlettebb, túristás része ez Mauritiusnak. Érdekesség volt, hogy naplementekor, amikor a levegő már hűvösebbé vált, a kikötőnél levő kőfal még javában sugározta magából a meleget, ahogy elmentünk mellette.

Hello Le Meridien

A reggeli kávé és dzsemes zsömle meg minibanán után elbúcsúztam a vendéglátóimtól, és újra taxiba ültem. A mostani taxisom nem beszélt jól angolul, inkább a franciát preferálta, így igyekeztem felidézni a bennem szunnyadó mondatszerkezeteket, amíg átszállított a Le Meridien-be, amely a maradék éjszakákra lesz a szálláshelyem. Ezen az útszakaszon is főleg cukornádat láttam. Azt elfelejtettem mesélni, hogy a nyűgös taxissal áthaladtunk a fővároson, Port Louis-on is, ahol azért voltak nagyobb és rendezettebb házak meg utcák, csak minden zárva volt, lereteszelve, kivéve az utcai piacokat. Az egyiknél le is húzódtunk pár percre, amíg alkudott magának a sofőröm valami vacsit az egyik árustól. Utólag visszagondolva, igazán kérhetett volna nekem is, mert akkor nem kellett volna Jumbóba mennem! Bár nem tudom persze, a gyomrom hogy értékelte volna.

A Le Meridienhez sorompón át érkeztünk, fizettem 500 rúpiát taxisomnak, aki figyelmeztetett, hogy sok lesz a kínai. Igaza volt, tényleg sok itt a kínai vendég, sőt, a recepciósok némelyike folyékonyan beszéli is. Mondjuk a foglalásnál is egy bizonyos Wong úrnak kellett írni, úgyhogy lehet, hogy nem véletlenül preferálják ennyire. A taxistól átvett egy portás-recepciós, aki behúzta az előcsarnokba a bőröndöm, és kérte, hogy foglaljak helyet. Ez volt az első olyan hotel, ahol fotelből kellett becsekkolnom, miközben megkínáltak welcome itallal. Mit ne mondjak, le is voltam nyűgözve. Becsekkolás után jelezték, hogy várnom kell pár órát a szobára, de addig nyugodtan nézzek körbe a resort-ban, így útnak is indultam bejárni. Az előcsarnokból két lépcsősor vezetett le a medencés bárig, utána pedig pálmafás homokos strand következett. Ez a Mauritius már sokkal jobban tetszett! Szandál le, és irány az óceán! Elég hideg volt! Miután kibarangoltam magam, visszatértem az előcsarnokba, ahol összefutottam az osztrák kollégával, aki akkor érkezett. Leültem vele amíg becsekkolt, és ezzel szereztem magamnak még egy welcome italt, mert azt hitték, együtt érkeztünk. :P A szobáink még nem voltak készen, így beültünk az egyik hotelen belüli étterembe ebédelni, és gonoszkodtunk kicsit a pincérrel, amikor nem az én négy betűs vezetéknevemet adtuk meg, hanem az osztrák kolléga sokbetűs osztrák nevét. Szegények vissza is jöttek, hogy ugyan írja már le olvashatóbban, mert nem tudják kibogozni.

Ebéd után a szobáink is elkészültek, be lehetett költözni. Elégedett vagyok az enyémmel. Bár néha hangosak a kínai szomszédok, azért nagy az ágy és szép a kilátás:

Hello Mauritius

Nincs is jobb annál, amikor írsz egy hosszú és szellemes bejegyzést, aztán a feltöltésnél nyomtalanul elszáll az egész. Akkor kezdjük ismét...

Üdv Mauritiusról, ami nem, nem Mexikó. Sok minden kimaradt és már kissé be is porosodott a blog, de valahol folytatni kell, és úgy döntöttem most jött el a pillanat (vagyis egy órája, amikor megírtam az előző bejegyzést, ami elszállt), csapjunk is bele.

Ismét munkaútként sikerült kifognom egy nem mindennapi (hello Brüsszel) konferencia-desztinációt. Ide most egyedül jöttem a hivatalból, és az útvonal Párizson át vezetett. Az első szakaszt sikeresen abszolváltam, aztán következett egy röpke 11 órás átszelése pár kontinensnek, mire kialvatlanul és nyűgösen leszálltunk Mauritius szigetén. Az érkezéskor le kellett adni egy bevándorlási és egy egészségügyi lapot, válaszolni pár rutin kérdésre, aztán beengedtek az országba. Begyűjtöttem a csomagomat, váltottam mauritiusi rúpiát, és siettem az előre odarendelt taxisomhoz, aki a nevemmel várt a kijáratnál. Ő is nyűgös volt, mert elmondása szerint másfél órát várt rám, extra időt rá kellett fizetnie a parkolásra (rokkant helyen állt meg amúgy), és különben is, már alig várja hogy saját kocsija legyen, mert most mindent a cég kap, őt meg halálra dolgoztatják. Szóval kellemes utitársam volt a röpke egy órára, amíg átszeltük a szigetet a déliparton fekvő reptértől az északi parton találhat szállásig. A sziget parttalan része elég lehangolónak tűnt számomra. Rozoga vakolatlan házak, ritkán lakott területek, sok sok cukornád. A települések közelében sok volt a kóbor kutya. Nem volt túl bizalom gerjesztő eddig a sziget számomra. Az első még hivatalos utam előtti éjszakát a Le Cactus vendégházban töltöttem olcsón. Olyan szempontból nem rossz, ha valaki autót bérel és bázisként használja, de autó nélkül nem ajánlom, mert nincs a közelben semmi. Kérdésemre, hogy hol tudok venni valami vacsora félét, a tulajbácsi elirányított a kb. 2 kilométerre fekvő bevásárlóközpontba, a Jumbo-ba, ahova a helyi buszjáratot javasolta igénybe venni. Álltam is vagy 5 perce a megállóban, ami amúgy pont a ház előtt volt, amikoris kijött a tulajnéni, és szólt, hogy nem fog egyhamar jönni az a busz, meg egybként a taxi biztonságosabb is, szívesen hív nekem egyet. Ezt remek ötletnek találtam, így eltaxiztam a Jumbóba, a taxis megvárta, míg veszek egy minipizzát, aztán visszavitt a szállásra. Később az osztrák kolléga mesélte, hogy ő kipróbálta a helyi járatot, és nem volt rossz élménye, de azért nem bánom, hogy kihagytam.

A nap hátra levő részét a vendégház óceánra néző közös teraszán töltöttem, ahol könyvet olvastam, amíg a nap el nem tűnt a vízben. Azért este hűvös van.

Mexikóváros - Teotihuacan piramisai (második rész)

Megkésve bár, de törve nem, következzék a piramisos folytatás! 

A turistabuszos utazás része volt, hogy nem egyből vittek be minket a piramisokhoz, hanem előtte kötelezően meg kellett állnunk a szomszédjában lévő művésztelepen, ahol megpróbáltak ránk sózni jó drágán egy rakás kézművesholmit. Szerencsére, ezt nem erőszakoskodva csinálták, hanem trükkösen a lelkiismeretünkre próbáltak hatni, azáltal, hogy a vásárlási lehetőség előtt tartottak pár ingyenes kiselőadást és kóstolót a termékekhez kapcsolódóan. Mi egy mexikói srácot kaptunk, aki lelkesen mesélt nekünk az univerzális kaktuszukról, a maguey kaktuszról, amelynek rostjaiból az őslakosok ruhát készítettek, és a kaktusz levelein lévő tüskét használták varrótűnek. A kaktusz hántolt levelét papírként lehetett használni és a növény erjesztett levéből pedig pulque készült, és készül ma is, amely alkoholos ital, és természetesen adtak belőle kóstolót. Kissé zavaros, tej színű volt, és annyira nem jött be, hogy akarjak venni belőle. Ezt az árusok is sejtették, mivel gyorsan utána küldettek velünk két másik alkoholos italt, amiből az egyik nevére már nem emlékszem, pedig az egész finom volt, édeskés, a másik pedig természetesen tequila volt. Megmutatták azt is, hogy készülnek a kézzel és régi szövőszéken szőtt ott árult pokrócok, kendők, és az egyik művész pedig lelkesen csiszolgatta az obszidián köveket, amiből szobrokat (főleg koponyákat) készített. 

készül a pokróc 

az univerzális maguey kaktusz

A művésztelep után végre elérkeztünk a piramisok bejáratához. Az idegenvezetőnk bevitt minket, és elmasíroztunk a kisebbikhez, a Hold piramishoz. Út közben próbáltak megkörnyékezni minket a szuvenírárusok, akiket a csapatunkban lévő kínai nő szegény alig tudott lerázni Vele ellentétben, mi olyan határozottan ráztunk nemet a fejünkkel, hogy nálunk kétszer nem is próbálkoztak. :P   

a Hold piramis

Kis csapatunk összetételéről még nem is beszéltem. Rajtunk kívül volt egy olasz férfi és (szerintünk) az anyukája, egy idősebb amerikai úr és kínai felesége, egy kanadai házaspár, egy mexikói pasi és egy mexikói nő. A mexikóiak és az olaszok miatt így az idegenvezetést két nyelven, spanyolul és angolul is élvezhettük. Idegenvezetőnk rövid helytörténeti előadását követően a Hold piramis megmászása már fakultatív feladat volt, és szabadon csatangolhattunk a romvárosban a találkozóra kijelölt időig. A Hold piramist még fürgén megmásztam, az volt a kisebb és csak a feléig lehetett felmenni, a folyamatban lévő régészeti feltárások miatt. 

kilátás a Hold piramisról

Utána átbaktattunk a nagyobb Nap piramishoz, határozott fejrázásokkal leráztuk a közeledő árusokat, és felkészültünk a következő mászásra, amely nagyobb kihívásnak ígérkezett, mivel sokkal több lépcsőt kellett mászni, egészen a csúcsig.

 a Nap piramis

elszánt piramismászók

A képeken megfigyelhető, hogy nem volt egyetlen felhő sem az égen, tűzött a nap, és valószínűleg a mászás előtt elfogyasztott tequila is közrejátszott abban, hogy a napszúrás jeleit érezzem. Fél úton kissé megszédültem, és azt éreztem, hogy ha nem állok félre pihenni, el fogok ájulni. Szép lett volna ott a piramis tetején! Így amíg félrehúzódva pihegtem, csodáltam az elszánt turistákat, akik lendületesen haladtak felfelé. Közben odajött hozzám egy helyi férfi és egy diák, és kérdezték, hogy lefényképezhetnek-e. Nem nagyon értettem minek, még akkor sem, amikor azt magyarázták, hogy a diáknak ez valamilyen projekt, hogy turistákkal kell interjút készítenie... Az interjú annyiból állt, hogy megkérdezték, honnan jöttem, aztán kattintottak egy közös képet velem és a diákkal. Vicces volt. Ezt követően újult erővel folytattam az utat, és felértem végre a tetőre. Szépen rá lehetett látni a másik piramisra. 

kilátás a Nap piramis tetejéről

A lépcsők alján ismét összefutottam a főnökkel, és együtt igyekeztünk a buszhoz, nehogy ott hagyjanak minket. Még egy csomó időnk volt hátra, de már a többiek is kezdtek gyülekezni. Mivel senki sem akart volna ott felejtődni, nem kockáztattunk. :) Amit furcsállottam az az volt, hogy sehol sem árultak vizet, pedig a tikkasztó melegben jól jött volna. Mindenhol csak szuvenír tárgyakat lehetett venni, meg a buszmegállóban sapkát a napszúrás ellen. 

Amikor ismét teljes lett a csapat, elmentünk egy közeli svédasztalos étterembe, ahol 60 pesóért lehetett válogatni a mexikói ételek közül. Ettem sok finom quesadillát, amit kemencében sütöttek. Avokádókrém volt benne, sajt és saláta és nagyon ízlett. Ez volt az utolsó állomáshelyünk, innen vittek vissza minket a hotelbe. Szerintem, jó kis kirándulás volt (a napszúrást leszámítva). 

A folytatásban: ismerkedés az őslakosok kultúrájával az antropológiai múzeumban.

Mexikóváros - Guadalupe-i Miasszonyunk Bazilika és Teotihuacan piramisai (első rész)

A kétnapos konferencia kedd este ért véget és szerdától már a szabadságunkat töltöttük Mexikóban. Indulhatott a turistáskodás! 

A "kihagyhatatlan látnivalók" listánkon első helyen természetesen Teotihuacan és piramisai szerepeltek, hiszen templomot és épületeket, múzeumokat egyebütt is láthatunk, de ősi mezoamerikai romvárost megmászható piramisokkal nemigen! Mivel Teotihuacan olyan 50 km-re van a városközponttól, a kényelmesebb megoldást választottuk, és befizettük magunkat egy kisbuszos túrára, ami a hotelből indult, rákérdezésünktől számított 5 percen belül. Ha jól emlékszem, kb. 580 peso volt, ami 10500 HUF körül lehet, és ahhoz képest nem volt vészes, hogy fizetős autópályán mentünk, tartalmazta a belépőt és idegenvezetést is kaptunk. Végre egy mexikói, aki beszélt angolul is! A buszon idegenvezetőnk rövid történelemleckét tartott a mexikói őslakosokról és a város történetéről. Elmondta a már korábban leírt dolgot a templomra épült templomról, és beszélt Teotihuacan lakóiról, akikről nem tudni pontosan, kik voltak, de semmiképp nem az aztékok, mivel ők már a város hanyatlása után jártak arra. A piramisok tehát nem azték piramisok (és nem is maják). Na de első megállóhelyünk még nem a romváros volt, hanem egy még Mexikóvárosban található másik templomra épült templom helyszíne, Tlatelolco város központja, aminek mai neve a Három kultúra tere, mivel azték, spanyol hódítói és modern kori épületek találhatóak rajta egy helyen. Itt csak leparkoltunk és a kerítésen keresztül néztük meg a teret és templomot a romok között, nem mentünk beljebb. 

Következő állomásunk a Guadalupe-i Miasszonyunk Bazilika volt, ami egyben a Guadalupe-i Szűz négy jelenésének színhelye is. 1531 december 9-én jelent meg először a sötét bőrű, mexikói kinézetű Szűz az egyszerű indián pásztornak, Juan Diégónak és kérte, hogy építsenek oda templomot. Mivel a keresztények nem hittek Juan Diégónak, második jelenésekor kérte a Szüzet, hogy adjon valami jelet, amivel hitelesíteni tudja az üzenetet. Erre a Szűz rózsákat adott neki, és a rózsák megfestették a Szűz képmását a pásztor palástján. Ez a palást látható az új Bazilikában. Azért van új, mivel a régi alatt megsüllyedt a talaj és dőlni kezdett, ezért biztonsági okokból építettek egy új modern körtemplomot a régi mellé. 

 szobor a rózsák átadásáról

 itt jelent meg harmadszor a Szűz

 Juan Diégó szobra az egyik kápolnában, 

ahova ellátogatott II. János Pál pápa is

a ferde régi és a modern új Bazilika

Mivel a jelenések decemberben történtek és épp decemberben voltunk mi is ott, ugyan még volt pár nap az első jelenésig, de már így is elcsíptünk néhány zarándokot, ugyanis ez a legnagyobb zarándokhely Mexikóban, az ország minden pontjáról eljönnek ide a hívők, és hozzák magukkal kegytárgyaikat, mozgó szentélyeiket. Útközben láttunk egy kisebb felvonulást is, akik lufikat hoztak a térre, amelyeket itt majd felengednek az idegenvezetőnk elmondása szerint. Sajnos nem értek oda addig, amíg ott voltunk, így erről lemaradtunk. 

 zarándokcsapat érkezett a bazilika elé

 zarándokcsalád

térdeplő vidéki zarándokok

Viszont láttuk a megfestett palástot a körtemplomban, még hozzá mozgójárdáról, ami azt a célt szolgálta, hogy ne torlódjon fel előtte a palástot csodáló tömeg. Két járda ment az egyik irányba, kettő pedig vissza. Nagyon furcsa és muris volt szerintem, főleg egy bazilikában. 

Ahhoz képest, hogy a google térkép szerint egy órányi volt az út a piramisokhoz, alig tűnt annyinak, mert sok érdekes látnivaló akadt útközben, és a kisbusz is jó gyorsan ment, úgyhogy persze lehet, hogy tényleg nem is volt az egy óra. Az első feltűnő érdekesség a tömegközlekedési buszok voltak, ugyanis - amellett, hogy kissé ütött-kopottak voltak - nyitott ajtóval közlekedtek jó gyorsan, és az utasok néha simán a középső sávban a piros lámpánál szálltak fel vagy le, meg simán le lehetett inteni a buszt megállón kívül. A buszozást valahogy nem mertük megkockáztatni mexikói utunk során, az már haladó szint! Az autópályáról a hegyoldali lakónegyedeket láthattuk és ekkor látszott igazán, hogy mennyire nagy a város és mennyien lakhatnak benne. 

szép színes házak

A piramisokról a következő bejegyzésben írok, mert ezt már így is teleszórtam fényképpel, és annál is várható jó pár! :)

Mexikóváros - séta a központban

Párizsi átszállással elrepültem Mexikóvárosba, egy konferenciára. A második repülőút kb. 12 órás volt, amibe 5 film fért bele, bár már alig rémlik, miket néztem. A taktika a szokásos volt időeltolódás ellen: jól lefárasszuk magunkat, hogy át tudjuk aludni az első estét. A repülőutat átvészeltük és landoltunk Mexikóban. A reptéren ki kellett tölteni egy bevándorlási és egy vámnyilatkozatos papírt. A bevándorlásis ponton simán átjutottam, kérdések nélkül, aztán a vámos rész következett, amelyik szakaszon már kutyus is szaglászott minket, és volt egy gomb, ami találomra kiválasztott az utasok közül párat csomagátvizsgálásra, szúrópróba szerűen. Mindenkinek meg kellett nyomnia a gombot, és ha zöld volt, akkor mehettél, ha piros, akkor kinyitották a csomagod. Persze engem és a főnököt is kiválasztott a rendszer, így egy gyors gépi átvilágítást követően már vidáman kotorászott a cuccaim közt a vámos kolléga. Annyira nem vette komolyan, mert két látszat-túrás után már mehettem is. Igaz, nem is volt rejtegetni valóm. Első utunk a hivatalos taxikhoz vezetett. Rögtön 3 társaság is hivatalosként hirdette magát, így találomra kiválasztottunk egyet és béreltünk egy taxit. 320 peso volt a hotelig. Kicsit izgultunk, mert a sofőr nem tűnt valami hivatalosnak, kistermetű idősebb bácsi volt nagy szövetkabátban és sállal, fényképes taxiigazolvány persze sehol. Szerencsére korrekt volt és hamar meg is érkeztünk, "rapido y furioso" a hotelhez. Itt már sorakoztak becsekkoláshoz az ismerős európai kollégák, jó helyre jöttünk. A recepciós elkérte a hitelkártyánkat és pin kódunkat, garanciaként be is terhelte a kártyát, de remélem, nem vonják le, mert azóta már kifizettük pesoban a hotelt. Első este egyből dőltünk is be az ágyba, és bár éreztem az időeltolódást, 6-ig így is sikerült aludnom. 

Reggelivel főnök már megelőzött, így egyedül mentem le, és az olasz kollegához csatlakoztam. Ő Spanyolországban volt Erasmuson, így a nyelv neki nem probléma, bár azt mondta, nem ért meg azért mindent. A mexikói ételek viszont neki is ismeretlenek voltak, így nem tudott tanácsokat adni ezen a téren. Próbáltam zöld szószos sertést, ami fura volt. A szósz savanyú volt és csípős. Ettem babpasztát tortillával, ami viszont ízlett, és lehetett csinálni jó kis zöldség-gyümölcs turmixot. 

A nap első programjaként váltottunk pesót és kifizettük a hotelszobát. Utána sétálni mentünk. Kiderült, hogy vasárnaponként átadják a Paseo de la Reforma utat a bicikliseknek, futóknak, görkorisoknak és ezért rengeteg bicajost láttunk, sőt, egyéb programokat is, pl. jógaórát a járda közepén meg hullahopp karikázást. Nagyon hangulatos volt az egész és egészen belelkesedtünk, hogy milyen jó hely ez a Mexikóváros. Láttunk jó sok pálmafát és tágas tereket, mint pl. ezt is:

Felsétáltunk az Antropológiai múzeumig, ahol azonban akkora sor kanyargott, hogy inkább elhalasztottuk egy másik napra a megtekintését. Lehet, hogy minden múzeumban olcsó vagy ingyen nap volt, mert mindegyiknél hosszú, főleg helyiekből álló sor várakozott. Vagy csak nagy múzeum rajongók hétvégenként. 

Nagyon szép napsütéses idő volt, örültem, hogy vittem naptejet, különben leégtem volna nagyon, főleg ennyi gyaloglás után. Vagy az erős napsütés, de valószínűbb, hogy a magaslati levegő (2200 méteren vagyunk!) meg is tette hatását, mert eléggé fájt a fejünk. 

A trendi bicajos sugárúti sétánkat egy másikkal vezettük le, mégpedig Mexikóváros főtere felé vettük az irányt. a Juárez sugárúton a tér felé közeledve hömpölygött a tömeg! Főleg járókelők, de voltak mutatványosok meg Marvel jelmezbe öltözöttek, pl. Vasember, Pókember, Amerika Kapitány. Láttam egy európai arcú Mikulást is. Viszont európainak vagy fehér amerikainak tűnő túristákat nem nagyon szúrtam ki a tömegben, és ez a megfigyelés a későbbiekben is igaz volt, az olyan nyilvánvalóan túrista hotspotokat leszámítva persze, mint pl. a piramisok. Emiatt és a hírekben meg a külügy oldalán olvasott riasztások miatt ezen az utcán sétálgatva már kissé szorongtunk azért, főleg, hogy sugárzott rólunk turistaságunk. Bár szerencsére nem ért minket semmilyen atrocitás, de annyira ismeretlen és idegen volt minden, hogy nem tudtuk teljesen elengedni magunkat a helyiek kavalkádjában. Az is fokozta a diszkomfort érzést, hogy azon helyiek közül akikkel utunk során kommunikáltunk, 98% kizárólag spanyolul tudott. Az volt a legfurcsább, hogy a hotelben megrendezett nemzetközi konferencián az italokat felszólgáló pincér azt sem értette meg, hogy "water". Persze a pozitív oldala ennek az volt, hogy hirtelen óriásit fejlődött a spanyol tudásom, valamint csiszoltam Activity-képességeimet is. :)

Első mexikói éttermünk a főtérre vezető forgalmas sétálóutcán helyezkedett el, és Palacio néven üzemelt. Persze itt sem beszéltek angolul, viszont ügyesen kihoztak nekünk rendelés nélkül egy gyümölcskoktélt (ami nagyon finom volt!) és rábeszéltek minket valami Azték nevű ételre is, amiről azt hittük, leves lesz, mert azok között volt felsorolva, de kiderült, hogy egy kupac rizs egy szelet sajton. Kicsit meglepődtünk, mikor kihozták! :) Viszont szerencse, hogy laktató volt, mert sajnos a főétel egyikünknek sem jött be. Az enyém enchilada jocoque névre hallgatott, és három tortillába csomagolt túrószerű sajtot takart, savanykás halványpirosas tejfölös szószban. A sajtot kiettem, a többi nem ízlett. Főnök húsos quesadillát kért, de elég fura íze volt a húsnak és rágós is volt, szóval aki véletlenül ide téved, annak kizárólag a gyümölcsturmixot ajánlom. Drága is volt, 220 peso körülre jött ki fejenként, ami utunk során a legdrágább ebédünk volt. Mondjuk gyanúsan gyorsan elvitték a számlát fizetés után, így nem kizárt, hogy lehúztak minket... :D

Tovább sétálva a főtérre, a Zócalóra értünk, amely közepén egy óriási mexikói zászló lobogott. 

A tér körül található a Katedrális, amely a legnagyobb Amerikában

rögtön mellette van a Templo Mayor múzeum, amely egy azték ásatási területet ölel körbe, mivel a spanyol hódítók azték templomra húzták fel a katolikust, és a térre néz még a kormányzati épületként funkcionáló Nemzeti Palota. 

Ha már épületeket sorolok, a Juárez sugárúton sétálva láthatjuk a Szépművészeti Palotát, ami ha jól tudom egy színház épület. Szép színes a teteje.

És akkor lassan vissza is értünk a hotelbe, ahonnan rálátni a Forradalom Emlékművére, amit csak terveztünk közelebbről megnézni, de végül csak a rálátás maradt. Az a kupolás az, a pálmafák mögött. :)