Hello Mauritius

Nincs is jobb annál, amikor írsz egy hosszú és szellemes bejegyzést, aztán a feltöltésnél nyomtalanul elszáll az egész. Akkor kezdjük ismét...

Üdv Mauritiusról, ami nem, nem Mexikó. Sok minden kimaradt és már kissé be is porosodott a blog, de valahol folytatni kell, és úgy döntöttem most jött el a pillanat (vagyis egy órája, amikor megírtam az előző bejegyzést, ami elszállt), csapjunk is bele.

Ismét munkaútként sikerült kifognom egy nem mindennapi (hello Brüsszel) konferencia-desztinációt. Ide most egyedül jöttem a hivatalból, és az útvonal Párizson át vezetett. Az első szakaszt sikeresen abszolváltam, aztán következett egy röpke 11 órás átszelése pár kontinensnek, mire kialvatlanul és nyűgösen leszálltunk Mauritius szigetén. Az érkezéskor le kellett adni egy bevándorlási és egy egészségügyi lapot, válaszolni pár rutin kérdésre, aztán beengedtek az országba. Begyűjtöttem a csomagomat, váltottam mauritiusi rúpiát, és siettem az előre odarendelt taxisomhoz, aki a nevemmel várt a kijáratnál. Ő is nyűgös volt, mert elmondása szerint másfél órát várt rám, extra időt rá kellett fizetnie a parkolásra (rokkant helyen állt meg amúgy), és különben is, már alig várja hogy saját kocsija legyen, mert most mindent a cég kap, őt meg halálra dolgoztatják. Szóval kellemes utitársam volt a röpke egy órára, amíg átszeltük a szigetet a déliparton fekvő reptértől az északi parton találhat szállásig. A sziget parttalan része elég lehangolónak tűnt számomra. Rozoga vakolatlan házak, ritkán lakott területek, sok sok cukornád. A települések közelében sok volt a kóbor kutya. Nem volt túl bizalom gerjesztő eddig a sziget számomra. Az első még hivatalos utam előtti éjszakát a Le Cactus vendégházban töltöttem olcsón. Olyan szempontból nem rossz, ha valaki autót bérel és bázisként használja, de autó nélkül nem ajánlom, mert nincs a közelben semmi. Kérdésemre, hogy hol tudok venni valami vacsora félét, a tulajbácsi elirányított a kb. 2 kilométerre fekvő bevásárlóközpontba, a Jumbo-ba, ahova a helyi buszjáratot javasolta igénybe venni. Álltam is vagy 5 perce a megállóban, ami amúgy pont a ház előtt volt, amikoris kijött a tulajnéni, és szólt, hogy nem fog egyhamar jönni az a busz, meg egybként a taxi biztonságosabb is, szívesen hív nekem egyet. Ezt remek ötletnek találtam, így eltaxiztam a Jumbóba, a taxis megvárta, míg veszek egy minipizzát, aztán visszavitt a szállásra. Később az osztrák kolléga mesélte, hogy ő kipróbálta a helyi járatot, és nem volt rossz élménye, de azért nem bánom, hogy kihagytam.

A nap hátra levő részét a vendégház óceánra néző közös teraszán töltöttem, ahol könyvet olvastam, amíg a nap el nem tűnt a vízben. Azért este hűvös van.

Mexikóváros - Teotihuacan piramisai (második rész)

Megkésve bár, de törve nem, következzék a piramisos folytatás! 

A turistabuszos utazás része volt, hogy nem egyből vittek be minket a piramisokhoz, hanem előtte kötelezően meg kellett állnunk a szomszédjában lévő művésztelepen, ahol megpróbáltak ránk sózni jó drágán egy rakás kézművesholmit. Szerencsére, ezt nem erőszakoskodva csinálták, hanem trükkösen a lelkiismeretünkre próbáltak hatni, azáltal, hogy a vásárlási lehetőség előtt tartottak pár ingyenes kiselőadást és kóstolót a termékekhez kapcsolódóan. Mi egy mexikói srácot kaptunk, aki lelkesen mesélt nekünk az univerzális kaktuszukról, a maguey kaktuszról, amelynek rostjaiból az őslakosok ruhát készítettek, és a kaktusz levelein lévő tüskét használták varrótűnek. A kaktusz hántolt levelét papírként lehetett használni és a növény erjesztett levéből pedig pulque készült, és készül ma is, amely alkoholos ital, és természetesen adtak belőle kóstolót. Kissé zavaros, tej színű volt, és annyira nem jött be, hogy akarjak venni belőle. Ezt az árusok is sejtették, mivel gyorsan utána küldettek velünk két másik alkoholos italt, amiből az egyik nevére már nem emlékszem, pedig az egész finom volt, édeskés, a másik pedig természetesen tequila volt. Megmutatták azt is, hogy készülnek a kézzel és régi szövőszéken szőtt ott árult pokrócok, kendők, és az egyik művész pedig lelkesen csiszolgatta az obszidián köveket, amiből szobrokat (főleg koponyákat) készített. 

készül a pokróc 

az univerzális maguey kaktusz

A művésztelep után végre elérkeztünk a piramisok bejáratához. Az idegenvezetőnk bevitt minket, és elmasíroztunk a kisebbikhez, a Hold piramishoz. Út közben próbáltak megkörnyékezni minket a szuvenírárusok, akiket a csapatunkban lévő kínai nő szegény alig tudott lerázni Vele ellentétben, mi olyan határozottan ráztunk nemet a fejünkkel, hogy nálunk kétszer nem is próbálkoztak. :P   

a Hold piramis

Kis csapatunk összetételéről még nem is beszéltem. Rajtunk kívül volt egy olasz férfi és (szerintünk) az anyukája, egy idősebb amerikai úr és kínai felesége, egy kanadai házaspár, egy mexikói pasi és egy mexikói nő. A mexikóiak és az olaszok miatt így az idegenvezetést két nyelven, spanyolul és angolul is élvezhettük. Idegenvezetőnk rövid helytörténeti előadását követően a Hold piramis megmászása már fakultatív feladat volt, és szabadon csatangolhattunk a romvárosban a találkozóra kijelölt időig. A Hold piramist még fürgén megmásztam, az volt a kisebb és csak a feléig lehetett felmenni, a folyamatban lévő régészeti feltárások miatt. 

kilátás a Hold piramisról

Utána átbaktattunk a nagyobb Nap piramishoz, határozott fejrázásokkal leráztuk a közeledő árusokat, és felkészültünk a következő mászásra, amely nagyobb kihívásnak ígérkezett, mivel sokkal több lépcsőt kellett mászni, egészen a csúcsig.

 a Nap piramis

elszánt piramismászók

A képeken megfigyelhető, hogy nem volt egyetlen felhő sem az égen, tűzött a nap, és valószínűleg a mászás előtt elfogyasztott tequila is közrejátszott abban, hogy a napszúrás jeleit érezzem. Fél úton kissé megszédültem, és azt éreztem, hogy ha nem állok félre pihenni, el fogok ájulni. Szép lett volna ott a piramis tetején! Így amíg félrehúzódva pihegtem, csodáltam az elszánt turistákat, akik lendületesen haladtak felfelé. Közben odajött hozzám egy helyi férfi és egy diák, és kérdezték, hogy lefényképezhetnek-e. Nem nagyon értettem minek, még akkor sem, amikor azt magyarázták, hogy a diáknak ez valamilyen projekt, hogy turistákkal kell interjút készítenie... Az interjú annyiból állt, hogy megkérdezték, honnan jöttem, aztán kattintottak egy közös képet velem és a diákkal. Vicces volt. Ezt követően újult erővel folytattam az utat, és felértem végre a tetőre. Szépen rá lehetett látni a másik piramisra. 

kilátás a Nap piramis tetejéről

A lépcsők alján ismét összefutottam a főnökkel, és együtt igyekeztünk a buszhoz, nehogy ott hagyjanak minket. Még egy csomó időnk volt hátra, de már a többiek is kezdtek gyülekezni. Mivel senki sem akart volna ott felejtődni, nem kockáztattunk. :) Amit furcsállottam az az volt, hogy sehol sem árultak vizet, pedig a tikkasztó melegben jól jött volna. Mindenhol csak szuvenír tárgyakat lehetett venni, meg a buszmegállóban sapkát a napszúrás ellen. 

Amikor ismét teljes lett a csapat, elmentünk egy közeli svédasztalos étterembe, ahol 60 pesóért lehetett válogatni a mexikói ételek közül. Ettem sok finom quesadillát, amit kemencében sütöttek. Avokádókrém volt benne, sajt és saláta és nagyon ízlett. Ez volt az utolsó állomáshelyünk, innen vittek vissza minket a hotelbe. Szerintem, jó kis kirándulás volt (a napszúrást leszámítva). 

A folytatásban: ismerkedés az őslakosok kultúrájával az antropológiai múzeumban.

Mexikóváros - Guadalupe-i Miasszonyunk Bazilika és Teotihuacan piramisai (első rész)

A kétnapos konferencia kedd este ért véget és szerdától már a szabadságunkat töltöttük Mexikóban. Indulhatott a turistáskodás! 

A "kihagyhatatlan látnivalók" listánkon első helyen természetesen Teotihuacan és piramisai szerepeltek, hiszen templomot és épületeket, múzeumokat egyebütt is láthatunk, de ősi mezoamerikai romvárost megmászható piramisokkal nemigen! Mivel Teotihuacan olyan 50 km-re van a városközponttól, a kényelmesebb megoldást választottuk, és befizettük magunkat egy kisbuszos túrára, ami a hotelből indult, rákérdezésünktől számított 5 percen belül. Ha jól emlékszem, kb. 580 peso volt, ami 10500 HUF körül lehet, és ahhoz képest nem volt vészes, hogy fizetős autópályán mentünk, tartalmazta a belépőt és idegenvezetést is kaptunk. Végre egy mexikói, aki beszélt angolul is! A buszon idegenvezetőnk rövid történelemleckét tartott a mexikói őslakosokról és a város történetéről. Elmondta a már korábban leírt dolgot a templomra épült templomról, és beszélt Teotihuacan lakóiról, akikről nem tudni pontosan, kik voltak, de semmiképp nem az aztékok, mivel ők már a város hanyatlása után jártak arra. A piramisok tehát nem azték piramisok (és nem is maják). Na de első megállóhelyünk még nem a romváros volt, hanem egy még Mexikóvárosban található másik templomra épült templom helyszíne, Tlatelolco város központja, aminek mai neve a Három kultúra tere, mivel azték, spanyol hódítói és modern kori épületek találhatóak rajta egy helyen. Itt csak leparkoltunk és a kerítésen keresztül néztük meg a teret és templomot a romok között, nem mentünk beljebb. 

Következő állomásunk a Guadalupe-i Miasszonyunk Bazilika volt, ami egyben a Guadalupe-i Szűz négy jelenésének színhelye is. 1531 december 9-én jelent meg először a sötét bőrű, mexikói kinézetű Szűz az egyszerű indián pásztornak, Juan Diégónak és kérte, hogy építsenek oda templomot. Mivel a keresztények nem hittek Juan Diégónak, második jelenésekor kérte a Szüzet, hogy adjon valami jelet, amivel hitelesíteni tudja az üzenetet. Erre a Szűz rózsákat adott neki, és a rózsák megfestették a Szűz képmását a pásztor palástján. Ez a palást látható az új Bazilikában. Azért van új, mivel a régi alatt megsüllyedt a talaj és dőlni kezdett, ezért biztonsági okokból építettek egy új modern körtemplomot a régi mellé. 

 szobor a rózsák átadásáról

 itt jelent meg harmadszor a Szűz

 Juan Diégó szobra az egyik kápolnában, 

ahova ellátogatott II. János Pál pápa is

a ferde régi és a modern új Bazilika

Mivel a jelenések decemberben történtek és épp decemberben voltunk mi is ott, ugyan még volt pár nap az első jelenésig, de már így is elcsíptünk néhány zarándokot, ugyanis ez a legnagyobb zarándokhely Mexikóban, az ország minden pontjáról eljönnek ide a hívők, és hozzák magukkal kegytárgyaikat, mozgó szentélyeiket. Útközben láttunk egy kisebb felvonulást is, akik lufikat hoztak a térre, amelyeket itt majd felengednek az idegenvezetőnk elmondása szerint. Sajnos nem értek oda addig, amíg ott voltunk, így erről lemaradtunk. 

 zarándokcsapat érkezett a bazilika elé

 zarándokcsalád

térdeplő vidéki zarándokok

Viszont láttuk a megfestett palástot a körtemplomban, még hozzá mozgójárdáról, ami azt a célt szolgálta, hogy ne torlódjon fel előtte a palástot csodáló tömeg. Két járda ment az egyik irányba, kettő pedig vissza. Nagyon furcsa és muris volt szerintem, főleg egy bazilikában. 

Ahhoz képest, hogy a google térkép szerint egy órányi volt az út a piramisokhoz, alig tűnt annyinak, mert sok érdekes látnivaló akadt útközben, és a kisbusz is jó gyorsan ment, úgyhogy persze lehet, hogy tényleg nem is volt az egy óra. Az első feltűnő érdekesség a tömegközlekedési buszok voltak, ugyanis - amellett, hogy kissé ütött-kopottak voltak - nyitott ajtóval közlekedtek jó gyorsan, és az utasok néha simán a középső sávban a piros lámpánál szálltak fel vagy le, meg simán le lehetett inteni a buszt megállón kívül. A buszozást valahogy nem mertük megkockáztatni mexikói utunk során, az már haladó szint! Az autópályáról a hegyoldali lakónegyedeket láthattuk és ekkor látszott igazán, hogy mennyire nagy a város és mennyien lakhatnak benne. 

szép színes házak

A piramisokról a következő bejegyzésben írok, mert ezt már így is teleszórtam fényképpel, és annál is várható jó pár! :)

Mexikóváros - séta a központban

Párizsi átszállással elrepültem Mexikóvárosba, egy konferenciára. A második repülőút kb. 12 órás volt, amibe 5 film fért bele, bár már alig rémlik, miket néztem. A taktika a szokásos volt időeltolódás ellen: jól lefárasszuk magunkat, hogy át tudjuk aludni az első estét. A repülőutat átvészeltük és landoltunk Mexikóban. A reptéren ki kellett tölteni egy bevándorlási és egy vámnyilatkozatos papírt. A bevándorlásis ponton simán átjutottam, kérdések nélkül, aztán a vámos rész következett, amelyik szakaszon már kutyus is szaglászott minket, és volt egy gomb, ami találomra kiválasztott az utasok közül párat csomagátvizsgálásra, szúrópróba szerűen. Mindenkinek meg kellett nyomnia a gombot, és ha zöld volt, akkor mehettél, ha piros, akkor kinyitották a csomagod. Persze engem és a főnököt is kiválasztott a rendszer, így egy gyors gépi átvilágítást követően már vidáman kotorászott a cuccaim közt a vámos kolléga. Annyira nem vette komolyan, mert két látszat-túrás után már mehettem is. Igaz, nem is volt rejtegetni valóm. Első utunk a hivatalos taxikhoz vezetett. Rögtön 3 társaság is hivatalosként hirdette magát, így találomra kiválasztottunk egyet és béreltünk egy taxit. 320 peso volt a hotelig. Kicsit izgultunk, mert a sofőr nem tűnt valami hivatalosnak, kistermetű idősebb bácsi volt nagy szövetkabátban és sállal, fényképes taxiigazolvány persze sehol. Szerencsére korrekt volt és hamar meg is érkeztünk, "rapido y furioso" a hotelhez. Itt már sorakoztak becsekkoláshoz az ismerős európai kollégák, jó helyre jöttünk. A recepciós elkérte a hitelkártyánkat és pin kódunkat, garanciaként be is terhelte a kártyát, de remélem, nem vonják le, mert azóta már kifizettük pesoban a hotelt. Első este egyből dőltünk is be az ágyba, és bár éreztem az időeltolódást, 6-ig így is sikerült aludnom. 

Reggelivel főnök már megelőzött, így egyedül mentem le, és az olasz kollegához csatlakoztam. Ő Spanyolországban volt Erasmuson, így a nyelv neki nem probléma, bár azt mondta, nem ért meg azért mindent. A mexikói ételek viszont neki is ismeretlenek voltak, így nem tudott tanácsokat adni ezen a téren. Próbáltam zöld szószos sertést, ami fura volt. A szósz savanyú volt és csípős. Ettem babpasztát tortillával, ami viszont ízlett, és lehetett csinálni jó kis zöldség-gyümölcs turmixot. 

A nap első programjaként váltottunk pesót és kifizettük a hotelszobát. Utána sétálni mentünk. Kiderült, hogy vasárnaponként átadják a Paseo de la Reforma utat a bicikliseknek, futóknak, görkorisoknak és ezért rengeteg bicajost láttunk, sőt, egyéb programokat is, pl. jógaórát a járda közepén meg hullahopp karikázást. Nagyon hangulatos volt az egész és egészen belelkesedtünk, hogy milyen jó hely ez a Mexikóváros. Láttunk jó sok pálmafát és tágas tereket, mint pl. ezt is:

Felsétáltunk az Antropológiai múzeumig, ahol azonban akkora sor kanyargott, hogy inkább elhalasztottuk egy másik napra a megtekintését. Lehet, hogy minden múzeumban olcsó vagy ingyen nap volt, mert mindegyiknél hosszú, főleg helyiekből álló sor várakozott. Vagy csak nagy múzeum rajongók hétvégenként. 

Nagyon szép napsütéses idő volt, örültem, hogy vittem naptejet, különben leégtem volna nagyon, főleg ennyi gyaloglás után. Vagy az erős napsütés, de valószínűbb, hogy a magaslati levegő (2200 méteren vagyunk!) meg is tette hatását, mert eléggé fájt a fejünk. 

A trendi bicajos sugárúti sétánkat egy másikkal vezettük le, mégpedig Mexikóváros főtere felé vettük az irányt. a Juárez sugárúton a tér felé közeledve hömpölygött a tömeg! Főleg járókelők, de voltak mutatványosok meg Marvel jelmezbe öltözöttek, pl. Vasember, Pókember, Amerika Kapitány. Láttam egy európai arcú Mikulást is. Viszont európainak vagy fehér amerikainak tűnő túristákat nem nagyon szúrtam ki a tömegben, és ez a megfigyelés a későbbiekben is igaz volt, az olyan nyilvánvalóan túrista hotspotokat leszámítva persze, mint pl. a piramisok. Emiatt és a hírekben meg a külügy oldalán olvasott riasztások miatt ezen az utcán sétálgatva már kissé szorongtunk azért, főleg, hogy sugárzott rólunk turistaságunk. Bár szerencsére nem ért minket semmilyen atrocitás, de annyira ismeretlen és idegen volt minden, hogy nem tudtuk teljesen elengedni magunkat a helyiek kavalkádjában. Az is fokozta a diszkomfort érzést, hogy azon helyiek közül akikkel utunk során kommunikáltunk, 98% kizárólag spanyolul tudott. Az volt a legfurcsább, hogy a hotelben megrendezett nemzetközi konferencián az italokat felszólgáló pincér azt sem értette meg, hogy "water". Persze a pozitív oldala ennek az volt, hogy hirtelen óriásit fejlődött a spanyol tudásom, valamint csiszoltam Activity-képességeimet is. :)

Első mexikói éttermünk a főtérre vezető forgalmas sétálóutcán helyezkedett el, és Palacio néven üzemelt. Persze itt sem beszéltek angolul, viszont ügyesen kihoztak nekünk rendelés nélkül egy gyümölcskoktélt (ami nagyon finom volt!) és rábeszéltek minket valami Azték nevű ételre is, amiről azt hittük, leves lesz, mert azok között volt felsorolva, de kiderült, hogy egy kupac rizs egy szelet sajton. Kicsit meglepődtünk, mikor kihozták! :) Viszont szerencse, hogy laktató volt, mert sajnos a főétel egyikünknek sem jött be. Az enyém enchilada jocoque névre hallgatott, és három tortillába csomagolt túrószerű sajtot takart, savanykás halványpirosas tejfölös szószban. A sajtot kiettem, a többi nem ízlett. Főnök húsos quesadillát kért, de elég fura íze volt a húsnak és rágós is volt, szóval aki véletlenül ide téved, annak kizárólag a gyümölcsturmixot ajánlom. Drága is volt, 220 peso körülre jött ki fejenként, ami utunk során a legdrágább ebédünk volt. Mondjuk gyanúsan gyorsan elvitték a számlát fizetés után, így nem kizárt, hogy lehúztak minket... :D

Tovább sétálva a főtérre, a Zócalóra értünk, amely közepén egy óriási mexikói zászló lobogott. 

A tér körül található a Katedrális, amely a legnagyobb Amerikában

rögtön mellette van a Templo Mayor múzeum, amely egy azték ásatási területet ölel körbe, mivel a spanyol hódítók azték templomra húzták fel a katolikust, és a térre néz még a kormányzati épületként funkcionáló Nemzeti Palota. 

Ha már épületeket sorolok, a Juárez sugárúton sétálva láthatjuk a Szépművészeti Palotát, ami ha jól tudom egy színház épület. Szép színes a teteje.

És akkor lassan vissza is értünk a hotelbe, ahonnan rálátni a Forradalom Emlékművére, amit csak terveztünk közelebbről megnézni, de végül csak a rálátás maradt. Az a kupolás az, a pálmafák mögött. :)

Düsseldorfi mini-Tokió: Takumi Tonkotsu & Gyoza

A fenti csodás élményeken felbuzdulva, harmadszor is visszatértem Takumiékhoz, de ezúttal a második éttermükbe, ami a Naniwa szomszédságában található és a teljes neve Takumi Tonkotsu & Gyoza. Hajtott a kíváncsiság, hogy milyenek a rámenen kívüli ételeik, és azért gyozát rendeltem, hogy egyből össze is tudjam hasonlítani a Naniwáéval. Kinézetre ígéretesnek tűnt: 

Szettet kértem, ami mellé rizs és miszó leves járt. A gyoza roppanósra volt sütve, ami tetszett, azonban a töltelék nem volt semmi különös, erősen csalódtam. A gyoza verseny győztese egyértelműen a Naniwa. 

Gyoza után még belefért egy kis desszert egy szomszédos fagyizóban, ahol japánnegyedhez méltóan volt zöldteás maccha jégrém: 

Felvidított és jó zárása volt Düsseldorfi japán gasztokalandjaimnak. 

A dobolás is jól sikerült, megtanultunk egy teljes darabot 3 óra alatt. A kijutás Mönchengladbachba kissé nehézkesebbre sikeredett a tervezettnél, mert az egyik útba eső sínszakaszon valamit munkálkodtak, és még épp időben vettem észre, hogy a kinézett vonat nem megy odáig. Gyorsan megkérdeztem az info pultnál, hogy mi az alternatív útvonal és megtudtam, hogy el kell menni egy másik városig vonattal, onnan pedig pótlóbusz visz majd minket a célba. A bonyodalmak miatt hosszabb lett az út, és sajnos késtem olyan 5-10 percet a workshopról, de szerenécsre elnézőek voltak, és hamar felzárkóztam. A darab címe Kenka daiko vagy eredeti nevén Buchiawase daiko, és állítólag egy 300 évvel ezelőtti tradicionális darab, melyet sikeres halászat után doboltak a Tokió déli részén fekvő Miura félszigeten. A Kenka daiko elnevezést, ami azt jelenti, hogy harcoló dobok, azért kapta, mert agresszívan és erőteljesen kell ütni a darab során a dobokat. Mi is igyekeztünk megfelelni ennek az elvárásnak, és bizonyára sikeresek lehettünk, mivel az utolsó ismétlő játékunkat egy vörösfejű ingerült német bácsi szakította félbe, aki követelte, hogy azonnal hagyjuk abba a pénteki ünnepnapi dobolásunkat, mert az egész környék tőlünk zeng és ha nem állunk le, kihívja a rendőrséget. Így a dobjaink elnémultak, én pedig vonatoztam vissza Düszibe. 

Düsseldorfi mini-Tokió: Takumi

Második napomon Düsziben sokáig aludtam, aztán besétáltam a városba nézelődni. Átsétáltam egy nagy parkon, amit annyira megtépázott júniusban egy vihar, hogy a nagy része le volt zárva, mert több fa is kifordult a helyéről. Itt érdekesség volt a fénycsövekből álló padsor, ami este lámpaként is funkcionál. Furcsa lehet fénycsöveken üldögélni. Sajnos a lezárt részen voltak a padok, így kipróbálni most nem volt alkalmam őket. 

A Königsallee volt a fashion street, sok érdekes embert láttam arra, de ami miatt említem most, az a szuper könyvesbolt, ami rajta található, a Mayersche Buchhandlung. Ezt Chihiró ajánlotta, mivel kellemesen el lehet üldögélni az emeleten az ablak mellett, és nézni a Königsallee szereplőit. De a könyvesbolt nem csak emiatt volt jó, több emeletes volt, és a kávézó emeletén túl egy másikon is találtam ablak melletti ülőhelyeket olvasgatásra, sőt itt kényelmes piros fotelek várták az olvasni vágyókat. Volt egy egész nagy angol részleg, és ami még nagyon tetszett, de sajnos túlkoros voltam hozzá: a -1 szintre egy kanyargós csúszda is vezetett, és ott voltak a gyerekkönyvek és játékok. 

Nagyon hangulatos volt a hely, sokáig elidőztem itt. 

Másik uticélom természetesen a japánnegyed volt. Tegnap ott ettünk ugyan, de kocsival mentünk és este, így akkor nem sokat láttam belőle. Nappal kissé csalódtam a méreteiben, mert igazából csak az Immermannstrasse tartozott bele és pár keresztutcája. Valamiért nagyobbnak képzeltem. Bementem egy könyvesboltba és egy japán ABC-be, aztán megkerestem a Takumi éttermet. 

A Takumi teljesen olyan volt, mintha Japánban lenne, csak pár német felirat és pár német alkalmazott árulkodott földrajzi elhelyezkedéséről. 

Késői ebéd és korai vacsora idősávja lévén, egyből kaptam helyet a látványkonyha pultjánál, ahol még látvány is volt egy helyes japán szakács személyében. :) Természetesen miszó ráment rendeltem és természetesen japánul, mivel az sokkal jobb, mint a németem. A kihozott levessel együtt meg is kaptam a számlát, lefordítva, egy kis táblához kapcsolva, mint Japánban. A miszó rámen tökéletes volt. Ahogy ezt írom is összefut a nyál a számban az emlékétől. Így nézett ki: 

A leves pont jó volt, nem sűrű, nem tömény, a tészta pedig szintén remek állagú. Azt olvastam, hogy a Takumi rámenje Sapporó rámen, amit eddig is kedveltem. Ha nagyon muszáj, egyedül a húsba tudnék belekötni, volt egy kis füstös mellékíze, ami nekem nem ízlett annyira. De ez csak apróság, a miszó rámen versenyt nálam a Takumi nyerte, még akkor is, hogyha drágább árfekvésű kicsit. (Ha jól emlékszem, 10 euró volt a leves.)

A rámen mellé rendeltem még karaagét is (olajban ropogósra sütött csirkefalatok), egy másik blogos ajánlása alapján, és nagyon finom volt az is, tényleg.

Annyira jó volt a hely, hogy még egyszer visszamentem oda Düsziben töltött időm során, és kipróbáltam egy nem-miszó alapú, hanem sima leveses shio ráment is, és mivel már bíztam a tészta minőségében, tsukemen ráment rendeltem, aminél külön van a lé és a tészta, így ni: 

Ez is nagyon finom volt, nem csak a miszó rámen versenyt nyerte így nálam a Takumi, hanem a rámen versenyt úgy általában, legalábbis Európában. 

Düsseldorfi mini-Tokió: Naniwa noodles & soups

Egy amszterdami japán ismerősöm egyszer azt mesélte, hogy sok ott élő japán Düsseldorfba jár át ráment enni, mert ott nagyon jó japán éttermek vannak. Később utána olvastam, és megtudtam, hogy Düsseldorfban van Európa harmadik legnagyobb japán-kolóniája, mert sok japán cég képviselteti ott magát. Ami pedig a ráment illeti, két étterem neve volt visszatérő az értékelő oldalakon: a Naniwa és a Takumi.

A fentiek után alig vártam, hogy egyszer arra vessen a sors, hogy végre finom miszó ráment ehessek ismét Európában. 

Erre adatott is alkalmam, ugyanis a nyári taikós workshopot tartó Tokara csapat a Düsseldorftól fél órai vonatútra található Mönchengladbachban hirdetett három órás workshopokat. Mivel már épp kezdtem hiányolni a velük való dobolást és ugye a helyszín a fenti okokból kifolyólag amúgy is csábító volt, gyorsan feliratkoztam egyre és így történt, hogy október 1-jén már a Naniwában szürcsölgettem a miszó ráment. Na de ne siessünk ennyire előre, először mesélek még pár szót vendéglátómról, Chihiróról. 

Hogy beleférjek egy alacsonyabb költségkeretbe és új barátokat szerezzek, ismét a Couchsurfing szolgáltatását vettem igénybe. Egy Düsseldorfban (továbbiakban Düszi) élő japán lány jelzett vissza egyedül időben úgy, hogy fogadna is. Ő volt Chihiró (mint a Miyazaki filmben), és nálam pár évvel idősebb. Nagyon kedves volt, tőle kaptam az eddigi legszimpatikusabb visszajelzést CS-en, és személyes találkozásunknál sem csalódtam. Egész jó környéken lakik Düsziben, amíg vártam, hogy megérkezzen munka után, sétálgattam a környező utcákon és nagyon barátságos zöld övezetnek tűnt, sok babakocsis anyukával és kisgyerekkel, rendezett utcákkal. Amolyan kertvárosszerű, és a városközpont sem volt olyan messze onnan. (A képen egy cigánykerekező szobor a környékről.)

Chihiró befutott estére és körbemutatta a lakást. Főzött teát és csevegtünk kicsit. Megtudtam, hogy 14 éve él Németországban és szereti, kivéve Düszi időjárását, ami alap helyzetben szürke felhős. Szerencsém volt, mert csak az utolsó napomon állt vissza az alaphelyzet, addig szép napsütést élvezhettem. Tea után rögtön indultunk is be a központba vacsorázni. Út közben csatlakozott hozzánk, pontosabban felvett minket kocsival Heidi, Chihiró német barátnője. Heidi is szimpatikus volt, olyan vidáman hangosan nevetős típus (és nem az idegesítő fajtából), aki rád ragasztja a jókedvet. 

Na így kerültem végül a Naniwába, ugyanis Chihiró tudta, hogy japán leves a küldetésem, és ezt választotta nekem. Kiderült, hogy ő még sosem járt itt, mert mindig hosszú volt a sor, ő meg túl éhes, hogy kivárja. Most is volt sor, de nem vészes, és Japánhoz hasonlóan az étterem előtti padon lehetett várakozni és csusszanni egyre közelebb. Közben nézegettük az étlapot és kiválasztottuk a rendelést. Mindhárman menü összeállítást választottunk, az enyém természetesen miszó rámen volt és mellé Chihiró kedvence, amit eddig még nem ismertem, tenshinhan, ami édeskés tojásos omlett takaró volt rizságyon és egész finom. A miszó rámen levese finom volt, talán nekem kicsit erős (nem csípős hanem tömény értelemben), a tészta azonban nem volt a legfinomabb, ettem már finomabbat. Chihiróék menüje gyozát tartalmazott, és az viszont (mivel aranyosak voltak és kaptam kóstolót) nekem nagyon ízlett! Jobb volt, mint amit egyszer Yukával ettem Tokióban. A menüsor 11 euró volt, ha jól rémlik, és a leves magában 8 euró. 

Annyira jól laktam, hogy utána nem is bírtam rámenre gondolni. Egészen másnap délig. :)