Az utolsó teljes napom Japánban jó mozgalmasra sikeredett, pont mint az első, így szép keretes zárást adott az utamnak. Reggel Dean és felesége Moe felvett négyünket a ryokannál a bérelt minibusszal, és elmentünk Fukui prefektúrába, Ota faluba, ahol nagy taiko fesztivált rendeztek Otaiko Hibike néven. Achiból kb. 3 óra volt az út kocsival és nagyon hálásak voltunk Deannek, hogy elvitt minket, mert vonattal és busszal körülményes lett volna odajutni, elég eldugott helyen volt. A bejáratnál osztogattak szórólapot, programfüzetet, kis polifoam matracot amire le lehet ülni, legyezőt és ingyen tofu kóstolót. Egy ajándéksor és egy ételsor után balra fordulva elérkeztünk a nagyszínpadhoz, ahol a fellépések voltak. Egy tágas domboldal alján volt a színpad, a nézők pedig a domboldalra telepedve nézték a műsorokat. Sajnos már rögtön az elején eleredt az eső és után alább sem hagyott, sőt csak erősödött. Ezt leszámítva remek fesztivál volt. A színpadon szép nagy odaikók voltak felállítva és volt olyan műsorrész, amikor 250-en doboltak egyszerre a színpadon! Csak úgy zengett a környék! Gondolom, azért is tették ilyen eldugott helyre az egészet. :) Egy darabig a matracomon ülve néztem a bemutatkozó általános és középsulis taikósokat, aztán amikor már kezdett jobban esni az eső, akkor oldalra húzódtam és állva figyeltem tovább a fellépéseket. Nagyon jó volt a színvonal, mindenki nagyon ügyesen játszott. Volt egy középsulis csapat, ahol a fellépők fele hagyományos japán táncokat adott elő dobkíséretre, az is érdekes volt. A szünetekben a standoknál ettem yakitorit, azaz csirkenyársat, ami tipikus fesztivál valamint bisztró (izakaya) eledel. Fincsi volt, 5 darabot adtak egy nejlonzacsiban. Az egyik szünetben a színpadon felállítottak egy asztalt székekkel, és felhívtak 7 férfit. Kíváncsian vártam, hogy mi lesz és kiderült, hogy tofu evő verseny következik! Egy perc alatt kellett megenni annyi tömb tofut amennyit bírt a versenyző. Minden megevett tofu tálját a versenyző mellé pakolták, és minden versenyző mögött állt egy segéd, aki adta neki a következő tálat. Volt olyan férfi, aki négyet evett, az átlag 6-7 volt és az első helyezett hihetetlen mennyiségű tofut nyelt le egy perc alatt, 17 tányérral nyert!! A következő körre hét nőt kértek a színpadra, és bár nem voltam éhes, és tudtam, hogy sok tofut nem fogok tudni megenni, azért reméltem, hogy az előző körben hozott minimumot meg tudom ütni, és hát mikor lesz megint alkalmam tofu evő versenyen indulni, ha nem most? Így gyorsan felszaladtam hetediknek a színpadra. Kicsit izgultam, mert pálcikával kellett enni és a tofu elég puha, puding állagú volt, de így legalább könnyen le lehetett nyelni, lehetett hörpinteni. Sípszóra nekiláttam és 4 tállal sikerült zárnom a versenyt. A nők azonban gyengébben teljesítettek mint a férfiak, az előttem lévők 2-2-3 tállal ettek, de persze nem én nyertem, mert volt egy vékonyka nő aki 10-et fogyasztott el! Nem tudom, hogy csinálta, de biztos nagyon szereti a tofut! :) Jó móka volt, és minden résztvevő kapott egy kis kulcstartót emlékbe, amire rá van írva, hogy Otaiko, úgyhogy elégedetten távoztam. A koncertek maradék részét egy bácsi strandernyője mögött állva néztem, aki teljesen fel volt szerelkezve székkel meg hűtőtáskával és olyan szigorúan nézett mindenkire, hogy senki sem mert elé állni és takarni a kilátást, így teljesen jó helyem volt mögötte nekem is. Az egyik fő fellépő az Amanojaku csapat volt, akiknek tavaly előtt részt vettem egy Exeterben tartott workshopján. Tényleg profik, nagyon jó előadásuk volt, bár pont a műsoruk közepén szakadt le igazán az ég és úgy ömlött az eső, hogy kezdett átázni az ernyőm! Gyorsan be is menekültem a szomszédos VIP sátor alá, ahol a szemfüles dobostársaim már rég elhelyezkedtek az üresen maradt székeken. Én még ácsorogtam egy kicsit, de aztán maguk a szervezők mondták, hogy üljek le nyugodtan, úgyhogy a fesztivál maradék részét a VIP sátorból néztem végig. Amanojakuék után még volt egy csapat, akik először furcsa szalmakalapban doboltak, aztán csatlakozott hozzájuk egy szintetizátoros és egy kis pirotechnika és igazi show-t adtak elő. A végén még tűzijátékot is lőttek fel, de ekkorra már 9 óra lett, és indulnunk kellett vissza. A tűzijáték elhalványuló fényében gyorsan utat vágtunk a parkolóig, ami egy suli földudvarán volt, és eléggé elöntötte az eső, így sárban caplattunk a kocsiig, nagyokat cuppogott a szandálunk. Deanék ismét nagyon rendesek voltak, mert Dorist és Evát elvitték a hoteljukig Fukuiba, minket pedig Nagoyáig a kapszulahotelbe, ahova utolsó estére foglaltam szállást. Frank is oda foglalt, hogy egyszerűbb legyen Deannek minket lerendezni és ez volt az első kapszulahotel élménye. Remélem, tetszett neki! :) Az eső egész végig esett, de azért egész jól haladtunk. Az autópályákon amiken mentünk, a sebességkorlát 80 km/óra volt, ami elég lassú és szinte alig tartotta be valaki. Lendületünk a GPS által becsült utolsó 30 percben tört meg, ugyanis Nagoyához közeledve dugóba kerültünk este fél 12 körül, így a becsült éjféli érkezés helyett végül fél 1-re értünk a kapszulahotelhez.
Az ilyen hotelekben az a jó, hogy direkt arra jöttek létre, ha egy üzletember az esti mulatozás után lekésné az utolsó vonatot, akkor legyen hol aludnia, így késői becsekkolást is elfogadnak. Szépen besétáltunk a szőnyegezett előtérbe, ahonnan a recepciós már tessékelt is ki minket, hogy azonnal vegyük le a cipőnket és zárjuk be a bejárat előtti előtérben lévő kulcsos szekrényekbe. Ezt gyorsan meg is tettük, aztán bejelentkeztünk. Eddig mindenhol minden bejelentkezésnél/regisztrációnál/pénzváltásnál, egyéb ügyintézésnél elkért alap adat Japánban a név, telefonszám, cím. A cím annyira nem muszáj, de a telefonszámot még a Toyota múzeumban is elkérték, amikor béreltem audio guide-ot. Addig kotorásztam Mariko telefonszámát keresve, hogy végül elengedték nekem ezt az adatot, így a becsekkolásos papíron mindössze a nevem szerepelt. Előre kellett fizetni (3700 yen volt egy éjszaka hétvégére), és aztán kaptam még három kulcsot a cipőskulcs mellé. Egyet egy csomagmegőrző szekrényhez, amibe a bőröndöm és a táskám ment, egyet egy öltözőszekrényhez, amibe a ruhám ment és ahol várt egy egyenmelegítő és törülközők, és az utolsó kulcs a női kapszulák közös ajtajához volt, hogy férfiak ne menjenek be. A férfi kapszulákhoz vezető ajtó nem volt kulcsos. Ez a kapszulahotel nem sima kapszulahotel volt ám, hanem Relaxation Spa néven futott, fürdő és masszás emelet is volt benne. A fürdő használata benne volt az árban, és az volt maga a zuhanyzó is, így én is igénybe vettem. A női öltöző és fürdő az alagsorban volt, és egy külön Women Only lifttel lehetett felmenni utána az 5. emeletre, ahol a női és a férfi kapszulák is voltak. Vicces volt, mert az egész épületben mindenki az egyenmelegítőben mászkált. Az 5. emeleten volt egy közös helyiség, ahol mangákat lehetett olvasni, netezni lehetett és onnan nyílt egy játékterem rész is (taikós játék sajnos nem volt). A számítógépeknél becsekkoltam a reggeli járatomra, aztán bemásztam a kapszulámba. Szerencsére az enyém az alsó szinten volt, így nem kellett fellépcsőznöm az emeletre. A kapszula olyan volt, mint a korábbi utam során, azaz szövetrolóval záródott, viszonylag tágas volt, és volt benne tévé. Viszont már elég későre járt, kb. fél 3 lehetett, így most már nem tévéztem, csak bezuhantam az ágyba és aludtam reggel 6-ig. Reggel a melegítőmben kimásztam a kapszulából, lelifteztem a women only lifttel az alagsorba, ott használtam a kikészített fogkeféket és fésűket, rendbe raktam magam, átöltöztem és magamhoz vettem a csomagom. Megjegyzem érdekességként, hogy volt bugyi automata is, de nekem nem volt rá szükségem, így használni nem használtam.
A hotel a természetéből adódóan pont ott volt a vonatállomás mellett, így pár percen belül már a vonaton ültem, először Nagoya pályaudvar, majd a reptér felé. A reptéren vettem még két utolsó onigirit és egy doboz kávét az útra, és helyben elfogyasztottam egy maccha frapuccinot brownie morzsákkal a tetején a Starbucksban, hogy nehogy úgy menjek el Japánból, hogy nem ittam ilyet. :)
A repülőn direkt nem aludtam, hogy könnyebb legyen az átállás. Megnéztem 4 és fél filmet, aztán a leszállás előtti fél órában összebarátkoztam a mellettem ülő japán lánnyal, akit az egyszerűség kedvéért Yukának hívtak. Eddig a legnépszerűbb japán női név (legalábbis szűk ismeretségi körömben) a Yuka és a Mariko. Ez a Yuka beszédterapeuta Nagoyában, velem egyidős és most egy hetes nyáriszünetét tervezte tölteni Londonban. Helsinkiben az átszállásnál még közös képet is csináltuk, aztán megvártam vele a londoni gépre való beszállás kezdetét, mivel az övé fél órával korábban ment mint az enyém és amúgy sem lett volna más dolgom. Ja igen, azt még elmesélem, hogy Helsinkiben az EU-n kívülről érkező utasoknak még egyszer át kell menni egy biztonsági kapun az átszállásnál, ezért kénytelen voltam magamba dönteni az összes nálam levő folyadékot, így a dobozos kávémat is, nehogy kidobassák velem.
Nagoyából Helsinkibe az út valamivel 10 óra alatt volt, de annyira nem volt vészes. Annál inkább szenvedtem a maradék úton Helsinkiből hazáig. Itt már tévé sem volt, így bóbiskoltam és vártam már hogy hazaérjek.
Összességében szuper út volt ez a mostani, sok érdekeset láttam, próbáltam ki, tapasztaltam, új emberekkel találkoztam, szép tájakon jártam, jót doboltam és finomakat ettem. Köszönöm ismét Japán! Remélem, még találkozunk!
rögtön mellette van a Templo Mayor múzeum, amely egy azték ásatási területet ölel körbe, mivel a spanyol hódítók azték templomra húzták fel a katolikust, és a térre néz még a kormányzati épületként funkcionáló Nemzeti Palota. 
