2014.08.13. Iida

Ma volt a legkeményebb nap az izmaink számára. Yukari tartotta a délelőtti órát, mert ma szünet volt a gyerekeknek és nem volt aki vigyázzon rájuk, így előbb Art maradt otthon velük, aztán délután Yukari. Egy 6 éves kislányuk és egy 4 éves kisfiuk van. A kislánynak hosszú göndör fekete haja van. A kisvárosban elég különlegesnek számítanak, biztos nem lehet könnyű dolguk, vagy legalábbis nem lesz az később. Gyerekként még talán nem olyan zavaró félvérnek lenni. 

Yukari ma a miyake stílust tanította nekünk. Vagyis a stílus neve nem pont ez, hanem fektetett dob japánul, de gyakran hívják így, mert onnan ered. Van egy Miyake nevű csapat, akik csak ugyanazt az egy miyake darabot játszák, és azzal turnéznak, viszont azt nagyon profin csinálják. A miyake darabhoz nagyon mélyre kell gugolni, széles terpeszben, és úgy is kell maradni. Nagyobb, vastagabb ütőkkel játszák, amit én is kipróbálhattam, mert Dean kölcsönadott egy párat, de a súlyuk szerencsére nem volt több a rendes ütőnél, vagy legalábbis nem feltűnően. A ritmushoz is kellett koncentrálni, vagyis inkább a kézmozdulatokra, úgyhogy jól lefárasztott minket! Yukari szerint ha jó kondiban akarunk lenni, miyakét kell játszani mert ez erősít a legjobban. 

Ebédszünetben Dean elvitt négyünket lábujjas cipőt venni, ami jó taikóhoz. Valójában munkacipőként használják, így egy nagy munka és szerszámos boltba mentünk. Biztos csodálkoztak kicsit az emberek, hogy mit keres ott ennyi külföldi. Vettem lábtyűcipőt, aztán siettünk vissza az órára, de előtte még Takafumi megkínált minket sárga belsejű görögdinnyével. Az íze görögdinnyés volt, de fura volt hogy sárga. 

Arttól a yatai bayashit tanultuk, de az eredeti tradicionális verziót. Az eleje megegyezik azzal a verzióval, amit a Taiko Hungary is játszik, úgyhogy ez még ment. Utána azonban áttértünk a felüléses játszási módra, és annak a végére már a hátradőlésből alig tudtam visszajönni a dobhoz. A felsőcombot és az alsó hasizmot dolgoztatta meg főleg. Art azt mondta, hogy a sok yatai bayashi után jobban tudott futni, mert olyan combizom részeit dolgoztatta meg, ami jól jön a futáshoz. 

A sok kemény munka után Art azzal

jutalmazott minket, hogy bevitt este kocsival Achi faluba, ahol már tartott a 4 napos fesztivál. Táncoltam bonodori össztáncot, ettem takoyakit és megnéztük a helyi taikósok fellépését. Voltak általános sulis tagok, kicsit idősebbek, meg két felnőtt nő és egy férfi. Ügyesek voltak, bár az elejéről lemaradtam, mert elég lassan készült el a takoyakim. Sok volt a szúnyog, úgyhogy remélem, nem csípett meg egy sem! A Nagoyában összeszedett csípéseim még most kezdenek csak halványodni, nem szeretnék újakat! 

Ui: ma kaptam a hírt, hogy dícséretben részesült a haikum a Japan-EU haiku versenyen! 600 körüli nevezés érkezett, és két nyertes lett, 1 japán és egy EUs, valamint dícséretben részesítettek 5-5 további haikut, és köztük volt az enyém! :) Elvileg kapok majd valmi kis ajándékot a versenyt rendező Matsuyama faluból. Kíváncsi leszek, mit küldenek! :)

2014.08.12. Iida, este

Arra is jó ez a blogolás, hogy tudjam követni, hanyadika van, különben már elvesztettem volna a fonalat. Tegnap a csapattal izakayába ültünk be, ami hangulatos bisztró féle. Főleg inni szoktak  az ide járók, és mellé sült és főtt falatkákat, edamame babot, ilyesmit rágcsálnak. Mi is közösben vettünk mindent és végig kóstoltunk pár ételt, köztük a fent említett babot, tofut (agedashi tofu), sült polip falatkákat (tako karaage), krumplit valami rágós halfélével a tetején, sült csirke falatkákat (tori karaage), baconbe tekert spárgát, kimchit. A német pasival söröztünk, a többiek maradtak a víznél. A hely úgy nézett ki, hogy középen volt egy folyosó és két oldalt a beülös fakkok. Le kellett venni a cipőnket, mert alacsony asztalos tatamis fakkok voltak. Ahova mi ültünk ott két hatfős asztal volt, a másiknál iddogáló üzletemberek ültek. A hosszú külföldi lábainkat benyomtuk az asztal alá, aztán megrendeltük az ennivalókat. Körbekérdeztem mindenki foglalkozását, és megtudtam, hogy Eva az év felében egy szabadalmakkal foglalkozó ügyvédi irodában dolgozik, fél évet pedig Ekvadorban tölt, mivel odavalósi a férje. Doris idősek otthonában ápolónő, és mesélte, hogy tavaly lett 50 éves és ezt az utat kérte szülinapjára a családtól. Ők ketten most járnak először Japánban. Ger két évet az amerikai légierőnél szolgált (lány amúgy), és akkor itt állomásozott Japánban, így az ő japán tudása egész jó. Most történelmi regényeket ír, vagyis főállású írónő. A jelenlegi könyve amin dolgozik, arról a japán férfiről fog szólni, aki az első ázsiai volt Amerikában, az 1800-as évek végén. Adott nekünk névjegykártyát, úgyhogy majd meg fogom keresni ezt a könyvet, ha megjelenik, mert érdekesnek hangzik. A francia Frank tudományos folyóiratba ír cikkeket műszálas anyagokról, mint kémiai tudományos újságíró. Van kémiai háttere, így azt mesélte, hogy eleinte az írás volt a nehezebb neki, nem a téma. Josi Münchenben a helyi közműveket irányító cégnél dolgozik. Szóval egész vegyes társaság gyűlt itt össze!

Vacsi után megnéztük a keddi csapatot. Voltak köztük erősebbek és picit gyengébbek, de úgy általában ügyesek voltak. Nálam mindenképp erősebbek, és erre főleg akkor éreztem rá, amikor másnap ugyanazt a felüléses darabot kezdtük el tanulni, amit ők játszottak. Én már a bevezetőnél kidőltem...

Miután megnéztük az órát, én betértem az új hotel harmadik emeletén található fürdőbe. Vittem a két svájcit is, mert ők nem is tudtak róla hogy van. Nagyjából elmagyaráztam nekik hogy működik, amiben segített két idős japán hölgy is, akik épp végeztek. Az egyik egy picit meglepődött, amikor a kijáratnál nem találta a papucsát, ugyanis az én lábamon volt. Mondjuk csodálkoztam is, hogy ilyen kevés papucs van kirakva. :) visszaadtam neki, aztán a ruhámat betettem egy zárható szekrénybe és bementem a fürdőrészbe. Amíg a medencén kívül alaposan megtisztítottam magam, addig pont végzett a bent tartózkodó hölgy így magamra maradtam. Beültem a 40 fokos medencébe ázni, aztán csatlakozott hozzám egy újabb idős hölgy. Mivel ketten áztunk csupin a vízben, illet kicsit beszélgetni. A néni egész sok szót tudott angolul, így vegyesen kommunikáltunk, bár a csobogó víz miatt nem mindig értettem mit mond. Elmondta, hogy kétszer is volt Budapesten és nagyon tetszett neki, főleg az esti hajókázás a Dunán, de a magyar étel annyira nem az ő ízvilága. Ő hamarabb végzett, én még lazítottam kicsit fájó izmaim. Az újabb csatlakozó egy fiatal anyuka volt a kislányával. Velük odakint az öltözős részen beszélgettem kicsit japánul. Az anyuka mesélte, hogy ők Yokohamában élnek de szülei idevalósiak és az obon alkalmából ilyenkor hazalátogatnak. Azt még nem említettem, hogy az obon az egyik halottak napja Japánban, és ezen kívül még 3 másik ilyen alkalmuk van. Az egyik ősszel, egy az újévkor, és egy talán tavasz elején. A nyári obon egy hétig tart, és a családtagok kis tüzet gyújtanak a síroknál, aminek fekete füstje utat nyit a halottaknak, hogy eljöjjenek és együtt ünnepeljék a fesztivált. Az utolsó napon ismét meggyújtják a tüzet, hogy távozhassanak. Dean mesélte, hogy ő is ma tudta meg a feleségétől, hogy ilyenkor vannak akik padlizsánból és uborkából járművet készítenek elhunyt szeretteiknek, hogy könnyebben tegye meg a szellemük az utat. Szerk.: Utána olvastam, és az uborkából tradicionálisan lovat csinálnak, a padlizsánból pedig tehenet, amelyek hátán utaznak a szellemek, azonban a modernebb kreatív emberek mindenféle rakétát, tankot, motort, robotot és egyebet is készítenek belőlük manapság. (http://netalee.com/netagazou/2604.html)

Az anyuka figyelmeztetett, hogy holnap meleg lesz, aztán elköszöntünk és én még kipróbáltam a masszázs fotelt. Az elején kicsit ijesztő volt, mert egy kandzsit sem értettem a távirányítón, így lutri volt, mi fog történni, de aztán egész jól esett és nem is fojtott meg. :) 

2014.08.12. Iida

Hát reggel sajnos megint szakadt az eső, de ez nem tájfun, mert szél nem volt. Mondjuk Dean azt mondta, jobb ez, mert addig sincs fullasztó meleg. Végülis az ebédszüneten kívül végig az előadóvan voltunk, így annyira nem érintett minket a dolog, és mire negyed 4 körül végeztünk, már el is állt. 

Ismét simekötözéssel indult az óra, aztán jött a bemelegítés. Most vett minket közben egy tévés, aki Iida helyi csatornájától jött, ugyanis Yukari szétkürtölte mindenfelé, hogy megjöttek a vicces dobolós külföldiek. Így hogy közben kameráztak is minket, muszáj volt különösen beleadni mindent! Csak akkor volt kicsit zavaró a kamera, amikor pont azt vette, amint megszakadok a 40-edik felülésemnél... Bemelegítés után ferde dobokon doboltunk kicsit. Jó mélyre kellett gugolni, ami elég strapás volt. Főleg, hogy ez volt a mai ritmusgyakorlós feladat, így 30 percig ezt kellett csinálnunk folyamatosan. Csak azért nem hagytam abba közbe, mert a többiek is bírták és nem akartam én lenni az első aki kidől! Szerintem azért nem volt meg a harminc perc, de nem bántam! Ezt követően felelevenítettük a tegnapi szivárványos számot, és rendesen összeraktuk ismétlésekkel és átkötésekkel együtt. 

A következő szünetben a tévés készített két interjút, az egyiket japánul Josival, aki nagyon jól beszéli a nyelvet, a másikat Evával angol tolmácsolással. Róla megtudtam, hogy 63 éves! Remélem, hogy én is így fogok még bírni taikózni, vagy úgy általában sportolni ilyen koromban. Végigcsinált eddig minden gyakorlatot, olyanokat, amiket én feleannyi idősen már alig bírtam! 

Aztán a tévés elment, mi meg szivárványoztunk még egyet ebéd előtt. Ebéd után még kb két órát doboltunk. Art egy Stairs master nevű gyakorlatot tanított nekünk, aminek a célja, hogy egyformán erősítse mindkét kezet, mivel általában mindenkinek egy keze a dominánsabb, erősebb, ügyesebb. A gyakorlatot három dobon kellett csinálni és elég nehéz volt. Könnyen bele lehetett zavarodni a ritmusba és a kézrendbe. 7 fokozatot mutatott be nekünk, de mi csak az első kettőig jutottunk, az is épp elég bonyolult volt. 

Az óra végén ismét eljátszottuk a szivárványos darabot, jó gyorsan. Art azt mondta, képzeljük, hogy a Carnegie Hall-ban lépünk fel. Erre megjegyeztem persze, hogy én már léptem fel ott, és Art mondta, hogy ő is, csak ő taikóval, nem harsonával. :) 

Zárásként ismét kiabáltunk körben ülve. Art most egész rappesre, nyelvtörősre fogta, de fáradtan egyikünknek sem pörgött vala jól a nyelve. A shimék kikötözése után megköszöntük az órát, és visszasétáltunk a hotelbe. 

A többiekkel megbeszéltük, hogy 6-kor találkozunk a lobbiban, és beülünk együtt vacsizni valahova, aztán megnézzük Art keddi óráját is. A keddi csapat még nem játszik olyan régen, de elszántabbak és komolyan veszik. Kíváncsi vagyok, milyenek és mennyire vagyunk a szintjüktől. 

2014.08.11. Iida

Gyorsan megnyugtatok mindenkit, hogy 1. a tájfun tovább haladt, ma délutánra már a nap is kisütött, 2. délutánra már törülköző is volt a szobámban (tegnap csak lemaradt, viszont amit csokinak néztem, az valójában umeboshi volt :P), 3. a reggeli a szomszéd épületben, a New Silk Hotelben van és ott működik a wifi is. Szóval minden a legnagyobb rendben. 

Mint megtudtam, Iida város az almájáról híres, a parkjában is almafák sorakoznak, de tilos szedni, mert szüret után eladják. A másik, amiről híres, az a körforgalom. Egész Japánban csak két darab körforgalom létezik, és mindkettő itt van Iidában. A helyiek nagyon büszkék rá és még emléktáblát is állítottak a nagyobbik mellé. Japánszerte ide jönnek megnézni, hogy máshol is bevezessék-e. 

Fél 10-kor gyülekeztünk a hotel lobbiban és Yukari jött értünk. A csapatunk 7 fős: Frank Párizsból, Josi Münchenből ( vele már találkoztam Exeterben, kicsi ez az európai taikós közösség), Doris és Eva Svájcból, Ger Bostonból, egy helyi japán tanítvány, Junko, és én. A Tokara 4 fős: Art Lee, a vezető, Yukari, Takafumi és a kanadai Dean. Nagyon profik és nagyon jó kondiban vannak. Játszottak nekünk egy számot, aminek hullámtörés a címe, és csak tátottuk utána a szánkat! 

Mivel a tábor neve bootcamp, nem is lazsálunk. Egy rövid bemutatkozó kör után kezdtünk is. Először bemelegítés volt, nyújtás, majd 30 fekvőtámasz (na ennek csak a fele ment), 40 felülés és 40 gugolás. Utána rákötöztük a shime dobokra a kötelet és jól megszorítottuk. A shimék kötelét mindig kibontják és újrakötik, hogy ne feszüljön egyfolytában a bőr, illetve mindig frissen legyen kötve, ugyanis így hangolják a dobot, így szól jobban. A zsinór megfeszítésénél a lábujjunkkal is kellett tartani a dobot, így úgy néztünk ki mint a majmok. :)

A kötözés után ütemgyakorlatot csináltunk, ugyanazt a ritmust játszottuk 20 percen keresztül. A végén már majd le szakadt a karom, alig bírtam felemelni. Yukari elmesélte, hogy tanult Oguchi Daihachitól is, aki a taikóegyüttesek alapító atyja, és volt, hogy vele 2 órán keresztül dobolták ugyanazt a ritmusgyakorlatot, de ha jó kedve volt, akkor csak másfél. 

Gyors szünet után elkeztük tanulni a darabunk első részét. A betanulás után sebes ütemben adtuk elő ugyanezt, és közben a dob körül kellett forogni, úgyhogy ennek a végére is csorgott rólam a víz. Ennek a számbak a címe Rainbow festival, azaz szivárvány fesztivál. 

Ebédszünetben elmentünk a szomszédos abc-be és vettünk harapnivalót. Volt meleg étel is, tészták meg currys rizs, amolyan mini deli volt. 

Aztán folytattuk az órát. Vettünk egy A és egy B részt, ami egy fokkal könnyebb volt, itt csak memorizálni kellett, utána a kezem már csinálta magától, és statikus mozgássor volt (mivel ebéd után voltunk), így bírtam végig szusszal. 

Amikor már elég jól ment és kezdtünk nagyon elfáradni, aTokara tagok tartottak nekünk egy minikoncertet. Ekkor adták elő a fent említett számot. Durva volt látni a különbséget köztük és köztünk kezdők között. Az eddigi darabocska ami után szakadt rólunk a víz az bébi szint volt hozzájuk képest! Sajnos nem engedik, hogy videózzuk őket, így csak a youtube-on már meglévő számokat tudjátok nézegetni. 

Újult erővel ragadtuk meg ismét az ütőket és összeraktuk az eddig tanult részeket. Ezt játszottuk az óra végèig, aztán kuchigoe következett (ha jól emlékszem a nevére), ami abból állt, hogy körbeülve tapsoltunk és Art után ismételtük sorban körben haladva a kiálltásokat. Ez is fontos része a taikónak, mert több energiát visz a darabokba és nekünk is erőt ad. A végén meghajolva megköszöntük az órát, és siettünk vissza a hotelbe regenerálódni és tusolni. 

A dobolás után pihiztem és sétáltam kicsit a városban. Vettem vacsit, utána fél8-tól fél10-ig a két srác dobostársammal beültünk Art hétfő esti helyieknek tartott órájára. Főleg idősebb hölgyek voltak, de már 6 éve csinálják és ügyesek. 15-én nagy fesztivál lesz Japán szerte, az obon, és az ottani fellépésükre készültek. A végén a shime gyakorlatokra mi is beszálhattunk, de az mindig is a gyengém volt és most sem ment valami jól. De hát ezért kell gyakorolni! 

2014.08.10. Iida

Reggelre csak ideért a tájfun. Legalábbis Marikó anyukája azt mondta, hogy ez már annak tekinthető. Erős szél fújt odakinn, és esett az eső. A tévé továbbra is folyamatosan jelentette a vízállást és néhány helyről bejelentkezett néha egy bemondó, aki védősisakban adott jelentést a körülötte zajló helyzetről. A buszok és vonatok elvileg még jártak. Marikóéknál ebédeltem és ebéd után Marikó elvitt kocsival az állomásig, bár akkorra annyira már (vagy épp) nem esett az eső, csak a szél fújt. Elmetróztam Nagoja állomásig, ahonnan a buszom indult Iida felé, és gyorsan elmentem megvenni az elsőre a jegyet, mielőtt leállnának. A kétóraira feljutottam, és rendben elindult, időben. Iidáig két óra volt az út, és utazott velünk egy elmekárosult srác is az anyjával, aki végigbeszélte az utat, de egyébként eseménytelenül telt az utazás. Az első félórát a városon keresztül felüljárón tettük meg, annak emelt kerítése volt, így védve voltunk a széltől. A városból kiérve dzsungel szerű vadregényes tájon át vezetett az út. A hegyfelőli oldalon burjánzott a zöld növényzet, míg a völgy felőli oldalon néha felbukkant egy-egy település. A buszutasok nagyrésze zenéthallgatott vagy szunyókált, egy srác tableten animét nézett, és mások az okostelefonjukat nyomkodták. Itt elmesélem, hogy az okostelefon japánul az angol smart phone átvétele, ami szümaato hónnak hangzik, viszont rövidítve is használják, sőt, leírva is láttam már úgy, hogy szümaho (sumaho, スマホ), ami szerintem vicces, ha ismerjük az angol eredetét. :) Aranyos rövidítést láttam még a Komeda's Coffee-ban, az egyik érdekes ital amit kínáltak a dzseriko nevet viselte, ami a jelly és a coffee összevont változata, és kávés zselékockákat takar valami folyadékban, ami talán jegeskávé volt.

A Silk Hotel pont az állomás mellett volt, szerencsére egyből megtaláltam. Sajnos a wifijük a kütyümön nem működik, ezért ingyen wifi vadászatra indultam a városban, ami sikeres volt, bár amit találtam, kissè hosszabb sétára van. A hotelben van minden, még ajándék teapor és csokika is, kivéve törülközőt, amin meglepődtem. Van sajátom, úgyhogy nem gond, csak furcsa, hogy hálóköntöst és papucsot is adnak, csak törcsit nem. Holnap reggel fél 10-kor jön értünk az egyik dobos a hotel lobbiba. Kicsit izgulok, de remélem, menni fog a dobolás! 

2014.08.09. Nagoya

Mára ideért a tájfun csücske, egész nap esett az eső. Marikó csak délután ért rá, így azt beszéltük meg, hogy majd 3-kor találkozunk a metróállomásnál. Addig bementem a városba, vissza a bevásárlóközpontos Sakaéba és Osuba, nézelődni. Bámészkodással ütöttem el az időt, meg persze játszottam is kicsit a taiko no tatsujin dobolós játékkal, de sajnos elég alacsony pontszámot sikerült elérnem. 

Marikó felvett az állomáson kocsival és elmentünk egy nagojai kávéház láncba, a Komeda's Coffee-ba, ahol fagyis sütit ettem juharsziruppal, Marikó meg csizma formájú bögréből ivott zöldszínű szörpöt, aminek vaníliafagyi volt a tetején. Érdekesen nézett ki. 

Utána elmentünk egy boltba venni zacskót, amiből ki lehet préselni a levegőt és jó csomagoláshoz, hogy több dolog beférjen a bőröndbe, majd hazakocsikáztunk. Marikóéknál bepakoltam a bőröndbe, aztán Marikó anyukája készített finom vacsorát. Volt könnyű kefírállagú tofu amit kanalaztunk, és pálcikára tűzött zöldségeket mártottunk az asztal közepén lévő olajsütőbe. Az így sütött brokkoli és jégcsapretek különösen finom volt. 

Vacsi után Marikó zongorát gyakorolt, mi meg az anyukájával detektíves sorozatot néztünk. Aztán 10-től kezdődött egy Arashi műsor, így én onnantól azt néztem a másik tévén. Marikó mesélte, hogy át kellett alakítani a szobáját hangszigeteltre, mert különben nem tudna otthon zongorázni, és mondta, hogy Budapesten meglepődött, hogy nem csinálnak ilyen átalakítást. 

Az esti hírek már a közelgő tájfunról szóltak, és hogy eddig hol hány centi eső esett. Remélem, a holnapi buszom nem fogját törölni az eső miatt! Ami itt van, az még nem a tájfun, csak a széle, ami annyira nem vészes. 

2014.08.08. Kiotó

A hotelben néztük a híreket és egyfolytában az Okinawán tomboló tájfúnról volt szó, ami miatt sok esőt jósoltak felénk is az elkövetkezendő hétre. Szerencsére még esőmentesen indult a napunk, csak felhős volt az ég, de ez pont jó volt, mert így nem égette szét a fejem búbját a nap. Összepakoltunk, kicsekkoltunk és a cuccunkat a megörzőben hagytuk megint, hogy egyszerűbb legyen mászkálni. Az első állomásunk a Fushimi Inari templom volt, ami az Egy gésa emlékiratai című filmben is szerepelt. A feliratok szerint ez volt eddig Japán túristák által leglátogatottabb helye 2014- ben. Hát most is voltak jó sokan az biztos! Magyar szót most nem hallottam, bár lehet, hogy ők is rejtőzködtek, mint én. Ez a templom a róka kinézetű istené, így mindenütt róka szobrok voltak, és a fő látványosság az ezer darab piros kapu, torii. 4 km-es út vezetett át a kapualagúton, a hegyen keresztül, ami a tájékoztató szerint kb. két óra lett volna, így mi csak egy darabig mentünk rajta. Gondolom, a többi része sem különbözött nagyon. A kapuk különböző méretűek voltak, és az egyik oldalukon az adományozók neve szerepelt. Minél többet adományozott valaki, annál nagyobb kapura került fel a neve. Voltak tévécsatornák, cégek, magánszemélyek, és egy kapun több adományozó neve is szerepelhetett. A kapualagút jól nézett ki, de egyébként annyira nem tetszett nekem ez a hely. Lehet, hogy a nagy tömeg miatt. 

A következő templomhoz busszal mentünk. Vettünk egynapos buszbérletet, mert úgy jobban megérte. A vonat és metró díja távolság után fizetendő, a busz pedig 230 yen egy felnőttnek. A bérlet 500 yen volt és mi legalább négyszer átszálltunk. A buszra itt hátul kell felszállni és leszállás az első ajtónál van , amikor fizetni is kell. Pontos összeget kell a ládába dobni mert nem adnak vissza, viszont van egy gép, ami felváltja a nagy aprót kicsikre, pl a 100 yenest 10-esekre és 50-esre. Elég lassan halad a busz, mert nagy a forgalom és szegény buszsofőrnek egyfolytában beszélnie kell, mert mindig be kell mondania, hogy most elindul a busz, most megáll, most jobbra fordul, most balra, és vigyázzunk. :) Ez csorogva haladásnál különösen vicces, mert kb percenként fékez és indul és ezt is mindig bemondja. A buszról persze érdekesebb a kilátás a földalattinál. Láttam pl egy melletünk haladó kocsiban szamuráj stílusban vezető sofőrt, ami abból állt, hogy a bal lába fel volt húzva az ülésre, mintha guggolna, és a térdére támaszkodva forgatta a kormányt. Kissé veszélyesnek tűnt. 

A busz a Kinkokuji arany templomnál tett le minket, amit Eszter otthon kirakott a kirakóból. Nagyon fényes volt rajta az arany, csak úgy csillogott. Ez a hely már sokkal jobban tetszett mert nyugodtabb hangulata volt, bár itt is viszonylag sokan voltak. Biztos a tó és a kert miatt éreztem így. Körbesétáltunk majd elbuszoztunk a Yamaneko azaz hegyi macska nevű kávézóba, ami Marikó kedvence,  uzsizni. Zöldteás gofrit ettem édesbab pürével és vanília fagyival, Marikó pedig karamellásat. 

Miután feltöltődtünk, elmentünk Marikó kedvenc kiotói szentélyébe, a Ryoanjiba, ami kőkertjéről híres. Itt le kellett venni a cipőnket és úgy mehettünk be az épületbe. A kőkert egy belsőkert volt, és a terasz szélén ülve lehetett nézni és meditálni. A kőkert fehér kavicsudvarból állt, amelyben elszórva mohaszigetek voltak, összesen 15 nagyobb kővel. Nagyon zen lett volna az egész, ha nem rohangálnak fel és aláa fapadlón visongó kínai kisgyerekek. Azért meditáltunk mi is egy kicsit aztán megpróbáltunk elérni egy buszt a Marikó által ajánlott másik szentély felé, ami a Ninnaji volt. Ennek állítólag nagyon szép a kertje, de sajnos fél 5-kor bezár és mi pont lekéstük pár perccel. A főbejárat hasonlított a Kamakurában látott egyik szentélyéhez, nagy küszöbös fatákolmány volt. Ekkorra már kezdett cseperegni az eső és hűvösebb lett az idő is, de pont zártak már amúgy is a szentélyek, így felültünk az állomás felé tartó buszra. 

Ma annyira nem fáradtunk el mint tegnap, de azért így is kezdtünk kicsit bóbiskolni már a buszon. A kiotói állomáson Marikó még körbejárta az ajándékboltokat, mert ilyenkor mindenkinek illik vinni ajándékot, ami általában valami helyi sütemény díszcsomagolásban, vagy fóliázott savanyúság, cukemono. Végigkóstoltuk a savanyúságokat, és nekem a legjobban a szezámmagos jégcsapretek ízlett. Marikó vett is belőle az anyukájának. A zongoratanárának és a kollégáinak sütikéket vett, és az egyik haverjának zacskós ráment. A fentiek miatt érdekes volt megfigyelni, hogy a japán ajándékboltok háromnegyede étel, és csak egy negyed volt egyéb (valószínűleg a külföldieket megcélzó) holmi. 

Az ajándékokkal felpakolva begyűjtöttük a csomagjainkat és felmentünk a vágányokhoz. A mi Kodamánk előtt még elment pár Nozomi, és azok sokkal zsúfoltabbak voltak, mivel az üzletemberek mind a lehető leghamarabb akartak hazaérni. A mi vonatunkon még jó sok üres hely maradt. A shinkansen ülései is olyanok, amiket meg lehet fordítani, ha a másik irányba megy a vonat, amit még első japán utam során egy sima vonatnál volt szerencsém megfigyelni. Amikor a vonat irányt vált a végállomáson, egy kalauz végigmegy a kocsikon és átforgatja az üléseket. 

A vonaton ismét bóbiskoltunk kicsit, aztán Nagoyában elmentünk az állomás mellett (alatt?) lévő rámen utcára, ahol japánszerte kiemelkedő rámeneket árulnak, vagyis olyasmi, mint a Shin-yokohamai rámen múzeum. Árultak szapporói miszó ráment is, ami az egyik kedvencem. Kár, hogy otthon nem találtam ilyen finom fajtát. 

Vacsi után hazavonatoztunk, Marikó átadta a savanyúságokat, aztán elmentünk aludni, hogy kipihenjük a kiotói kirándulást, amit még pont az utolsó nem teljesen esős napra sikerült időzíteni.