Sydney: városnézés

Reggel kijelentkeztem a hostelból, aztán elmetróztam a Southern Cross pályaudvarra, majd elbuszoztam a reptérre. Könnyen megtaláltam a belföldi járatot és gond nélkül bejutottam a várócsarnokba. Kissé izgultam, hogy 7 kiló alatt van-e a csomag és hogy nézik-e, de egyáltalán nem ellenőrizte senki. Fura volt, hogy csak a beszállókapunál kérték el először a jegyem. Simán bejutottam volna jegy nélkül odáig. Igazolványt pedig sehol nem is kértek. Az úton a mellettem ülő nő a kalapos lóverseny napról jöhetett, mivel a lábánál gondosan elhelyezte a fekete tollas fejdíszét, nehogy összetörjön.

Sydneyben a reptéren már karácsony volt. Bevonatoztam a központba és az okostelefon gps-ének áldásos segítségével pikk-pakk meg is találtam a hostelemet. A pultnál kaptam ágynemű huzatot és kulcsot, aztán felnéztem a 6 ágyas szobába és befoglaltam egy szabad emeletet az egyik ágyon. Ideje volt bevenni Sydney-t!

Hű gps-em elirányított a városháza elé, ahonnan ingyenes városnéző túra indult fél 3-kor. Még volt fél órám, így addig benéztem a szomszédos templomba, amelyről megtudtam utóbb, hogy Ausztrália legrégibb temploma, és megcsodáltam a szép lila jacaranda fát. Meglepett, hogy Sydney-ben is vannak jacarandák. Nem olyan sok, mint Pretoriában, de így is szép hatást keltenek, amikor virágoznak. Éljen a tavasz!

A sétára kb. 15-en gyűltünk össze, nemzetközileg vegyes társaság. Bár a németek túl voltak reprezentálva. Sok némettel találkoztam eddig az út során. A mostani szobatársaim között is van német. A túravezető lány 3 órás sétára vitt minket a városban. Mesélt történelmet (már amennyi van nekik), sztorizott és adott utazási tippeket. Megtudtuk, hogy a tömegközlekedésre használt Opal kártya mindenre, még a kompra is jó, és maximum 15 dollárt számol fel utazásra egy nap. Ez azt jelenti, hogy az afeletti utak már ingyen vannak. Vasárnap pedig további kedvezmény, hogy a maximum az 2,5 dollár. Kár, hogy ezt vasárnap délután tudtuk meg.

Láttunk érdekes szobrokat, épületeket, majd az operaháznál ért véget az ingyen séta, amikoris a lány jól megszedte magát a borravalókkal, főleg mivel úgy vezette fel az elején a túrát, hogy ezért ő nem kap semmit, úgyhogy szívesen veszi, ha fizetünk, amennyit szerintünk ért a séta.

A legjobban a kikötőrész tetszett nekem, meg a galambok közé vegyülő íbiszek. Utána pont eleredt az eső, úgyhogy lehúzódtam a föld alatti bevásárló negyedekbe nézelődni, meg angolnás sushit vacsizni, aztán visszatértem a hostelbe. Jól elfáradtam, mivel szinte egész nap mászkáltam. Holnapra valami nyugisabb program kéne. Majd kitalálom reggelre, hogy mit tudok bevállalni.

Melbourne: szülinap

Megint egy évvel öregebb lettem. Ez van. Reggel, amikor felébrídtem, a hamburgi szobatársam épp pakolt az induláshoz, és egyszercsak felém nyújtotta az usb-s ausztrál töltőjét, hogy nem kérem-e, mivel eddig ő egyszer sem használta, mert van neki másik. Nekem nagyon jól jött, így természetesen örömmel csaptam le rá, és elújságoltam neki, hogy ez az első szülinapi ajándékom. Miután elkészültem és befaltam a napi lekváros kenyerem, levadásztam a 246-os buszt és elmentem a Wadaiko Rindo japándob csapat próbatermébe, ami egy templom melléképületében van. Szombaton reggeltől fél 2-ig folyamatosan vannak órák, szint szerint növekvő sorrendben. Én a középhaladót és az utána következő erősközepet néztem ki magamnak.

Amikor megérkeztem, még tartott az előző óra, így hang alapján könnyen odataláltam, és kukkoltam befelé az ajtóüvegen. Különösen ügyesek voltak az állítólagos kezdők, de aztán szerencsére kiderült, hogy vegyültek közéjük haladók is egyes szólamokra. Mint megtudtam, ez az időszak a felkészülés ideje, amikor az összes óra arról szól, hogy gyakorolnak a decemberi nagyfellépésre. Egyébként általában rendes strukturált órák szoktak lenni az év többi részében. Az egész előnye az volt, hogy így hallhattam a darabjaikat, a hátránya pedig, hogy jól bedobtak a mélyvízbe!!

Az óra előtt odamentem a tanárhoz, Toshihoz, és bemutatkoztam, mint magyar taiko játékos. Toshi adott ütőket, majd bemutatott a többieknek, aztán beállított az egyik dobhoz. Én voltam az egyik miya szólam és nagyjából lekövettem a mellett levőt. Jó móka volt, bár eléggé kellett koncentrálni. Olyan volt, mintha betettek volna a Kard és Pajzs próbájára kb. :) Aztán jött egy másik darab, ahol csak egy miya szólam volt, így talán kevésbé vertem szét a többieket, mert jobban elnyomtak. Utána egy olyan darab jött, ahol hármas csapatokban kánonban belépve játszottak. Mivel rajtam kívül is többen voltak mint amennyi a darabhoz kell, a többiekkel szemben beállított Toshi bennünket, mint tükörképek. Ugyanazt kellett játszanom mint átlósan szemben a második dobos. Mi léptünk be másodiknak a kánonnál. Izgi volt! Aztán Toshi fogta és megcserélte a dobosokat, hogy mindenki játszhassa a darabot a rendes felállásban, nem csak extraként. Ez azt jelentette, hogy a tükörből bekerültem az éles második csoportba, és volt 8 ütem szóló részem is... Ez igazán vicces volt. Toshi nyilván jelezte, hogy mikor jövök én, és biztos ami biztos, maradtam végig a hangos dokodoko mellett, a végén egy don kon don zárással. Egész jól illeszkedett, elégedett voltam magammal, mert nem esett szét miattam a próbájuk. Utána volt egy jó pörgős darab, amit inkább kihagytam, aztán következtek az erős középhaladók. Az ő első darabjuk a Yatai volt, de persze más, mint a miénk. Gondoltam, jobb, ha kihagyom, de Toshi odahívott az egyik állódobhoz engem is, így úgy ahogy lekövettek a darabot. Olyan volt a struktúrája, hogy először a haladók játszották fekve, aztán jött egy rövid shime rész, utána a haladók helyet cseréltek  a középhaladókkal, akik lejátszottak egy kissé más változatot, utána volt egy közös zárórész. Az utolsó darabot már tényleg kihagytam, és csak néző voltam. Négyen voltak 3 dobon, volt egy szólista ötödik, szintén három dobon, és két oldalt a maradék dobos két csapatban miyán vagy okedón. A 4 hármas volt hogy csúsztatottan játszott, volt hogy együtt. Nagyon jó kis darab volt! A tagok szerezték, és Toshi kissé összehangolta a szólamokat.

Kedves volt mindenki, kínáltak japán édességgel, amit két japán kirándulásról frissen visszatérő dobos hozott, és érdeklődtek a csapatom felől. Ők 21 éve működnek, és kb. 130 diákjuk van. A fellépésekre általában hozzánk hasonlóan 5-en, 6-an mennek, kivéve persze az év végi nagykoncertet. Toshi kezdte a csapatot, amikor eljött népszerűsíteni a japán kultúrát, aztán Ausztráliában maradt.

Megköszöntem, hogy kicsit befogadtak, aztán elbúcsúztam tőlük és visszabuszoztam a hostelbe. Út közben sok cifra kalapos nőt láttam, mivel ma volt az egyik nyitónapja a Melbourne-ben igen népszerű lóverseny szezonnak. Ilyenkor kiöltöznek és érdekes kalapokat meg fejdíszeket vesznek fel a nők. Az egyik szembejövő járókelő fejdísze pl. olyan volt, mint valami óriás toboz. Az esemény állítólag erős ivászattal zárul.

A hostelben átrendeztem a bőröndöm és a hátizsákom tartalmát, mert Sydney-be csak a hátizsák jön velem, a bőröndöm addig befogadja Vanessa. Át is vittem hozzá, aztán megkezdtük a szülinapozást. Vanessa készített nekem ebédet és vett egy szelet tortát is, amire gyertyákat tett, így volt mit elfújni és kívánni hozzá. Az ünnepi ebéd után volt ajándékbontás, beszélgettünk és képeket nézegettünk otthon, meg felnéztünk az épület tetejére. Fent épp használták a tetőteraszon a grillezőt, így a jó illatoktól kezdtünk ismét megéhezni. A teraszon a grillező mellet egy golf ütés gyakorló háló és sarok is van, meg persze 27. emelet lévén kilátás is. Egész hangulatos, bár sajnos idáig is felrepülnek a szúnyogok.

Az esti program a szakézás volt egy japán étteremben. Meleg szakét rendeltünk és mellé rántott csirkefalatokat meg füstöltlazacos omlettet. Minden nagyon fincsi volt, jól éreztük magunkat és jó zárása volt a napnak. Holnap jöhet Sydney.

Melbourne: beach day

A fő terv mai napra a tengerpart volt. Az időeltolódás hatására ismét korán keltem, és most lementem kipróbálni a hostel reggelijét. Dzsem vol pirítóssal, meg müzlik, és volt mini vegamite is. Hááát...a vegamite nem lesz a kedvencem az biztos. Miután elkészültem, fél 10 körül útnak indultam. Elgyalogoltam a közeli parkba, aztán megkerültem az Albert Park tavat. Most készültem és nálam volt a fényképezőm is, így gyűjtöttem apának pár madarat. Nagyon bátrak az itteni madarak, csakúgy mint az oposszum volt! Egész közel lehet sétálni hozzájuk, nem repülnek el. Láttam fehér papagály szerűt, rigó félét, bóbitás galambot, kacsát és fekete hattyúcsaládokat. Mivel tavasz van, volt sok kishattyú is.

Miután körbeértem a tavon, a tengerpart felé vettem az irányt. Érdekesek erre a házak, cirádás vastornácuk van mini előkerttel, amely némelyike tömve van virággal. Ezeket jól szemügyre vettem, majd letelepedtem egy tengerpart menti padra és vártam Vanessát. Közben bénázó strandröplabdásokat néztem.

Nem sokkal később befutott Vanessa és ismerőse, Jonathan és megkezdtük a mezítlábas strandsétát a kellemesen meleg homokban. Az ég szép kék volt, csakúgy mint a tenger, a part homokos és pálmafás, úgyhogy nagyon hangulatos volt az egész. Mondjuk lehetett volna kevésbé szeles az idő, és akkor nem dzsekiben meg pulcsiban sétálgatunk mezítláb, ami így kissé kontrasztosan nézett ki, de ne legyünk telhetetlenek. A nap azért erősen sütött, úgyhogy rajtam volt az 50 faktor, a napszemüveg és a túrakalap, biztos ami biztos. Jonathan mindeközben végig ujjatlan pólóban vonult mellettünk, jobban hangsúlyozva eszkimóságunk. A séta egyik szakaszán csak ücsörögtünk a meleg homokban, ami kellemesen relaxáló volt, aztán beültünk ebédelni az egyik partmenti étterembe, a Republicába. Grillcsirkét ettem banán shakkel, és az ingyenwifinek hála fogtam pár pokemont. Az étteremben csatlakozott hozzánk Katja is, egy kis csevegésre.

Ebéd utáni tervünk alapján felvillamosoztunk a Világháborús emlékműhőz, amiben egy kiállítás is működik, de úgy látszik rosszul időzítünk ezekhez mindig, mert alig jutottunk be, már zártak is. At emlékmű a királyi botanikus kert mellett van, így következő állomásunk az volt. Az egész kert ingyenes és mivel napgyugtáig nyitva van, ide még kényelmesen bejutottunk. Láttunk sok érdekes fát, pár madarat és esküvői fotózást is. Kellemes hely.

Relaxáló és pihentető helyeken jártunk ugyan, de rengeteget gyalogoltunk (főleg én a reggeli előgyaloglással), úgyhogy kezdtünk jól elfáradni. Vanessa hazaugrott készülődni az esti beülésre, én meg még átsétáltam a kínai negyeden. A hivatalos negyed egy utcából áll, de egyébként tele van a város kínai hélyekkel ezen túl is. De nemcsak kínai hely van sok, hanem japán, koreai, malájziai is. Vacsira pl. egy egy félsushit ettem.

Vanessánál ellenőriztük, hogy pontosan hol a bár, ahol találkozunk újabb ismerőseivel, aztán odanavigáltunk és beültünk egy ital erejéig. A hely nem volt semmi extra, akár otthon is lehetett volna. Vanessa espresso martinit ivott, amit azonban nem rémlik, hogy láttam otthon. Én főleg régi ismerőseimmel,  Katjával és Jonathannal beszélgettem, mivel ők is csatlakoztak. Katja adott hasznos tippeket Sydney-hez.

Kb. egy órát voltunk, aztán leléptünk ágybazuhanni. Kidöntött a sok mászkálás. Öregszem!

Melbourne: ismerkedés

Reggel 5 körül ébredtem magamtól először. Előtte éjfél környékén azért, mert akkor érkezett a hostelbe harmadik szobatársunk és kissé hangosan pakolt. Úgy döntöttem, hogy kicsit korán van még kezdeni a napot, így visszaaludtam óránként, egészen 9-ig, aztán összeszedtem magam és elkészültem. Pont akkor indult felfedezni a várost a hamburgi szobatársam, akitől gyorsan kölcsönkértem a töltőjét, mert nem hoztam ausztrál átalakítót. Amíg vártam, hogy töltődjön a telefon valamint, hogy válaszoljon Vanessa az üzenetemre, visszajött reggeliről japán szobatársam és beszélgettünk kicsit. Egy évet már élt korábban itt, és ő is barátokat jött látogatni most.

Vanessa felébredt, és lebeszéltük, hogy a városban találkozunk. Úgy döntöttem, gyalogolok, hogy addigis lássak valamit a városból. South Yarra körzetében van a hostel, ami a központ peremétől kb. fél óra gyalog. Barátságos hipszter környéknek tűnik, és van a közelben pár szép park. Utam a botanikus kert mellett vitt, és láttam aranyos madarakat. Sajnos nem tudtam jó képet csinálni róluk, mert csak a mobil fényképezője volt nálam, amivel nem lehet jól zoomolni. Átkeltem a Yarra folyón, ahol a pálmafás kilátás a felhőkarcolós városra különösen tetszett. A város központi körzetén belül ingyenes a tömegközlekedés. Amint beértem, az utolsó két megállót a találkahelyig már villamossal tettem meg, mert késésben voltam kicsit. Szerencsére Vanessa csak utánam érkezett pár perccel, így nem várattam meg. Vettünk finom kávét, sétáltunk egy parkban és élveztük a napsütést.

Ebédre vettünk kínai gőzölt gombócokat, amiket egy téren kirakott napágyban fogyasztottunk el, miközben az egyik ház falán valamilyen animációs kisfilm ment. Nagyon idilli volt az egész. Ebéd után elsétáltunk a folyópartra és ott is élveztük kicsit a kilátást, majd betértünk egy parti sétányon lévő centerbe, ahol Vanessa kókusztejet ivott kókuszból, én meg gyümölcsturmixot. A környéken megnéztünk még pár érdekes szobrot és egy régi árbocos hajót. Utóbbira sajnos nem lehetett most felmenni (hétvégén állítólag fellehet).

A következő program a túrista villamos volt. A 35-ös circle line körbemegy az ingyenes zóna peremén, és hangosbemondón lejátszanak egy ismertetőt minden megálló közelében található látványosságról. Bár főleg arról beszélt, hogy milyen egyéb járműre tudunk felszállni, hogy eljussunk egyéb látványosságokhoz, meg megtudtuk, hogy mindenhol sok a bár és étkezde. Annyira nem volt informatív a túra, de a villamos az aranyos régi fatípusú volt és addigis pihentünk, amíg fent ültünk.

A városi könyvtárnál szálltunk le, mert meg akartuk nézni benne az ingyenes képkiállítást. Azthittük, 6-ig van nyitva, de tévedtüni mert 5-kor zárt, úgyhogy csak egy részét tudtuk most megnézni. Tájképek voltak a városról és portrék  történelmi lakóiról. A könyvtár maga is érdekes volt. Jó nagy és napos a főterme, és tele volt tanuló diákokkal. Nem kell regisztrálni a belépéshez.

Könyvtár után ismét éhesek voltunk, így most Vanessa kedvenc malájziai étterme került sorra. Vacsi végén csatlakozott hozzánk Vanessa kanadai-orosz barátnője, Katja és elmentünk együtt egy tetőbárba. Az itteni tetőbárnál jobban érvényesül a tetőjelleg, mert a kilátás a szomszéd felhőkarcolókra van, így tényleg magasabban érzed magad. Otthon csak az eget látni, ha nem megyünk a kerítésig. Ittam egy White Rabbit nevezetű barnasört, ami egész jó volt. Beszélgettünk, amíg nem kezdtünk el nagyon fázni, utána elbúcsúztunk Katjától és elindultunk Vanessa lakására.

Mivel már besötétedett, pont jó volt a napszak oposszum nézésre, így betértünk a szomszédos parkba, ahol Vanessa mindig szokta látni őket. Tényleg jött is egyből egy oposszum! Nagyon bátor volt, egész odajött a lábunkhoz. Azt hittem, fel is fog mászni rám, de csak ágaskodva leste, mi lehet a bevásárló táskában. Láttunk óriás denevéreket is, akik nem voltak ilyen cukik, de szerencsére nem is jöttek ilyen közel.

Megnéztem Vanessa lakását, aztán hazavonatoztam a hostelbe, kipihenni a napot, és rákészülni a holnapira. Holnap lenézünk a tengerpartra.

Melbourne: az odajutás

Üdvözlet a Világ másik feléről! Ez eddig a legmesszebb hely, ahol jártam, így jó sokáig tartott az utazás, de szerencsére nem volt vészes. Dél körül startoltam Budapestről a Qatar járatán Doha felé. Mellettem 50-es házaspár ült, egy túlbuzgó feleség, szótlan férj páros. Borozgattak, Jakartára mentek. Nem sokat beszélgettünk. Dohába 5 óra 15 perc múlva érkeztem meg, meg nem mondom milyen napszakban. 29 fok volt és magas páratartalom. A reptéren már jártam korábban, de vagy teljesen másik terminálon, vagy nagyon átalakult azóta. Szerencsére alig voltak sorok, pedig korábban tömegek rémlettek. Volt egy előátvilágítás, ahol nem tudom, néztek-e bármit is, mert nem kellett folyadékot kivenni és a sor folyamatosan haladt. Utána jött a tágas csarnok pálmafákkal. Láttam egy óriás plafonig érő plüssmacit, aminek gomb szemei voltak és a fejéből valami olvasólámpa nőtt ki, de nem fényképeztem le végül, mert inkább ijesztő volt mint aranyos... Lefényképeztem viszont a gyereksarkot, mert a mászóka-szobor nagyon tetszett. Ha nem tévedek, ugyanaz alkotta, aki New Yorkban azokat a mini manószobrokat, akik pénzt pakolgatnak. Majd rákeresek és ideszerkesztem utólag, hogy igazam volt-e.

A reptéren mindenhol volt wifi, ami szintén fejlődés a korábbiakhoz képest, amikor külön kellett vadászni. Gyorsan rá is kerestem a neten, hogy mennyi a helyi idő, nehogy lekéssem az átszállást! Volt másfél órám, így nyugisan várakoztam, majd beálltam a beszállás előtti átvilágító sorba. Ausztrália szigorúbb sőabályokat alkalmaz a beutazásnál, amire még a budapesti becsekkoláskor felhívták a figyelmem. Eszerint nem lehet 100 milis adagon felüli vizet bevinni, csak ha a közvetlen járat repterén vette a duty freeben az illettő. Azt is valahogy úgy csinálják, hogy csak a beszállókapunál kapja meg a vásárló a szigorúan lezárt csomagot. Mindenesetre engem nem érintett a dolog, átjutottam a szokásos pakkommal. Jöhetett a hosszabb út.

A kényelmesebb utazás érdekében még beszállás előtt átöltöztem melegítő nadrágba, ami sokkal jobb döntés volt, mint farmerban végigülni az utat. Most is egy hasonló házaspár mellé kerültem, csak ők indiai származású melbourne-iek voltak. Nagyon kedvesek voltak, a nő hozott nekem is mindig vizet meg csipszet, amikor felállt. 8 hetes körúton voltak európában és most igyekeztek haza, hogy otthon legyenek, amikor megszületnek az ikerunokáik. Igen, velük többet beszélgettem.

Az út valóban jó hosszú volt. Kiolvastam az előző járaton megkezdett könyvem, aludtam kicsit aztán megnéztem egy filmet. Közben időnként megetettek minket. 13 és fél óra múlva landoltunk Melbourneben.

Itt ismét izgalmak követketkeztek, ugyanis még a repülőn ki kellett tölteni a beutazási nyilatkozatot, arról, hogy nem viszünk be semmilyen tiltott dolgot az országba. Vanessa barátnőm figyelmeztetett, hogy azt is megkérdezik, hogy van-e földdarabka a cipőnkön, úgyhogy figyeljek oda, hogy ne legyen. Ennek érdekében kiutazás előtti nap jól kimostuk a túrabakancsomat és külön átmentem rajta még fülpiszkálóval is, biztos ami biztos, mert legutóbb a skót felföldön mászkáltam benne sáros patakmedrekben. Nem akarnám kiírtani Ausztrália állatvilágát. Mindenesetre így teljesen őszintén ikszelhettem be a nemet erre a kérdésre is. Az útlevél ellenőrzésnél ugyan félreintett a bevándorlásos kolleganő, de pár rutin keresztkérdés után beengedtek az országba.

A Skybus express busszal bementem a központba, közben láttam kengurukat, majd találkoztam Vanessával, aki elvitt vacsizni. Természetesen a kedvenc japán ramenes helyére. Finom volt a ramen, jól zárta a napot. Holnap indul a felfedezés.