Utolsó edzőnap (2023. április 13.)

A reggeli elkészüléses rutin után megérkeztünk utóljára a közösségi ház színháztermébe, ahol a dobos felkészítések folytak. Bemelegítés után egyből játszottuk is a tegnap tanultakat, ami elsőre teljesen kiesett nekem, és csak a harmadik körre jött vissza. De legalább visszajött! A fődarabot és a 25 másodperces bemutatkozásunkat játszottuk körbe körbe, és a pihenők között a Tokara gyakorolta a fellépő darabjait. Nagyon jó nézni, ahogy játszanak, tele energiával, erővel és maguk a darabok is izgalmasak. 

Dobolás után Arték elvittek minket egy közös ebédre, egy 50 éve működő családi étterembe, ami nagyon retró hangulatú volt. Én rament ettem gyozával, és ittam mellé egy "kürímü szódát", ami egy zöld színű szörp egy gombóc fagyival. Mindent nagyon gyorsan kihoztak! És minden finom is volt, meg nagy adag. Közösbe rendeltünk lóhús sashimit is, ami helyi specialitás, így meg kellett kóstolnunk. Viszont ennek még elég fagyos íze volt, nem engedett ki teljesen a fagyasztásból. 

Ebéd után elsétáltunk páran megnézni a 750 éves cseresznyefát nappal, aztán visszatértünk a hotelbe. Vacsorára kiugrottam egy rizsgombócért, és meglepi desszertet is kaptam mellé, mivel az egyik kanadai dobostárs hozott a szobámba epres tejszínhabos szendvicset, meg egy kis kanadai ajándékot. Elmondhatom, hogy mostmár Yellowknife-ban is van japándobos ismerősöm. 

Epernap és káposzta (2023. április 12.)

Ma reggel kipróbáltam a rizsautomatát. 50 grammonként növekvő egysegenként lehetett kérni, és a rizstálba belepottyantott annyi adagot. Furi volt. 

Dobon ismet keményen dolgoztunk, megtanultuk a másik rövidke bemutatkozó darabot is, aztán ki is dőltünk 2óra körül. Yukari elvitt minket kocsival egy szedd magad (és edd is meg) eper farmra. Egy hazikóban megvettük a jegyet, ami 1800 yen volt, és kaptunk egy fólia sátor számot, ami a 8-as volt. Odavezettünk kocsival és egy óránk volt annyi epret magunka tömni amennyit bírtunk. Ketten számoltak közülünk és 60 darabig jutottak. Én szerintem kicsit ez alatt teljesítettem. Kaptunk egy műanyag tálat, aminek egyik felébe a szárakat gyűjtöttük, hogy ne dobáljuk szét, és a másikba valami édesített tejes krémet adtak, mártogatni az epret. Utóbbit utántöltötték kérésre. Én fél óra alatt dőltem ki kb. Emelt ágyások voltal, így nem kellett hajolgatni és az eprek is szép nagyra tudtak nőni. Szórakoztató program volt, szerintem életemben nem ettem ennyi epret mint ma. 

Utána elmentünk a Workmans nevű helyi Decathlonba, ahol a doboláshoz kerestünk cipőket. Én végül csak a bokámra vettem egy szorítót, mert kezdtem érezni ma kicsit, de páran egész sok mindent bevásaroltak. 

Yukari viasszavitt minket a hotelbe, ahol szusszantunk egyet, aztán mivel csak eper volt az ebéd, szerveztünk egy vacsi kimozdulást. A vacsira csak 4-en mentünk, mert egyikünket megtalálták email-en az otthoniak, egy tagunk pedig csak akkorra tudott masszázst foglalni amikor enni indultunk. Megint bárétterembe mentünk, amit én néztem ki a neten. Sokféle étel volt, bár kihívás volt a teljesen japán menü. Segített megint Google, és a pincérlány is igyekezett magyarázni dolgokat. Mindenhez amit rendeltünk nyers káposzta járt, vagy levélként vagy csíkozva. A végén már nem nagyon bírtunk ránézni. Az ételek amúgy finomak voltak, főleg pálcikára felszúrt sült dolgok. A kedvencünk a bacon-be tekert sajtgolyó volt, bundázva, de ízlett a bacon-be tekert koktél paradicsom is.

Kíváncsi vagyok, eperről fogok-e álmodni ma vagy káposztáról!

Első dobnap (2023. április 11.)

Reggel majdnem elaludtam, pedig kár lett volna lekésni a reggelit, mert egész fincsi és változatos volt. Összekaptam magam és már indulásda készen mentem az ebédlőbe, ahol kontinentális és japános svédasztalos reggeli közül lehetett válogatni. Volt rizsautomata is, amiről csak később derült ki, hogy az, ezért most nem próbáltam még ki. Reggeli után a hotel előtt gyülekeztünk és ismerkedtünk a többiekkel, aztán felvett minket a Tokara egyik tagja, Dean kisbusszal és elvitt az edzés helyszínére. Természetesen japándob edzésről van szó, felkészítenek minket a hétvégi kétnapos naritai taiko fesztiválra, ahol kb. 800 dobos fogja együtt játszani a közös darabot. 

Odabent már várt minket Art Lee és Yukari és egy bemutatkozó kör után felpróbáltuk a fesztiválra készíttetett egyenkabátkánkat, majd hozzá is láttunk a tanuláshoz. Csapatunk 8 fős, de fellépni csak 6-an fogunk, két holland résztvevőt (akiket már ismertem korábbról) vár otthon a munka, nem tudnak végig maradni. A 6 főből 3 kanadai, egy Kanadában élő brazil, egy Ausztrál és vagyok én. Elég vegyes tudású a csapat, van aki már 14 éve dobol és csapatának a vezetője, van aki még eléggé kezdő, és olyan is, aki már nem dobol, de a párját kísérte ezért ismét elővette erre az alkalomra az ütőit. Van aki most jár először Japánban, és van aki már negyedszerre vesz részt Art Lee valamelyik workshopján, illetve van Barry, aki szerintem már egy alkalmat sem hagyna ki, és szinte hazajár Iidába (kivéve, ha Covid-zár alatt van az ország). 

Art és Yukari irányításának hála, egész gyorsan megtanultuk a közös darabot, és persze rendesen el is fáradtunk közben. Nem doboltunk 3,5 óránál többet, de teljesen kimerültünk a végére, úgyhogy amikor felmerüpt a kérdés, hogy folytassuk-e még valami gyakorlatsorral, vagy menjünk közös ebédre, lecsaptink az utóbbi ajánlatra. 

Kocsival elvittek minket egy finom sushizóba, ahol jókat ettünk, és beszélgettünk picit a séffel. Séf lelkes volt a külföldiek láttán, kaptunk tőle apró rákocskákat meg tintahalakat ajandék nasiként. Szerintem kicsit csalódott volt, amikor páran simán benassoltuk a szomorúan ránk kacsintó falatokat, elborzadás nélkül, de örülhetett is, mert volt, aki nem volt ilyen merész. 

Ebéd után Art visszavitt minket a hotelünkhöz, és innentől szabad program volt. Ezt én sétaval töltöttem, felkeresve a Uniqlo boltot, ami 45 percre volt a hoteltől. Tetszett a táj útközben, átkeltem egy folyón is és hegyre is másztam kicsit, így jó volt a rálátás a városra. A Uniqlo-ban sima fekete pólót kerestem a fellépőkabát alá, mert csak logósakat hoztam magammal. Találtam egyet, így kipróbálhattam a japán próbafülkézést. Ez úgy kezdődött, hogy rámszóltak, hogy ne menjek be cipővel, így szégyenkezve kihátráltam és zokniban közelítettem újra. Ezekután gyorsan rákérdeztem, hogy az átlátszó vékony zsákocska amit kaptam, micsoda, nehogy elrontsak megint valamit. Kiderült, hogy azt a fejemre kell húzni, hogy ne kenjem össze a sminkkel a ruhát. A sikeres vásárlás után benéztem a szomszéd drogériába is, ahol naptejet vettem, mert annyira jó idő lett, hogy aggódtam, nem tart ki a hozott kisadag naptejem az út végéig, rá kell erősítenem. 

Hazafelé rámsötétedett, amikor pont egy denevérekkel teli parkon kellett átvágnom, de szerencsére rendesen kikerültek és nem repültek szembe, csak majdnem. A parkban találtam egy 750 évesnek írt cseresznyefát, amot majd nappal is meg kell nézzek. 

Útközben még beugrottam a sarki boltba egy húsos gőzgombócért vacsira, aztán visszatértem a hotelembe és néztem a japán tv-műsorokat. Pont egy olyan vetélkező ment, amiben a taiko no tatsujin játékkal versenyeztek profi amatőrök, és pont a kedvenc számomat is dobolták, így még teljesebb lett a napom. Holnap folytatódik a dobtanulás, remélem, nem alszom el reggel!

Érkezés Iidába (2023 április)

A Google térkép utazástervezője szuperjó. Mivel kihívás Kristi barátnőm felé a közlekedés, már előző este is sokat segített, amikor elvezetett a második vonatutam után az első buszom megállójáig, amit nem tudom, hogy találtam volna meg, illetve a létezéséről sem tudtam volna nélküle. Mai nap pedig addig kalibraltam, amíg a sok négyátszallásos opció mellett feldobott egy olyan busz-vonat kombinációt, ahol a vonat úgy váltott háromszor vonalat, hogy csak a neve valtozott, a szerelvény nem, így le sem kellett szállnom közben. De visszatérve a buszokhoz, tegnap három fajtát tapasztaltam. Van amelyikre elől szállunk, érintjük a kártyát és kész vagyunk. Van amelyiknél érintés előtt kérdezik, meddig mész, mert úgy ütik be, mennyit vonjon a kártyáról. Végül van amelyikre hátul szállsz, érinted a kártyát (vagy jegyet húzol), és leszálláskor megint érinted, vagy aprópenzt pergetsz a sofőr melletti gyűjtőbe. Kicsit olyan mint otthon az elsőajtós felszállásos buszok, amit összevissza variálnak. 

Az Iidába tartó helyközi busz a klasszikus helyjegyes volt, bemutattam a mobilomon a visszaigazolást és indultunk. Épp hogy futás nélkül elértem a buszt, mivel Shijuku-ban bolyongtam egy kicsit előtte, annak ellenére a Google azt is megmondta melyik ajtó és kijárat a legpraktikusabb. 

Olyan másfél óra után megálltunk egy autós pihenőnél wc-szünetre, aztán gurultunk is tovább. 

A táj nagyon tetszett, mert hegyek között haladtunk és völgyekre lattunk rá, a távolban pedig havas hegycsúcsok kukucskáltak. Találgattam, hogy vajon melyik lehet a Fuji. 

Négy óra 24 perckor, percre pontosan megérkezett a buszom Iida vonatállomás elé, ahonnan már csak 5 perc séta volt a hotel. A becsekkolás olyan volt, mint ha a reptéren lettem volna, mivel a front előtt automaták sorakoztak, amin lehetett valasztani angol nyelvet is, beolvasta a foglalással küldött QR-kódot, szkennelte az útlevelet, a hotelesnek csak annyi feladata maradt, hogy megmutassa hol van az étterem és a lift, majd mélyen meghajolva várja, hogy becsukódjon velem a liftajtó. Mókás volt. 

A hotelnek ez a szárnya frissen épült, már csak azt kéne kideríteni, mi a hely vonzereje, amihez ekkora hotel kell nekik, mert eddig nem volt egyértelmű. Nem hiszem, hogy Japán első kísérleti körforgalmára lennének ennyire kíváncsiak. Kipakolás után el is indultam felfedezni az igazságot, de a válaszra nem derült fény. Pedig jó erősen sütött a nap, még a napszemüvegemet is előkaptam hozzá. És mivel a maszktól párásodott jobbnak éreztem maszk nélkül megoldani a dolgot. Ehhez kellett kis merészség, mert amióta megérkeztem Iidába, mindenkin masz volt, akit láttam. Nem tudom, hogy ez valami helyi különszigor vagy sem, de sem Zaoban sem Tokióban nem vették már ilyen komolyan a maszk hordást, csak a tömegközlekedésen maszkolgattak, mivel március végén eltörölték a kötelező előírását. Azért is volt fura a maszkosok látványa, mert egyebként nagyon kihalt volt a város, alig volt gyalogos az utcákon, és akkor is ritkán mentek ketten azonos oldalon, így nem fenyegetett a cseppfertőzes senkit.

Felfedezőutam során megtaláltam a 10 évvel ezelőtti rizshantoló automatát, meg megvolt. Felmásztam egy kihalt szentélybe, ahonnan megcsodáltam a kilátást, megnéztem két körforgalmat, ami egyel több volt mint 10 éve, aztán visszasétáltam a hotelbe, mert találkam volt 6-kor az egyik új dobostarsammal, Melindával. Melinda Ausztráliából, Brisbane-ből érkezett. A covid óta még nincs közvetlen járatuk, így Szingapúron át kellett jönnie, kétszer 8 órás úton. Most jár másodszor Japánban, a Tokara csapatot még bem ismerte személyesen, és 8 éve dobol a Toko-ton Taiko tanuló csapatában, ami Tenteke néven fut. Aranyos volt, főleg, hogy reagalt felhívasomra és eljött találkozni és barátkozni. Beültünk együtt egy izakaya bárba, ahol én voltam a nyelvtudás. Szerencsére elég voltam a feladatra, néha kombinálva a Google fordítóval. A pincérnő szuper aranyos volt, és egy rakás extra dolgot hozott nekünk. Kaptunk például általa készített füstölt camambert sajtot, ami markáns füstös ízű volt. A bárpultbál az egyik törzsvendég is küldött nekünk rágcsát. A végén mar azért is jöttünk el, nehogy adjanak még valamit, mert már jól tele voltunk. Azért kaptunk egy sörkupont is tavozáskor, a következő alkalomra. Kívancsi vagyok, mit hoztak volna még, ha tudták volna, hogy ma volt Melinda szülinapja. 

Holnap kezdődik az utam dobolós része! Kíváncsian várom!

Húsvéti sakura nézegetés, 2023 április

Kristi kanapéján nagyon jól aludtam, és talán az időeltolódás miatt, de felpattant magától a szemem még az ébresztőóra előtt öt perccel, így nem vertem fel senkit a koránkeléssel vasárnap reggelén. Összeszedtem magam, elmajszoltam egy rizsgombócot és egy 25 perces sétával indítottam a napot a legközelebbi állomásig. Szép napos idő volt, ezért nem bántam a sétát. Két vonatozás után ismét Ikebukuróban voltam, ahonnan a shinkansenem indult. Mivel még volt sok időm, körbejártam az ízléses pultos gyorsételes szekciót a bejárat mellett, ahol finomabbnál finomabb ételek voltak kirakodva. Még jó, hogy nem voltam éhes, mert nehezen tudtam volna dönteni. Így is rámkacsintott egy ehető virágokkal díszített fánkocska, így megvettem Anett barátnőmnek, akit látogatni készültem éppen. Még mindig volt majdnem egy fél órám, és itt a vonatok (főleg a shinkansenek) általában percre pontosan mennek, ezért nyugodtan ültem le egy picike kávézó kiülőjébe egy reggeli kávéra. A kiválasztott lattém a képen jól nézett ki, és élőben is, viszont élőben sokkal nagyobb volt, vagy 7 deci. Elkortyolgattam, miközben három idős japán néni duruzsolt a háttérben a szomszéd asztalnál. Amikor ketten elmentek kicsit, a maradék néni kíváncsian leszólított és kikérdezett honnan hova kivel mivel megyek. Én nem mertem nagyon visszakérdezni, mert míg válaszolni tudok, az én kérdéseimre adott válaszaot már nem biztos, hogy megértettem volna. Tetszik, hogy az idős nénikék mindig azt feltételezik, hogy a megszólított külföldi fogja érteni a japánt. Már korábban is ezt tapasztaltam. Lehet velük gyakorolni kicsit. Tegnap amikor előre vettem a shinkansen jegyeket, a jegyárus kitartóan bepötyögött minden kérdést a tableten a fordítóba, pedig igyekeztem japánul válaszolgatni. 

A shinkansen elrepített Shiroishizao állomásra, ami egy megálló Fukushima után. Itt már várt rám Anett, aki kellemes meglepetésemre időközben jogsit és kocsit szerzett, így a cuki mini Nissánjával robogtuk körbe a helyi látnivalókat. Anett felvitt Zaora, a hegy felé, mert feljebb még tartott a sakura virágzás. Mutatott szép facsoportokat, parkban, folyómentén, szentély mellett. Ellátogattunk a hotelbe ahol dolgozik, itt játszottunk kétmenetnyi taiko no tatsujin dobos játékot, meglestem a lakását, aztán mentünk finomságokat enni. Zao egyik erőssége a sajt és tejtermékek. Ettünk jó sajtos carbonarát egy aranyos étteremben, aztán a szomszédos tejtermék boltban vettünk tojásformájú édessajtkrémes mochit, kóstoltunk édes tejet, ami olyan volt mint a madártej krémje, és szereztünk be pudingot is. Anett kedvenc sajttortáját sajnos vasárnapra elkapkodták, így az  kimaradt. Rendes onsen most nem fért a programba, helyette vettünk kis törülközőket és az ingyenes lábaztatót próbáltuk ki, ahol ugyanaz a termálvíz folyt. Kellemes meleg volt és néhol sakura szirom is úszott benne. A kalandjaink végén Anett visszavitt az állomásra, búcsútvettünk egymástól és visszasuhantam Tokióba. Nem egy tradícionális Húsvét volt, viszont nagyon kellemesen telt! Kellemes Húsvéti Ünnepeket!

Post-COVID Japán, 2023 április

Hosszabb kihagyás után ismét Japán utibeszámoló következik. Kinyitott az ország, én meg gyorsan be is repültem. Helsinkiből a Fekete tenger felé Hanedára érkezett a gép, 12 óra 39 percnyi repülési idővel. Három film és pár óra alvástettetés után sikeresen landoltunk Japánban. Az úton egy svájci lányka ült mellettem, akivel a hosszú út utolsó 10 percében elegyedtem szóba. Először jár Japánban, a barátját jött látogatni Kiotóba és nagyon izgatott volt. További jó utat kívántunk egymásnak és mentünk sorbaállni. A beléptetés egész gyorsan ment, covid ellenőrzés csak annyi volt, hogy kamerával figyeltek minket egy pultnál, ahogy áthaladtunk. A visit japános applikáción elkészített regisztrációmat sem nézte senki, csak Budapesten a becsekkoláskor az EU vakcina igazolásom. Ami itt kellett, az a két QR kód volt, a bevándorlasos és a vámnyilatkozatos, de akinek nem volt előre, az vagy a gépen vagy ott helyben kitölthette a szokásos papírváltozatot. 

Egy előnytelen fotó és az ujjlenyomatok begyűjtése után bent is voltam, kb 40 perc alatt, amiből 37 a sorbanállás volt. 

A bőröndfelvételnél viszont volt egy kis fennakadás, mert sajnos letörték a nagybőröndöm egyik kerekét és be kellett gyűjtenem róla a jegyzőkönyvet a biztosítás miatt. Az utolsó lépés a vámos rész volt, itt a QR kódot egy gépnél kellett előtte szkennelnem és végiglépegetnem a kérdéseken, ami végén kiírták hogy majd fáradjak a sárga kapuhoz. A sárga kapu viszont a bőröndkinyitós volt, amit pofátlanul ignoráltam (ne nyitogassák a kis sérült bőröndömet, eleged szenvedett) és a kék átengedős kapun mentem át, ami simán át is engedett, és nem csapódott be az orrom előtt szerencsére.

A reptéren begyűjtöttem a japán SIM kártyám, a JR-automatanál a Welcome suica vonatkártyám és bevonatoztam a Monorail-lel a városba. Szombat délután 3 körül volt és egész szellős volt a közlekedés, csak Ikebukuro állomáson kezdett sűrűsödni a tömeg, így egész jól felfértem mindenhova a bőröndökkel.

Útközben az ablakból láttam pár maradék sakuravirágot, de itt Tokióban már nagyjából elvirágzott. 

Ikebukuróban barátnőm Kristi jött elém és beültünk vacsizni, aztán elbumliztunk a lakásáig, ahol Tokióban megszállok. Első Japán étkezésnek igyekeztem nagyon japánosat választani, egy szett menü volt, miso levessel és halas húsos rizstállal. Latszik, hogy igen éhes voltam, mert még képet is elfelejtettem készíteni.

Kristi lakása még egy óra út volt, egy vonat és egy busz átszállással. Sikeresen megérkeztünk, beszelgettünk, ajandékot osztottam, majd kipihentem a hosszú utazást és aludtam egy jót. Feleslegesen izgultam az időeltolódás miatt, simán elaludtam az első este. Itt vagyok Japánban! Kalandra fel!

Hawaii - második nap (2019.06.25)

Mármint második teljes nap. Borús felhős időre ébredtem ezen a reggelen is, de legalább bár nem 5-kor, csak 7-kor. Vagyis igen, még nem álltam át Nóra-ütemezésre, de ez most pont jól jött, mert korábban kezdhettem a napot. Az előrejelzés nem mondott egész napos esőt, úgyhogy úgy döntöttem, kihasználom a száraz órákat és felmegyek a Waikiki strand melletti Diamond Head kráterhez. Bekentem magam naptejjel és elsőként elindultam kávét keresni. Miután sikeresen beszereztem a lattém, a következő zsákmányom egy poke tál volt, ami nyers tonhal darabkákat takart rizságyon, valamilyen általunk választott szósszal. Ez elvileg hawaii étel, de nekem elég japánosnak tűnt.  A jó értékeléseket kapott Ono Seafoods- nál vettem meg, és két ízesítéses kombót választottam, a Hawaiit és a csípős ahit (ahi a tonhal). Helyben nem volt túl sok ülőhely, ezért elsétáltam a közeli Paki parkba és ott ettem meg egy asztalnál, a hátérben a Diamond Head kráterrel, hogy ráhangolódjak. 

A krátert megmászni olyan 2 óra volt odavissza. Útközben láttam mangófákat, szép virágokat, kis gyíkocskákat, és esőfelhőket. A felhők néha esőt is szitáltak, de ez sosem tartott túl sokáig. A szitálás nagyrészt olyan volt, aminél nem tudod eldönteni, érdemes-e hozzá kinyitni az ernyőt, vagy még nem zavaró. Néha azért már zavart és olyankor kinyitottam. Szerencsére a krátermászás alatt pont nem esett (talán picit szitált), úgyhogy nyugisan feljutottam a tetejére, ahonnan szép kilátás nyílt volna az öbölre, ha nem takarja ki egy felhő. Mivel korábban is hamar továbbálltak a felhők, ezért megvártam a tetőn, hogy kitisztuljon kicsit, ami meg is történt, aztán lemásztam. Nem volt nehéz útvonal, közben nézelődtem, lestem a madarakat, díszes felfines kovácsolvas kapukat, és néha a hullámokat a szörfözőkkel. Az út egy része közvetlenül a víz mellett vitt elahol érkezésemre csak úgy spuriztak vissza az óceánba a rákok. Elég ronda fekete rákok voltak. 

Azt nem említettem, hogy a krátert dobverőkkel másztam meg, ugyanis elhoztam őket, hogy  ne kelljen visszamenni értük később a szállásra, ha már eleve a városban vagyok. Azért kellettek a dobverők, mert este 6-kor kezdődött Endoék dobiskolájában egy haladó óra, amire szintén benézhettem. 

Előtte még elmentem vacsizni a Teddy's Bigger Burgers nevezetű helyre, ahol tényleg jó nagy burgereket adtak. Mire eljutottam odáig már elég rendesen zuhogott az eső! Próbáltam úgy mozogni, hogy minél kevesebb részem lógjon ki az ernyőm alól, amíg fel nem fedeztem, hogy a strandon ücsörgéshez magammal hozott polifóm egész jól megvéd az oldalról érkező beázásoktól. Így libbentem be a burgeresbe, ahol rendeltem egy avokádós burgert sültkrumplival. Nem volt rossz, csak kicsit gyorsan kellett megennem, mert már mindjárt kezdődött a dobóra. 

A dobtermet sikeresen megtaláltam egyedül, és beállhattam a bemelegítésre. Utána sajnos nem tudtam nagyon aktív lenni, mivel konkrét darabok gyakorlása következett, de nézni is érdekes volt, ügyesek voltak. Utána az egyik tag hazavitt kocsival, aminek szintén örültem, mivel még mindig eléggé esett. 

A szálláson aztán kiderült, hogy jól leégtem kis foltokban, ahol nem sikerült rendesen bekennem magam, annak ellenére, hogy alig láttam a napot. Veszélyes ez az ózonlyuk! Vigyázni kell nagyon!