Mexikóváros - Guadalupe-i Miasszonyunk Bazilika és Teotihuacan piramisai (első rész)

A kétnapos konferencia kedd este ért véget és szerdától már a szabadságunkat töltöttük Mexikóban. Indulhatott a turistáskodás! 

A "kihagyhatatlan látnivalók" listánkon első helyen természetesen Teotihuacan és piramisai szerepeltek, hiszen templomot és épületeket, múzeumokat egyebütt is láthatunk, de ősi mezoamerikai romvárost megmászható piramisokkal nemigen! Mivel Teotihuacan olyan 50 km-re van a városközponttól, a kényelmesebb megoldást választottuk, és befizettük magunkat egy kisbuszos túrára, ami a hotelből indult, rákérdezésünktől számított 5 percen belül. Ha jól emlékszem, kb. 580 peso volt, ami 10500 HUF körül lehet, és ahhoz képest nem volt vészes, hogy fizetős autópályán mentünk, tartalmazta a belépőt és idegenvezetést is kaptunk. Végre egy mexikói, aki beszélt angolul is! A buszon idegenvezetőnk rövid történelemleckét tartott a mexikói őslakosokról és a város történetéről. Elmondta a már korábban leírt dolgot a templomra épült templomról, és beszélt Teotihuacan lakóiról, akikről nem tudni pontosan, kik voltak, de semmiképp nem az aztékok, mivel ők már a város hanyatlása után jártak arra. A piramisok tehát nem azték piramisok (és nem is maják). Na de első megállóhelyünk még nem a romváros volt, hanem egy még Mexikóvárosban található másik templomra épült templom helyszíne, Tlatelolco város központja, aminek mai neve a Három kultúra tere, mivel azték, spanyol hódítói és modern kori épületek találhatóak rajta egy helyen. Itt csak leparkoltunk és a kerítésen keresztül néztük meg a teret és templomot a romok között, nem mentünk beljebb. 

Következő állomásunk a Guadalupe-i Miasszonyunk Bazilika volt, ami egyben a Guadalupe-i Szűz négy jelenésének színhelye is. 1531 december 9-én jelent meg először a sötét bőrű, mexikói kinézetű Szűz az egyszerű indián pásztornak, Juan Diégónak és kérte, hogy építsenek oda templomot. Mivel a keresztények nem hittek Juan Diégónak, második jelenésekor kérte a Szüzet, hogy adjon valami jelet, amivel hitelesíteni tudja az üzenetet. Erre a Szűz rózsákat adott neki, és a rózsák megfestették a Szűz képmását a pásztor palástján. Ez a palást látható az új Bazilikában. Azért van új, mivel a régi alatt megsüllyedt a talaj és dőlni kezdett, ezért biztonsági okokból építettek egy új modern körtemplomot a régi mellé. 

 szobor a rózsák átadásáról

 itt jelent meg harmadszor a Szűz

 Juan Diégó szobra az egyik kápolnában, 

ahova ellátogatott II. János Pál pápa is

a ferde régi és a modern új Bazilika

Mivel a jelenések decemberben történtek és épp decemberben voltunk mi is ott, ugyan még volt pár nap az első jelenésig, de már így is elcsíptünk néhány zarándokot, ugyanis ez a legnagyobb zarándokhely Mexikóban, az ország minden pontjáról eljönnek ide a hívők, és hozzák magukkal kegytárgyaikat, mozgó szentélyeiket. Útközben láttunk egy kisebb felvonulást is, akik lufikat hoztak a térre, amelyeket itt majd felengednek az idegenvezetőnk elmondása szerint. Sajnos nem értek oda addig, amíg ott voltunk, így erről lemaradtunk. 

 zarándokcsapat érkezett a bazilika elé

 zarándokcsalád

térdeplő vidéki zarándokok

Viszont láttuk a megfestett palástot a körtemplomban, még hozzá mozgójárdáról, ami azt a célt szolgálta, hogy ne torlódjon fel előtte a palástot csodáló tömeg. Két járda ment az egyik irányba, kettő pedig vissza. Nagyon furcsa és muris volt szerintem, főleg egy bazilikában. 

Ahhoz képest, hogy a google térkép szerint egy órányi volt az út a piramisokhoz, alig tűnt annyinak, mert sok érdekes látnivaló akadt útközben, és a kisbusz is jó gyorsan ment, úgyhogy persze lehet, hogy tényleg nem is volt az egy óra. Az első feltűnő érdekesség a tömegközlekedési buszok voltak, ugyanis - amellett, hogy kissé ütött-kopottak voltak - nyitott ajtóval közlekedtek jó gyorsan, és az utasok néha simán a középső sávban a piros lámpánál szálltak fel vagy le, meg simán le lehetett inteni a buszt megállón kívül. A buszozást valahogy nem mertük megkockáztatni mexikói utunk során, az már haladó szint! Az autópályáról a hegyoldali lakónegyedeket láthattuk és ekkor látszott igazán, hogy mennyire nagy a város és mennyien lakhatnak benne. 

szép színes házak

A piramisokról a következő bejegyzésben írok, mert ezt már így is teleszórtam fényképpel, és annál is várható jó pár! :)

Mexikóváros - séta a központban

Párizsi átszállással elrepültem Mexikóvárosba, egy konferenciára. A második repülőút kb. 12 órás volt, amibe 5 film fért bele, bár már alig rémlik, miket néztem. A taktika a szokásos volt időeltolódás ellen: jól lefárasszuk magunkat, hogy át tudjuk aludni az első estét. A repülőutat átvészeltük és landoltunk Mexikóban. A reptéren ki kellett tölteni egy bevándorlási és egy vámnyilatkozatos papírt. A bevándorlásis ponton simán átjutottam, kérdések nélkül, aztán a vámos rész következett, amelyik szakaszon már kutyus is szaglászott minket, és volt egy gomb, ami találomra kiválasztott az utasok közül párat csomagátvizsgálásra, szúrópróba szerűen. Mindenkinek meg kellett nyomnia a gombot, és ha zöld volt, akkor mehettél, ha piros, akkor kinyitották a csomagod. Persze engem és a főnököt is kiválasztott a rendszer, így egy gyors gépi átvilágítást követően már vidáman kotorászott a cuccaim közt a vámos kolléga. Annyira nem vette komolyan, mert két látszat-túrás után már mehettem is. Igaz, nem is volt rejtegetni valóm. Első utunk a hivatalos taxikhoz vezetett. Rögtön 3 társaság is hivatalosként hirdette magát, így találomra kiválasztottunk egyet és béreltünk egy taxit. 320 peso volt a hotelig. Kicsit izgultunk, mert a sofőr nem tűnt valami hivatalosnak, kistermetű idősebb bácsi volt nagy szövetkabátban és sállal, fényképes taxiigazolvány persze sehol. Szerencsére korrekt volt és hamar meg is érkeztünk, "rapido y furioso" a hotelhez. Itt már sorakoztak becsekkoláshoz az ismerős európai kollégák, jó helyre jöttünk. A recepciós elkérte a hitelkártyánkat és pin kódunkat, garanciaként be is terhelte a kártyát, de remélem, nem vonják le, mert azóta már kifizettük pesoban a hotelt. Első este egyből dőltünk is be az ágyba, és bár éreztem az időeltolódást, 6-ig így is sikerült aludnom. 

Reggelivel főnök már megelőzött, így egyedül mentem le, és az olasz kollegához csatlakoztam. Ő Spanyolországban volt Erasmuson, így a nyelv neki nem probléma, bár azt mondta, nem ért meg azért mindent. A mexikói ételek viszont neki is ismeretlenek voltak, így nem tudott tanácsokat adni ezen a téren. Próbáltam zöld szószos sertést, ami fura volt. A szósz savanyú volt és csípős. Ettem babpasztát tortillával, ami viszont ízlett, és lehetett csinálni jó kis zöldség-gyümölcs turmixot. 

A nap első programjaként váltottunk pesót és kifizettük a hotelszobát. Utána sétálni mentünk. Kiderült, hogy vasárnaponként átadják a Paseo de la Reforma utat a bicikliseknek, futóknak, görkorisoknak és ezért rengeteg bicajost láttunk, sőt, egyéb programokat is, pl. jógaórát a járda közepén meg hullahopp karikázást. Nagyon hangulatos volt az egész és egészen belelkesedtünk, hogy milyen jó hely ez a Mexikóváros. Láttunk jó sok pálmafát és tágas tereket, mint pl. ezt is:

Felsétáltunk az Antropológiai múzeumig, ahol azonban akkora sor kanyargott, hogy inkább elhalasztottuk egy másik napra a megtekintését. Lehet, hogy minden múzeumban olcsó vagy ingyen nap volt, mert mindegyiknél hosszú, főleg helyiekből álló sor várakozott. Vagy csak nagy múzeum rajongók hétvégenként. 

Nagyon szép napsütéses idő volt, örültem, hogy vittem naptejet, különben leégtem volna nagyon, főleg ennyi gyaloglás után. Vagy az erős napsütés, de valószínűbb, hogy a magaslati levegő (2200 méteren vagyunk!) meg is tette hatását, mert eléggé fájt a fejünk. 

A trendi bicajos sugárúti sétánkat egy másikkal vezettük le, mégpedig Mexikóváros főtere felé vettük az irányt. a Juárez sugárúton a tér felé közeledve hömpölygött a tömeg! Főleg járókelők, de voltak mutatványosok meg Marvel jelmezbe öltözöttek, pl. Vasember, Pókember, Amerika Kapitány. Láttam egy európai arcú Mikulást is. Viszont európainak vagy fehér amerikainak tűnő túristákat nem nagyon szúrtam ki a tömegben, és ez a megfigyelés a későbbiekben is igaz volt, az olyan nyilvánvalóan túrista hotspotokat leszámítva persze, mint pl. a piramisok. Emiatt és a hírekben meg a külügy oldalán olvasott riasztások miatt ezen az utcán sétálgatva már kissé szorongtunk azért, főleg, hogy sugárzott rólunk turistaságunk. Bár szerencsére nem ért minket semmilyen atrocitás, de annyira ismeretlen és idegen volt minden, hogy nem tudtuk teljesen elengedni magunkat a helyiek kavalkádjában. Az is fokozta a diszkomfort érzést, hogy azon helyiek közül akikkel utunk során kommunikáltunk, 98% kizárólag spanyolul tudott. Az volt a legfurcsább, hogy a hotelben megrendezett nemzetközi konferencián az italokat felszólgáló pincér azt sem értette meg, hogy "water". Persze a pozitív oldala ennek az volt, hogy hirtelen óriásit fejlődött a spanyol tudásom, valamint csiszoltam Activity-képességeimet is. :)

Első mexikói éttermünk a főtérre vezető forgalmas sétálóutcán helyezkedett el, és Palacio néven üzemelt. Persze itt sem beszéltek angolul, viszont ügyesen kihoztak nekünk rendelés nélkül egy gyümölcskoktélt (ami nagyon finom volt!) és rábeszéltek minket valami Azték nevű ételre is, amiről azt hittük, leves lesz, mert azok között volt felsorolva, de kiderült, hogy egy kupac rizs egy szelet sajton. Kicsit meglepődtünk, mikor kihozták! :) Viszont szerencse, hogy laktató volt, mert sajnos a főétel egyikünknek sem jött be. Az enyém enchilada jocoque névre hallgatott, és három tortillába csomagolt túrószerű sajtot takart, savanykás halványpirosas tejfölös szószban. A sajtot kiettem, a többi nem ízlett. Főnök húsos quesadillát kért, de elég fura íze volt a húsnak és rágós is volt, szóval aki véletlenül ide téved, annak kizárólag a gyümölcsturmixot ajánlom. Drága is volt, 220 peso körülre jött ki fejenként, ami utunk során a legdrágább ebédünk volt. Mondjuk gyanúsan gyorsan elvitték a számlát fizetés után, így nem kizárt, hogy lehúztak minket... :D

Tovább sétálva a főtérre, a Zócalóra értünk, amely közepén egy óriási mexikói zászló lobogott. 

A tér körül található a Katedrális, amely a legnagyobb Amerikában

rögtön mellette van a Templo Mayor múzeum, amely egy azték ásatási területet ölel körbe, mivel a spanyol hódítók azték templomra húzták fel a katolikust, és a térre néz még a kormányzati épületként funkcionáló Nemzeti Palota. 

Ha már épületeket sorolok, a Juárez sugárúton sétálva láthatjuk a Szépművészeti Palotát, ami ha jól tudom egy színház épület. Szép színes a teteje.

És akkor lassan vissza is értünk a hotelbe, ahonnan rálátni a Forradalom Emlékművére, amit csak terveztünk közelebbről megnézni, de végül csak a rálátás maradt. Az a kupolás az, a pálmafák mögött. :)

Düsseldorfi mini-Tokió: Takumi Tonkotsu & Gyoza

A fenti csodás élményeken felbuzdulva, harmadszor is visszatértem Takumiékhoz, de ezúttal a második éttermükbe, ami a Naniwa szomszédságában található és a teljes neve Takumi Tonkotsu & Gyoza. Hajtott a kíváncsiság, hogy milyenek a rámenen kívüli ételeik, és azért gyozát rendeltem, hogy egyből össze is tudjam hasonlítani a Naniwáéval. Kinézetre ígéretesnek tűnt: 

Szettet kértem, ami mellé rizs és miszó leves járt. A gyoza roppanósra volt sütve, ami tetszett, azonban a töltelék nem volt semmi különös, erősen csalódtam. A gyoza verseny győztese egyértelműen a Naniwa. 

Gyoza után még belefért egy kis desszert egy szomszédos fagyizóban, ahol japánnegyedhez méltóan volt zöldteás maccha jégrém: 

Felvidított és jó zárása volt Düsseldorfi japán gasztokalandjaimnak. 

A dobolás is jól sikerült, megtanultunk egy teljes darabot 3 óra alatt. A kijutás Mönchengladbachba kissé nehézkesebbre sikeredett a tervezettnél, mert az egyik útba eső sínszakaszon valamit munkálkodtak, és még épp időben vettem észre, hogy a kinézett vonat nem megy odáig. Gyorsan megkérdeztem az info pultnál, hogy mi az alternatív útvonal és megtudtam, hogy el kell menni egy másik városig vonattal, onnan pedig pótlóbusz visz majd minket a célba. A bonyodalmak miatt hosszabb lett az út, és sajnos késtem olyan 5-10 percet a workshopról, de szerenécsre elnézőek voltak, és hamar felzárkóztam. A darab címe Kenka daiko vagy eredeti nevén Buchiawase daiko, és állítólag egy 300 évvel ezelőtti tradicionális darab, melyet sikeres halászat után doboltak a Tokió déli részén fekvő Miura félszigeten. A Kenka daiko elnevezést, ami azt jelenti, hogy harcoló dobok, azért kapta, mert agresszívan és erőteljesen kell ütni a darab során a dobokat. Mi is igyekeztünk megfelelni ennek az elvárásnak, és bizonyára sikeresek lehettünk, mivel az utolsó ismétlő játékunkat egy vörösfejű ingerült német bácsi szakította félbe, aki követelte, hogy azonnal hagyjuk abba a pénteki ünnepnapi dobolásunkat, mert az egész környék tőlünk zeng és ha nem állunk le, kihívja a rendőrséget. Így a dobjaink elnémultak, én pedig vonatoztam vissza Düszibe. 

Düsseldorfi mini-Tokió: Takumi

Második napomon Düsziben sokáig aludtam, aztán besétáltam a városba nézelődni. Átsétáltam egy nagy parkon, amit annyira megtépázott júniusban egy vihar, hogy a nagy része le volt zárva, mert több fa is kifordult a helyéről. Itt érdekesség volt a fénycsövekből álló padsor, ami este lámpaként is funkcionál. Furcsa lehet fénycsöveken üldögélni. Sajnos a lezárt részen voltak a padok, így kipróbálni most nem volt alkalmam őket. 

A Königsallee volt a fashion street, sok érdekes embert láttam arra, de ami miatt említem most, az a szuper könyvesbolt, ami rajta található, a Mayersche Buchhandlung. Ezt Chihiró ajánlotta, mivel kellemesen el lehet üldögélni az emeleten az ablak mellett, és nézni a Königsallee szereplőit. De a könyvesbolt nem csak emiatt volt jó, több emeletes volt, és a kávézó emeletén túl egy másikon is találtam ablak melletti ülőhelyeket olvasgatásra, sőt itt kényelmes piros fotelek várták az olvasni vágyókat. Volt egy egész nagy angol részleg, és ami még nagyon tetszett, de sajnos túlkoros voltam hozzá: a -1 szintre egy kanyargós csúszda is vezetett, és ott voltak a gyerekkönyvek és játékok. 

Nagyon hangulatos volt a hely, sokáig elidőztem itt. 

Másik uticélom természetesen a japánnegyed volt. Tegnap ott ettünk ugyan, de kocsival mentünk és este, így akkor nem sokat láttam belőle. Nappal kissé csalódtam a méreteiben, mert igazából csak az Immermannstrasse tartozott bele és pár keresztutcája. Valamiért nagyobbnak képzeltem. Bementem egy könyvesboltba és egy japán ABC-be, aztán megkerestem a Takumi éttermet. 

A Takumi teljesen olyan volt, mintha Japánban lenne, csak pár német felirat és pár német alkalmazott árulkodott földrajzi elhelyezkedéséről. 

Késői ebéd és korai vacsora idősávja lévén, egyből kaptam helyet a látványkonyha pultjánál, ahol még látvány is volt egy helyes japán szakács személyében. :) Természetesen miszó ráment rendeltem és természetesen japánul, mivel az sokkal jobb, mint a németem. A kihozott levessel együtt meg is kaptam a számlát, lefordítva, egy kis táblához kapcsolva, mint Japánban. A miszó rámen tökéletes volt. Ahogy ezt írom is összefut a nyál a számban az emlékétől. Így nézett ki: 

A leves pont jó volt, nem sűrű, nem tömény, a tészta pedig szintén remek állagú. Azt olvastam, hogy a Takumi rámenje Sapporó rámen, amit eddig is kedveltem. Ha nagyon muszáj, egyedül a húsba tudnék belekötni, volt egy kis füstös mellékíze, ami nekem nem ízlett annyira. De ez csak apróság, a miszó rámen versenyt nálam a Takumi nyerte, még akkor is, hogyha drágább árfekvésű kicsit. (Ha jól emlékszem, 10 euró volt a leves.)

A rámen mellé rendeltem még karaagét is (olajban ropogósra sütött csirkefalatok), egy másik blogos ajánlása alapján, és nagyon finom volt az is, tényleg.

Annyira jó volt a hely, hogy még egyszer visszamentem oda Düsziben töltött időm során, és kipróbáltam egy nem-miszó alapú, hanem sima leveses shio ráment is, és mivel már bíztam a tészta minőségében, tsukemen ráment rendeltem, aminél külön van a lé és a tészta, így ni: 

Ez is nagyon finom volt, nem csak a miszó rámen versenyt nyerte így nálam a Takumi, hanem a rámen versenyt úgy általában, legalábbis Európában. 

Düsseldorfi mini-Tokió: Naniwa noodles & soups

Egy amszterdami japán ismerősöm egyszer azt mesélte, hogy sok ott élő japán Düsseldorfba jár át ráment enni, mert ott nagyon jó japán éttermek vannak. Később utána olvastam, és megtudtam, hogy Düsseldorfban van Európa harmadik legnagyobb japán-kolóniája, mert sok japán cég képviselteti ott magát. Ami pedig a ráment illeti, két étterem neve volt visszatérő az értékelő oldalakon: a Naniwa és a Takumi.

A fentiek után alig vártam, hogy egyszer arra vessen a sors, hogy végre finom miszó ráment ehessek ismét Európában. 

Erre adatott is alkalmam, ugyanis a nyári taikós workshopot tartó Tokara csapat a Düsseldorftól fél órai vonatútra található Mönchengladbachban hirdetett három órás workshopokat. Mivel már épp kezdtem hiányolni a velük való dobolást és ugye a helyszín a fenti okokból kifolyólag amúgy is csábító volt, gyorsan feliratkoztam egyre és így történt, hogy október 1-jén már a Naniwában szürcsölgettem a miszó ráment. Na de ne siessünk ennyire előre, először mesélek még pár szót vendéglátómról, Chihiróról. 

Hogy beleférjek egy alacsonyabb költségkeretbe és új barátokat szerezzek, ismét a Couchsurfing szolgáltatását vettem igénybe. Egy Düsseldorfban (továbbiakban Düszi) élő japán lány jelzett vissza egyedül időben úgy, hogy fogadna is. Ő volt Chihiró (mint a Miyazaki filmben), és nálam pár évvel idősebb. Nagyon kedves volt, tőle kaptam az eddigi legszimpatikusabb visszajelzést CS-en, és személyes találkozásunknál sem csalódtam. Egész jó környéken lakik Düsziben, amíg vártam, hogy megérkezzen munka után, sétálgattam a környező utcákon és nagyon barátságos zöld övezetnek tűnt, sok babakocsis anyukával és kisgyerekkel, rendezett utcákkal. Amolyan kertvárosszerű, és a városközpont sem volt olyan messze onnan. (A képen egy cigánykerekező szobor a környékről.)

Chihiró befutott estére és körbemutatta a lakást. Főzött teát és csevegtünk kicsit. Megtudtam, hogy 14 éve él Németországban és szereti, kivéve Düszi időjárását, ami alap helyzetben szürke felhős. Szerencsém volt, mert csak az utolsó napomon állt vissza az alaphelyzet, addig szép napsütést élvezhettem. Tea után rögtön indultunk is be a központba vacsorázni. Út közben csatlakozott hozzánk, pontosabban felvett minket kocsival Heidi, Chihiró német barátnője. Heidi is szimpatikus volt, olyan vidáman hangosan nevetős típus (és nem az idegesítő fajtából), aki rád ragasztja a jókedvet. 

Na így kerültem végül a Naniwába, ugyanis Chihiró tudta, hogy japán leves a küldetésem, és ezt választotta nekem. Kiderült, hogy ő még sosem járt itt, mert mindig hosszú volt a sor, ő meg túl éhes, hogy kivárja. Most is volt sor, de nem vészes, és Japánhoz hasonlóan az étterem előtti padon lehetett várakozni és csusszanni egyre közelebb. Közben nézegettük az étlapot és kiválasztottuk a rendelést. Mindhárman menü összeállítást választottunk, az enyém természetesen miszó rámen volt és mellé Chihiró kedvence, amit eddig még nem ismertem, tenshinhan, ami édeskés tojásos omlett takaró volt rizságyon és egész finom. A miszó rámen levese finom volt, talán nekem kicsit erős (nem csípős hanem tömény értelemben), a tészta azonban nem volt a legfinomabb, ettem már finomabbat. Chihiróék menüje gyozát tartalmazott, és az viszont (mivel aranyosak voltak és kaptam kóstolót) nekem nagyon ízlett! Jobb volt, mint amit egyszer Yukával ettem Tokióban. A menüsor 11 euró volt, ha jól rémlik, és a leves magában 8 euró. 

Annyira jól laktam, hogy utána nem is bírtam rámenre gondolni. Egészen másnap délig. :) 

Videódarabkák Japánból! (ha működik)

Ide kattintva lehet (elvileg) megnézni a videóimat.

És itt egy youtube összeállítás az Otaiko Hibike 2014 taiko fesztiválról:

2014.08.16. Achi, Fukui, Nagoya

Az utolsó teljes napom Japánban jó mozgalmasra sikeredett, pont mint az első, így szép keretes zárást adott az utamnak. Reggel Dean és felesége Moe felvett négyünket a ryokannál a bérelt minibusszal, és elmentünk Fukui prefektúrába, Ota faluba, ahol nagy taiko fesztivált rendeztek Otaiko Hibike néven. Achiból kb. 3 óra volt az út kocsival és nagyon hálásak voltunk Deannek, hogy elvitt minket, mert vonattal és busszal körülményes lett volna odajutni, elég eldugott helyen volt. A bejáratnál osztogattak szórólapot, programfüzetet, kis polifoam matracot amire le lehet ülni, legyezőt és ingyen tofu kóstolót. Egy ajándéksor és egy ételsor után balra fordulva elérkeztünk a nagyszínpadhoz, ahol a fellépések voltak. Egy tágas domboldal alján volt a színpad, a nézők pedig a domboldalra telepedve nézték a műsorokat. Sajnos már rögtön az elején eleredt az eső és után alább sem hagyott, sőt csak erősödött. Ezt leszámítva remek fesztivál volt. A színpadon szép nagy odaikók voltak felállítva és volt olyan műsorrész, amikor 250-en doboltak egyszerre a színpadon! Csak úgy zengett a környék! Gondolom, azért is tették ilyen eldugott helyre az egészet. :) Egy darabig a matracomon ülve néztem a bemutatkozó általános és középsulis taikósokat, aztán amikor már kezdett jobban esni az eső, akkor oldalra húzódtam és állva figyeltem tovább a fellépéseket. Nagyon jó volt a színvonal, mindenki nagyon ügyesen játszott. Volt egy középsulis csapat, ahol a fellépők fele hagyományos japán táncokat adott elő dobkíséretre, az is érdekes volt. A szünetekben a standoknál ettem yakitorit, azaz csirkenyársat, ami tipikus fesztivál valamint bisztró (izakaya) eledel. Fincsi volt, 5 darabot adtak egy nejlonzacsiban. Az egyik szünetben a színpadon felállítottak egy asztalt székekkel, és felhívtak 7 férfit. Kíváncsian vártam, hogy mi lesz és kiderült, hogy tofu evő verseny következik! Egy perc alatt kellett megenni annyi tömb tofut amennyit bírt a versenyző. Minden megevett tofu tálját a versenyző mellé pakolták, és minden versenyző mögött állt egy segéd, aki adta neki a következő tálat. Volt olyan férfi, aki négyet evett, az átlag 6-7 volt és az első helyezett hihetetlen mennyiségű tofut nyelt le egy perc alatt, 17 tányérral nyert!! A következő körre hét nőt kértek a színpadra, és bár nem voltam éhes, és tudtam, hogy sok tofut nem fogok tudni megenni, azért reméltem, hogy az előző körben hozott minimumot meg tudom ütni, és hát mikor lesz megint alkalmam tofu evő versenyen indulni, ha nem most? Így gyorsan felszaladtam hetediknek a színpadra. Kicsit izgultam, mert pálcikával kellett enni és a tofu elég puha, puding állagú volt, de így legalább könnyen le lehetett nyelni, lehetett hörpinteni. Sípszóra nekiláttam és 4 tállal sikerült zárnom a versenyt. A nők azonban gyengébben teljesítettek mint a férfiak, az előttem lévők 2-2-3 tállal ettek, de persze nem én nyertem, mert volt egy vékonyka nő aki 10-et fogyasztott el! Nem tudom, hogy csinálta, de biztos nagyon szereti a tofut! :) Jó móka volt, és minden résztvevő kapott egy kis kulcstartót emlékbe, amire rá van írva, hogy Otaiko, úgyhogy elégedetten távoztam. A koncertek maradék részét egy bácsi strandernyője mögött állva néztem, aki teljesen fel volt szerelkezve székkel meg hűtőtáskával és olyan szigorúan nézett mindenkire, hogy senki sem mert elé állni és takarni a kilátást, így teljesen jó helyem volt mögötte nekem is. Az egyik fő fellépő az Amanojaku csapat volt, akiknek tavaly előtt részt vettem egy Exeterben tartott workshopján. Tényleg profik, nagyon jó előadásuk volt, bár pont a műsoruk közepén szakadt le igazán az ég és úgy ömlött az eső, hogy kezdett átázni az ernyőm! Gyorsan be is menekültem a szomszédos VIP sátor alá, ahol a szemfüles dobostársaim már rég elhelyezkedtek az üresen maradt székeken. Én még ácsorogtam egy kicsit, de aztán maguk a szervezők mondták, hogy üljek le nyugodtan, úgyhogy a fesztivál maradék részét a VIP sátorból néztem végig. Amanojakuék után még volt egy csapat, akik először furcsa szalmakalapban doboltak, aztán csatlakozott hozzájuk egy szintetizátoros és egy kis pirotechnika és igazi show-t adtak elő. A végén még tűzijátékot is lőttek fel, de ekkorra már 9 óra lett, és indulnunk kellett vissza. A tűzijáték elhalványuló fényében gyorsan utat vágtunk a parkolóig, ami egy suli földudvarán volt, és eléggé elöntötte az eső, így sárban caplattunk a kocsiig, nagyokat cuppogott a szandálunk. Deanék ismét nagyon rendesek voltak, mert Dorist és Evát elvitték a hoteljukig Fukuiba, minket pedig Nagoyáig a kapszulahotelbe, ahova utolsó estére foglaltam szállást. Frank is oda foglalt, hogy egyszerűbb legyen Deannek minket lerendezni és ez volt az első kapszulahotel élménye. Remélem, tetszett neki! :) Az eső egész végig esett, de azért egész jól haladtunk. Az autópályákon amiken mentünk, a sebességkorlát 80 km/óra volt, ami elég lassú és szinte alig tartotta be valaki. Lendületünk a GPS által becsült utolsó 30 percben tört meg, ugyanis Nagoyához közeledve dugóba kerültünk este fél 12 körül, így a becsült éjféli érkezés helyett végül fél 1-re értünk a kapszulahotelhez.

Az ilyen hotelekben az a jó, hogy direkt arra jöttek létre, ha egy üzletember az esti mulatozás után lekésné az utolsó vonatot, akkor legyen hol aludnia, így késői becsekkolást is elfogadnak. Szépen besétáltunk a szőnyegezett előtérbe, ahonnan a recepciós már tessékelt is ki minket, hogy azonnal vegyük le a cipőnket és zárjuk be a bejárat előtti előtérben lévő kulcsos szekrényekbe. Ezt gyorsan meg is tettük, aztán bejelentkeztünk. Eddig mindenhol minden bejelentkezésnél/regisztrációnál/pénzváltásnál, egyéb ügyintézésnél elkért alap adat Japánban a név, telefonszám, cím. A cím annyira nem muszáj, de a telefonszámot még a Toyota múzeumban is elkérték, amikor béreltem audio guide-ot. Addig kotorásztam Mariko telefonszámát keresve, hogy végül elengedték nekem ezt az adatot, így a becsekkolásos papíron mindössze a nevem szerepelt. Előre kellett fizetni (3700 yen volt egy éjszaka hétvégére), és aztán kaptam még három kulcsot a cipőskulcs mellé. Egyet egy csomagmegőrző szekrényhez, amibe a bőröndöm és a táskám ment, egyet egy öltözőszekrényhez, amibe a ruhám ment és ahol várt egy egyenmelegítő és törülközők, és az utolsó kulcs a női kapszulák közös ajtajához volt, hogy férfiak ne menjenek be. A férfi kapszulákhoz vezető ajtó nem volt kulcsos. Ez a kapszulahotel nem sima kapszulahotel volt ám, hanem Relaxation Spa néven futott, fürdő és masszás emelet is volt benne. A fürdő használata benne volt az árban, és az volt maga a zuhanyzó is, így én is igénybe vettem. A női öltöző és fürdő az alagsorban volt, és egy külön Women Only lifttel lehetett felmenni utána az 5. emeletre, ahol a női és a férfi kapszulák is voltak. Vicces volt, mert az egész épületben mindenki az egyenmelegítőben mászkált. Az 5. emeleten volt egy közös helyiség, ahol mangákat lehetett olvasni, netezni lehetett és onnan nyílt egy játékterem rész is (taikós játék sajnos nem volt). A számítógépeknél becsekkoltam a reggeli járatomra, aztán bemásztam a kapszulámba. Szerencsére az enyém az alsó szinten volt, így nem kellett fellépcsőznöm az emeletre. A kapszula olyan volt, mint a korábbi utam során, azaz szövetrolóval záródott, viszonylag tágas volt, és volt benne tévé. Viszont már elég későre járt, kb. fél 3 lehetett, így most már nem tévéztem, csak bezuhantam az ágyba és aludtam reggel 6-ig. Reggel a melegítőmben kimásztam a kapszulából, lelifteztem a women only lifttel az alagsorba, ott használtam a kikészített fogkeféket és fésűket, rendbe raktam magam, átöltöztem és magamhoz vettem a csomagom. Megjegyzem érdekességként, hogy volt bugyi automata is, de nekem nem volt rá szükségem, így használni nem használtam.

A hotel a természetéből adódóan pont ott volt a vonatállomás mellett, így pár percen belül már a vonaton ültem, először Nagoya pályaudvar, majd a reptér felé. A reptéren vettem még két utolsó onigirit és egy doboz kávét az útra, és helyben elfogyasztottam egy maccha frapuccinot brownie morzsákkal a tetején a Starbucksban, hogy nehogy úgy menjek el Japánból, hogy nem ittam ilyet. :)

A repülőn direkt nem aludtam, hogy könnyebb legyen az átállás. Megnéztem 4 és fél filmet, aztán a leszállás előtti fél órában összebarátkoztam a mellettem ülő japán lánnyal, akit az egyszerűség kedvéért Yukának hívtak. Eddig a legnépszerűbb japán női név (legalábbis szűk ismeretségi körömben) a Yuka és a Mariko. Ez a Yuka beszédterapeuta Nagoyában, velem egyidős és most egy hetes nyáriszünetét tervezte tölteni Londonban. Helsinkiben az átszállásnál még közös képet is csináltuk, aztán megvártam vele a londoni gépre való beszállás kezdetét, mivel az övé fél órával korábban ment mint az enyém és amúgy sem lett volna más dolgom. Ja igen, azt még elmesélem, hogy Helsinkiben az EU-n kívülről érkező utasoknak még egyszer át kell menni egy biztonsági kapun az átszállásnál, ezért kénytelen voltam magamba dönteni az összes nálam levő folyadékot, így a dobozos kávémat is, nehogy kidobassák velem.

Nagoyából Helsinkibe az út valamivel 10 óra alatt volt, de annyira nem volt vészes. Annál inkább szenvedtem a maradék úton Helsinkiből hazáig. Itt már tévé sem volt, így bóbiskoltam és vártam már hogy hazaérjek.

Összességében szuper út volt ez a mostani, sok érdekeset láttam, próbáltam ki, tapasztaltam, új emberekkel találkoztam, szép tájakon jártam, jót doboltam és finomakat ettem. Köszönöm ismét Japán! Remélem, még találkozunk!