Hawaii - odaút (2019.06.23)

Kezdjük az odaúttal. Hosszú. Hawaii jó messze van. Tökéletes párkapcsolat tesztelésére, mert ha az odaút alatt kibírják egymást és nem vesznek össze, akkor biztos alapokon áll a kapcsolat. 

Londonból Los Angelesig a British Airways-el repültem, és az út kb. 11 óra 15 perc volt. A folyosó szélén ültem két pasival egy sorban, ami praktikus volt, mert amíg én legalább 6-szor elmentem wc-re, addig nekem csak kétszer kellett kiengednem őket. Egyébként nem volt semmi különös az úton, nem haverkodtam senkivel, tévéztem meg bóbiskoltam. Kétszer kaptunk enni, egy főételt meg egy reggelit, meg közben jégkrémet és vizet. 

Los Angelesben léptem be amerikába, ami azt jelentette, hogy itt kellett átesnem a bevándorlásos beléptetésen. Először egy ESTA-automatához tereltek, ahol be kellett olvastatnom az útlevelemet, jóváhagynom az adataim, bevallani, hogy nem hoztam be semmi nem megengedettet és nem vagyok terrorista, majd a gép lefotózott és levette az ujjlenyomataimat. Aztán közölte, hogy valami nem oké, ezért menjek az ügyintézőkhöz. Ahova kilométeres sor kígyózott, úgyhogy megrémültem, hogy nem fogom elérni a csatlakozást, mivel utána még fel kellett vennem a bőröndöm és feladnom a Hawaii gépre, aztán átmenni a biztonsági ellenőrzésen. 

Aztán végül feleslegesen aggódtam, mert kb két óra alatt átjutottam minden akadályon és nem késtem le a következő gépet. A bevándorlásos konkrétan semmit nem kérdezett, nem tűntem gyanús migránsnak ezek szerint. Magyarázta, hogy valószínűleg azért nem ismerte fel az arcom az ESTA-automata, mert most léptem be először ESTÀ-val. 

Rutinos utazó vagyok, de ez a los angelesi átszállás kissé összezavart. Miután felszedtem a bőröndöt, nem volt annyira egyértelmű, merre kell vele mennem. Kóvályogtam kicsit a reptér előtt, aztán visszamentem megkérdezni egy kedves biztonságis hölgyet, aki útbaigazított. Közben laza mozdulattal lekaptam a bőröndről a cédulát, mivel, gondoltam a következő járatra újat kapok. Hát hiba volt, mert bár felvettem a bőröndöt, az végig be volt csekkolva a cédulán, ugyan azzal kellett volna beadnom ismét. Szerencsére a checkin pultos lány ügyesen visszavarázsolta rá egy tűzőgép segítségével, és szerencsére közeli kuka híján csak a táskámba gyűrtem be a cédulát, nem a szemetesbe. Ezek után már csak egyszer kértem útbaigazítást, mivel nem találtam a kapuszámom, de még ennyi szerencsétlenkedés is belefért az időbe bőven. 

A Los Angeles-Honolulu útvonal 5 óra 45 perc volt kb. Itt főleg alvást szimuláltam, meg váltottam pár szót a szomszédommal, aki egy fiatal floridai lány volt. Most repült életében először és ment apukáját látogatni, aki hawaiion dolgozik. Nagyon lelkes és barátkozós volt. 

American Airlines-zal utaztunk, ami kissé fapados, mivel a közel 6 óélrás útra csak egy kis zacskó perec és innivaló járt ingyen. Erre nem számítottam, úgyhogy eléggé éhesen érkeztem Honoluluba. Szerencsémre itt elém jött a japándobos Endo házaspár, akiket pár hete ismertem meg egy németországi dobos eseményen, és teljesen szárnyuk alá vettek itteni utam alatt. Ők szerezték az oahui szállásomat is, mivel beajánlottak az egyetemi kampusz kedvezményes árú koleszába, ami 33 USD éjszakánként. 

Szerencsére volt wifi a reptér előtt is, így siketesen megtaláltuk egymást, aztán elvittek étterembe vacsizni. Japán étterembe mentünk, ahol halat, csirkefasirtos nyársat, tofut, kávézselét ettünk, aztán leraktak a kampuszon. A leraktak alatt nem csak azt értem, hogy kiraktak, hanem feljöttek megnézni a szobát is, hogy minden rendben van-e. Szóval nagyon jó kezekben vagyok. 

A kolesz 6 emeletes, de trükkös kialakítású, mert a szobámhoz tartozó közös konyharész a harmadikon van, és innen fél emelettel lejjebb és feljebb vannak a hálószobák. A konyha amúgy fedett terasz, nincs oldalfala, és jó óriási, mint valami főzőiskola. 

A szobám picike, van benne egy ágy, egy beépített szekrény, egy tükör és egy nagy fiókos sarokasztal. Légkondi nincs, csak asztali ventilátor, de mivel megfáztam a repülőúton, nem is hiányzik. A célnak pont megfelel. 

Megyek Hawaiira!

Megyek Hawaiira!!!

Hawaii olyan hely, aminek hallatán szerintem minden magyarnak az egzotikus nyaralás és pálmafák képe ugrik be. A legtipikusabb szimbóluma az olyan vakációnak, amiről csak álmodozunk, vagy beépítjük hétköznapi mondatainkba, mint a kikapcsolódás szinonimáját, "Háváj van!". Én legalábbis így látom, és ezt erősítette bennem az is, amikor a checkin pultos srác elismerően elmosolyodott honolului uticélom láttán, és az útlevél ellenörző rendőr zokon vette, amikor csak úgy odavetettem neki a Honolulut arra a kérdésére, hogy csak Londonig megyek-e. Szerinte úgy mondtam, mintha az iraki Erbilbe mennék (az ő példája volt!), pedig ez többet érdemel, hiszen mégiscsak Hawaii! 

Első állomásom London, ez egy rövid 2,5 órás kitérő. A gépünk persze késik, mint mostanában szinte minden gép szokott, de remélhetőleg elindulunk hamarosan. Ezt az útszakaszt is várom, mert Londonban vár húgocskám, akit jó lesz újra látni! 

Hasznos információ: a bőröndöt addig adják fel, ameddig én kérem. Vagyis, checkinnél lehet választani, hogy fel akarom-e venni Londonban, vagy mehet Los Angelesig, ahol belépek Amerikába. A checkin pultos javaslatára inkább felvettem, mert azt sugallta, nem jó ötlet otthagyni estére, ha ilyen hosszú az átszállási idő (14 óra). 

Heathrow reptéren várt tesóm és együtt bemetróztunk a városba, beszélgettünk egy jót, kaptam fincsi vacsorát, és még aludni is maradt időm, bár azért jóval korábban kellett kelnem, mint amihez szokva vagyok. De most mégsem bántam, mivel...megyek Hawaiira!!

2019.02.17 - utolsó nap, Tokió

Reggel volt egy kis másnaposságom, de ez inkább fejfájás formájában jelentkezett, meg néha rázott a hideg. Szerencsére a gyomrom rendben volt, reggelizni tudtam. Mivel este ment a gépem Tokióból, erre a napra már nem terveztem fesztiválozást, csak a Tokióba bejutást. Shota is reggel indult vissza, úgyhogy együtt mentünk egy darabig. 

Előtte megismertem apuka húgát, aki beugrott köszönni és hozott nekem ajándékot. Otthon néztem csak meg, hinamatsurit ábrázoló 3D-s kihajthatós képeslap volt. Csináltunk közös képet is, aztán elköszönéskor felbukkant Shota nagymamája is egy hátsó szobából. Nagyon kedves volt az egész család, örülök, hogy megismertem őket. Azt mondták, szívesen látnak máskor is. Nem tudom, sejtik-e, hogy az ilyesmit én komolyan veszem!

Tokamachiból visszavonatoztunk Omiyáig, aztán Shota átszállt én meg tovább mentem a végállomásig, Tokyo állomásra. Sajnos nem sikerült lefényképeznem az odafele úton látott szép hegyeket, mivel természetesen most is esett a hó és csak fehérséget láttam. 

Előző este megbeszéltem barátnőmmel Rinnel, hogy 3-kor találkozunk Shibuyában. Addig még volt időm, így először Shimbashi megállóig mentem, ahol beraktam a bőröndömet a csomagmegörzőbe majd ittam egy kávét a Streamer kávézóban, amit egy instagram hozzászólásban találtam. A tulaja ausztrál volt és szép latte artot készítettek, de azért a hokkaidói Morihico kávé nekem jobban ízlett. 

A kávé és a mostani utam során eddig szokatlan tavaszias idő segített kicsit a másnaposságomon, hamarosan újult erővel vágtam neki a francia utcaművész Invader Tokióban elrejtett sarki mozaikjai felkutatásának. A netről lelestem, hogy Shibuya környékén állítólag több is van, ami pont jól jött, hiszen ott volt Rinnel a találkozóm is. Két mozaikot sikerült megtalálnom, a többit sehogy sem leltem, úgyhogy egy idő után feladtam és a Hachiko szobor felé vettem az irányt. Rengetegen voltak Shibuyában így vasárnap délután, reméltem, hogy Rinnel nem kerüljük el egymást. Aztán szerencsére befutott, és elmentünk beülni egy palacsintázóba, ahol nagyon puha pufi amerikai palacsintát adtak. Annyira puha volt, hogy azt ajánlották, két villával együk, hogy maximálisan érvényesüljön a puhaság, ne lapítsa össze a falat szélét a vágás mentén a kés. Így is tettünk, és jóízűen befaltuk a palacsintánkat, egy tűrhető, kb. félórás sorbanállás után. Közben jót beszélgettünk, ajánlgattunk egymásnak sorozatokat. Rin ugyan tud angolul, de hagyta, hogy japánul beszélgessünk, úgyhogy örömömre tovább gyakorolhattam a nyelvet. 

Evés után Rin is csatlakozott a mozaik vadászathoz, és kissé csaltunk, segítségül hívva az internetet, az elhelyezkedési tippekért. Ennek ellenére nem lett több mozaikom, mivel úgy tűnik, Japánban szigorúbb szemmel nézik az utcaművészetet, ami alapból illegális, mint a grafiti. Két mozaiknak hűlt helye volt, egy harmadikat pedig sajnos lefestettek. Jobb lett volna, ha találunk is valamit, de azért a vadászat közben legalább jól szórakoztunk. Aztán Rinnek mennie kellett és én még egyedül mászkáltam kicsit Omotesando és Harajuku környékén. 

Következő megbeszélt találkám a japánban lakó magyar ismerősömmel D-vel volt, aki szerencsémre pont ráért kicsit és volt is kedve összefutni. Remekül logisztikázva Shimbashiban - ahol a bőröndöm hagytam - ültünk be a Torikizoku nevű csirkés kajáldába. Azért is választottuk ezt a Torit, mert innen csak egy megállóra volt a reptérre menő Monorail járat. És azért Toriba mentünk, mert legutóbb is ott ettem vele és akkor nagyon fincsinek találtam, és visszavágytam. Bár már alig maradt nyoma másnaposságomnak, alkoholizálni még nem mertem, így a koccintás elmaradt, de azért jól telt az idő, örülök, hogy D-nek volt rám ideje.

Aztán sajnos eljött a reptérre indulás ideje is, így elköszöntem D-től, felszedtem a megörzőből a bőröndöm, és kiközlekedtem a Hanedára. Ott még erősen gondolkoztam azon, hogy egyek-e egy búcsú rament, de tekintve, hogy az imént kajáltam be a Toriban, úgy döntöttem, ez most nem férne már belém, ha nem akarok egész visszaúton nyögni. 

A gépen megnéztem egy vicces japán zombifilmet, szunyókáltam, aztán félig megnéztem egy másik filmet is. Utitársakkal most nem ismerkedtem, csendes és hosszú (12,5 óra) volt a visszaút. Párizsba hajnalban értünk, olyan 4 óra körül, ami azt jelentette, hogy még aludt a reptéri személyzet nagy része és le volt zárva az átszállás a terminálomra. A 2F-eseket a 2G-re terelték és elkezdtünk jó lassan sorakozni a Schengen beléptetéshez. Szerencsére kényelmesen volt időm az átszállásra, így nem stresszeltem annyira a csiga lassú sor miatt. A lassú tempó arra jó volt, hogy közben beérhetett a 2F-re is pár Schengen beléptető kolléga, ugyanis egyszercsak jelezték (természetesen kizárólag franciául), hogy a 2F-esek kiállhatnak a sorból, járható a tranzit folyosó felőli megközelítése a terminálnak. Gyorsan leszakadtunk és átvonultunk a másik terminálra. Volt egy kis szenvedés a gépen a csomagokkal, mert nagyon tele volt a járat és alig fértek fel a kézipoggyászok, de aztán ügyesen kitetriszezték a dolgot, és a gép hazarepített Budapestre. 

Hát így telt a hófesztiválos Japán utam. Remélem, olvasható lett a beszámoló és van, aki kedvet kapott, ha a halasszakéhoz nem is, legalább Hokkaidóhoz!

2019.02.16 - második nap Tokamachiban

Második napom Tokamachiban hóeséssel indult és szinte egész nap havazott. Mivel sok fesztivál program törölve lett a baleset miatt, és a kinézettek egy része vasárnapra esett, ezért nem volt olyan sűrű a beosztásunk. Kaptam reggelit, aztán lassan összeszedtük magunkat és Shota anyukája elment dolgozni, apukája pedig elvitt minket kocsikázni a hóban. Elmentünk megnézni nappal is a piramisos hóalkotást, és most jó sokan jöttek megcsodálni. Ez lett a díjnyertes, ahogy éreztük. Utána apuka felvitt minket kocsival  egy hegyi úton, szép kilátást mutatni, de sajnos a hóeséstől nem sokat lehetett látni belőle. Normális látásviszonyok között rizsteraszokra lett volna onnan rálátás, így csak fehérség volt főleg, pedig még a síszemüvegemet is felvettem, hátha átlátok rajta. Viszont cserébe megcsodálhattam az autóút mentén a méteres hófalat. 

A városba visszatérve, az egyik fesztivál helyszínen épp mochi püfölés zajlott, amit természetesen ki kellett próbálnom. Eddig ez még kimaradt az életemből, mindig csak néztem. Megállapítottam, hogy ütni nem olyan nehéz, segít a gravitáció meg a taiko gyakorlat, viszont visszaemelni a fakalapácsot már kihívás lesz egy idő után, miután elkezd a massza egyre jobban ragadni! Ütöttem néhányat, begyűjtöttem a külföldinek járó "ügyes!" megjegyzéseket, aztán mentünk tovább, ebédelni.

Ebédre soba tésztát ettünk egy neves helyi étterembe, a Kojimayába, tekintva, hogy Tokamachi nevezetes étele a soba. Természetesen fincsi volt minden, és bentről hangulatos volt nézni a széles üvegablakon át, ahogy egyre nagyobb pelyhekben esett a hó a fehér tájra. Érdekesség volt, hogy az étkezés végén a maradék szószos tálat felöntötték kérésre azzal a vízzel, amiben a tészta főtt, és levesként lehetett iszogatni. 

Ebéd után sziesztáztunk otthon, aztán Shota húga volt a fuvarfelelős és bevitt minket a fesztiválra. Az új művelődési házba mentünk, ahol végignéztem egy fénykép kiállítást az előző évek nagyszínpadi hóalkotásáról. Volt közte pár igazán lenyűgöző, ahol a hóépület második emeletén is álltak fellépők. 

A művház szinpadára szervezték át idén a baleset miatt a nem törölt színpadi fellépéseket, de oda nem fért be mindenki, ezért az előtérben is vetítették a bent zajló eseményeket. Leültünk nézni egy kicsit, aztán egész sokáig ottragadtunk. Először énekesek léptek fel, egy férfiszoprán majd egy helyi énekesnő, akinek úgy csillogott a ruhája, hogy szinte vakító volt. Aztán jöttek a "monomane" humoristák, akik hírességeket utánoznak. Az egyiket még én is ismertem, és azt is, akit utánzott. Persze a legtöbb utánzott ismeretlen volt, ezért kénytelen voltam a mögöttem lelkesen kommentáló pár véleményére hagyatkozni műsor közben, miszerint az utolsó előtti fellépő különösen tehetségesen utánzott. Volt egy Jackie Chan utánzó is, aki felhívott a színpadra két önként jelentkezőt, akikkel verekedős jelenetet adott elő, amik végén szép hátraszaltós eséseket produkált. A második felhívott kisfiúval kicsit nehezen sikerült összehozni a jelenetet, vagy négyszer újrakezdték. A kisfiú ennek ellenére nagyon lelkes volt és még egy másik fellépőnél is láthattuk a színpadon. 

A monomane műsor után otthagytuk Shotával a vetítőt és a gimije udvarán levő fesztivál helyszínre sétáltunk, ahol étel-ital standok voltak. Megkerestük a szülőket, akiket egy pálcikára húzott grillezett sós halas és szakés standnál találtunk meg. Rendeltek nekem is halat is, szakét is, melyből az utóbbi nagyon helyi volt, ugyanis egy darab mini és csúnya szárított hal figyelt mindenki poharában. Az ital kajikazake néven futott, ami a kajika és a szake szavak összevonása. A kajika a csúnyahal neve. A hal kizárólag íznek volt benne, nem evésre. Kicsit éreztem a halízt, de egyébként jól elnyomta az alkohol. 

Shota közben elment egy barátjával inni, én meg a szülőkkel iszogattam tovább. Az asztalnál ültek ismerősök és ők is csatlakoztak a társalgáshoz. Az egyikükről megtudtam, hogy a polgármester felesége, Noriko. Egyszer kiálltam a szakadatlan hóesésbe megnézni a tüzijátékot, amit szívecskékkel, mosolygós arcokkal meg hóemberekkel fűszereztek. Ez volt első tüzijátékom hóban.

Aztán a standosbácsi zárórát jelentett és bónuszként szétöntötte az asztalnál ülők között a maradék halasszakét. Így eléggé határon táncoltam a józanság és részegség között a három poharammal. A szülők olyan négyet ittak és eléggé dölöngéltek. Noriko polgármester asszony is nagyon ölelkezős kedvében volt már amikor elköszöntünk. Úgy búcsúztatott, mintha legjobb barátnők lennénk, mókás volt. Aztán elindultunk gyalog hazafelé és anyuka veszélyesen közel dölöngélt néha az úttesthez, ezért gyorsan helyet cseréltem vele és befelé tereltem. 

Öt perc séta után kijelentették, hogy éhesek és bedölöngéltek egy ismerősük bárjába. Hát itt a menüvel kihozott halon kívül nem sokat ettünk, ugyanis anyuka bevonult a mosdóba és amikor előjött, már fordult is vissza megint. Apuka felhívta Minorit, hogy jöjjön értünk, mert nem fog menni gyalogosan a maradék 5 perc táv sem. 

Minori gyorsan megérkezett, aztán anyuka is összeszedte magát és beültünk a kocsiba. Szerencsésen hazaértünk és előre mentem fürdeni. Mire visszatértem a nappaliba jelezni, hogy készen vagyok, mehet a következő, már csak Minori volt ébren, mindkét szülő kidőlt a kotatsu alatt. Én is távolinak érzékeltem kicsit a világot, úgyhogy gyorsan eltettem magam másnapra. 

2019.02.15 - vonatozás és Tokamachi

Fájó szívvel elhagytam a luxus kapszulát és megkezdtem a vonatozós napomat. Végig volt helyjegyem, mivel nem volt kedvem kockáztatni, hogy órákig ácsorogjak rosszabb esetben. Az első szakasz Hakodate és Shin-Hakodate-Hokuto között volt, ahonnan a shinkansen indult. Ez csak rövidke 20 perces út volt, így a Szapporóig utazó kínai pár nem sokáig élvezhette, hogy helyet cseréltem egyikükkel, kivéve, ha az utánam érkező is hasonlóan rugalmas volt. A második szakasz már gyors shinkansen volt, a Hokkaidó és Tokió között közlekedő Hayabusa nevű. Én nem mentem végig, csak Omiyáig, ami olyan fél óra lehet Tokiótól. Ezt az utat pontosan 3 óra 52 perc alatt tettük meg, szinte nesztelenül suhanva. Azt viszont nem mondanám, hogy nem éreztem a sebességet, mert a folyósón mászkálva eléggé dülöngéltem azért. 

Omiyában egy másik shinkansenre szálltam, ez már ismerős volt, mivel Sado szigetre is ezzel utaztam tavaly. Az oldalán toki madarak reültek, ő volt a Max Toki shinkansen és 1 óra 2 percet utaztam rajta, Echigo yuzawa állomásig. A JR bérletem csak idáig volt érvényes, ezért itt ki kellett mennem jegyet venni a legutolsó szakaszra. Ez 650 yenbe került, ami nem vészes. Közben ismét visszatért a hó. Ahogy haladtam délre, úgy fogyott el, Omiyában kifejezetten kellemes idő volt, aztán nem sokat láttam a tájból, mert a második shinkansen hegyek között haladt, így főleg alagútban voltunk. Ezért is volt érdekes, hogy a hó egyszercsak ismét ott termett. 

Echigo yuzawából egy kis helyi személyvonat közlekedett Tokamachiba, 32 perces útvonalon. Sajnos rossz oldalra ültem, mert itt már nem alagútban mentünk és a jobb oldalon volt a lenyűgöző hegyes völgyes táj. Sípályákat is láttam, meg szánkózó gyerekcsapatot. Sebaj, elterveztem, hogy majd a visszefele úton csinálok képeket, de most nem volt kedvem feladni az ülőhelyem. 

Tokamachiban Shota nevű ismerősöm szüleinél volt a szállásom, akit észt barátnőmön ketesztül ismerek és tavaly kalauzoltam Budapesten. Úgy volt, hogy Shota, aki amúgy Tokióban lakik, is pénteken jön haza a hófesztiválra, amit már vagy 10 éve látott utoljára, és majd talizunk az állomáson, viszont kicsit csúszott a programja ezért én háromnegyed órával beelőztem. Az utazó SIM-kártya most különösen hasznos volt, mert tudtam végig kommunikálni Shotával, aki szólt, hogy anyukája kijön elém az állomásra. 

Így is lett, Shota anyukája már ott várt és hazavitt kocsival. Közben mentegetőzött, hogy vidéken laknak. Shotáék háza egy régi japán ház, tatamival, faragott ajtófélfával, és mobilklímával. Ez azt jelentette, hogy alapból hideg volt a házban, ahol épp nem ment a villanyrezsó. A nagyszobában pedig a korábbi útjaim során megismert aztal alatt melegítős kotatsu várt, és mandarin az asztalon. Nagyon tipikus japán téli szobakép. Anyuka gyorsan beterelt a kotatsu alá, és kínált kávéval meg mochival, aztán visszamentünk az állomásra Shotáért, majd megismerkedtem apukával is, és Shota hugával, Minorival. Aztán anyuka megmutatta a szobámat, ami Shota öccséé volt, aki Kiotóban lakik. Hárman vannak testcérek. Lecuccoltam, utána hamarosan elindultunk is hófesztiválozni. 

Az itteni hófesztivált is most rendezték meg 70-edszerre, csakúgy mint a szapporóit, azonban a hetven év alatt most először fordult elő komoly baleset a készülődés során. A legnagyobb hószobor és nagyszínpad építésekor egy hetvenes évű bácsi életét vesztette körülbelül akkor, amikor én Japánba érkeztem. Emiatt nem épült fel a nagyszínpad, veszélyesnek nyilvánították és törölték az oda tervezett hókarnevál részét a programnak, ami pedig a leglátványosabb lett volna. Így jártam. Persze hogy sajnáltam, hogy elmarad a teljes műsor, de azért a maradékra is kíváncsi voltam. 

Beszéljünk először a hóról. Azt mondják, Tokamachiban esik a legtöbb hó Japánban. Én ezt el is hiszem, mivel péntek estét kivéve, végig havazott, amíg ott voltam, szép óriás pelyhekben. Fel is vannak készülve a hóra rendesen, a csatorna elvezeti az olvadt havat, és a vonatsíneket meg egyes utakat mini szökőkutak locsolnak, hogy ne álljon meg rajta a hó. Itt is láttam Otaruban is használt járdahókotrókat, meg egyéb jégtörő eszközöket. Maga a hó kicsit vizes fajta, ami miatt nagyon könnyen formázható, viszont jó kemény is. Hógolyózni fájna vele, de hószobrok faragására ideális.

Visszatérve a fesztiválra, az elhelyezkedése Szapporótól eltérően kiterjed több területre. A hószobrok és vásárok elszórve helyezkednek el a környéken, ezért gyalogosan nem lehet jól bejárni. Vagy kocsi kell hozzá, vagy a helyi buszjárattal kell körbemenni. Mi befizettük magunkat egy nem hivatalos hószobor túrára, egy Michiko-san nevű 72 éves néninél. Ő volt a főszervező, és a résztvevők valamilyen úton módon hozzá kapcsolódtak, úgy jöttünk össze. Mi úgy jöttünk a képbe, hogy Shota anyukája egy hobby muzsikus-csapatban volt Michiko-sannal, olyan arcfestős maskarás jellegűben, amiről Sado szigeteki beszámolómban már írtam. Shota mutatott róluk képet és mókásan néztek ki. A csapat kb. 22 fős lett, és nekivágtunk a busztúrának. A túradíjban volt egy sör vagy tea, két házi rizsgombóc és csoki is és olyan 3 óráig tartott, mivel időbe telt egyik helyről átgurulni a másikra. Helyismeret nélkül, nem hiszem, hogy megtaláltam volna az összes szobrot, mert eléggé el voltak rejtve, például egy ház vagy hegy mögötti réten. A legtöbbön még az utolsó simításokat végezték gőzerővel az építő csapatok. Még egy óra volt a zsűrizésig, nagyon iparkodtak. Az tetszett az itteni alkotásokban, hogy 3D-s volt mindegyik, a nagyok is. Szapporóban a katedrálison és instant ramenen kívül a nagyok hátulja lapos hófal volt, és abból nyúltak ki a részletek. Tokamachiban viszont akár sétálni is lehetett volna a részletek között. Volt egy mini falurész, 4-5 házzal, híddal, várral, fákkal, az utcán lány kiskutyával. Ez volt a kedvencem addig, amíg el nem értünk az egyiptomi témájú piramisos alkotáscsoporthoz. Itt volt szfinx, fáraó, piramis téglákat hordozó építők és egy már álló piramis is. Nagyon jól nézett ki, és másnap hallottam, hogy persze el is nyerte az első helyezést. 

A túrát élveztem, mert egy nagyon helyi program kellős közepébe csöppentem bele, csak azt sajnáltam kicsit, hogy sötétben van, mert így nem tudtam olyan jó képeket készíteni a szobrokról. A résztvevők is barátságosak voltak, és tetszett, hogy ilyen vegyes társaság. Volt köztük halárus, spanyol tolmács meg kimonó készítő is. Megtudtam, hogy Tokamachi a hófesztiválon túl a kimonóról is híres, és a fesztivál alatt is rendeznek kimonó szépségversenyt. És ha már a helyi programokról beszélünk, anyuka mesélte, hogy négy évente rendeznek művészeti fesztivált is, ahova Japán minden részéről és külföldről is jönnek résztvevők, továbbá márciusban van egy nagyszabású tüzijáték is. Szóval szeretik a rendezvényeket, nem hagyják magukat elhavazódni. Érdekes kis település, és meglepően nemzetközi, van olasz és horvát testvérvárosuk is.

A túra végén Minori szedett fel minket kocsival, és furikázott haza. Anyuka még csinált nekünk udon tésztás levest vacsira, aztán fürdő után várt a meleg futon. 

2019.02.14 - Hakodate

Reggel majdnem elaludtam mert elfelejtettem bekapcsolni az ébresztőt. De szerencsére még működött bennem az időeltolódás, és felébredtem 8-kor. A reggeliig így volt fél órám, ezért a reggeli fürdőzés már nem fért bele. A ryokan reggelim rizs volt, miso leves, saláta, kis főtt halszelet, alga, apróságok és grapefruit. Pont elég, hogy jóllakjak, bár a nattot azért hiányoltam kicsit. 

Összepakoltam, és elvitettem magam a kisbusszal az állomásra. Hárman mentük, úgyhogy legalább most nem csak miattam furikáztak. Az állomáson már gyűlt a kínai ajkú túrista tömeg és mégjobban örültem, hogy van előrefoglalt helyem. A vagonszámot nem találtam meg egyből, de aztán egy kedves peronőr bácsi útbaigazított. 

A Hakodatéba tartó Hokuto vonaton az tetszett, hogy volt a helyjegynek kis tartó az előttem levő szék hátulján, úgyhogy gyorsan bele is helyeztem, nehogy elkeverjem. Kalaúz mondjuk nem jött, és később sem nézte meg senki ezt a jegyet, szóval igazából arra volt, hogy jó helyre üljek. 

Hát, elég hóviharos volt az út Hakodatéba! Néha a hófelhőtől alig látszott a táj. Izgultam, hogy mennyit fogok látni a városból azon az egy napon, amíg ott vagyok, de aztán szerencsére nem esett azért egyfolytában. 

A szállásom ezúttal a Capsule Hotel Hakodate volt, ami az első kapszulahotel Hakodatéban. Nagyon szuper szállás volt, csak ajánlani tudom! A lobby tágas és világos és emellett hívogató. Vannak babzsákok, világtérkép ahol az utazók javasolják az országuk helyi látványosságait, társasok, zongora, gitár. A személyzet nagyon barátságos és lelkes, és a szoba is kényelmes. A luxus kapszulát fizettem, mivel így is olcsóbb volt az összes eddigi szállásnál a 2700 yennel, és ez abból állt, hogy az ágy el volt különítve kis folyosó résszel és asztallal együtt, ezért olyan volt, mint egy mini szoba. A fürdőben volt arctisztító készlet is és járt korlátlan számú törülköző meg pizsi. Valentin nap alkalmából pedig ingyen forrócsokit kaptam.

Becsekkolhattam másfél órával korábban, aztán nekivágtam a városnak. Elsétáltam a piros téglaépületes kikötőbe, ahol ettem egy tűrhető desszertet, aztán felvillamosoztam a Goryokaku parkba, megnézni a csillagalakú erődöt. Felmentem az ottani toronyba és láttam az esti kivilágítást, meg egy mini kiállítást arról, hogyan nyitották meg Japánt Perry kapitány hajói előtt. A Japán elszigetelődést követő nyitás ugyanis a Hakodate kikötőben történt, ezért is építették az erődöt, hogy védje a magisztrátusi irodát. Európai mintára lett tervezve, körülötte vizesárokkal. Télen a víz befagyott és az így keletkezett jéggel kereskedtek, nagy tömbböket vágva ki belőle.

Következőként visszavillamosoztam a kikötőhöz, mert onnan indúlt a felvonó a Hakodate hegyre. Figyelmeztettek, hogy a hóesés miatt nem biztos, hogy jó lesz a kilátás, de szerencsére egész jól rá lehetett látni Hakodatéra a felvonó tetejéről. Állítólag ez Michelin csillagos kilátás, Japán egyik leghíresebb esti kilátása. Jól kirajzolódott Hakodate félszigete, mivel ez a kilátó pont a déli csücsökben van már, és visszanéz Hokkaido felé.

Utána úgy döntöttem, gyalogolok a hotelig. Közben megálltam feltölteni a Suica kártyám, vettem még ki pénzt, és vettem pár ajándékot is. A hotelben mostam egy adagot és egész jól meg is száradt minden. Aztán kidőltem és aludtam. 

2019.02.13 - Noboribetsu, a Pokol völgye

A Little Barrelben is jól aludtam. Eddig csak az első szálláson ébredtem kevésbé pihenten, de ott a párna is kemény volt. Reggelire a vendégházban ettem lekváros pirítóst és banánt, aztán elköszöntem Otarutól és elballagtam a vonatállomásra. Mivel este is esett a hó, nem mindig találtam meg a térkép által jelzett utat, és kicsit én is hókotró lettem a bőröndömmel. A vonatom Szapporó felé picit késett a hó miatt, kemény 9 percet. Felháborító. Természetesen legalább 10-szer elnézést kértek miatta. Sin-Szapporóban szálltam át Hakodate felé és már nem volt ülőhely, ezért a folyosón álldogáltam. A sok óriás bőrönd miatt még kevesebb hely maradt az embereknek, és a későbbi megállóknál már alig fértek fel az újfelszállók.

Noboribetsu volt az én célállomásom és miután ügyesen lenyomakodtam a vonatról bőröndöstül, tanulva a tapasztaltakból, egyből mentem is a helyjegy foglaló ablakhoz, hogy másnap nehogy ne férjek fel. Noboribetsu állomáson lépcsőzni kellett, ezért önkéntes nyugdíjas csomagcipelő bácsik várták az érkezőket, sárga mellényben. Mondjuk nekem nem lett volna szívem nyugdíjas bácsival cipeltetni az óriásbőröndöm. Szerencse, hogy az enyém pici és lehet vele lépcsőzni. Mázlim volt a csomagmegörzőknél, mivel volt még szabad nagyobb szekrény és volt is nálam 500 yen apróban, szóval gyorsan le is csaptam rá. Miután megszabadultam a csomagoktól, vettem buszjegyet egy automatából, aztán megtanulmányoztam a buszmenetrendet visszairányba. Kinéztem a fél 6-ra visszaérő buszt és gyorsan megírtam az esti szállásomnak, hogy akkorra kérem majd a fuvart. 

A Noboribetsu onsen falu kb 15 perc volt busszal. A hely tele volt keletázsiai túristákkal, a hideg és a hóesés ellenére. Azért onsen falu, mert egy aktív vulkán közelében található, tele geotermikus aktivitással (értsd, enyhe kénes zsóriszag és gőzölgés) és ezért minden vize termál víz. Nemzeti park is van a vulkanikus terület körül, ahonnan jól rá lehet látni az egyik kráterre, amit pokol völgyének hívnak. Ez a Jigokudani, (de nem ugyanaz, ahova a majmok járnak fürdeni, az egy másik). A pokol völgye téma végig vonul az egész falun, ami tele van démon/kobold szobrokkal meg szögecses buzogányokkal. 

Mivel egy körül érkeztem, bőven ebédidő volt, ezért gyorsan beálltam egy ramen sorba. Ez az Aji no Daiou bolthoz vezetett, ami népszerűnek nézett ki. A net szerint az ajánlott leves itt a curry ramen és a csípős ramen. A csípősnél kitaláltak olyan kihívást, hogy minden extra kanál csilipor után felszámolnak 50 yent, és aki megeszi a 10 kanáltól felfelé erősített levest, annak felrakják a nevét a dicsőségfalra, mellette jelezve, hogy hányas fokozatot ette. Lehet, módosítaniuk kellene az erősségen, mivel csak amíg ott voltam, három kínai ajkú is teljesítette a feladatot. Szerintem nekik meg se kottyan. Én maradtam a még kellemesen csípős curry ramennél, ami mellé fincsi gyozát is kértem. Jól esett a havas sorbanállás után. Kb. kettőre végeztem az ebéddel és elindultam felfedezni a környéket. Volt egy park három óránként kitörő gejzírrel, és rálátás a pokol völgyre. Sajnos sok túra útvonal le volt zárva a hó és a jég miatt, mint pl a völgybe vezető út is, amit 2019. március 20-ig felújítanak (ha valaki ellátogatna, szerintem ezt követően tegye, hogy egész közel tudjon menni a kráterhez). A kilátóból viszont lenyűgöző volt a táj.

Közben láttam rókát is. Kis cuki japán róka volt, szegényt lerohanták a túristák. Attól nem kell tartaniuk hogy veszett, mert Japánban nincs veszettség, ezért is nehéz behozni házikedvenceket. 

A kilátónál megkértem valakit, hogy készítsen képet, utána cserébe én is csináltam a teljes 8 tagú családról. Aztán úgy tűnik, felcsaptam fotósnak, mert egy malájziai pár is gyorsan megkért, hogy fotózzam le őket is.

Utána felnéztem egy szentélybe, de nem volt annyira különleges. Lefelé eléggé csúszott a lépcső, ezért egy kínai apuka úgy döntött, inkább fenéken csúszik le, családja nagy örömére. Szerintem azért fájhatott neki, mert eléggé bukkanós volt. Én inkább a lépcsőt választottam. 

A látnivalókat követően a Daiichi Takimotokan hotelbe mentem, ami egy óriási puccos drága hotel a pokol völgye mellett. Arról híresek, hogy 7 féle onsen vizű medencéjük van, melyek mind más más jóhatással bírnak az ásványi összetételüknél fogva. Szerencsére nem kell szállóvendégnek lenni, külsősök is befizethetik magukat csak a fürdőbe, 2000 yenért. Így is tettem, és meglepően élvezetes volt az élmény. Rendes japán onsen volt, vagyis külön a női meg a férfi részleg. Csupaszra vetkőztünk és kaptunk egy nagy meg egy kistörcsit. A kicsit be lehetett vinni magunkkal a medence részhez. A medencerész tele volt gőzzel a termálvíz miatt, főleg sziluetteket láttam. Először a szuhanyzóknál megtisztítottam magam, utána végigpróbáltam az összes medencét, mindig elolvasva, hogy melyik mire jó. A legtöbb a vérkeringést serkentette, és volt néhány ami a bőrproblémákra volt ajánlott. Volt egy "termálvízesés", amikor magasból csurgott le a víz és alá lehetett ülni egy jó kis masszázsra. Az egyik medence egy hideg és egy melegvizes körből állt, és ha váltakozva gyalogoltál körbe bennük, jót tett a keringésnek. A benti részben volt még legalább öt kisebb nagyobb medence, különféle hőfokokkal. Az öltözőben utána láttam, hogy a hófokok 38-42 között mozogtak. Persze jó vörös is lettem a végére, de jól esett. Az egyik medence pont a pokol völgyére nézett. Volt két kinti medence is, egy kisebb és egy nagyobb. Érdekes élmény volt ülni a szabadban csupaszon egy medencében, amikor mínusz 5 fok és hó van. A kilátás a havas bokrok és kőlámpás volt. Mázlim volt, mert a nagyobb medencében épp nem volt senki, ezért egyedül relaxálhattam benne. Fél 4-től ennél a medencénél bár is működik, és mindenféle alkoholt meg narancslevet lehet rendelni és iszogatni a medencénél. Mondjuk a termálvizet nem kötöttem volna össze alkohollal, de biztos ők tudják, mi illik hozzá a legjobban. 

Amikor már kezdtem kicsit főni és szétázott a tenyerem, ideje volt elhagyni a fürdőt. Odakint alig éreztem a hideget, és valamiért fagyira vágytam. Így történt, hogy tejes fagyit nyalogatva sétálltam a hóesésben, és nagyon elégedett voltam mindennel. A buszmegállót egy kis információs pultos segítséggel sikerült megtalálnom és pontosan visszaértem az állomásra. A bőrönd begyűjtése után nem sokkal már érkezett is értem egy kisbusz a Hotel Izumiből. 

A Hotel Izumi egy kissé korosodó kopottas ryokan, de amúgy rendesen karban van tartva, csak néhol icit szakadtas a tapéta a wc-ben. Miután levettem a bejáratnál a csizmám, kicsekkolásig nem is láttam viszont, valahova eltűntették. Mivel itt kirúgtam a hámból és teljes ellátást kértem, bejelentkezésnél meg kellett jelölnöm, hogy hánykor óhajtom a vacsit, a reggelit és az állomásra a fuvart. Nagyon praktikus volt az egész. A szobám két fős volt, úgyhogy nekem jó tágas. WC és egy csap volt benne, viszont fürdőszoba nem, mivel ennek a hotelnek is volt saját onsenje. Volt hűtőm, és tv-m is, szóval nagyon kis luxus volt a vendégházakhoz képest. Vacsoráig még bolt másfél órám, így gyorsan átöltöztem a helyi ryokan-köntösbe és lementem felfedezni az onsent. Itt egy belső és egy külső rotenburo medence volt, és megint jó hullámban érkeztem, mert odakint épp nem volt senki. A medencéből nappal a tengert látni, most ott sötétség volt. Viszont megvilágították a környező havas fákat és a hóban kisállat nyomait is láttam, fejem felett pedig az Orion volt és a hold. Rejtett kincs ez a hotel a kilátásávval és kinti fürdőjével! És szerintem nagyon jó áron volt, 9000 yen volt minden étkezéssel együtt ez az egy éjszaka. Örülök, hogy rátaláltam. 

Vacsorára előre kellett választanom foglalásnál, hogy sertés sukiyakit vagy rákot preferálok. Gondoltam, eddigre már biztos jól teleeszem magam tengeri dolgokkal, úgyhogy a sertést választottam. Egy gyertyával fűtött mini jénaiban ott is volt a sertés sukiyakim, viszont azon túl kb. a vacsi 90%-a tengeri herkentyűből állt. Elvégre erről híres a környék, dicsekedniük kell vele. Nem bántam, szépen befslatoztam a sashimit, shrimpet, kagylót, egyebet és ittam rájuk egy kis sört. Furcsamód csak egy márka volt, és nem a Sapporo, ami ott van a szomszédvan, hanem Asahi. 

A kiadós ryokan vacsit tv-zéssel pihentem ki, utána csakazértis lementem egy utolsó fürdőzésre. Elvégre maximálisan ki kell használni a lehetőséget! És de jó döntés volt! Pont esett a hó! Eddig csak a már leesett havas tájat csodáltam a kinti medencékből, mert a pokol völgyénél is pont csak azután esett, miután kiléptem a hotelből. Most kipróbálhattam azt is, hogy ülök a termálvízben, és nézem, ahogy hullanak az arcomra a megvilágított hópelyhek. A teljes relaxálásba kicsit bezavart egy non-stop beszélő kínai ajkú kislány, de egy kis idő után elmentek, és elcsendesedett a környék. Mondanom sem kell, ennyi termálfürdőzés után nagyon jól aludtam.