Melbourne: az utolsó nap

Elérkezett ausztrál kalandozásom utolsó napja, az utazás napja. Összepakoltam és kicsekkoltam a hostelből és beadtam megőrzésre a bőröndöt. Vanessának 2-ig munkája volt, így addig egyedül barangoltam a városban. Ettem tojásos toast-os reggelit, nézelődtem a shopping centerekben, majd kivillamosoztam arra a helyre, ami nekem mint magyarnak a legizgalmasabb, a tengerpartra. Most sajnos szeles idő volt, nem olyan homokban mezítláb sétálgatós, úgyhogy cipőben sétálgattam. Az egyik Tigerair úton olvastam a magazinjukban egy kávézóról St. Kildában, ahol furcsa trendi lattékat és leveket kevernek, és ez volt az uticélom. Megtaláltam a Matcha Mylkbar nevű helyet és a Green Spice nevezetű italjukat rendeltem, amiben olyanok voltak, mint uborka, gyömbér, aloe vera, valami fűszer. Hát...érdekes volt. Remélem, legalább egészségbomba is!

Búcsút vettem St. Kildától és a tengertől és a Federation téren találkoztam Vanessával. A kivetítőn épp az amerikai választás ment élőben. Aggódva néztük az eseményeket, amelyek erősen Brexit emlékeket idéztek. Még hátra volt pár óra a végeredményig és nem akartunk ott ácsorogni addig, így elszakadtunk a képernyőtől és elmentünk ebédelni. Mintha összebeszéltünk volna, mindketten kínai batyura vágytunk, így egy a neten kinézett listán szereplő batyus helyre, a Shandong Mama étterembe néztünk be. Rendeltünk főttet és sültet is. Az utóbbiban kapor volt, ami elsőre elég furcsának hatott, de utána egész megszoktam.

Ebéd után desszert következett, és egy széles kínálatú cukiba vitt el Vanessa. Itt Jonathan is befutott és finom sütiket falatozva próbáltuk megemészteni a friss hírt, hogy Trump lett az elnök. Tippeltünk, hogy biztos Putyin fog gratulálni neki először.

Valóban jól látja az olvasó, utolsó napom nagy részét evéssel töltöttem. Sajnos már így sem fért bele kedvenc angolnás sushim. Aztán 7 óra lett, elmentem a bőröndért, érzékeny búcsútt vettem Vanessától, és felszálltam a Skybus-ra, ami 25 perc alatt kiért velem a reptérre. Ott a biztonsági átvilágítás sem volt hosszú, hamar átjutottam. Kilépéskor ki kellett tölteni még egy kérdőívet, amit be kellett dobni egy ládába, aztán már csak a beszállás volt hátra. Mázlim volt, mert a Melbourne-Doha járaton nem ült mellettem senki! Így szinte business osztályos kényelemben utazhattam. Hátrébb is egész szellősen ültek, többen is jól jártak.

Dohába pont úgy érkeztem, hogy mire megtaláltam a kaput, épp kezdődött a beszállás, így nem kellett várni. A vízum és útlevél ellenőrzést érdekesen a beszállással egybekötve oldották meg. Előttem kérdezgettek valakit, hogy ha csak 1 napra utazik Budapestre, miért 11 kilós a csomagja. Kíváncsi vagyok, felengedték-e végül az illetőt. A második gépen a középső ülés volt üres, úgyhogy ez is jól jött ki. Viszont pont nem adták azt a japán filmet, amit a másik gépen leszállás előtt kezdtem el nézni, ezért nem tudtam folytatni. Otthon majd kénytelen leszek levadászni, mert kezdett izgi lenni. Dohából az út fentről változatos volt, tenger, sivatag, kopár hegyvidék, havas hegylánc, és nem repültünk olyan magasan, hogy a felhők kitakarnák a kilátást. Örültem, hogy ablaknál ülök. Nem mondom, hogy szuper kellemes ilyen távokat repülni, de nem volt olyan vészes azért, bár túl gyakran ha gazdag lennék sem vállalnám. 

Hogy visszatérek-e még Ausztráliába, nem tudom. Mindig Új Zéland izgatott jobban, de kellemesen csalódtam, sok szépet láttam, és tudnék még mit nézni ott is, és nincs rendes jenguru képek sem, szóval nem kizárt. Ha máskor nem, talán Vanessa esküvőjére egyszer, majd meglátjuk. Minden esetre, jó kikapcsolódás volt!

Melbourne: állatvilág

Fél 11-re az utazási irodában voltam, és vártam a kirándulásunk kezdetét. Kicsi a melbourni turistavilág, ugyanis rögtön összefutottam egy ismerőssel, a holland lánnyal, akivel az ingyenes városi sétán beszélgettem. Ő is összefutott még egy utastárssal, akit a hosteljéből ismert. Összesen 16-an voltunk, ismét egy vegyes csapat. Volt belga, brit, holland, német, thai, tajvani, kínai. Vezetőnk Darren volt, a nagy környezetvédő, aki indulattal fűtött beszédet tartott a környezetszennyezésről és mindig a brit feleségét emlegette. Természetesen eco-busszal mentünk, amiről azt kell tudni, hogy valami filterrel működik, és ha kigyullad egy lámpa, akkor meg kell állni, és várni 15-40 percig, hogy öntisztuljon. Vagy valami ilyesmi. Előre elnézésünket kérte, ha ez történne, de szerencsére megúsztuk odafelé.

Első állomásunk a Moonlit Sanctuary vadaspark volt. Itt kaptunk nem túl jó virslis ebédet, aztán szabadon mászkáltunk a parkban. Vettem eledelt, és kézből etettem a bátrabb wallaby-ket, amik nevét nem tudom magyarul, de kinézetre kis kenguruk, csak sötétebbek és hegyesebb az orruk. Egész nagy körmük van. Láttam kengurukat is, de nagyon lusták voltak, ők nem kértek a kajából. És voltak egész kicsik is, akik mostanában bújtak ki az erszényből , vagy bentről kukucskáltak. Befizettem a koala találkozásra is természetesen. A vadőr egy hímkoalát hozott, és tett elé egy köteg eukaliptuszt, hogy lefoglalja valamivel, amíg pesztráljuk. Megsimizhettük és körbe is karolhattuk, de ölbefogni nem volt szabad, mert azt több államban megtiltották. Queensland államban még lehet ölbefogni koalát, és a kanadai haverom ki is próbálta. Nekem ez kimaradt, de ölelni is elég volt. Cuki volt és puha szőrű. Szerintem, jól kijöttünk egymással.

A park után egy skanzen-farmra mentünk, ahol láttunk kutyás birkaterelést és birkanyírást is. A bemutató során a kihozott birkát három perc alatt szabadította meg gyapjától a birkanyíró szakember, aki elmondta, hogy évente egyszer kell nyíri egy birkát, így végigutaznak az országon és úgy nyírnak, mint szerződéses idénymunkások. Egy birka megnyírása után, mérettől függetlenül 3 dollárt kapnak és naponta 150-200 birkát nyír egy fő (ha jól emlékszem, és ha jól értettem az erős akcentusát). A skanzen részben 19. századi farmházba lehetett betekinteni és voltak egyéb farmállatok is. Itt elegyedtem szóba szintén egyedül utazó tajvani busztársammal, Sandrával, akivel innentől együtt mászkáltunk és fotóztuk egymást, ha kellett. Jelenleg Szingapurban él férjével, aki üzleti útra ment, ő meg talált a neten szuper kedvezményes (68 ezer forintos) repjegyet Melbournbe és átugrott 5 napra addig, hogy ne otthon unatkozzon.

A farm után, ami egyébként már Phillip szigeten volt, elnéztünk egy kisvárosba enni valamit (fish and chips), aztán elvitt minket Darren a Nobbies-hoz, ami lenyűgöző sziklaszirtes kilátás a tengerre. A part mentén kis fapadlós sétány vezetett, és a sziklán színes szirti növények nőttek. Nagyon szép és vad hely volt.

Utolsó és fő programunk a kis pingvinek partraszállása volt. Ehhez egész arénás kilátókat is építettek és a centerben kijelző számolta vissza az időt a kispingvinek érkezéséig. Fél órával a partraszállás előtt ajánlott kimenni, nehogy lekésse az ember és jó ülőhelye legyen. Itt nem volt szabad fényképezni, nehogy véletlenül vakuzzuk a pingvineket és ezzel zavarjuk őket. Kb. az 5. sorban találtunk helyet Sandrával és izgatottan vártuk az első partraszállót. Nagyon sok kínai volt, és többekre rá kellett szólni, hogy tegye el a gépet. Aztán elkezdődött. A kispingvinek megvárják a szürkületet, amikor már biztonságban érzik magukat a ragadozó madarak elől. Előreküldenek egy-két bátor felderítőt, aztán 6-10-es csoportokban kijönnek a partra, át a homokon és fel a domboldalon, haza a bokrokba. Nagyon cuki volt, ahogy spuriztak a parton. Egész sokan voltak. Miután megfigyeltük egy darabig az érkezésüket, felmentünk az emelt fasétányokra, és követtük a pingvineket a bokrok között. A partraszállásnál messzebb voltak tőlünk, de a a sétányról kb. 30 centi közelségben is láttuk őket. Egyébként maguk a pingvinek sem voltak nagyobbak 30 centinél. A parkolóban táblák figyelmeztettek minket arra, hogy nézzünk a kocsi alá indulás előtt, mert lehet alatta pingvin. Buszunk alatt nem volt egy sem, csak kihajtáskor kellett várni kicsit, mert kettő épp előttünk kelt át az úton.

A visszaút eseménytelen lett volna, csak kigyulladt az a bizonyos eco lámpa, ezért várakoznunk kellett egy benzinkútnál negyed órát. Annyira nem örültünk neki, mert már negyed 12 volt és jó lett volna visszaérni mert kezdtünk elfáradni. Végül éjfél után érkeztünk meg, így jó hosszúra sikeredett a nap, de sok aranyos állatkát láttam, öleltem, etettem, és új ismerősre is szert tettem, így mindenképp megérte!

Melbourne: vásárlás és mozi

A következő nap erős szél volt és borús idő, így városi programot terveztem. Elmentem a japán Daiso boltba, amit már korábban kinéztem magamnak és vettem mosogató hálót meg vákum zacskót. Elégedetten távoztam és mentem szuvenírt nézni, utána kerestem egy itteni Sushi Hub-ot. Nagy örömömre itt is volt angolnás sushi, így azzal jól is laktam. A Federation téri ingyen wifivel kerestem olyan latte helyet, ahol érdekes latte artot rajzolnak és nincs nagyon messze. Egész véletlenül (de tényleg!) egy japán kávézót dobott ki a kereső, a Kuu Cafét. Elvillamosoztam a címre és kérdeztem, hogy csinálnak-e latte artot. A pénztároslány még gyorsan elcsípte a latte art művész tulajnőt, aki cuki oroszlánt rajzolt a kávémra, mely mellé zöldteás tortaszeletet majszoltam, és terveztem a továbbiakat.

Mivel már csak a kedd és a szerda fele maradt a kirándulásomból, és még nem láttam koalát meg nem etettem erszényeseket, mindenképp el akartam menni egy vadasparkba. A környéken három lehetőséget találtam, és a Moonlit Sanctuary tűnt a legszimpatikusabbnak. Viszont a honlapjuk szerint az odajutás tömegközlekedéssel elég problémás, de jelezték, hogy két szervezett túra is útbaejti őket, ezért eldöntöttem, hogy befizetek az egyikre, a Bunyip cég Phillip szigeti túrájára. Ez egy napos túra, reggel 11-től este 11-ig. Így kizárásos alapon csak a kedd volt erre alkalmas, ha nem akartam lekésni a hazagépet. Elmentem az irodájukba és befizettem magam a túrára, ami elvileg elvisz pingvin nézőbe is.  140 dollárba fájt, de ha látok erszényeseket, akkor megérte!

Miután lerendeztem a holnapomat, elsétáltam a botanikus kertbe relaxálni kicsit, mielőtt lemegy a nap, aztán levadáztam egy ingyenwifit a centrumban és megkaptam Vanessa üzenetét, hogy 9-kor találkozunk a mozi előtt. Estére ugyanis terveztük, hogy megnézzük a Doktor Strange mozifilmet. Sikeresen megtaláltam a mozit és megvettem a jegyem. Szabad helyválasztás van, így nem kellett egybe venni őket. Aztán befutottak a többiek: Vanessa, Jonathan és Elven is, azonban kissé későn, mert addigra már csak két szabad hely maradt a filmre. Így végül a John Reacher 2-re vettek jegyet, az enyémet meg szerencsére gond nélkül beváltották, úgyhogy négyen tudtunk mozizni. Egész jó kis akciófilm volt, kellemesen csalódtam. Film közben megtámadott minket egy nagy molylepke, úgyhogy veccelődtünk, hogy ilyen ez az ausztrál mozi élmény.

Melbourne: körséta és kaja

Reggel nem túl frissen vagy üdén, de kimásztam az ágyból és megismerkedtem egyik szobatársammal, Sugarrel Thaiföldről. Végre ő is csak túrista volt és nem munkavakációs. A sminkelésnél felpakolt magára vagy egy kiló sminket, pedig fiatalabb volt nálam és nem volt rejtegetni való ránca sem. Érdekes volt nézni az átváltozást, bár a végét nem vártam meg, mert siettem, hogy elérjem az itteni borravalós városi sétát. Most egy srác tartotta, Courtney néven, ami fura név egy férfinak szerintem, bár lehet, hogy nem így írja. Sokan voltunk és a csapat másik felét Lenny vezette, akinek a magyartudása annyi volt, hogy "Boldog Születésnapot kívánok drága Nagypapa". Erre nem számítottam a tudok pár szót magyarul megjegyzés keretében! Vártam a szokásos káromkodást vagy egészségedrét. Idáig ő a legközelebbi magyar találkozásom ausztráliai utam során.

A séta már ismerős helyeket mutatott nekem, de adott mögé történelmet és ismertetőt, ami jó volt. Megtudtam, hogy Melbourne területét először egy tazmániai birtokos kaparintotta meg az őslakosoktól egy álszerződéssel, takarókért, evőeszközért, egyéb apróságokért cserébe. A birtokos John Batman volt, így a település eredeti neve Batmania lett, és ezért is van sok helyen kiírva a Batman név még mindig. (~Nananana nananana~). Sokat hallottunk Ned Kellyről, akit csak úgy emlegetett vezetőnk, mint Melbourne első hipstere, láttunk szép és kevésbé szép grafitiket, és kiszúrtunk az egyik parkban egy fán szunnyadó oposszumot. A Federation téren pedig épp vasárnapi bolhapiac volt és rezesbanda koncertsorozat. Ide tértem vissza a séta után, hogy megvárjam Vanessát, aki munka után csatlakozott hozzám.

Vanessa elvitt Prestonba, ami olyan 15 perc vonatnyira van a központtól. Itt egy food truck rendezvényre jöttünk, amelynek vega témája volt. Csatlakozott hozzánk Jem és Elven, Vanessa ismerősei, és együtt kóstolgattuk a vega kínálatot. A rizses curry nem volt rossz, de a vega palacsinta annyira nem jött be.

Kaja után beszélgettünk még egy darabig, aztán visszatértünk a városba, és átcuccoltam a bőröndömet Vanessától a hostelbe. Tényleg jó, hogy majdhogynem az utca túloldalán van, nem kellett messzire vinni. Csak a lift sajnos elromlott a hostelben, ezért lépcsőzni kellett kicsit vele, aztán a lépcsőházból alig tudtam kijutni, mert nem olvasta a kártyámat a kártyaolvasó. Szerencsére jöttek hostel-lakók, akik kinyitották nekem.

Kis pihenő után ismét taliztam Vanessával és elmentünk megint rament enni (igen, felettébb változatosan étkezem). Jött Jonathan is, aki aznap cosplayeseket fotózott egy videojátékos rendezvényen, és arról mesélt nekünk.

Vacsi után le kellett sétálni a sok kaját, így elmentünk az oposszumos parkba oposszumnézni. Megint ott voltak, és most többet is láttunk, de nem jöttek annyira közel mint először.

Éjfélre értem vissza a hostelbe, de pont akkor jöttek meg a szobatársaim is, úgyhogy nem volt gond. Most nem horkolt senki (hacsak én nem!).

Cairns: reptér

Ez a nap sajnos reptérnap lett, bár nem így terveztem. A gépem papír szerint 4:50-kor indult delután, de nem volt csak korábbi vagy neccesen későbbi transzferbusz, ezért kb. 2-re kiértem. A kivetítő szerint a tigerair melbourne-i gépe egy órás késésben volt és mivel még korán volt becsekkolni, várakoztam kicsit. Fél 4 körül beálltam becsekkolni, és a pultnál jelezték, hogy hát a gépem bizony késik. Mondom, igen, láttam, egy órát. Mondják, nem, hármat... Első gondolatom az volt, hogy még szerencse, hogy 24 órás a portaszolgálat a hostelembe! Kaptam vouchert is, úgyhogy megnézem, mire tudom beváltani, bár csak kétszer 5 dollár, amiért szerintem nem sok mindent adnak, főleg egy reptéren. De még nincs kedvem bemenni, mert az épületben nyomatják a légkondit, kint meg tombol a 31 fokos nyár, így még élvezem, ameddig tudom. Kár, hogy a kilátás transzferbuszokra és taxikra nyílik, nem a tengerre!

Láttam itt is pár madarat, segítettem egy kétségbeesett ausztrál néninek megtalálni a minibuszát és megfigyeltem, hogy minden ki van írva japánul, sőt, egyszer be is mondták japánul, hogy valaki elvesztett egy kamerát. Vagyis népszerű kirándulóhelye ez a japánoknak, ezek szerint.

A vouchert végül a Burger King ausztrál változatánál, a Hungry Jack's-nél váltottam be egy peri-peri csirkés szendvics menüre. Csak egy dollárt kellett ráfizetni, nem is volt vészes.

Viszont a cairnsi reptér elég elmaradott az előző kettőhöz képest, mert alig volt pár eldugott konnektor mobiltöltésre. Úgy kellett levadászni sarkokban meg asztal alatt, míg pl. Sydney-ben külön usb-s pultrészek voltak mobiltöltés céljára.

Aztán végre beszálltunk és elfoglaltuk helyünket. Mellettem egy idős olasz néni ült, aki végigimádkozta az utat, legalábbis morzsolgatta a gyöngyfüzért. Amikor a kapitány közölte, hogy a melbourne-i időjárás 11 fok az összes utas szinkronban felhördült. Vicces volt. Nehezen válunk meg a jóidőtől.

Melbourne-ben gyorsan felszálltam az első Skybus-ra és fél 2 körül meg is érkeztem a hostelbe. Becsekkoltam és ninja módjára elfoglaltam a helyem a négyágyas szoba egyik felső ágyán. Sajnos valaki nagyon durván horkolt végig éjszaka, amitől sajnos nem sokat aludtam. Remélem, a többi éjszaka nyugisabb lesz!

Port Douglas: esőerdő túra

Amint a cím is mutatja, erre a napra terveztem az esőerdő megtekintését. 8:45-kor vett fel Diane a minibusszal, és ő volt tucatnyi csapatunk vezetője a napra. Szerencsére nagyon szépen érthetően beszélt, nem kellett akcentussal küzdenem. Amúgy örömmel tudtam meg, hogy a csapatunk amerikai tagjának is néha nehézséget okoz az ausztrál akcentus, nem csak én nem értem, hogy mit mondanak. És ő is úgy van vele, hogy kell néha pár másodperc mire leesik, hogy mit mondott az illettő. Amúgy eddig az emberek többségét megértettem, csak párszor találkoztam nagyon erős akcentussal. Na de a mai nap fő témája nem ez, hanem a Daintree esőerdő, amely egyike azon világörökségeinknek, amely egyszerre mind a 4 kritériumnak megfelel ahhoz, hogy természeti örökségnek minősüljön: szépség, veszélyeztetett fajok élőhelye, kulturális érték, tudomány számára értékes (de lehet, rosszul emlékszem a négyre, a lényeg, hogy mindnek megfelel, aminek lehet). Első megállóhelyünk a Mossman Kulturális Center volt. Itt kaptunk reggelire muffint kávét és teát, utána felvittek minket egy másik kisbusszal a sétáló túra kiinduló pontjához. A Mossman Kulturális Center egyik célja, hogy a helyi őslakosoknak képzést biztosítson vendéglátóipari munkákhoz, amellyel el tudnak helyezkedni bárhol Ausztráliában. Ezen a környéken az őslakos törzs a Kuku Yalanji, és a törzsbeliek vezetik az esőerdő sétákat is. A mi vezetőnk Roy volt (volt törzsi neve is, de arra nem emlékszem), akinek köszönhető az egész esőerdő séta ötlete. Nagyon jó kis sétát tartott nekünk. Kezdetnek körbesétáltunk egy tűz körül, amelyen Roy pálma levelet égetett, és magunkra legyeztük a füstöt, miközben Roy helyi nyelven az erdőt kérte, hogy vigyázza utunkat. Ez remek rituálé, mert rögtön a füst rovarriasztóként is szolgál. Roy mesélt cseresznyéről ami megvakít és csak anyatejjel orvosolható, fáról, amelyhez ha sokáig támaszkodsz kiütéseket kapsz, növényről, ami vízzel dörzsölve habzik és remek a szúnyogcsípésre, meg csalánszerű levélről, aminek csípését a pisi enyhíti. Utóbbi találóskérdés volt, amit sikeresen kitaláltam, szóval azt hiszem, készen állok az esőerdei vadkempingre! (ha nincsenek pókok...) Azt is megtudtuk, hogy Roy törzse eredetileg nem használt didgeridoot, és a bumeráng nekik hangszer, amit összeütögetnek. A pajzskészítés azonban náluk is divat. Jó volt hallgatni a bölcsességeket, sajnáltam, amikor vége lett. Elköszöntünk Roy-tól és Diane elvitte a csapatot ebédelni egy az esőerdő szélén elhelyezkedő rezort éttermébe. Nagyon szépen kialakított elegáns teraszos hely volt, kilátással természetesen az esőerdőre. A menü pedig korallzátonyon fogott barramundi, könnyed panírban, vagy csirke. Nyilván a halat választottam, és nem is bántam meg.

Ebéd utáni programunk motorcsónakos kirándulás volt a Daintree folyón, krokodillessel összekötve. Láttunk halakat, madarakat, sok mangrove fát, de bármennyire szugeráltuk a partot, a krokik rejtve maradtak. Kormányosunk az elején beszédes volt, aztán ahogy közeledett az út vége és érezte, hogy krokodiltalanul fog eltellni, elnémult és kínosan érezte magát, mert tudta, hogy csalódottan távozunk. De hát ez van, nem állatkertbe jöttünk, hanem a vadonba. Engem örökké vigasztalni fog, hogy Dél-Afrikában egy nap alatt megvolt a nagy 5. Ezzel szerintem minden szerencsémet eljátszottam állat észlelés terén.

A vizitúra után kaptunk frissítő italt és kekszet, aztán Diane még elvezetett minket a cukornád feldolgozó üzemig, ahol mesélt nekünk az itteni cukornádról, amely Queensland állam második legnagyobb export terméke. Tényleg jó sok ültetvényt lehetett látni út közben.

Végül visszatértünk Port Douglasba, ahol még végigmentünk busszal a főbb látványosságokon, és ezzel végetért a kirándulás. Az esőerdős séta és az ebéd volt a csúcspontja nekem.

Fél 5-re értem vissza a hostelbe és gyorsan strandszerkót öltöttem, hogy még meg tudjak mártózni a tengerben mielőtt lemegy a nap. Úgy rémlett, fél 7 körül van a naplemente, így még volt két órám. Sajnos novembertől kezdődik itt a csípős medúza szezon, ami egész májusig tart. Ez azt jelenti, hogy nagyon nem ajánlott a hálóval elkerített részen kívül fürdeni. Állítólag az itteni medúzacsípés akár halálos is lehet! A figyelmeztető tábla mellett a strandokon egy üveg ecetet is kitesznek, hogy azzal enyhítse a csípést az áldozat. Mindezt megfontolva maradtam a hálón belül, ahol érkezésemkor épp nem fürdött senki. Ez nem vette el a kedvem, és pár perc múlva már mentem is be a vízbe, ami meglepően kellemes meleg volt, pedig a korallzátonyos merülés miatt azt hittem, hideg lesz. Az viszont nem volt kellemes, hogy a hullámok felverték a homokot, így az egész elkerített rész olyan volt mint a kakaó, a homoszemcséktől. Nem volt túl hívogató és deréknél tovább nem is mentem be. Azért elmondhatom, hogy megmártóztam a strandon. Másnap amikor erre jártam reggel 10 előtt, még nem volt zavaros a víz, úgyhogy azért megerősítem, hogy nem mindig kakaó.

Mártózás után csatlakozott hozzám tegnapi kanadai ismerősöm, Simon, és együtt mászkáltunk kicsit a parton, aztán vettünk elvitelre egy pizzát és megettük az öbölnél. Amíg vártuk a pizzát, beszélgettünk egy svéd sráccal, aki most tervezi egy évvel hosszabbítani a munkavakációs vízumját, mert szeret itt lenni. Nem Port Douglasban van alapból, ide csak anyukájával jött, aki eljött meglátogatni Ausztráliában. Ez a hely túl pici ahhoz, hogy sokáig ellegyen az ember. Kivéve persze, ha merülésmániás.

Nekem pont elég volt ez a pár nap, amit itt töltöttem. Holnap irány vissza Melbourne-be.

Port Douglas: merülés

Amikor elterveztem, hogy Ausztráliába látogatok, tudtam, hogy nem mehetek el innen anélkül, hogy ne lássam a híres Nagy-korallzátonyt. Ezért repültem fel Cairns-be, illetve jöttem a kevésbé zsúfolt Port Douglas-be. A korallzátony túra fél 9-kor indult és kb. egy óra volt hajóval az út az első merülőpontig. A Quicksilver társasággal mentem a Silversonic túrára és ők az Agincourt korallzátony 3 ponttján álltak meg velünk merülni, és mindháromnál lehetett látni valami újat. Kaptunk kezeslábas napvédő ruhát, pipát, szemüveget és tappancsot. Elvileg dioptriás szemüvegjeik is vannak, de én elvoltam lencsében. A víz kissé hideg volt, de a látvány miatt megérte és alig akartam kijönni a végén. Nagyon szép időnk volt, így szuper látási viszonyok voltak, a víz olyan tiszta volt mint egy akvárium, és valójában az egész olyan volt, mintha egy óriási akváriumban úszkáltam volna. 40 fajta halat biztosan láttam, de lehet hogy többet is, hiszen vagy 1500 fajta él a korallzátonynál! Voltak igazán aprók, és egész nagyok is, bár talán 70 centis volt a legnagyobb, amit láttam. A fehéruszonyú szirtcápát nem számolom, mert belőle csak egy pici pillantást láttam, mert merülni kellett hozzá és fájt a fülem mélyebbre menni. Egy korall alatt rejtőzött az idegesítő túristák elől és a túravezető mutatta meg nekünk, mert általában ott szokott lenni. A többü cápa még mélyebb részeken volt, így csak a búvárok találkoztak velük. De nem csak a halak voltak változatosak, hanem a korallok is. Hal nélkül is lett volna néznivaló. Volt óriás agy formájú, gömbszikla kinézetű, karfiol, kék, zöld, lengedező, érintésre behúzódó. Láttam óriás kagylót, uborkát, tengericsillagot. Nem unatkoztam! Néhol erősebb volt az áramlat és jobban kellett úszni, de egyébként kellemes kaland volt (leszámítva, hogy kissé megviselt a himbálódzó hajó, túlérzékeny vagyok na). Kaptunk reggelit, ebédet és délutáni falatokat is, mely utóbbit nem merte bevállalni a gyomrom. Az ebéd svédasztalos volt és egész fincsi.

A három merülés után visszatértünk a kikötőbe, ahonnan aztán egy szintén egyedül utazó kanadai utitársammal mentem tovább városnézni.  Felmásztunk egy jó kilátópontba, aztán egy helyiek által használt hátsó úton, ami részben magánkerteken vitt keresztül, lementünk a partra. Itt hozzánk csapódott egy huszonévés izraeli pár és végül 4-en beültünk vacsizni az izraeli srác hostelje melletti bárba. Azért azt választottuk, mert olyan akciójuk volt, hogy az ottani hosteleseknek 10 dollárért adták a T-bone steak-et. A srác megvette mindannyiunknak az ő kedvezményét kihasználva, így jól jártunk és jól laktunk és persze jót társalogtunk mellé. Holnap az esőerdő vár rám!