Érkezés Iidába (2023 április)

A Google térkép utazástervezője szuperjó. Mivel kihívás Kristi barátnőm felé a közlekedés, már előző este is sokat segített, amikor elvezetett a második vonatutam után az első buszom megállójáig, amit nem tudom, hogy találtam volna meg, illetve a létezéséről sem tudtam volna nélküle. Mai nap pedig addig kalibraltam, amíg a sok négyátszallásos opció mellett feldobott egy olyan busz-vonat kombinációt, ahol a vonat úgy váltott háromszor vonalat, hogy csak a neve valtozott, a szerelvény nem, így le sem kellett szállnom közben. De visszatérve a buszokhoz, tegnap három fajtát tapasztaltam. Van amelyikre elől szállunk, érintjük a kártyát és kész vagyunk. Van amelyiknél érintés előtt kérdezik, meddig mész, mert úgy ütik be, mennyit vonjon a kártyáról. Végül van amelyikre hátul szállsz, érinted a kártyát (vagy jegyet húzol), és leszálláskor megint érinted, vagy aprópenzt pergetsz a sofőr melletti gyűjtőbe. Kicsit olyan mint otthon az elsőajtós felszállásos buszok, amit összevissza variálnak. 

Az Iidába tartó helyközi busz a klasszikus helyjegyes volt, bemutattam a mobilomon a visszaigazolást és indultunk. Épp hogy futás nélkül elértem a buszt, mivel Shijuku-ban bolyongtam egy kicsit előtte, annak ellenére a Google azt is megmondta melyik ajtó és kijárat a legpraktikusabb. 

Olyan másfél óra után megálltunk egy autós pihenőnél wc-szünetre, aztán gurultunk is tovább. 

A táj nagyon tetszett, mert hegyek között haladtunk és völgyekre lattunk rá, a távolban pedig havas hegycsúcsok kukucskáltak. Találgattam, hogy vajon melyik lehet a Fuji. 

Négy óra 24 perckor, percre pontosan megérkezett a buszom Iida vonatállomás elé, ahonnan már csak 5 perc séta volt a hotel. A becsekkolás olyan volt, mint ha a reptéren lettem volna, mivel a front előtt automaták sorakoztak, amin lehetett valasztani angol nyelvet is, beolvasta a foglalással küldött QR-kódot, szkennelte az útlevelet, a hotelesnek csak annyi feladata maradt, hogy megmutassa hol van az étterem és a lift, majd mélyen meghajolva várja, hogy becsukódjon velem a liftajtó. Mókás volt. 

A hotelnek ez a szárnya frissen épült, már csak azt kéne kideríteni, mi a hely vonzereje, amihez ekkora hotel kell nekik, mert eddig nem volt egyértelmű. Nem hiszem, hogy Japán első kísérleti körforgalmára lennének ennyire kíváncsiak. Kipakolás után el is indultam felfedezni az igazságot, de a válaszra nem derült fény. Pedig jó erősen sütött a nap, még a napszemüvegemet is előkaptam hozzá. És mivel a maszktól párásodott jobbnak éreztem maszk nélkül megoldani a dolgot. Ehhez kellett kis merészség, mert amióta megérkeztem Iidába, mindenkin masz volt, akit láttam. Nem tudom, hogy ez valami helyi különszigor vagy sem, de sem Zaoban sem Tokióban nem vették már ilyen komolyan a maszk hordást, csak a tömegközlekedésen maszkolgattak, mivel március végén eltörölték a kötelező előírását. Azért is volt fura a maszkosok látványa, mert egyebként nagyon kihalt volt a város, alig volt gyalogos az utcákon, és akkor is ritkán mentek ketten azonos oldalon, így nem fenyegetett a cseppfertőzes senkit.

Felfedezőutam során megtaláltam a 10 évvel ezelőtti rizshantoló automatát, meg megvolt. Felmásztam egy kihalt szentélybe, ahonnan megcsodáltam a kilátást, megnéztem két körforgalmat, ami egyel több volt mint 10 éve, aztán visszasétáltam a hotelbe, mert találkam volt 6-kor az egyik új dobostarsammal, Melindával. Melinda Ausztráliából, Brisbane-ből érkezett. A covid óta még nincs közvetlen járatuk, így Szingapúron át kellett jönnie, kétszer 8 órás úton. Most jár másodszor Japánban, a Tokara csapatot még bem ismerte személyesen, és 8 éve dobol a Toko-ton Taiko tanuló csapatában, ami Tenteke néven fut. Aranyos volt, főleg, hogy reagalt felhívasomra és eljött találkozni és barátkozni. Beültünk együtt egy izakaya bárba, ahol én voltam a nyelvtudás. Szerencsére elég voltam a feladatra, néha kombinálva a Google fordítóval. A pincérnő szuper aranyos volt, és egy rakás extra dolgot hozott nekünk. Kaptunk például általa készített füstölt camambert sajtot, ami markáns füstös ízű volt. A bárpultbál az egyik törzsvendég is küldött nekünk rágcsát. A végén mar azért is jöttünk el, nehogy adjanak még valamit, mert már jól tele voltunk. Azért kaptunk egy sörkupont is tavozáskor, a következő alkalomra. Kívancsi vagyok, mit hoztak volna még, ha tudták volna, hogy ma volt Melinda szülinapja. 

Holnap kezdődik az utam dobolós része! Kíváncsian várom!

Húsvéti sakura nézegetés, 2023 április

Kristi kanapéján nagyon jól aludtam, és talán az időeltolódás miatt, de felpattant magától a szemem még az ébresztőóra előtt öt perccel, így nem vertem fel senkit a koránkeléssel vasárnap reggelén. Összeszedtem magam, elmajszoltam egy rizsgombócot és egy 25 perces sétával indítottam a napot a legközelebbi állomásig. Szép napos idő volt, ezért nem bántam a sétát. Két vonatozás után ismét Ikebukuróban voltam, ahonnan a shinkansenem indult. Mivel még volt sok időm, körbejártam az ízléses pultos gyorsételes szekciót a bejárat mellett, ahol finomabbnál finomabb ételek voltak kirakodva. Még jó, hogy nem voltam éhes, mert nehezen tudtam volna dönteni. Így is rámkacsintott egy ehető virágokkal díszített fánkocska, így megvettem Anett barátnőmnek, akit látogatni készültem éppen. Még mindig volt majdnem egy fél órám, és itt a vonatok (főleg a shinkansenek) általában percre pontosan mennek, ezért nyugodtan ültem le egy picike kávézó kiülőjébe egy reggeli kávéra. A kiválasztott lattém a képen jól nézett ki, és élőben is, viszont élőben sokkal nagyobb volt, vagy 7 deci. Elkortyolgattam, miközben három idős japán néni duruzsolt a háttérben a szomszéd asztalnál. Amikor ketten elmentek kicsit, a maradék néni kíváncsian leszólított és kikérdezett honnan hova kivel mivel megyek. Én nem mertem nagyon visszakérdezni, mert míg válaszolni tudok, az én kérdéseimre adott válaszaot már nem biztos, hogy megértettem volna. Tetszik, hogy az idős nénikék mindig azt feltételezik, hogy a megszólított külföldi fogja érteni a japánt. Már korábban is ezt tapasztaltam. Lehet velük gyakorolni kicsit. Tegnap amikor előre vettem a shinkansen jegyeket, a jegyárus kitartóan bepötyögött minden kérdést a tableten a fordítóba, pedig igyekeztem japánul válaszolgatni. 

A shinkansen elrepített Shiroishizao állomásra, ami egy megálló Fukushima után. Itt már várt rám Anett, aki kellemes meglepetésemre időközben jogsit és kocsit szerzett, így a cuki mini Nissánjával robogtuk körbe a helyi látnivalókat. Anett felvitt Zaora, a hegy felé, mert feljebb még tartott a sakura virágzás. Mutatott szép facsoportokat, parkban, folyómentén, szentély mellett. Ellátogattunk a hotelbe ahol dolgozik, itt játszottunk kétmenetnyi taiko no tatsujin dobos játékot, meglestem a lakását, aztán mentünk finomságokat enni. Zao egyik erőssége a sajt és tejtermékek. Ettünk jó sajtos carbonarát egy aranyos étteremben, aztán a szomszédos tejtermék boltban vettünk tojásformájú édessajtkrémes mochit, kóstoltunk édes tejet, ami olyan volt mint a madártej krémje, és szereztünk be pudingot is. Anett kedvenc sajttortáját sajnos vasárnapra elkapkodták, így az  kimaradt. Rendes onsen most nem fért a programba, helyette vettünk kis törülközőket és az ingyenes lábaztatót próbáltuk ki, ahol ugyanaz a termálvíz folyt. Kellemes meleg volt és néhol sakura szirom is úszott benne. A kalandjaink végén Anett visszavitt az állomásra, búcsútvettünk egymástól és visszasuhantam Tokióba. Nem egy tradícionális Húsvét volt, viszont nagyon kellemesen telt! Kellemes Húsvéti Ünnepeket!

Post-COVID Japán, 2023 április

Hosszabb kihagyás után ismét Japán utibeszámoló következik. Kinyitott az ország, én meg gyorsan be is repültem. Helsinkiből a Fekete tenger felé Hanedára érkezett a gép, 12 óra 39 percnyi repülési idővel. Három film és pár óra alvástettetés után sikeresen landoltunk Japánban. Az úton egy svájci lányka ült mellettem, akivel a hosszú út utolsó 10 percében elegyedtem szóba. Először jár Japánban, a barátját jött látogatni Kiotóba és nagyon izgatott volt. További jó utat kívántunk egymásnak és mentünk sorbaállni. A beléptetés egész gyorsan ment, covid ellenőrzés csak annyi volt, hogy kamerával figyeltek minket egy pultnál, ahogy áthaladtunk. A visit japános applikáción elkészített regisztrációmat sem nézte senki, csak Budapesten a becsekkoláskor az EU vakcina igazolásom. Ami itt kellett, az a két QR kód volt, a bevándorlasos és a vámnyilatkozatos, de akinek nem volt előre, az vagy a gépen vagy ott helyben kitölthette a szokásos papírváltozatot. 

Egy előnytelen fotó és az ujjlenyomatok begyűjtése után bent is voltam, kb 40 perc alatt, amiből 37 a sorbanállás volt. 

A bőröndfelvételnél viszont volt egy kis fennakadás, mert sajnos letörték a nagybőröndöm egyik kerekét és be kellett gyűjtenem róla a jegyzőkönyvet a biztosítás miatt. Az utolsó lépés a vámos rész volt, itt a QR kódot egy gépnél kellett előtte szkennelnem és végiglépegetnem a kérdéseken, ami végén kiírták hogy majd fáradjak a sárga kapuhoz. A sárga kapu viszont a bőröndkinyitós volt, amit pofátlanul ignoráltam (ne nyitogassák a kis sérült bőröndömet, eleged szenvedett) és a kék átengedős kapun mentem át, ami simán át is engedett, és nem csapódott be az orrom előtt szerencsére.

A reptéren begyűjtöttem a japán SIM kártyám, a JR-automatanál a Welcome suica vonatkártyám és bevonatoztam a Monorail-lel a városba. Szombat délután 3 körül volt és egész szellős volt a közlekedés, csak Ikebukuro állomáson kezdett sűrűsödni a tömeg, így egész jól felfértem mindenhova a bőröndökkel.

Útközben az ablakból láttam pár maradék sakuravirágot, de itt Tokióban már nagyjából elvirágzott. 

Ikebukuróban barátnőm Kristi jött elém és beültünk vacsizni, aztán elbumliztunk a lakásáig, ahol Tokióban megszállok. Első Japán étkezésnek igyekeztem nagyon japánosat választani, egy szett menü volt, miso levessel és halas húsos rizstállal. Latszik, hogy igen éhes voltam, mert még képet is elfelejtettem készíteni.

Kristi lakása még egy óra út volt, egy vonat és egy busz átszállással. Sikeresen megérkeztünk, beszelgettünk, ajandékot osztottam, majd kipihentem a hosszú utazást és aludtam egy jót. Feleslegesen izgultam az időeltolódás miatt, simán elaludtam az első este. Itt vagyok Japánban! Kalandra fel!

Hawaii - második nap (2019.06.25)

Mármint második teljes nap. Borús felhős időre ébredtem ezen a reggelen is, de legalább bár nem 5-kor, csak 7-kor. Vagyis igen, még nem álltam át Nóra-ütemezésre, de ez most pont jól jött, mert korábban kezdhettem a napot. Az előrejelzés nem mondott egész napos esőt, úgyhogy úgy döntöttem, kihasználom a száraz órákat és felmegyek a Waikiki strand melletti Diamond Head kráterhez. Bekentem magam naptejjel és elsőként elindultam kávét keresni. Miután sikeresen beszereztem a lattém, a következő zsákmányom egy poke tál volt, ami nyers tonhal darabkákat takart rizságyon, valamilyen általunk választott szósszal. Ez elvileg hawaii étel, de nekem elég japánosnak tűnt.  A jó értékeléseket kapott Ono Seafoods- nál vettem meg, és két ízesítéses kombót választottam, a Hawaiit és a csípős ahit (ahi a tonhal). Helyben nem volt túl sok ülőhely, ezért elsétáltam a közeli Paki parkba és ott ettem meg egy asztalnál, a hátérben a Diamond Head kráterrel, hogy ráhangolódjak. 

A krátert megmászni olyan 2 óra volt odavissza. Útközben láttam mangófákat, szép virágokat, kis gyíkocskákat, és esőfelhőket. A felhők néha esőt is szitáltak, de ez sosem tartott túl sokáig. A szitálás nagyrészt olyan volt, aminél nem tudod eldönteni, érdemes-e hozzá kinyitni az ernyőt, vagy még nem zavaró. Néha azért már zavart és olyankor kinyitottam. Szerencsére a krátermászás alatt pont nem esett (talán picit szitált), úgyhogy nyugisan feljutottam a tetejére, ahonnan szép kilátás nyílt volna az öbölre, ha nem takarja ki egy felhő. Mivel korábban is hamar továbbálltak a felhők, ezért megvártam a tetőn, hogy kitisztuljon kicsit, ami meg is történt, aztán lemásztam. Nem volt nehéz útvonal, közben nézelődtem, lestem a madarakat, díszes felfines kovácsolvas kapukat, és néha a hullámokat a szörfözőkkel. Az út egy része közvetlenül a víz mellett vitt elahol érkezésemre csak úgy spuriztak vissza az óceánba a rákok. Elég ronda fekete rákok voltak. 

Azt nem említettem, hogy a krátert dobverőkkel másztam meg, ugyanis elhoztam őket, hogy  ne kelljen visszamenni értük később a szállásra, ha már eleve a városban vagyok. Azért kellettek a dobverők, mert este 6-kor kezdődött Endoék dobiskolájában egy haladó óra, amire szintén benézhettem. 

Előtte még elmentem vacsizni a Teddy's Bigger Burgers nevezetű helyre, ahol tényleg jó nagy burgereket adtak. Mire eljutottam odáig már elég rendesen zuhogott az eső! Próbáltam úgy mozogni, hogy minél kevesebb részem lógjon ki az ernyőm alól, amíg fel nem fedeztem, hogy a strandon ücsörgéshez magammal hozott polifóm egész jól megvéd az oldalról érkező beázásoktól. Így libbentem be a burgeresbe, ahol rendeltem egy avokádós burgert sültkrumplival. Nem volt rossz, csak kicsit gyorsan kellett megennem, mert már mindjárt kezdődött a dobóra. 

A dobtermet sikeresen megtaláltam egyedül, és beállhattam a bemelegítésre. Utána sajnos nem tudtam nagyon aktív lenni, mivel konkrét darabok gyakorlása következett, de nézni is érdekes volt, ügyesek voltak. Utána az egyik tag hazavitt kocsival, aminek szintén örültem, mivel még mindig eléggé esett. 

A szálláson aztán kiderült, hogy jól leégtem kis foltokban, ahol nem sikerült rendesen bekennem magam, annak ellenére, hogy alig láttam a napot. Veszélyes ez az ózonlyuk! Vigyázni kell nagyon!

Hawaii - első benyomások (2019.06.24)

Szóval az úgy volt, hogy bár a mobilnetet még előtte kikapcsoltam, maga a roaming valamiért nem kapcsolt le, ezért hálózatot fogtam a mobilomon a los angelesi reptéren. A fogott hálózat alapján szépen automatikusan átállt a mobilom a los angelesi időzónára, aztán ott is maradt, miután sikeresen kikapcsoltam a roamingot. Persze ezt valahogy nem észleltem, mivel érkezésemkor honoluluban főleg a tesóm által kölcsönzött karórát használtam első este. Viszont levettem zuhanyzáshoz, és elrejtettem a táskámban, ezért legközelebbi időellenőrzéskor - másnap reggel - a mobilom volt először kéznél, így ahhoz igazodtam. Ez azt jelentette, hogy honolului első napomat a los angelesi időzónában kezdtem meg, ami 3 órával jár Hawaii előtt. Az utazás és időeltolódások miatt egyáltalán nem tűnt fel, hogy valójában nem 8-kor keltem, hanem 5-kor. Ugyan kissé még szürkület volt, de ezt annak tudtam be, hogy borús az idő, hiszen előző este volt egy nagy zuhé is. Így történt, hogy 7 órakor indultam sétára a szállásról, ami kb 50 perc gyaloglásra van a strandrésztől, és közben csodálkoztam, hogy milyen kihallt a város hétfő reggel "10-kor". Waikikiben azért már mászkáltak túristák és kezdtek nyitni a boltok. A kinézett kávézóm, a Sheraton hotel melletti Honolulu Coffe is már nyitva volt, úgyhogy beugrottam egy Hawaiian lattéra és egy tojásos-sajtos szendvicsre. A latte egész édes volt, gyanítom, hogy mézet tettek bele. 

A sétám alapján az alábbi első benyomásaim vannak Hawaiiról. Az egyetemi kampusz különösen, de a város egyéb részei is tele vannak egzotikus növényekkel, szép virágzó fákkal és bokrokkal. Mivel a levegő meleg és kissé fülledt, teljesen olyan, mintha pálmaházban sétálna az ember egy botanikus kertben. Az illatok is olyanok mint egy pálmaházban, kissé nedves fűszeres, trópusi, és néha tényleg van virágillat is a levegőben. Nekem nagyon tetszett és a megfázásomra is olyan volt, mint valami inhalátor. A páratartalom épp csak annyi, hogy ne legyen nagyon zavaróan fülledt, pont határeset. És mint egy botanikus kert, tele van a környék madarakkal. A kilátás az ablakomból fákra nyílik, és csivitelnek rendesen reggelente. 

A városban van buszhálózat, de eddig sétáltam, mert úgy többet látok és ráérek. A buszok elején van lehajtható bicikli tartó, amire két bringa ráfér. Sok a pálma, van minden féle formájú. Sok viszont a hajléktalan is. Feltűnően sokan vannak. Állítólag egyes államok vesznek nekik egy irányú jegyet Hawaiira, hogy megszabaduljanak tőlük, nekik meg kedvező az itteni egész éves meleg időjárás, nincs többé utcán átvészelendő hideg tél. Waikiki környékén a turisták 80%-a japán, emiatt egyfolytában japán beszédet hallok és szinte minden ki van írva japánul is. Meg Honolulu tele van japán kajákkal és boltokkal, szóval olyan, mintha igazából Japánnak egy olyan részén lennék, ahol angol az alapnyelv. Ezt az érzést erősíti nálam az is, hogy taiko órákra is megyek. 

Csak Oahu szigezen van vagy 20 taiko csapat állítólag! A jóval kisebb Kauain is van 3. Jó helyre jöttem, úgy érzem! 

Waikikin szemrevételeztem a strandot, ami szép homokos, pálmafás. A víz azúrkék és a hullámok lágyan fodrozódtak. Így korareggel nem volt nagy tömeg, később meg esős idő volt, úgyhogy még nem tudom, strandidőben milyen a zsúfoltsága. A víz picikét hideg, de szokható. 

Strandlátogatásom után szép lassan visszasétáltam a koleszba, mert Endoék negyed 2-re jöttek értem. Ezen a ponton jöttem rá, hogy rossz időzónában vagyok, mivel gyanús volt, hogy nem érkeztek még meg, pedig már majdnem kétóra. Gyorsan rácsörögtem a feleségre, Chizukora, aki megerősítette, hogy bizony, negyed 2-kor találkozunk.  Gyors telefon ellenőrzés és karóra előketesés után rájöttem a hibámra. 

Így hirtelen nyertem 3 órát, úgyhogy betértem egy Endoék által ajánlott ramenesbe, az Agu ramen bisztróba, ahol kipróbáltam a parmezános ramen specialitásukat, ami egész finom volt. Aztán értem jöttek Endoék és egy tanítványuk, a barbadosi Marley és elkocsikáztunk a remek Taiko rendszámú kisbuszukkal az egyik könyvtárba, ahol fellépésük volt, amit megnézhettem és kicsit segítettem a pakolásnál. 

Este 7-8-ig volt egy középhaladó taiko óra amin részt vehettem, aztán 8-9-ig katsugi okedo óra volt, amit már régóta ki akartam próbálni. A középhaladó órát Kenny Endo tartotta és Oedo Sukeroku darabokat gyakoroltunk. A katsugi (vállon hordozható dob) órát az egyik tanítvány, Shawn tartotta, és saját készítésű gyakorló dobokon játszottunk. Egész jól szóltak ahhoz képest. Élveztem mindkét órát és a végén az egyik tanítvány elhozott a szállásra kocsival, így ismét jó dolgom volt. 

Hawaii - odaút (2019.06.23)

Kezdjük az odaúttal. Hosszú. Hawaii jó messze van. Tökéletes párkapcsolat tesztelésére, mert ha az odaút alatt kibírják egymást és nem vesznek össze, akkor biztos alapokon áll a kapcsolat. 

Londonból Los Angelesig a British Airways-el repültem, és az út kb. 11 óra 15 perc volt. A folyosó szélén ültem két pasival egy sorban, ami praktikus volt, mert amíg én legalább 6-szor elmentem wc-re, addig nekem csak kétszer kellett kiengednem őket. Egyébként nem volt semmi különös az úton, nem haverkodtam senkivel, tévéztem meg bóbiskoltam. Kétszer kaptunk enni, egy főételt meg egy reggelit, meg közben jégkrémet és vizet. 

Los Angelesben léptem be amerikába, ami azt jelentette, hogy itt kellett átesnem a bevándorlásos beléptetésen. Először egy ESTA-automatához tereltek, ahol be kellett olvastatnom az útlevelemet, jóváhagynom az adataim, bevallani, hogy nem hoztam be semmi nem megengedettet és nem vagyok terrorista, majd a gép lefotózott és levette az ujjlenyomataimat. Aztán közölte, hogy valami nem oké, ezért menjek az ügyintézőkhöz. Ahova kilométeres sor kígyózott, úgyhogy megrémültem, hogy nem fogom elérni a csatlakozást, mivel utána még fel kellett vennem a bőröndöm és feladnom a Hawaii gépre, aztán átmenni a biztonsági ellenőrzésen. 

Aztán végül feleslegesen aggódtam, mert kb két óra alatt átjutottam minden akadályon és nem késtem le a következő gépet. A bevándorlásos konkrétan semmit nem kérdezett, nem tűntem gyanús migránsnak ezek szerint. Magyarázta, hogy valószínűleg azért nem ismerte fel az arcom az ESTA-automata, mert most léptem be először ESTÀ-val. 

Rutinos utazó vagyok, de ez a los angelesi átszállás kissé összezavart. Miután felszedtem a bőröndöt, nem volt annyira egyértelmű, merre kell vele mennem. Kóvályogtam kicsit a reptér előtt, aztán visszamentem megkérdezni egy kedves biztonságis hölgyet, aki útbaigazított. Közben laza mozdulattal lekaptam a bőröndről a cédulát, mivel, gondoltam a következő járatra újat kapok. Hát hiba volt, mert bár felvettem a bőröndöt, az végig be volt csekkolva a cédulán, ugyan azzal kellett volna beadnom ismét. Szerencsére a checkin pultos lány ügyesen visszavarázsolta rá egy tűzőgép segítségével, és szerencsére közeli kuka híján csak a táskámba gyűrtem be a cédulát, nem a szemetesbe. Ezek után már csak egyszer kértem útbaigazítást, mivel nem találtam a kapuszámom, de még ennyi szerencsétlenkedés is belefért az időbe bőven. 

A Los Angeles-Honolulu útvonal 5 óra 45 perc volt kb. Itt főleg alvást szimuláltam, meg váltottam pár szót a szomszédommal, aki egy fiatal floridai lány volt. Most repült életében először és ment apukáját látogatni, aki hawaiion dolgozik. Nagyon lelkes és barátkozós volt. 

American Airlines-zal utaztunk, ami kissé fapados, mivel a közel 6 óélrás útra csak egy kis zacskó perec és innivaló járt ingyen. Erre nem számítottam, úgyhogy eléggé éhesen érkeztem Honoluluba. Szerencsémre itt elém jött a japándobos Endo házaspár, akiket pár hete ismertem meg egy németországi dobos eseményen, és teljesen szárnyuk alá vettek itteni utam alatt. Ők szerezték az oahui szállásomat is, mivel beajánlottak az egyetemi kampusz kedvezményes árú koleszába, ami 33 USD éjszakánként. 

Szerencsére volt wifi a reptér előtt is, így siketesen megtaláltuk egymást, aztán elvittek étterembe vacsizni. Japán étterembe mentünk, ahol halat, csirkefasirtos nyársat, tofut, kávézselét ettünk, aztán leraktak a kampuszon. A leraktak alatt nem csak azt értem, hogy kiraktak, hanem feljöttek megnézni a szobát is, hogy minden rendben van-e. Szóval nagyon jó kezekben vagyok. 

A kolesz 6 emeletes, de trükkös kialakítású, mert a szobámhoz tartozó közös konyharész a harmadikon van, és innen fél emelettel lejjebb és feljebb vannak a hálószobák. A konyha amúgy fedett terasz, nincs oldalfala, és jó óriási, mint valami főzőiskola. 

A szobám picike, van benne egy ágy, egy beépített szekrény, egy tükör és egy nagy fiókos sarokasztal. Légkondi nincs, csak asztali ventilátor, de mivel megfáztam a repülőúton, nem is hiányzik. A célnak pont megfelel. 

Megyek Hawaiira!

Megyek Hawaiira!!!

Hawaii olyan hely, aminek hallatán szerintem minden magyarnak az egzotikus nyaralás és pálmafák képe ugrik be. A legtipikusabb szimbóluma az olyan vakációnak, amiről csak álmodozunk, vagy beépítjük hétköznapi mondatainkba, mint a kikapcsolódás szinonimáját, "Háváj van!". Én legalábbis így látom, és ezt erősítette bennem az is, amikor a checkin pultos srác elismerően elmosolyodott honolului uticélom láttán, és az útlevél ellenörző rendőr zokon vette, amikor csak úgy odavetettem neki a Honolulut arra a kérdésére, hogy csak Londonig megyek-e. Szerinte úgy mondtam, mintha az iraki Erbilbe mennék (az ő példája volt!), pedig ez többet érdemel, hiszen mégiscsak Hawaii! 

Első állomásom London, ez egy rövid 2,5 órás kitérő. A gépünk persze késik, mint mostanában szinte minden gép szokott, de remélhetőleg elindulunk hamarosan. Ezt az útszakaszt is várom, mert Londonban vár húgocskám, akit jó lesz újra látni! 

Hasznos információ: a bőröndöt addig adják fel, ameddig én kérem. Vagyis, checkinnél lehet választani, hogy fel akarom-e venni Londonban, vagy mehet Los Angelesig, ahol belépek Amerikába. A checkin pultos javaslatára inkább felvettem, mert azt sugallta, nem jó ötlet otthagyni estére, ha ilyen hosszú az átszállási idő (14 óra). 

Heathrow reptéren várt tesóm és együtt bemetróztunk a városba, beszélgettünk egy jót, kaptam fincsi vacsorát, és még aludni is maradt időm, bár azért jóval korábban kellett kelnem, mint amihez szokva vagyok. De most mégsem bántam, mivel...megyek Hawaiira!!