Post-COVID Japán, 2023 április

Hosszabb kihagyás után ismét Japán utibeszámoló következik. Kinyitott az ország, én meg gyorsan be is repültem. Helsinkiből a Fekete tenger felé Hanedára érkezett a gép, 12 óra 39 percnyi repülési idővel. Három film és pár óra alvástettetés után sikeresen landoltunk Japánban. Az úton egy svájci lányka ült mellettem, akivel a hosszú út utolsó 10 percében elegyedtem szóba. Először jár Japánban, a barátját jött látogatni Kiotóba és nagyon izgatott volt. További jó utat kívántunk egymásnak és mentünk sorbaállni. A beléptetés egész gyorsan ment, covid ellenőrzés csak annyi volt, hogy kamerával figyeltek minket egy pultnál, ahogy áthaladtunk. A visit japános applikáción elkészített regisztrációmat sem nézte senki, csak Budapesten a becsekkoláskor az EU vakcina igazolásom. Ami itt kellett, az a két QR kód volt, a bevándorlasos és a vámnyilatkozatos, de akinek nem volt előre, az vagy a gépen vagy ott helyben kitölthette a szokásos papírváltozatot. 

Egy előnytelen fotó és az ujjlenyomatok begyűjtése után bent is voltam, kb 40 perc alatt, amiből 37 a sorbanállás volt. 

A bőröndfelvételnél viszont volt egy kis fennakadás, mert sajnos letörték a nagybőröndöm egyik kerekét és be kellett gyűjtenem róla a jegyzőkönyvet a biztosítás miatt. Az utolsó lépés a vámos rész volt, itt a QR kódot egy gépnél kellett előtte szkennelnem és végiglépegetnem a kérdéseken, ami végén kiírták hogy majd fáradjak a sárga kapuhoz. A sárga kapu viszont a bőröndkinyitós volt, amit pofátlanul ignoráltam (ne nyitogassák a kis sérült bőröndömet, eleged szenvedett) és a kék átengedős kapun mentem át, ami simán át is engedett, és nem csapódott be az orrom előtt szerencsére.

A reptéren begyűjtöttem a japán SIM kártyám, a JR-automatanál a Welcome suica vonatkártyám és bevonatoztam a Monorail-lel a városba. Szombat délután 3 körül volt és egész szellős volt a közlekedés, csak Ikebukuro állomáson kezdett sűrűsödni a tömeg, így egész jól felfértem mindenhova a bőröndökkel.

Útközben az ablakból láttam pár maradék sakuravirágot, de itt Tokióban már nagyjából elvirágzott. 

Ikebukuróban barátnőm Kristi jött elém és beültünk vacsizni, aztán elbumliztunk a lakásáig, ahol Tokióban megszállok. Első Japán étkezésnek igyekeztem nagyon japánosat választani, egy szett menü volt, miso levessel és halas húsos rizstállal. Latszik, hogy igen éhes voltam, mert még képet is elfelejtettem készíteni.

Kristi lakása még egy óra út volt, egy vonat és egy busz átszállással. Sikeresen megérkeztünk, beszelgettünk, ajandékot osztottam, majd kipihentem a hosszú utazást és aludtam egy jót. Feleslegesen izgultam az időeltolódás miatt, simán elaludtam az első este. Itt vagyok Japánban! Kalandra fel!

Hawaii - második nap (2019.06.25)

Mármint második teljes nap. Borús felhős időre ébredtem ezen a reggelen is, de legalább bár nem 5-kor, csak 7-kor. Vagyis igen, még nem álltam át Nóra-ütemezésre, de ez most pont jól jött, mert korábban kezdhettem a napot. Az előrejelzés nem mondott egész napos esőt, úgyhogy úgy döntöttem, kihasználom a száraz órákat és felmegyek a Waikiki strand melletti Diamond Head kráterhez. Bekentem magam naptejjel és elsőként elindultam kávét keresni. Miután sikeresen beszereztem a lattém, a következő zsákmányom egy poke tál volt, ami nyers tonhal darabkákat takart rizságyon, valamilyen általunk választott szósszal. Ez elvileg hawaii étel, de nekem elég japánosnak tűnt.  A jó értékeléseket kapott Ono Seafoods- nál vettem meg, és két ízesítéses kombót választottam, a Hawaiit és a csípős ahit (ahi a tonhal). Helyben nem volt túl sok ülőhely, ezért elsétáltam a közeli Paki parkba és ott ettem meg egy asztalnál, a hátérben a Diamond Head kráterrel, hogy ráhangolódjak. 

A krátert megmászni olyan 2 óra volt odavissza. Útközben láttam mangófákat, szép virágokat, kis gyíkocskákat, és esőfelhőket. A felhők néha esőt is szitáltak, de ez sosem tartott túl sokáig. A szitálás nagyrészt olyan volt, aminél nem tudod eldönteni, érdemes-e hozzá kinyitni az ernyőt, vagy még nem zavaró. Néha azért már zavart és olyankor kinyitottam. Szerencsére a krátermászás alatt pont nem esett (talán picit szitált), úgyhogy nyugisan feljutottam a tetejére, ahonnan szép kilátás nyílt volna az öbölre, ha nem takarja ki egy felhő. Mivel korábban is hamar továbbálltak a felhők, ezért megvártam a tetőn, hogy kitisztuljon kicsit, ami meg is történt, aztán lemásztam. Nem volt nehéz útvonal, közben nézelődtem, lestem a madarakat, díszes felfines kovácsolvas kapukat, és néha a hullámokat a szörfözőkkel. Az út egy része közvetlenül a víz mellett vitt elahol érkezésemre csak úgy spuriztak vissza az óceánba a rákok. Elég ronda fekete rákok voltak. 

Azt nem említettem, hogy a krátert dobverőkkel másztam meg, ugyanis elhoztam őket, hogy  ne kelljen visszamenni értük később a szállásra, ha már eleve a városban vagyok. Azért kellettek a dobverők, mert este 6-kor kezdődött Endoék dobiskolájában egy haladó óra, amire szintén benézhettem. 

Előtte még elmentem vacsizni a Teddy's Bigger Burgers nevezetű helyre, ahol tényleg jó nagy burgereket adtak. Mire eljutottam odáig már elég rendesen zuhogott az eső! Próbáltam úgy mozogni, hogy minél kevesebb részem lógjon ki az ernyőm alól, amíg fel nem fedeztem, hogy a strandon ücsörgéshez magammal hozott polifóm egész jól megvéd az oldalról érkező beázásoktól. Így libbentem be a burgeresbe, ahol rendeltem egy avokádós burgert sültkrumplival. Nem volt rossz, csak kicsit gyorsan kellett megennem, mert már mindjárt kezdődött a dobóra. 

A dobtermet sikeresen megtaláltam egyedül, és beállhattam a bemelegítésre. Utána sajnos nem tudtam nagyon aktív lenni, mivel konkrét darabok gyakorlása következett, de nézni is érdekes volt, ügyesek voltak. Utána az egyik tag hazavitt kocsival, aminek szintén örültem, mivel még mindig eléggé esett. 

A szálláson aztán kiderült, hogy jól leégtem kis foltokban, ahol nem sikerült rendesen bekennem magam, annak ellenére, hogy alig láttam a napot. Veszélyes ez az ózonlyuk! Vigyázni kell nagyon!

Hawaii - első benyomások (2019.06.24)

Szóval az úgy volt, hogy bár a mobilnetet még előtte kikapcsoltam, maga a roaming valamiért nem kapcsolt le, ezért hálózatot fogtam a mobilomon a los angelesi reptéren. A fogott hálózat alapján szépen automatikusan átállt a mobilom a los angelesi időzónára, aztán ott is maradt, miután sikeresen kikapcsoltam a roamingot. Persze ezt valahogy nem észleltem, mivel érkezésemkor honoluluban főleg a tesóm által kölcsönzött karórát használtam első este. Viszont levettem zuhanyzáshoz, és elrejtettem a táskámban, ezért legközelebbi időellenőrzéskor - másnap reggel - a mobilom volt először kéznél, így ahhoz igazodtam. Ez azt jelentette, hogy honolului első napomat a los angelesi időzónában kezdtem meg, ami 3 órával jár Hawaii előtt. Az utazás és időeltolódások miatt egyáltalán nem tűnt fel, hogy valójában nem 8-kor keltem, hanem 5-kor. Ugyan kissé még szürkület volt, de ezt annak tudtam be, hogy borús az idő, hiszen előző este volt egy nagy zuhé is. Így történt, hogy 7 órakor indultam sétára a szállásról, ami kb 50 perc gyaloglásra van a strandrésztől, és közben csodálkoztam, hogy milyen kihallt a város hétfő reggel "10-kor". Waikikiben azért már mászkáltak túristák és kezdtek nyitni a boltok. A kinézett kávézóm, a Sheraton hotel melletti Honolulu Coffe is már nyitva volt, úgyhogy beugrottam egy Hawaiian lattéra és egy tojásos-sajtos szendvicsre. A latte egész édes volt, gyanítom, hogy mézet tettek bele. 

A sétám alapján az alábbi első benyomásaim vannak Hawaiiról. Az egyetemi kampusz különösen, de a város egyéb részei is tele vannak egzotikus növényekkel, szép virágzó fákkal és bokrokkal. Mivel a levegő meleg és kissé fülledt, teljesen olyan, mintha pálmaházban sétálna az ember egy botanikus kertben. Az illatok is olyanok mint egy pálmaházban, kissé nedves fűszeres, trópusi, és néha tényleg van virágillat is a levegőben. Nekem nagyon tetszett és a megfázásomra is olyan volt, mint valami inhalátor. A páratartalom épp csak annyi, hogy ne legyen nagyon zavaróan fülledt, pont határeset. És mint egy botanikus kert, tele van a környék madarakkal. A kilátás az ablakomból fákra nyílik, és csivitelnek rendesen reggelente. 

A városban van buszhálózat, de eddig sétáltam, mert úgy többet látok és ráérek. A buszok elején van lehajtható bicikli tartó, amire két bringa ráfér. Sok a pálma, van minden féle formájú. Sok viszont a hajléktalan is. Feltűnően sokan vannak. Állítólag egyes államok vesznek nekik egy irányú jegyet Hawaiira, hogy megszabaduljanak tőlük, nekik meg kedvező az itteni egész éves meleg időjárás, nincs többé utcán átvészelendő hideg tél. Waikiki környékén a turisták 80%-a japán, emiatt egyfolytában japán beszédet hallok és szinte minden ki van írva japánul is. Meg Honolulu tele van japán kajákkal és boltokkal, szóval olyan, mintha igazából Japánnak egy olyan részén lennék, ahol angol az alapnyelv. Ezt az érzést erősíti nálam az is, hogy taiko órákra is megyek. 

Csak Oahu szigezen van vagy 20 taiko csapat állítólag! A jóval kisebb Kauain is van 3. Jó helyre jöttem, úgy érzem! 

Waikikin szemrevételeztem a strandot, ami szép homokos, pálmafás. A víz azúrkék és a hullámok lágyan fodrozódtak. Így korareggel nem volt nagy tömeg, később meg esős idő volt, úgyhogy még nem tudom, strandidőben milyen a zsúfoltsága. A víz picikét hideg, de szokható. 

Strandlátogatásom után szép lassan visszasétáltam a koleszba, mert Endoék negyed 2-re jöttek értem. Ezen a ponton jöttem rá, hogy rossz időzónában vagyok, mivel gyanús volt, hogy nem érkeztek még meg, pedig már majdnem kétóra. Gyorsan rácsörögtem a feleségre, Chizukora, aki megerősítette, hogy bizony, negyed 2-kor találkozunk.  Gyors telefon ellenőrzés és karóra előketesés után rájöttem a hibámra. 

Így hirtelen nyertem 3 órát, úgyhogy betértem egy Endoék által ajánlott ramenesbe, az Agu ramen bisztróba, ahol kipróbáltam a parmezános ramen specialitásukat, ami egész finom volt. Aztán értem jöttek Endoék és egy tanítványuk, a barbadosi Marley és elkocsikáztunk a remek Taiko rendszámú kisbuszukkal az egyik könyvtárba, ahol fellépésük volt, amit megnézhettem és kicsit segítettem a pakolásnál. 

Este 7-8-ig volt egy középhaladó taiko óra amin részt vehettem, aztán 8-9-ig katsugi okedo óra volt, amit már régóta ki akartam próbálni. A középhaladó órát Kenny Endo tartotta és Oedo Sukeroku darabokat gyakoroltunk. A katsugi (vállon hordozható dob) órát az egyik tanítvány, Shawn tartotta, és saját készítésű gyakorló dobokon játszottunk. Egész jól szóltak ahhoz képest. Élveztem mindkét órát és a végén az egyik tanítvány elhozott a szállásra kocsival, így ismét jó dolgom volt. 

Hawaii - odaút (2019.06.23)

Kezdjük az odaúttal. Hosszú. Hawaii jó messze van. Tökéletes párkapcsolat tesztelésére, mert ha az odaút alatt kibírják egymást és nem vesznek össze, akkor biztos alapokon áll a kapcsolat. 

Londonból Los Angelesig a British Airways-el repültem, és az út kb. 11 óra 15 perc volt. A folyosó szélén ültem két pasival egy sorban, ami praktikus volt, mert amíg én legalább 6-szor elmentem wc-re, addig nekem csak kétszer kellett kiengednem őket. Egyébként nem volt semmi különös az úton, nem haverkodtam senkivel, tévéztem meg bóbiskoltam. Kétszer kaptunk enni, egy főételt meg egy reggelit, meg közben jégkrémet és vizet. 

Los Angelesben léptem be amerikába, ami azt jelentette, hogy itt kellett átesnem a bevándorlásos beléptetésen. Először egy ESTA-automatához tereltek, ahol be kellett olvastatnom az útlevelemet, jóváhagynom az adataim, bevallani, hogy nem hoztam be semmi nem megengedettet és nem vagyok terrorista, majd a gép lefotózott és levette az ujjlenyomataimat. Aztán közölte, hogy valami nem oké, ezért menjek az ügyintézőkhöz. Ahova kilométeres sor kígyózott, úgyhogy megrémültem, hogy nem fogom elérni a csatlakozást, mivel utána még fel kellett vennem a bőröndöm és feladnom a Hawaii gépre, aztán átmenni a biztonsági ellenőrzésen. 

Aztán végül feleslegesen aggódtam, mert kb két óra alatt átjutottam minden akadályon és nem késtem le a következő gépet. A bevándorlásos konkrétan semmit nem kérdezett, nem tűntem gyanús migránsnak ezek szerint. Magyarázta, hogy valószínűleg azért nem ismerte fel az arcom az ESTA-automata, mert most léptem be először ESTÀ-val. 

Rutinos utazó vagyok, de ez a los angelesi átszállás kissé összezavart. Miután felszedtem a bőröndöt, nem volt annyira egyértelmű, merre kell vele mennem. Kóvályogtam kicsit a reptér előtt, aztán visszamentem megkérdezni egy kedves biztonságis hölgyet, aki útbaigazított. Közben laza mozdulattal lekaptam a bőröndről a cédulát, mivel, gondoltam a következő járatra újat kapok. Hát hiba volt, mert bár felvettem a bőröndöt, az végig be volt csekkolva a cédulán, ugyan azzal kellett volna beadnom ismét. Szerencsére a checkin pultos lány ügyesen visszavarázsolta rá egy tűzőgép segítségével, és szerencsére közeli kuka híján csak a táskámba gyűrtem be a cédulát, nem a szemetesbe. Ezek után már csak egyszer kértem útbaigazítást, mivel nem találtam a kapuszámom, de még ennyi szerencsétlenkedés is belefért az időbe bőven. 

A Los Angeles-Honolulu útvonal 5 óra 45 perc volt kb. Itt főleg alvást szimuláltam, meg váltottam pár szót a szomszédommal, aki egy fiatal floridai lány volt. Most repült életében először és ment apukáját látogatni, aki hawaiion dolgozik. Nagyon lelkes és barátkozós volt. 

American Airlines-zal utaztunk, ami kissé fapados, mivel a közel 6 óélrás útra csak egy kis zacskó perec és innivaló járt ingyen. Erre nem számítottam, úgyhogy eléggé éhesen érkeztem Honoluluba. Szerencsémre itt elém jött a japándobos Endo házaspár, akiket pár hete ismertem meg egy németországi dobos eseményen, és teljesen szárnyuk alá vettek itteni utam alatt. Ők szerezték az oahui szállásomat is, mivel beajánlottak az egyetemi kampusz kedvezményes árú koleszába, ami 33 USD éjszakánként. 

Szerencsére volt wifi a reptér előtt is, így siketesen megtaláltuk egymást, aztán elvittek étterembe vacsizni. Japán étterembe mentünk, ahol halat, csirkefasirtos nyársat, tofut, kávézselét ettünk, aztán leraktak a kampuszon. A leraktak alatt nem csak azt értem, hogy kiraktak, hanem feljöttek megnézni a szobát is, hogy minden rendben van-e. Szóval nagyon jó kezekben vagyok. 

A kolesz 6 emeletes, de trükkös kialakítású, mert a szobámhoz tartozó közös konyharész a harmadikon van, és innen fél emelettel lejjebb és feljebb vannak a hálószobák. A konyha amúgy fedett terasz, nincs oldalfala, és jó óriási, mint valami főzőiskola. 

A szobám picike, van benne egy ágy, egy beépített szekrény, egy tükör és egy nagy fiókos sarokasztal. Légkondi nincs, csak asztali ventilátor, de mivel megfáztam a repülőúton, nem is hiányzik. A célnak pont megfelel. 

Megyek Hawaiira!

Megyek Hawaiira!!!

Hawaii olyan hely, aminek hallatán szerintem minden magyarnak az egzotikus nyaralás és pálmafák képe ugrik be. A legtipikusabb szimbóluma az olyan vakációnak, amiről csak álmodozunk, vagy beépítjük hétköznapi mondatainkba, mint a kikapcsolódás szinonimáját, "Háváj van!". Én legalábbis így látom, és ezt erősítette bennem az is, amikor a checkin pultos srác elismerően elmosolyodott honolului uticélom láttán, és az útlevél ellenörző rendőr zokon vette, amikor csak úgy odavetettem neki a Honolulut arra a kérdésére, hogy csak Londonig megyek-e. Szerinte úgy mondtam, mintha az iraki Erbilbe mennék (az ő példája volt!), pedig ez többet érdemel, hiszen mégiscsak Hawaii! 

Első állomásom London, ez egy rövid 2,5 órás kitérő. A gépünk persze késik, mint mostanában szinte minden gép szokott, de remélhetőleg elindulunk hamarosan. Ezt az útszakaszt is várom, mert Londonban vár húgocskám, akit jó lesz újra látni! 

Hasznos információ: a bőröndöt addig adják fel, ameddig én kérem. Vagyis, checkinnél lehet választani, hogy fel akarom-e venni Londonban, vagy mehet Los Angelesig, ahol belépek Amerikába. A checkin pultos javaslatára inkább felvettem, mert azt sugallta, nem jó ötlet otthagyni estére, ha ilyen hosszú az átszállási idő (14 óra). 

Heathrow reptéren várt tesóm és együtt bemetróztunk a városba, beszélgettünk egy jót, kaptam fincsi vacsorát, és még aludni is maradt időm, bár azért jóval korábban kellett kelnem, mint amihez szokva vagyok. De most mégsem bántam, mivel...megyek Hawaiira!!

2019.02.17 - utolsó nap, Tokió

Reggel volt egy kis másnaposságom, de ez inkább fejfájás formájában jelentkezett, meg néha rázott a hideg. Szerencsére a gyomrom rendben volt, reggelizni tudtam. Mivel este ment a gépem Tokióból, erre a napra már nem terveztem fesztiválozást, csak a Tokióba bejutást. Shota is reggel indult vissza, úgyhogy együtt mentünk egy darabig. 

Előtte megismertem apuka húgát, aki beugrott köszönni és hozott nekem ajándékot. Otthon néztem csak meg, hinamatsurit ábrázoló 3D-s kihajthatós képeslap volt. Csináltunk közös képet is, aztán elköszönéskor felbukkant Shota nagymamája is egy hátsó szobából. Nagyon kedves volt az egész család, örülök, hogy megismertem őket. Azt mondták, szívesen látnak máskor is. Nem tudom, sejtik-e, hogy az ilyesmit én komolyan veszem!

Tokamachiból visszavonatoztunk Omiyáig, aztán Shota átszállt én meg tovább mentem a végállomásig, Tokyo állomásra. Sajnos nem sikerült lefényképeznem az odafele úton látott szép hegyeket, mivel természetesen most is esett a hó és csak fehérséget láttam. 

Előző este megbeszéltem barátnőmmel Rinnel, hogy 3-kor találkozunk Shibuyában. Addig még volt időm, így először Shimbashi megállóig mentem, ahol beraktam a bőröndömet a csomagmegörzőbe majd ittam egy kávét a Streamer kávézóban, amit egy instagram hozzászólásban találtam. A tulaja ausztrál volt és szép latte artot készítettek, de azért a hokkaidói Morihico kávé nekem jobban ízlett. 

A kávé és a mostani utam során eddig szokatlan tavaszias idő segített kicsit a másnaposságomon, hamarosan újult erővel vágtam neki a francia utcaművész Invader Tokióban elrejtett sarki mozaikjai felkutatásának. A netről lelestem, hogy Shibuya környékén állítólag több is van, ami pont jól jött, hiszen ott volt Rinnel a találkozóm is. Két mozaikot sikerült megtalálnom, a többit sehogy sem leltem, úgyhogy egy idő után feladtam és a Hachiko szobor felé vettem az irányt. Rengetegen voltak Shibuyában így vasárnap délután, reméltem, hogy Rinnel nem kerüljük el egymást. Aztán szerencsére befutott, és elmentünk beülni egy palacsintázóba, ahol nagyon puha pufi amerikai palacsintát adtak. Annyira puha volt, hogy azt ajánlották, két villával együk, hogy maximálisan érvényesüljön a puhaság, ne lapítsa össze a falat szélét a vágás mentén a kés. Így is tettünk, és jóízűen befaltuk a palacsintánkat, egy tűrhető, kb. félórás sorbanállás után. Közben jót beszélgettünk, ajánlgattunk egymásnak sorozatokat. Rin ugyan tud angolul, de hagyta, hogy japánul beszélgessünk, úgyhogy örömömre tovább gyakorolhattam a nyelvet. 

Evés után Rin is csatlakozott a mozaik vadászathoz, és kissé csaltunk, segítségül hívva az internetet, az elhelyezkedési tippekért. Ennek ellenére nem lett több mozaikom, mivel úgy tűnik, Japánban szigorúbb szemmel nézik az utcaművészetet, ami alapból illegális, mint a grafiti. Két mozaiknak hűlt helye volt, egy harmadikat pedig sajnos lefestettek. Jobb lett volna, ha találunk is valamit, de azért a vadászat közben legalább jól szórakoztunk. Aztán Rinnek mennie kellett és én még egyedül mászkáltam kicsit Omotesando és Harajuku környékén. 

Következő megbeszélt találkám a japánban lakó magyar ismerősömmel D-vel volt, aki szerencsémre pont ráért kicsit és volt is kedve összefutni. Remekül logisztikázva Shimbashiban - ahol a bőröndöm hagytam - ültünk be a Torikizoku nevű csirkés kajáldába. Azért is választottuk ezt a Torit, mert innen csak egy megállóra volt a reptérre menő Monorail járat. És azért Toriba mentünk, mert legutóbb is ott ettem vele és akkor nagyon fincsinek találtam, és visszavágytam. Bár már alig maradt nyoma másnaposságomnak, alkoholizálni még nem mertem, így a koccintás elmaradt, de azért jól telt az idő, örülök, hogy D-nek volt rám ideje.

Aztán sajnos eljött a reptérre indulás ideje is, így elköszöntem D-től, felszedtem a megörzőből a bőröndöm, és kiközlekedtem a Hanedára. Ott még erősen gondolkoztam azon, hogy egyek-e egy búcsú rament, de tekintve, hogy az imént kajáltam be a Toriban, úgy döntöttem, ez most nem férne már belém, ha nem akarok egész visszaúton nyögni. 

A gépen megnéztem egy vicces japán zombifilmet, szunyókáltam, aztán félig megnéztem egy másik filmet is. Utitársakkal most nem ismerkedtem, csendes és hosszú (12,5 óra) volt a visszaút. Párizsba hajnalban értünk, olyan 4 óra körül, ami azt jelentette, hogy még aludt a reptéri személyzet nagy része és le volt zárva az átszállás a terminálomra. A 2F-eseket a 2G-re terelték és elkezdtünk jó lassan sorakozni a Schengen beléptetéshez. Szerencsére kényelmesen volt időm az átszállásra, így nem stresszeltem annyira a csiga lassú sor miatt. A lassú tempó arra jó volt, hogy közben beérhetett a 2F-re is pár Schengen beléptető kolléga, ugyanis egyszercsak jelezték (természetesen kizárólag franciául), hogy a 2F-esek kiállhatnak a sorból, járható a tranzit folyosó felőli megközelítése a terminálnak. Gyorsan leszakadtunk és átvonultunk a másik terminálra. Volt egy kis szenvedés a gépen a csomagokkal, mert nagyon tele volt a járat és alig fértek fel a kézipoggyászok, de aztán ügyesen kitetriszezték a dolgot, és a gép hazarepített Budapestre. 

Hát így telt a hófesztiválos Japán utam. Remélem, olvasható lett a beszámoló és van, aki kedvet kapott, ha a halasszakéhoz nem is, legalább Hokkaidóhoz!

2019.02.16 - második nap Tokamachiban

Második napom Tokamachiban hóeséssel indult és szinte egész nap havazott. Mivel sok fesztivál program törölve lett a baleset miatt, és a kinézettek egy része vasárnapra esett, ezért nem volt olyan sűrű a beosztásunk. Kaptam reggelit, aztán lassan összeszedtük magunkat és Shota anyukája elment dolgozni, apukája pedig elvitt minket kocsikázni a hóban. Elmentünk megnézni nappal is a piramisos hóalkotást, és most jó sokan jöttek megcsodálni. Ez lett a díjnyertes, ahogy éreztük. Utána apuka felvitt minket kocsival  egy hegyi úton, szép kilátást mutatni, de sajnos a hóeséstől nem sokat lehetett látni belőle. Normális látásviszonyok között rizsteraszokra lett volna onnan rálátás, így csak fehérség volt főleg, pedig még a síszemüvegemet is felvettem, hátha átlátok rajta. Viszont cserébe megcsodálhattam az autóút mentén a méteres hófalat. 

A városba visszatérve, az egyik fesztivál helyszínen épp mochi püfölés zajlott, amit természetesen ki kellett próbálnom. Eddig ez még kimaradt az életemből, mindig csak néztem. Megállapítottam, hogy ütni nem olyan nehéz, segít a gravitáció meg a taiko gyakorlat, viszont visszaemelni a fakalapácsot már kihívás lesz egy idő után, miután elkezd a massza egyre jobban ragadni! Ütöttem néhányat, begyűjtöttem a külföldinek járó "ügyes!" megjegyzéseket, aztán mentünk tovább, ebédelni.

Ebédre soba tésztát ettünk egy neves helyi étterembe, a Kojimayába, tekintva, hogy Tokamachi nevezetes étele a soba. Természetesen fincsi volt minden, és bentről hangulatos volt nézni a széles üvegablakon át, ahogy egyre nagyobb pelyhekben esett a hó a fehér tájra. Érdekesség volt, hogy az étkezés végén a maradék szószos tálat felöntötték kérésre azzal a vízzel, amiben a tészta főtt, és levesként lehetett iszogatni. 

Ebéd után sziesztáztunk otthon, aztán Shota húga volt a fuvarfelelős és bevitt minket a fesztiválra. Az új művelődési házba mentünk, ahol végignéztem egy fénykép kiállítást az előző évek nagyszínpadi hóalkotásáról. Volt közte pár igazán lenyűgöző, ahol a hóépület második emeletén is álltak fellépők. 

A művház szinpadára szervezték át idén a baleset miatt a nem törölt színpadi fellépéseket, de oda nem fért be mindenki, ezért az előtérben is vetítették a bent zajló eseményeket. Leültünk nézni egy kicsit, aztán egész sokáig ottragadtunk. Először énekesek léptek fel, egy férfiszoprán majd egy helyi énekesnő, akinek úgy csillogott a ruhája, hogy szinte vakító volt. Aztán jöttek a "monomane" humoristák, akik hírességeket utánoznak. Az egyiket még én is ismertem, és azt is, akit utánzott. Persze a legtöbb utánzott ismeretlen volt, ezért kénytelen voltam a mögöttem lelkesen kommentáló pár véleményére hagyatkozni műsor közben, miszerint az utolsó előtti fellépő különösen tehetségesen utánzott. Volt egy Jackie Chan utánzó is, aki felhívott a színpadra két önként jelentkezőt, akikkel verekedős jelenetet adott elő, amik végén szép hátraszaltós eséseket produkált. A második felhívott kisfiúval kicsit nehezen sikerült összehozni a jelenetet, vagy négyszer újrakezdték. A kisfiú ennek ellenére nagyon lelkes volt és még egy másik fellépőnél is láthattuk a színpadon. 

A monomane műsor után otthagytuk Shotával a vetítőt és a gimije udvarán levő fesztivál helyszínre sétáltunk, ahol étel-ital standok voltak. Megkerestük a szülőket, akiket egy pálcikára húzott grillezett sós halas és szakés standnál találtunk meg. Rendeltek nekem is halat is, szakét is, melyből az utóbbi nagyon helyi volt, ugyanis egy darab mini és csúnya szárított hal figyelt mindenki poharában. Az ital kajikazake néven futott, ami a kajika és a szake szavak összevonása. A kajika a csúnyahal neve. A hal kizárólag íznek volt benne, nem evésre. Kicsit éreztem a halízt, de egyébként jól elnyomta az alkohol. 

Shota közben elment egy barátjával inni, én meg a szülőkkel iszogattam tovább. Az asztalnál ültek ismerősök és ők is csatlakoztak a társalgáshoz. Az egyikükről megtudtam, hogy a polgármester felesége, Noriko. Egyszer kiálltam a szakadatlan hóesésbe megnézni a tüzijátékot, amit szívecskékkel, mosolygós arcokkal meg hóemberekkel fűszereztek. Ez volt első tüzijátékom hóban.

Aztán a standosbácsi zárórát jelentett és bónuszként szétöntötte az asztalnál ülők között a maradék halasszakét. Így eléggé határon táncoltam a józanság és részegség között a három poharammal. A szülők olyan négyet ittak és eléggé dölöngéltek. Noriko polgármester asszony is nagyon ölelkezős kedvében volt már amikor elköszöntünk. Úgy búcsúztatott, mintha legjobb barátnők lennénk, mókás volt. Aztán elindultunk gyalog hazafelé és anyuka veszélyesen közel dölöngélt néha az úttesthez, ezért gyorsan helyet cseréltem vele és befelé tereltem. 

Öt perc séta után kijelentették, hogy éhesek és bedölöngéltek egy ismerősük bárjába. Hát itt a menüvel kihozott halon kívül nem sokat ettünk, ugyanis anyuka bevonult a mosdóba és amikor előjött, már fordult is vissza megint. Apuka felhívta Minorit, hogy jöjjön értünk, mert nem fog menni gyalogosan a maradék 5 perc táv sem. 

Minori gyorsan megérkezett, aztán anyuka is összeszedte magát és beültünk a kocsiba. Szerencsésen hazaértünk és előre mentem fürdeni. Mire visszatértem a nappaliba jelezni, hogy készen vagyok, mehet a következő, már csak Minori volt ébren, mindkét szülő kidőlt a kotatsu alatt. Én is távolinak érzékeltem kicsit a világot, úgyhogy gyorsan eltettem magam másnapra.