2019.02.17 - utolsó nap, Tokió

Reggel volt egy kis másnaposságom, de ez inkább fejfájás formájában jelentkezett, meg néha rázott a hideg. Szerencsére a gyomrom rendben volt, reggelizni tudtam. Mivel este ment a gépem Tokióból, erre a napra már nem terveztem fesztiválozást, csak a Tokióba bejutást. Shota is reggel indult vissza, úgyhogy együtt mentünk egy darabig. 

Előtte megismertem apuka húgát, aki beugrott köszönni és hozott nekem ajándékot. Otthon néztem csak meg, hinamatsurit ábrázoló 3D-s kihajthatós képeslap volt. Csináltunk közös képet is, aztán elköszönéskor felbukkant Shota nagymamája is egy hátsó szobából. Nagyon kedves volt az egész család, örülök, hogy megismertem őket. Azt mondták, szívesen látnak máskor is. Nem tudom, sejtik-e, hogy az ilyesmit én komolyan veszem!

Tokamachiból visszavonatoztunk Omiyáig, aztán Shota átszállt én meg tovább mentem a végállomásig, Tokyo állomásra. Sajnos nem sikerült lefényképeznem az odafele úton látott szép hegyeket, mivel természetesen most is esett a hó és csak fehérséget láttam. 

Előző este megbeszéltem barátnőmmel Rinnel, hogy 3-kor találkozunk Shibuyában. Addig még volt időm, így először Shimbashi megállóig mentem, ahol beraktam a bőröndömet a csomagmegörzőbe majd ittam egy kávét a Streamer kávézóban, amit egy instagram hozzászólásban találtam. A tulaja ausztrál volt és szép latte artot készítettek, de azért a hokkaidói Morihico kávé nekem jobban ízlett. 

A kávé és a mostani utam során eddig szokatlan tavaszias idő segített kicsit a másnaposságomon, hamarosan újult erővel vágtam neki a francia utcaművész Invader Tokióban elrejtett sarki mozaikjai felkutatásának. A netről lelestem, hogy Shibuya környékén állítólag több is van, ami pont jól jött, hiszen ott volt Rinnel a találkozóm is. Két mozaikot sikerült megtalálnom, a többit sehogy sem leltem, úgyhogy egy idő után feladtam és a Hachiko szobor felé vettem az irányt. Rengetegen voltak Shibuyában így vasárnap délután, reméltem, hogy Rinnel nem kerüljük el egymást. Aztán szerencsére befutott, és elmentünk beülni egy palacsintázóba, ahol nagyon puha pufi amerikai palacsintát adtak. Annyira puha volt, hogy azt ajánlották, két villával együk, hogy maximálisan érvényesüljön a puhaság, ne lapítsa össze a falat szélét a vágás mentén a kés. Így is tettünk, és jóízűen befaltuk a palacsintánkat, egy tűrhető, kb. félórás sorbanállás után. Közben jót beszélgettünk, ajánlgattunk egymásnak sorozatokat. Rin ugyan tud angolul, de hagyta, hogy japánul beszélgessünk, úgyhogy örömömre tovább gyakorolhattam a nyelvet. 

Evés után Rin is csatlakozott a mozaik vadászathoz, és kissé csaltunk, segítségül hívva az internetet, az elhelyezkedési tippekért. Ennek ellenére nem lett több mozaikom, mivel úgy tűnik, Japánban szigorúbb szemmel nézik az utcaművészetet, ami alapból illegális, mint a grafiti. Két mozaiknak hűlt helye volt, egy harmadikat pedig sajnos lefestettek. Jobb lett volna, ha találunk is valamit, de azért a vadászat közben legalább jól szórakoztunk. Aztán Rinnek mennie kellett és én még egyedül mászkáltam kicsit Omotesando és Harajuku környékén. 

Következő megbeszélt találkám a japánban lakó magyar ismerősömmel D-vel volt, aki szerencsémre pont ráért kicsit és volt is kedve összefutni. Remekül logisztikázva Shimbashiban - ahol a bőröndöm hagytam - ültünk be a Torikizoku nevű csirkés kajáldába. Azért is választottuk ezt a Torit, mert innen csak egy megállóra volt a reptérre menő Monorail járat. És azért Toriba mentünk, mert legutóbb is ott ettem vele és akkor nagyon fincsinek találtam, és visszavágytam. Bár már alig maradt nyoma másnaposságomnak, alkoholizálni még nem mertem, így a koccintás elmaradt, de azért jól telt az idő, örülök, hogy D-nek volt rám ideje.

Aztán sajnos eljött a reptérre indulás ideje is, így elköszöntem D-től, felszedtem a megörzőből a bőröndöm, és kiközlekedtem a Hanedára. Ott még erősen gondolkoztam azon, hogy egyek-e egy búcsú rament, de tekintve, hogy az imént kajáltam be a Toriban, úgy döntöttem, ez most nem férne már belém, ha nem akarok egész visszaúton nyögni. 

A gépen megnéztem egy vicces japán zombifilmet, szunyókáltam, aztán félig megnéztem egy másik filmet is. Utitársakkal most nem ismerkedtem, csendes és hosszú (12,5 óra) volt a visszaút. Párizsba hajnalban értünk, olyan 4 óra körül, ami azt jelentette, hogy még aludt a reptéri személyzet nagy része és le volt zárva az átszállás a terminálomra. A 2F-eseket a 2G-re terelték és elkezdtünk jó lassan sorakozni a Schengen beléptetéshez. Szerencsére kényelmesen volt időm az átszállásra, így nem stresszeltem annyira a csiga lassú sor miatt. A lassú tempó arra jó volt, hogy közben beérhetett a 2F-re is pár Schengen beléptető kolléga, ugyanis egyszercsak jelezték (természetesen kizárólag franciául), hogy a 2F-esek kiállhatnak a sorból, járható a tranzit folyosó felőli megközelítése a terminálnak. Gyorsan leszakadtunk és átvonultunk a másik terminálra. Volt egy kis szenvedés a gépen a csomagokkal, mert nagyon tele volt a járat és alig fértek fel a kézipoggyászok, de aztán ügyesen kitetriszezték a dolgot, és a gép hazarepített Budapestre. 

Hát így telt a hófesztiválos Japán utam. Remélem, olvasható lett a beszámoló és van, aki kedvet kapott, ha a halasszakéhoz nem is, legalább Hokkaidóhoz!

2019.02.16 - második nap Tokamachiban

Második napom Tokamachiban hóeséssel indult és szinte egész nap havazott. Mivel sok fesztivál program törölve lett a baleset miatt, és a kinézettek egy része vasárnapra esett, ezért nem volt olyan sűrű a beosztásunk. Kaptam reggelit, aztán lassan összeszedtük magunkat és Shota anyukája elment dolgozni, apukája pedig elvitt minket kocsikázni a hóban. Elmentünk megnézni nappal is a piramisos hóalkotást, és most jó sokan jöttek megcsodálni. Ez lett a díjnyertes, ahogy éreztük. Utána apuka felvitt minket kocsival  egy hegyi úton, szép kilátást mutatni, de sajnos a hóeséstől nem sokat lehetett látni belőle. Normális látásviszonyok között rizsteraszokra lett volna onnan rálátás, így csak fehérség volt főleg, pedig még a síszemüvegemet is felvettem, hátha átlátok rajta. Viszont cserébe megcsodálhattam az autóút mentén a méteres hófalat. 

A városba visszatérve, az egyik fesztivál helyszínen épp mochi püfölés zajlott, amit természetesen ki kellett próbálnom. Eddig ez még kimaradt az életemből, mindig csak néztem. Megállapítottam, hogy ütni nem olyan nehéz, segít a gravitáció meg a taiko gyakorlat, viszont visszaemelni a fakalapácsot már kihívás lesz egy idő után, miután elkezd a massza egyre jobban ragadni! Ütöttem néhányat, begyűjtöttem a külföldinek járó "ügyes!" megjegyzéseket, aztán mentünk tovább, ebédelni.

Ebédre soba tésztát ettünk egy neves helyi étterembe, a Kojimayába, tekintva, hogy Tokamachi nevezetes étele a soba. Természetesen fincsi volt minden, és bentről hangulatos volt nézni a széles üvegablakon át, ahogy egyre nagyobb pelyhekben esett a hó a fehér tájra. Érdekesség volt, hogy az étkezés végén a maradék szószos tálat felöntötték kérésre azzal a vízzel, amiben a tészta főtt, és levesként lehetett iszogatni. 

Ebéd után sziesztáztunk otthon, aztán Shota húga volt a fuvarfelelős és bevitt minket a fesztiválra. Az új művelődési házba mentünk, ahol végignéztem egy fénykép kiállítást az előző évek nagyszínpadi hóalkotásáról. Volt közte pár igazán lenyűgöző, ahol a hóépület második emeletén is álltak fellépők. 

A művház szinpadára szervezték át idén a baleset miatt a nem törölt színpadi fellépéseket, de oda nem fért be mindenki, ezért az előtérben is vetítették a bent zajló eseményeket. Leültünk nézni egy kicsit, aztán egész sokáig ottragadtunk. Először énekesek léptek fel, egy férfiszoprán majd egy helyi énekesnő, akinek úgy csillogott a ruhája, hogy szinte vakító volt. Aztán jöttek a "monomane" humoristák, akik hírességeket utánoznak. Az egyiket még én is ismertem, és azt is, akit utánzott. Persze a legtöbb utánzott ismeretlen volt, ezért kénytelen voltam a mögöttem lelkesen kommentáló pár véleményére hagyatkozni műsor közben, miszerint az utolsó előtti fellépő különösen tehetségesen utánzott. Volt egy Jackie Chan utánzó is, aki felhívott a színpadra két önként jelentkezőt, akikkel verekedős jelenetet adott elő, amik végén szép hátraszaltós eséseket produkált. A második felhívott kisfiúval kicsit nehezen sikerült összehozni a jelenetet, vagy négyszer újrakezdték. A kisfiú ennek ellenére nagyon lelkes volt és még egy másik fellépőnél is láthattuk a színpadon. 

A monomane műsor után otthagytuk Shotával a vetítőt és a gimije udvarán levő fesztivál helyszínre sétáltunk, ahol étel-ital standok voltak. Megkerestük a szülőket, akiket egy pálcikára húzott grillezett sós halas és szakés standnál találtunk meg. Rendeltek nekem is halat is, szakét is, melyből az utóbbi nagyon helyi volt, ugyanis egy darab mini és csúnya szárított hal figyelt mindenki poharában. Az ital kajikazake néven futott, ami a kajika és a szake szavak összevonása. A kajika a csúnyahal neve. A hal kizárólag íznek volt benne, nem evésre. Kicsit éreztem a halízt, de egyébként jól elnyomta az alkohol. 

Shota közben elment egy barátjával inni, én meg a szülőkkel iszogattam tovább. Az asztalnál ültek ismerősök és ők is csatlakoztak a társalgáshoz. Az egyikükről megtudtam, hogy a polgármester felesége, Noriko. Egyszer kiálltam a szakadatlan hóesésbe megnézni a tüzijátékot, amit szívecskékkel, mosolygós arcokkal meg hóemberekkel fűszereztek. Ez volt első tüzijátékom hóban.

Aztán a standosbácsi zárórát jelentett és bónuszként szétöntötte az asztalnál ülők között a maradék halasszakét. Így eléggé határon táncoltam a józanság és részegség között a három poharammal. A szülők olyan négyet ittak és eléggé dölöngéltek. Noriko polgármester asszony is nagyon ölelkezős kedvében volt már amikor elköszöntünk. Úgy búcsúztatott, mintha legjobb barátnők lennénk, mókás volt. Aztán elindultunk gyalog hazafelé és anyuka veszélyesen közel dölöngélt néha az úttesthez, ezért gyorsan helyet cseréltem vele és befelé tereltem. 

Öt perc séta után kijelentették, hogy éhesek és bedölöngéltek egy ismerősük bárjába. Hát itt a menüvel kihozott halon kívül nem sokat ettünk, ugyanis anyuka bevonult a mosdóba és amikor előjött, már fordult is vissza megint. Apuka felhívta Minorit, hogy jöjjön értünk, mert nem fog menni gyalogosan a maradék 5 perc táv sem. 

Minori gyorsan megérkezett, aztán anyuka is összeszedte magát és beültünk a kocsiba. Szerencsésen hazaértünk és előre mentem fürdeni. Mire visszatértem a nappaliba jelezni, hogy készen vagyok, mehet a következő, már csak Minori volt ébren, mindkét szülő kidőlt a kotatsu alatt. Én is távolinak érzékeltem kicsit a világot, úgyhogy gyorsan eltettem magam másnapra.