Utolsó koreai reggelemen arra keltem, hogy leesett az első hó. Ez a tény, valamint a lehetőség, hogy elég délben kicsekkolnom meggyőzött, hogy aludjak még inkább egy kicsit, a korai napkezdés helyett. Így 10-ig a szálláson lustálkodtam, majd összepakoltam és felkerekedtem shoppingolni. A nagybőröndöt a szálláson hagytam megőrzésre és egy üres hátizsákot vittem magammal a gyűjtőkörutamra.
Első állomásom Myeongdong arcápolós utcája volt, ahol begyűjtöttem pár kenceficét és maszkot. Volt arcmaszk akció is, úgyhogy az egyik csomag mellé kaptam még egyet, és meglepődve állapítottam meg, hogy az arcmaszkoknak milyen súlya van. Ha ennyi folyadékot belenyomnak, jobb lesz feladnom őket a reptéren, még mielőtt elkobozzák az átvilágításon!
Következő a tennivalók listáján természetesen a kimcsi múzeum volt, amit csakis azért halogattam eddig, mert utitársamat nem érdekelte. Mivel utitársam mindeközben már a felhők felett repült Franciaország felé, én befizettem magam a kimcsi múzeumba. Aki azon tanakodik, hogy vajon mi mindent lehet elmondani a kimcsiről, ami kitölt egy egész múzeumot, azt meg kell hogy nyugtassam, hogy olyan sokat azért nem lehet, bár lehetett volna jobb az a múzeum. Azért így is volt pár érdekes dolog, mint például rögtön az elején egy interaktív játék, amely során digitálisan kimcsit készítettünk. Utána volt egy szoba a kimcsiben található tejsavbaktériumnak szentelve, egy terem ahol különféle kimcsiket készítettek dokumentumfilmeken, egy kimcsi kostoló szoba három féle kimcsivel, stb. stb. Elszórakoztam azért és még receptet is hoztam.
Ezt a kulturális élményt követően Sinchon állomásra mentem, egy közeli boltba, és valamilyen rendezvénybe botlottam. Volt felállítva egy színpad is, amelyen hogyhogynem éppen koreaidob csapat lépett fel! Pont elcsíptem belőle az utolsó öt percet, aminek nagyon örültem. Szerencsés véletlen volt, az biztos. A boltban már kevésbé volt szerencsém, mert a pultnál fizetéskor derült ki, hogy nem működik a kártya terminál és csak készpénzben lehet fizetni. Félretetettem az árut és elindultam automatát keresni, de közben rájöttem, hogy kifutok az időből, így inkább a metrómegállóhoz mentem, ugyanis ismét találkozóm volt Sophie-val. Sophie elmesélte, hogy délelőtt a környéken tűz volt, ami tönkretette az egyik kártyaterminál fajtát kiszolgáló szervert, emiatt sok helyen nem lehetett aznap kártyával fizetni. Sophie kerített nekem automatát, és drukkoltunk, hogy ne azon a rendszeren fusson ami leégett és működjön. Miután sikerült pénzhez jutnom, visszamentünk a boltba kifizetni a csomagom, aztán Sophie kérésemre kinézett egy közeli éttermecskét késői ebédre/korai vacsira, ahol Seolleongtang levest készítettek. Ez Szöul helyi levese és marhalábszárból készül. Viszonylag enyhe a fűszerezése, de az asztalnál saját ízlés szerint fel lehet turbózni. Érdekessége, hogy annak ellenére, hogy már van benne tészta, a mellé járó rizst is beleöntik evés előtt. Legalábbis Sophie szerint, aki így is tett, én meg követtem. Kellemes marhahúsleves volt, rizzsel. Kíváncsi vagyok, mit szólnának otthon, ha legközelebb rizst tennék a húslevesbe!
Miután jól laktunk, mivel még jól álltam időben, Sophie elvitt egy íjász kávézóba. Itt 10 ezer wonért cserébe lehetett lőni háromszor 10-es kört, igazi verseny íjjal, kb. 15 méteres távolságból. Még karvédőt is kaptunk és az asszisztens elmagyarázta a helyes beállást és fogást. Baloldalas íjat kaptam és az is kellett. Az első kör közben az asszisztens figyelte a teljesítményünket, és néha odajött igazítani kicsit a fogásunkon vagy az irányzékon. Egész jó kis meccs volt, amit végül Shopie nyert összességében, de a második körben legalább megelőztem. Volt pár 10-es találatom is, bár teljesen a közepébe nem sikerült lőnöm sajnos. Még egy ráadás kört is kaptunk, aztán sietnem kellett a bőröndért meg a reptérre. Örülök, hogy ráért Sophie és izgalmasabbá tette utolsó koreai napomat.
A szálláson átrendeztem a bőrönd és a hátizsák tartalmát, aztán mentem Szöul állomásra elérni a reptéri vonatot. Ott szembesültem azzal, hogy kétféle is van, egy közvetlen expressz ami csak ott áll meg, és egy sima expressz, ami minden állomáson. Elbizonytalanodtam, hogy az útvonaltervezőm vajon melyiket hozta fel a kettő közül, de végül megkockáztattam a lassabbikat. Szerencsére az sem ment egy óránál tovább, ezért jól odaértem a reptérre, a tervezettek szerint.
Mivel a családnak ígértem képeslapot, reméltem, hogy a reptéren még találok, ugyanis a városban alig akadt. Még az első vagy második nap láttam párat, de nem voltak olyan jók, ezért elhalasztottam a vásárlást. Ne tegyétek! Mint Japánban, Koreában sem olyan divat a képeslapozás, ezért alig kapható. A neten említették, hogy a reptéren is van, ezért ez volt utolsó reménységem, de hátulütője is van annak, ha az esti járattal indulok, ugyanis ekkorra már majdnem minden bolt bezárt. Becsekkolás után is minden zárva volt, csak egy rántottcsirkés hely szolgálta még ki az utazókat. Ide én is betértem egy utolsó próbára, de a csípős szószos csirke falatkáiktól nem voltam annyira lenyűgözve. Korea, hol van az a híres rántottcsirkétek? Átverés az egész? Lehet, hogy vissza kell még térnem további kutatás céljából a jövőben.
Az úton annyi érdekesség történt, hogy a mellettem ülő koreai nő megajándékozott egy doboz csokival, mert rendes szomszédja voltam, pl. megtaláltam az ülés alatt a leesett mobilját. Nem hiszem, hogy ezért csokit érdemeltem volna, bár minden viszonyítás kérdése, ki tudja milyen utitársakhoz volt már szerencséje! Az út egyébként főleg alvással meg olvasással telt, most nem volt kedvem filmeket nézni. Isztambulig 12 órás volt a repülés, ami kibírható, ha közvetlen járat. Az átszállás ezek után ugyanis már sokkal nehezebb, és a kétórás út sokkal hosszabbnak tűnik. Azért valahogy az is eltelt, és végül megérkeztem Budapestre. Koreai körutazásom ezzel véget ért. Én jól szórakoztam, remélem ti is! Köszönöm, hogy velem tartottatok!
